6. Különórák

Harry a szünidő hátralevő napjait sem csak pihenéssel töltötte. Szinte minden nap vendégeskedett pár órát Dumbledore-éknál, és varázslatokat tanult az igazgatótól. Ugyan megkérdezte tőle, hogy nem lehetne-e Aberforth pálcás módszerével beégetni az agyába a bűbájokat, de Dumbledore-nak nem tetszett az ötlet. Azt mondta, hogy az ugyan gyorsabb lenne, de a módszer csupán egyszerű agyminta-másolás, és Harry ugyanúgy tanulná meg a varázslatot, mint ahogy ő tudja, vagyis nem lenne lehetőség a kibontakozásra…

Harry nem akart közbeszólni, hogy neki teljesen megfelel, ha ugyanúgy tud egy varázslatot, mint Dumbledore, mert az igazgató nagyon eltökéltnek tűnt ebben az irányban.

Tehát saját magának kellett rájönnie a Dumbledore-féle szeretet-varázslatok nyitjára. Nem is volt olyan nehéz, mint gondolta, és gyorsan tanult – végül is, mint közben rájött, csak érzelmeket kell használni varázslás közben, és azt eddig is gyakran használt. Egy egyszerű Capitulatus-átkot ha érzelmekkel telítenek, akár halált is okozhat… A szeretet-varázsok nagy része viszont védekező-bűbáj volt, amit Harry szintén nagyon hasznosnak talált. Gyakorolta a legilimenciát és az okklumenciát is, később Dumbledore sokat mesélt neki az időről, és a természet rejtett mágiáiról.

Jópárszor eljött vele Ron és Hermione is, hogy együtt tanuljanak, de nekik kevésbé ment jól. Hermionét az bosszantotta, hogy nincsenek pontosan meghatározva ezek a bűbájok, Ront pedig – Hermione csípős véleménye szerint – jobban lekötötték Elanor süteményei, mint a varázslatok megtanulása.

Dumbledore kérdésére Harry nem csak Lupint, hanem McGalagonyt is beavatta a titokba. Az igazgatónő könnyekben tört ki, amikor újra meglátta Dumbledore-t, és végig az hajtogatta, hogy „hát még sincs minden elveszve!”. Harry nem szólt semmit, de úgy emlékezett, hogy McGalagony éppen őt vigasztalta a végrendelet felbontása után azzal, hogy az igazgató halálával még nem veszett el minden remény.

A nyár sosem repült el ilyen gyorsan, mint ebben az évben. Harry, Ron és Hermione egyre komorabban nézték a tájat. Augusztus utolsó napjai hideg fuvallatot, és fojtogató ködöt hoztak északról, fémjelezve a halálfalók pusztításait.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szünidő utolsó napján Harry Ronék nélkül ült Dumbledore-ék nappalijában, és éppen búcsúzni készült. Aznap eléggé elfáradt – Dumbledore a Barátság-bűbájra tanította meg, egy olyan varázsaltra, amivel el tudja érni az iránta eddig közömbös embereken, hogy a barátjuknak tekintsék őt, és akik eddig gyűlölték, pár percre elfelejtik a gyűlöletet. A bűbáj nehéz volt, és mire rendesen ment, Harry teljesen elfáradt, és hálásan fogadta el a limonádét, amit Elanor felajánlott.

- Örülök, hogy összejött a diákság fele, és kinyitják az iskolát – mondta Elanor, és lerakta a tálcát.

- Nem sokan múlott – mormogott Harry – Ha pár diákkal kevesebb jelentkezett volna, nem lenne tanítás.
Dumbledore derűsen bólintott.
- Nem baj. A fő hogy kinyitott az iskola, és tanáraink is vannak. Apropó, az unokahúgom holnap érkezik, remélhetőleg épen és egészségesen.

Harry érdeklődve nézett fel. Eddig nem sokat beszélt Dumbledore Aberforth lányáról, kérdezgetni meg nem akarta, de most a kíváncsisága győzött.

- Megkérdezhetem, hogy ki az édesanyja Lilnek, professzor úr? – majd meg is bánta, mert rájött, hogy talán túl messzire ment.

Dumbledore viszont sosem vette fel az ilyesmit.

- Nos… Lil egy alkímiai kísérlet eredménye – felelte vidámnak tűnő hangon, de a szeme közben komoran csillogott – nincs édesanyja. A bátyám, mint láttad, kicsit bogaras természetű, mindig nehezére esett az ismerkedés. Úgyhogy más módszerekhez folyamodott az utódnemzést illetően.

Harry döbbenten hallgatta.

- Létrehozni egy emberi lényt… nem a fekete mágia része? Hogy lehet egyáltalán ilyet csinálni?

Dumbledore arca most már határozottan komor volt.
- Bonyolult dolog ez, Harry. Az ősi varázslatokban nincsen fehér, vagy fekete mágia. Aberforth jól ismert minden természet-közeli varázslatot, és utód létrehozása egyetlen emberből ősi varázs. Nagy tudást, és kivételesen hatalmas varázserőt igényel. Persze ha a Minisztérium rájött volna, Lilt valószínűleg megölik.

Harry szörnyülködve nézett Dumbledore-ra.
- Megtették volna?

- Igen. Ma már szervesen a fekete mágia részének számít minden ilyen varázslat, nem mintha sokan el tudnák végezni. – majd kis szünet után hozzátette – Valamit tudnod kell Aberforthról. Mindig is jó ember volt. Nem ismeri a határt a fekete és a fehér mágia között, de sosem használta az erejét rosszra.

- Akkor viszont – gondolkozott el Harry – Lil nem volt biztonságban itt, Nagy-Britanniában.

- Aberforth is ezzel érvelt – bólintott Dumbledore - És hogy a lányát nem akarja az általa megvetett emberek társaságában látni. Ezért ötévesen elvitte a sárkányokhoz, és a gondjaikra bízta. Ekkor nagyon összevesztem vele.

Harry egyet tudott érteni az igazgatóval. Ő már látott testközelben Magyar Mennydörgőt, de nem vágyott újbóli találkozásra.

- És látta valamikor azután?
Dumbledore bólintott.

- Egyszer, amikor tizennégy éves volt. Közvetlenül Voldemort bukása előtt, miután megmenekült a csatlósaitól. Már akkor is nagyon öntudatos hölgy volt, és tehetséges boszorkány. Akkor rövid ideig itt volt Angliában, de egy hónap múlva, amikor Voldemortnak uralmának vége lett, Aberforth visszaküldte őt. Ekkor is eléggé összevesztünk.

Harrynek eszébe jutott, hogy mit mondott Dumbledore, amikor először Lilről beszélt, és úgy gondolta, rákérdez.

- Tényleg megmentette Piton az unokahúgát? Ez valahogy… nem vall rá, hiszen mindig követte Voldemort kivégzési parancsait… Ahogy ő mondta, ha ő nem teszi meg, megteszi valaki más...

Dumbledore mosolygott.

- Igen, Perselus valóban így gondolkozott. És máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért mentette meg Lilt, csak halvány sejtésem van. Mindenesetre Perselus megölte a másik két halálfalót, akik meg voltak bízva a feladattal, és élete kockáztatásával elhozta hozzám az unokahúgom. Akkor tudtam először teljes bizonyossággal, hogy megbízhatom Perselusban. Addig sem gondoltam úgy, hogy ellenünk van, inkább azt, hogy a saját oldalán, és ha érdekei úgy diktálják, hagy minket akár elpusztulni is. De akkor láttam, hogy képes az önfeláldozásra.

Harry elgondolkozott. Megpróbálta elképzelni, amint Piton az élete árán is megvédene valakit, de nehezen ment. Végül a csendet Elanor törte meg.

- Azt hiszem ideje indulni, Albus – mondta a boszokány, és a férje bólintott, majd Harryre nézett.

- Harry, veled tartunk hazafelé. Kezdünk belefáradni az Időtlen Időkbe, úgyhogy mától veled leszünk a kinti világban. Sokmindent tanultál már tőlem, és Lil is jó tanárod lesz, úgyhogy nem féltelek. És mi ketten végig ott leszünk.

Harry nem válaszolt rögtön. Valahogy számított erre, nagyrészt azért, mert napok óta látta a fáradtságot Dumbledore-ékon. Végül lassan bólintott.

- Köszönök mindent, professzor úr. És persze a finom süteményeket is – mosolygott Elanorra, és a boszorkány nevetett.

Végül mindhárman elindultak az Erdő széle felé. Dumbledore be sem zárta a házat. Végül is, gondolta Harry, aki megtalálja, megérdemli, hogy kirabolja. Aztán a határ előtt közvetlenül Dumbledore és Elanor még egyszer megölelték egymást.

- Ez hagyomány nálunk – mondta az igazgató, majd Harryvel együtt átlépték a határt. Egy pillanattal később két főnix repült Harry vállára az alkonyodó erdőben, és barátságosan megcsipkedték a fülét.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Másnap a szokásos kapkodással telt el a délelőtt. Mrs Weasleynek még arra sem volt ideje, hogy megkérdezze, honnan szerezte Harry a két főnixet, de Hedvig barátságtalanul tekintett a jövevényekre.

A Roxfort Expresszt alig érték el, pedig a három jóbarát most már hoppanálva érkezett az állomásra. Ginny már hamarabb ott volt, Mr. Weasley vitte ki kocsival, és el is tűnt a tömegben. A vonat már majdnem elindult, de az utolsó pillanatban sikerült felugrani rá a ládákkal, baglyokkal, macskákkal és főnixekkel együtt.

A vonat fele annyi kocsival indult, így a szokásos zsúfoltsággal találkoztak. Minden fülke tele volt, és hagyományszerűen megbámulták Harryt, ha másért nem, a két hatalmas főnix miatt.

Egyedül az utolsó kocsi volt majdnem üres. Csak egy lány állt az ablak mellett, nekik háttal, és kifele nézett. Hosszú barna köpeny volt rajta, és rövid világosbarna haja kócosabb volt, mint Harryé. Hermione kinyitotta a fülke ajtaját, majd jelentőségteljesen a fiúkra nézett.

- Öhhm, szabad a többi hely? – kérdezte végül Harry. A boszorkány megfordult. Ekkor vették észre, milyen furcsa öltözéket visel. A nyakában karmokból álló nyaklánc volt, a fülei mögött pedig két befont hajtincse végén tűzvörös madártollat hordott. A szeme valószerűtlenül kék volt, és az arcáról nem lehetett megállapítani a korát. Harry valahogy úgy érezte, hogy nem sokkal idősebb náluk.

A legfurcsább mégis a kezében tartott bot volt: fehéres csontszíne volt, érdekes vésetekkel, és a felső végén egy vörös kristályt zárt magába. A boszorkány most elmosolyodott, és úgy tett, mint ha nem venné észre a három fiatal döbbent arckifejezését.

- Ti vagytok az elsők, akik meg merték kérdezni. – válaszolta jókedvűen. Furcsa akcentussal beszélt, Harry még sosem hallott ilyet.
- Nos, ha alkalmatlankodunk… - mondta zavartan.
- Ugyan már, Harry – vágott közbe a boszorkány – gyertek be és üljetek le.

Harry nem válaszolt semmit, hanem Ronékkal együtt bementek a fülkébe. Hermione és Ron kissé feszengve leültek, míg Harry a boszorkány mosolygós arcát fürkészte. Most már határozott sejtése volt arról, hogy kivel találkoztak.

- Maga véletlenül nem az új… - kezdte el a mondatot, de a boszorkány ekkor rábámult a két berepülő főnixre. A botjának egy villámgyors suhintására becsapódott a fülke ajtaja, és behúzódtak a függönyök.

- Ezek valójában nem… - mondta a boszorkány zavartan, majd a bot rubintos végét ráfogta az egyik madárra. Egy pillanattal később Dumbledore állt a madár helyén.
- Jó megfigyelés, Lil – mosolygott a lányra, majd újra főnixszé változott.

A boszorkány elvigyorodott.

- Szép madaraid vannak Harry. Nem tévedek, hogy a másik a nagynéném?
Fawkes boldogan trillázott, Harry pedig bólintott, majd kissé idegesen nézett körbe.

- Erről csak kevesen tudnak, úgyhogy óvatosan kellene…
- Ne aggódj, levédtem a fülkét – mondta a boszorkány, és leült a többiekkel szemben.
- Akkor maga Aberforth Dumbledore lánya? – kérdezte Hermione bátortalan hangon.


Harry Lil mosolyán észrevette, hogy mennyire hasonlít az igazgatóra. Sőt, ahogy válaszolt a kérdésre, az is olyan volt, mintha Dumbledore-t hallaná.

- Óh, hát igen… Jobb szó híján annak nevezném magam – mondta, miközben a két főnix halkan énekelve letelepedett az ölében. Kedvtelve nézegette őket – Ügyes trükk. Én nem szeretek főnixszé változni, utána mindig marad egy-két toll a hátamon – kuncogott, és a hajában levő tűzvörös tollakra mutatott. – Azok persze rettenetesen fájnak, amikor kihúzom őket.

Harry döbbenettel vegyes elismeréssel nézett a boszorkányra. Az volt az érzése, hogy az igazgatóhoz hasonlóan ő sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek látszik.

- Hogy ismerte fel, hogy nem igazi főnixek? – kérdezte Ron, aki még mindig hatalmas szemekkel bámult a nőre, és enyhe gyanakvással méregette a botját.

- Nem volt nehéz. Értek egy kicsit az állatokhoz – mondta szerényen mosolyogva, aztán mintha Ron fejébe látott volna, elétartotta a botot – Ez a…, hmm, varázspálcám, az hiszem így mondjátok.

- Nem nagy az ahhoz egy kicsit? – kérdezte Ron megdöbbenve, de Hermione lehurrogta.
- Nem csak fából és egyszarvúszőrből lehet varázserőt fókuszáló tárgyat készíteni. Ez a bot bizonyára valami… varázserővel bíró anyagból van – tette hozzá kicsit bizonytalanul. Harry rásandított a bot színére.

- Sárkánycsont – mondta, és kérdőn tekintett Lilre. A boszorkány mosolygott.

- Mesteremhez tartozott valaha, és megtisztel azzal, hogy holtában is segítségemre van.

Lil valószínűleg nem volt tisztában azzal, hogy milyen szokatlan dolgokról beszél. Elégedett mosollyal nézett ki az ablakon, és kuncogott, ahogy az elsuhanó fákat látta. Harry gyanította, hogy most utazik először vonaton.

- Most utazok először vonaton – jelentette ki a boszorkány, és somolyogva nézett Harryre – arra is gondoltam, hogy… hmm, transzportálok a kastélyba, de ez érdekesebbnek tűnt. És úgy gondoltam, itt szemmel tarthatlak. A nagybátyám megkért, hogy ahogy tőlem telik, vigyázzak rád. – mondta őszintén.

- Öhh, hát köszönöm – válaszolta Harry kissé zavartan – de általában jól elvagyok. A nyáron csak kétszer próbáltak megölni - igyekezett azon, hogy a hangja vidám legyen.

Ekkor Hermione szólt közbe, aki úgy látszik nem tudta figyelmen kívül hagyni Lil egy mondatát.

- Hogy értette azt, hogy transzportálni akart, tanárnő? Nem hoppanálást akart mondani?

Lil egy pillanatig elgondolkozott.
- Hmm, hoppanálni? Áh, igen, hallottam már ezt a szót, tizenhat éve, amikor itt voltam. Az ugye az, amikor meglehetősen nagy zajjal érkezel meg valahová?

- Az a hoppanálás és a dehoppanálás velejárója – mondta Ron – egy pukkanásszerű hang.

Lil bólogatott.

- Igen, láttam már olyat... Ez azért van, mert amikor eltűnsz, ahol az előbb te voltál, ott most nincs semmi, levegő sem. Amikor a helyedre zuhan a sok levegő, az csinálja a zajt. A transzportálásnál nincs ilyen. Ott fokozatosan jelensz meg és tűnsz el. Ez előnyös harc közben.

Harry érdeklődését felkeltette a téma. Emlékezett Voldemort és Dumbledore harcára, ahol mindketten hangtalanul hoppanáltak.

- Könnyű megtanulni? – kérdezte szinte mohón.
- Attól függ, mennyi tehetséged van hozzá – mondta egyszerűen Lil, majd mintha elgondolkozott volna az előző kijelentésén, hozzátette – Bocsánat. Az előző látogatásom során is észrevettem, hogy az itteni emberek szépítik az igazságot. Én sajnos képtelen vagyok erre. Nem akartam megsérteni senkit.

Harry úgy érezte, hogy teljesen megérti a boszorkányt.

- Nincs semmi gond. Az őszinteség sokkal jobb.
- Nem mindig – mosolygott a boszorkány – az első napomon Angliában szerintem sikerült vérig sértenem Albus bácsit, amikor megkérdezte tőlem, hogy hogy fest rajta a dísztalárja.

Mindhárman nevettek, Dumbledore pedig tiltakozó hangot hallatott, és barátságosan megcsipkedte Lil kezét.

A vonatút gyorsan eltelt. Harry számára időközben tejesen bizonyossá vált, hogy ismét szeretni fogja az SVK- órákat. Amikor leszálltak a vonatról Roxmortsban, és Lil búcsúzni készült (ő nem a fiákerekkel akart utazni) meg is jegyezte neki:

- Örülök, hogy most már nem Piton tartja az órákat. Bár ő biztos másképp vélekedik.

Harry legnagyobb meglepetésére Lil arca egy pillanatra falfehér lett.
- Perselus… - suttogta – Tudsz valamit róla? – a hangja aggodalmasan csengett, és nyoma sem volt a boszorkány szokásos vidámságának.

- Nem, de nem is érdekel, mi van vele – hazudta Harry. Nem akart semmit sem elkotyogni egy nyilvános helyen, de Lil mintha átlátott volna rajta. A felismerés árnyéka végigsuhant az arcán, és némán bólintott. Majd mosolyogva biccentett Ronnak és Hermionénak is.

- Találkozunk a kastélyban – mondta, és a köpönyegét meglobogtatva hangtalanul köddé vált.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Furcsa volt a Nagyterem fele annyi diákkal. Harry szinte kényelmetlenül érezte magát, nyomasztó volt a kastély üressége. A diákok a tanári asztalhoz közelebbi helyeket foglalták el, és senkinek sem volt túl jó hangulata. A Teszlek Süveg pályafutásának legnyomasztóbb beszédét produkálta, és feltűnően kevés elsőst osztott be a Mardekárba. Lumpsluck professzor, aki a ház vezető tanára lett, ezt nem tette szóvá.

McGalagony az igazgatói székben ült, a szokásos szigorú arckifejezésével, de lopva rámosolygott Harryékre. Jobb oldalán Lil ült, aki épp gyanakodva méregette az aranyfényű evőeszközöket, majd rövid töprengés után kézzel látott neki a marhahúsnak, kiváltva az igazgatónőtől egy eredeti McGalagony-féle „Nem-helyeslem-ezt-a-barbár-viselkedést”-pillantást. Végül a Roxfort újdonsült igazgatónője a vacsora végén felállt a székéről.

- Khmm. Kedves diákok! – kezdte pattogós hangon, de aztán lágyított rajta – Örülök annak, hogy a tragédia ellenére ilyen sokan jelentkeztetek. Az iskola védelmét, ha lehet, még jobban megerősítettük, tehát merjük remélni, hogy nagyobb biztonságban vagytok, mint otthon. Úgyhogy szeretnénk ezt az évet rendesen megtartani, a vizsgákkal együtt. Van néhány bejelentenivalóm.
Az elsőtől a negyedik évfolyamig a sötét varázslatok kivédését és a bájitaltant is Lumpsluck professzor tartja. Az ötödiktől a hetedik évfolyamig pedig ugyanezt a két tantárgyat iskolánk új tanára, Lilith Boldemuder professzor tanítja.

Harryék dörgő tapsa törte meg a csendet, és a többiek is csatlakoztak lassan.

- Nem is tudtam, hogy bájitaltanból is… - vigyorgott Ron.
Lil szerényen mosolyogva felállt, és biccentett a diákoknak. A legtöbben azért gyanakodva méregették.

- Szólítsatok csak Lilnek – mondta, de McGalagony megbotránkozott pillantására hozzátette – öhh, Lil professzornak. – Majd gyorsan leült, McGalagony pedig folytatta.

- Argus Frics, iskolánk gondnoka megkért…

Ekkor azonban kisebb közjáték szakította félbe a beszédet. Ugyanis ebben a pillanatban érkeztek meg a falakon keresztül a Roxforti kísértetek. A megszokott látvány általában csak az elsősöket kápráztatta el, most azonban Lil a varázsbotját megmarkolva felpattant.

- Bolyongó lelkek! – kiáltotta dühösen, és a bot ékköves részét a magasba tartotta. A varázslat ereje mindenkin végigsöpört a teremben, a kísértetek pedig azon nyomban megfagytak az elvarázsolt mennyezet alatt. Döbbent csend támadt. McGalagony kinyitotta, majd becsukta a száját. Beletelt pár másodpercbe, mire visszanyerte az önuralmát.

- De… Boldemuder professzor, nálunk nem szokás az ilyen… eljárás alkalmazása a kísérteteinkkel szemben!
Lil zavartnak tűnt, mintha azon töprengett volna, hogy ki az, aki szellemeket tart.
- A maguk kísértetei? Sajnálom… - rásandított a felhőként sodródó Pufók Fráter barátságos arcára - Ahonnan én jöttem, csak a legrettenetesebb emberek választják ezt az életet a halál után, és… öhm… senki sem szokta tartani őket.
Bűnbánó tekintettel nézett körül. Ron elfojtott egy kuncogást, a legtöbben viszont aggódva tekintetek a kísértetekre.

- Visszacsinálná őket, kérem? – kérdezte McGonagall zavartan, ugyanis abban sem volt biztos, hogy mi történt velük. A kísértetek megfagyott képei valahogy egyre halványabbnak tűntek, és mindenkinek az jutott eszébe, hogy vajon mi történik, ha teljesen elenyésznek…?

- Hú, hát az nehéz lesz – mondta Lil töprengve, és sóhajtott – még sosem csináltam ilyet, de megpróbálhatom.

Azzal vett egy nagy levegőt, két kézzel megmarkolta a varázsbotot, és becsukta a szemét. Mindenki őszinte döbbenetére egy furcsa dallamot kezdett dúdolni. Harry úgy érezte, mintha belülről hallaná, akár Fawkes énekét.
Hirtelen megmagyarázhatatlan módon vidámnak és erősnek érezte magát tőle. A többiek szintén csodálkozva bámultak a boszorkányra. Kisvártatva egy kollektív „Óh” szakadt fel a tömegből, amint a varázsbot végéből aranyfényű hullámok indultak a mennyezet felé. Amit elérték a kísérteteket, rögtön mozgolódás támadt a magasban. Az aranyfény ekkor megszűnt, és Harry döbbenten nézett rá Lilre. A boszorkány térde megrogyott, és kapkodva vette a levegőt. Az arca elgyötörtnek tűnt.

- Segítsen neki valaki! – kiáltott fel Hermione is, de Lil a saját lábán elbotorkált a székéig és leült. Mindenki némán meredt rá, még a tanárok is.

- Semmi gond – mosolygott fáradtan – Hiszen tudjátok, mindig ez van, ha az ember a túlvilággal alkudozik.

A rá visszanéző több száz értetlen arcból rájöhetett volna, hogy nem tudják, de már nem látta őket, mert hátradőlt a székében és elaludt.
Szokatlan csönd telepedett a Nagyteremre, egyedül a kísértetek sutyorogtak zavartan. Félig Fej Nélküli Nick a Griffendélesek asztalához repülve döbbenten szimatolgatni kezdett a vacsora maradványai felett.
- Érzem a szagokat! – kiáltotta boldogságtól elfúló hangon, de a bénult tanárok és diákok képtelenek voltak válaszolni neki.