5. R.A.B

Harry aznap délután észrevétlenül kisurrant az Odú konyhájából, majd amikor hallótávolságon kívülre került, dehoppanált az erdősáv mellől. Remélte, hogy senkinek nem tűnik fel a távolléte. Közvetlenül az Időtlen Idők Erdeje mellé érkezett, de mielőtt továbbment volna, még egyszer elolvasta Dumbledore üzenetét, amit előző nap írt.

Az Erdőbe belépve kellemes délutáni napsütés fogadta. Végigsietett az árnyékos erdei ösvényen, majd átvágott a réten, és nemsokára elérkezett a házhoz.
Dumbledore a kertben ült, egy fából készült hintaszékben, és egy könyvet olvasott. Ahogy meglátta Harryt, mosolyogva intett neki, és felállt.
- Jó, hogy időben érkeztél! Elég sok megbeszélnivalónk van. – végignézett Harryn – csupán egyetlen napot voltál távol?
- Honnan tudja a professzor úr? – kérdezte meglepetten Harry.
- Óh – kuncogott Dumbledore – ha annyit foglalkoztál volna az idővel, mint én, akkor te is észrevennéd a múlását mások arcán.

Harry magában elismerte, hogy még nagyon sokat kell tanulnia a professzortól. De úgy gondolta, hogy rögtön arra a témára tereli a szót, ami a legjobban érdekli.
- Ma meg fogom tudni, hogy ki volt R.A.B? – kérdezte Harry
Dumbledore ránézett a félhold – szemüvegek mögül.
- Remélem, mindketten meg fogjuk tudni. A másik vacsoravendégünk talán segít válaszolni.
- Ki fog idejönni? – kérdezte Harry kíváncsian.

Az igazgató titokzatosan mosolygott, és közben elkezdte a ház felé terelni Harryt.
- Mint legutóbb céloztam rá, ez is egy hosszú történet lesz. A vendégünk talán segít kibogozni. De én nélküle kezdem el, azokat a szálakat, amiket ismerek. Talán folytassuk a beszélgetést a nappaliban!
Dumbledore betessékelte Harryt a házba. A következő pillanatban Elanor tűnt fel a konyhából, és széles mosollyal köszöntötte őket.

- Örülök, hogy megint itt vagy, Harry. Sokkal jobb a színed, mint szerdán – majd Dumbledore-hoz fordult – Albus, üljetek csak le a nappaliban. Nekem még ki kell mennem a kertbe elrendezni a gyógynövényeket, és megetetni a gőtéket.

- Rendben, mi bent leszünk – mosolygott az igazgató, majd betessékelte Harryt a folyosóról nyíló nagy szobába, ahol előző alkalommal is beszélgettek.

Harry ugyanabba a fotelbe ült le, mint legutóbb, majd szinte bosszankodva nézte, ahogy az igazgató komótos lassúsággal rendezgeti a párnákat a saját karosszékében. Dumbledore mosolyából látta, hogy a varázsló roppantul élvezi a helyzetet. Türelmetlenül fészkelődött egy kicsit, aztán (nem is remélve, hogy egyenes választ kap rá) nekiszegezte a kérdést Dumbledore-nak:

- Ki volt R.A.B., professzor úr?
Legnagyobb meglepetésére Dumbledore válaszolt.
- Az R.A.B rövidítés minden bizonnyal Regulus Albeus Black nevét takarja.

Egy pillanatnyi csönd támadt, míg Harry magához tért a meglepetésből. Ennél valami sokkal rejtélyesebbre számított.
- Vagyis… Sirius testvére pusztította el a Horcruxot?

Dumbledore mosolya még szélesebb lett a bajusza alatt.
- Nos… szinte biztos, hogy nem ő volt – mondta, Harryre pillantva a félhold-lencsék mögül – Mondtam, hogy ez a történet szövevényes és rejtélyes, én sem látom át minden szálát. Abban viszont biztos vagyok, hogy Regulus már halott volt a Horcrux eltűnésének napján, és életében valószínűleg fogalma sem volt róluk. Ne feledd Harry, Voldemort senkinek sem szólt a lelkének darabjairól, még leghűségesebb halálfalóinak sem. Sőt, tőlük tartott igazán, és szigorúan ellenőrizte minden lépésüket. Regulus jelentéktelen tagja volt a halálfalók csapatának, így nem is szerezhetett tudomást semmi ilyesmiről.

- Akkor hogyan…?

- Nos, az előbb azt mondtam, hogy Regulus jelentéktelen halálfaló volt. Ez így is volt, legalábbis a halála előtt – válaszolt az igazgató, és somolyogva nézte Harry értetlen arckifejezését – Szegény fiú, valamilyen bolond lelkesedésből beállt halálfalónak, és két héttel később meg is halt az első küldetésén. Csakhogy mindannyian, akik látták aznap meghalni, a Főnix Rend tagjai voltak. Az eset úgy történt, hogy halálfalók egy csapata rátört az akkori főhadiszállásunkra. A tervük sikerült is volna, ha Perselus nem figyelmeztet minket, így felkészülten vártuk őket.

Harry Piton nevének hallatán felszisszent. Sokat gondolt az elmúlt napon a volt bájitaltanárra, és rájött, hogy még mindig nem tud megbízni a férfiban, és megbocsátani sem tud neki. Dumbledore viszont szünet nélkül folytatta a történetet.

- Az egész Rend jelen volt, és visszavertük a támadást. A halálfalók, látván a túlerőt, elég gyorsan dehoppanáltak, így egyikőjük sem látta Regulust meghalni, akit valószínűleg egy Mordonnak címzett kóbor átok talált el. Sajnos azt kell mondanom, hogy ez kapóra a jött nekünk. Véletlenül ugyanis - bár a véletlenben kezdek kételkedni – épp jelen volt egy metamorfmágus is, aki akkor még nem volt a Rend tagja, de szeretett volna csatakozni hozzánk. És furcsálltam a dolgot, mert jól ismertem az illetőt, és az „értelmetlen hősködés” nem volt az ő stílusa. Minden esetre felajánlotta, hogy képességeit felhasználva átveszi Regulus helyét a halálfalók közt, és kémkedik nekünk. Mi persze hálásan elfogadtuk a segítséget. Azt is jó ötletnek tartottam, hogy így legalább lesz valaki, aki rajta tartja a szemét Perselus Pitonon.

- Ez valóban jó ötlet volt – szólt közbe Harry mogorván, de Dumbledore csak egy villanó mosollyal reagálta le, és folytatta a történetet.

- Így aztán gyorsan hoppanáltunk ide, az Erdőbe, hogy megbeszéljük a tervet. Először is szükségünk volt Regulus emlékeire. Ezt lehetséges megszerezni még néhány perccel a halál beállta után is, de sajnos fekete mágia kell hozzá. A Rend újdonsült tagja szerencsére szakértő volt ebben, úgyhogy az emlékeket meg tudta szerezni. Így nem volt félő, hogy később lebukik.

Harry érdeklődését kezdte felkelteni ez a metamorfmágus. Ki lehetett az illető? Az volt az érzése, hogy Dumbledore szándékosan titkolja a személyét.
- Ki volt a kém? – kérdezte kíváncsian. Dumbledore mosolyogva fürkészte Harry arcát a félhold-lencsék fölött.
- Valaki, akit én – minden bogarassága ellenére - kiváló tehetségű varázslónak ismertem. Olyasvalaki, aki megvetette a szokványos és hétköznapi dolgokat, és nem szeretett másokra hasonlítani. Ez az illető nagyon makacs és kiszámíthatatlan volt. Ritkán fedte fel a valódi arcát, és sosem használta az igazi nevét. Szeretett a háttérben maradni, és előnyben részesítette…
Harry összerezzent. A szobából a kertbe nyíló ajtón valaki kopogott.
- … a hátsó ajtókat – fejezte be a mondatot Dumbledore mosolyogva, majd felállt, és kinyitotta.

Harry döbbenten nézett oda, és az volt az érzése, hogy valami nagyon nincs rendjén. Az ajtóban egy pöttöm kislány állt, piros köpenyben és csuklyában, és a kezében egy uzsonnáskosarat szorongatott. Nagy kék szemeivel félénken nézett Dumbledore-ra.
- Itt lakik a nagymama? – kérdezte cérnavékony hangon
- Ugyan már, Aberforth – válaszolta Dumbledore - Erre nincs semmi szükség.

A kislány erre egy nagyon hozzá nem illő vigyorral válaszolt, majd hirtelen elkezdett nőni. Egy pillanatig mintha képlékennyé vált volna a teste, majd egy idős, szakállas varázsló állt a helyén, és jókedvűen vigyorgott.

- Nahát Alby, remek színben vagy – mondta kicsit gúnyosan – Úgy értem, egy tisztességes hulla ennél sokkal zöldebb és büdösebb… Legalább szólhattál volna, hogy ne menjek el a temetésedre, tönkrevágta az egész délelőttöm.

- Én is örülök, hogy látlak, Aberforth – mosolygott Dumbledore, majd a döbbent Harryhez fordult – Harry, ő a fivérem, Robert Aberforth Dumbledore, vagy ahogy mostanában nevezi magát, Arth Robertson.

Harry felismerte az arcot. Nem csak a temetésen látta, ebben biztos volt…

- De maga a Szárnyas Vadkan csaposa! – mondta döbbenten.
- A kettő talán kizárja egymást? - mordult fel az öreg varázsló – Igen, a nagy Albus Brian satöbbi Dumbledore testvére söröket mér egy kocsmában.

- Nem úgy értettem… - szólt közbe Harry, de Aberforth nem tűnt megbántottnak. Egy sóhaj kíséretében invitálás nélkül lehuppant az egyik karosszékbe, és tovább beszélt.

- Egyébként jónéhány keresztnevet kihagytál, Alby. Bár az egész nevemet én sem tudom – majd vigyorogva Harryhez fordult – Apánk az összes remek ősünk nevét ránk hagyományozta, anyánk csak egyet választott, és következetesen Robertnek és Briannek szólított minket.

Dumbledore mosolyogva leült a bátyjával szemben, Aberforth pillantásától kísérve. A varázsló pár pillanat után úgy döntött, hogy (bár ez feltett szándéka volt) mégsem hagyja szó nélkül a testvére feltámadását.

- Feltételezhetem, hogy ez a főnixekhez fűződő szoros barátságod következménye? – kérdezte unottnak tervezett hangon. Dumbledore bólintott.
- Úgy van.
- Gondolom problémáid adódnak, ha pár másodpercnél több ideig próbálsz emberi alakot ölteni – csevegett tovább.

- Ez is helyes következtetés, Aberforth – mosolygott az igazgató. – A halhatatlanságnak mindig van ára.

A másik varázsló bólintott, és úgy látszott, hogy ezzel el is vesztette az érdeklődését a téma iránt. Harrynek meg kellett állapítania, hogy Aberforth még az igazgatónál is furcsább alak. Megrökönyödve nézte, amint a férfi előveszi a pálcáját (furcsa, csontszínű pálca volt, érdekes faragásokkal), és a saját homlokára koppint vele. Egy pillanatra egy fénylő sisakot látott felvillanni a varázsló fején.

- Ne matass az emlékeimben, Alby. Mint látod, ezen te sem tudsz áthatolni. Ha szükséged van valamire, kérdezz, és vagy válaszolok, vagy nem. Esetleg hazudok is, remek naprakész hazugságaim vannak.

- Nos rendben – mondta az igazgató, és látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet – Először arra lennénk kíváncsiak, hogy mit csináltál Mardekár nyakláncával, amiből Tom Horcruxot készített.

Harry Aberforth-ra nézett. A varázsló arca egy pillanatig őszinte meglepetést tükrözött, majd ismét felvette gunyoros stílusát.

- Azt hittem sosem jössz rá, hogy Voldemort több Horcruxot is csinált. Arra is csak a naplónál jöttél rá, hogy hogyan élte túl az Adava Kedavrát, de akkor azt remélted, hogy a napló pusztulásával – a piszkos munkát persze megint a fiú végezte - örökre elpusztult a gonosz is.

- Ez valóban így van – felelte udvariasan Dumbledore – Meg kell mondanom, hátrányban voltam veled szemben.

- Arra a zseniális következtetésre pedig – folytatta Aberforth - hogy tudok a Horcruxokról, gondolom a nyakláncban hagyott üzenet vezetett.

- Igen, az üzenet sok mindenre fényt derített, többek között az is kiderült, hogy mégis tudsz írni – felelte bujkáló mosollyal Dumbledore, de Aberforth nem reagált sehogy – Persze nagyon stílusos volt az egész. Felteszem volt némi számítas abban, hogy ezt a rövidítést használtad. Az R.A.B takarja egyrészt Remus Albeus Blacket, akinek az alakját felvetted, és így hamarosan Voldemort legtehetségesebb és leghűségesebb halálfalója lettél. Valamint jelentheti Robert Aberforth Boldemudert, ahogy akkor nevezted magad, amikor még Voldemortot tanítottad.

Harry megrökönyödve nézett a másik két varázslóra. Dumbledore arca feszült figyelmet tükrözött, Aberforth viszont egy vázát nézegetett az asztalon.
- Hogy érti azt, hogy Voldemortot tanította? – kérdezte Harry elfúló hangon – maga is a Roxfortban tanított?
- Nem – válaszolt Dumbledore a fivére helyett – azután tanította, miután Voldemort elhagyta a Roxfortot.

Aberforth Harry legnagyobb meglepetésére elkezdett kuncogni.
- Ez azt jelenti, hogy a fiú semmit sem tud rólam? – vigyorgott – rendben Harry, összefoglalhatom pár mondatban a történteket, mert Albusnak legalább két napjába telne, mire elmesélné. Szóval tizenkét évesen úgy döntöttem, hogy semmi kedvem a Roxfortba járni, a sok lelkes hülye közé, akiknek az a legfontosabb, hogy egereket változtassanak teáscsészévé.
Ezzel persze kiborítottam mindenkit a híres Dumbledore famíliában, ahol mindenkit majd szétvetett az ész. Úgyhogy nemsokára el is költöztem otthonról, majd az országból is, Boldemuder néven. Sokkal érdekesebb dolgokkal foglalkoztam, a mágia ősi eredetét kerestem, aminek semmi köze a teáscsészékhez és az egerekhez. Tudtad, Harry, hogy a sárkányok a Föld első varázslényei?

Harry megrázta a fejét, mire Aberforth hümmögött.

- Pedig először ők tudtak varázsolni. Sokkal több eszük van, mint egyesek hinnék, csak nehéz velük kommunikálni. Szóval miután elhagytam az országot, egy magyar mennydörgő családdal éltem egy jó ideig, és mágiát tanultam tőlük. Olyan mágiát, amiről álmodni sem mernél Harry. Igazából a sárkányok sem voltak tudatában ennek az erőnek, mert már régóta nem használták, csak a faji emlékezetük őrizte meg az ősi tudást.
Egyszóval, életemben először remekül éreztem magam. Aztán felbukkant évek múltán egy sötéthajú húszéves kölyök. Ő szintén ki volt borulva otthon valakikre, hozzám hasonlóan összekutyulta a nevének a betűit, és érdekelték az ősi varázslatok. Úgyhogy megtanítottam pár hasznos dologra – az Idő feletti uralom, az Öt Elem-varázslatok, elmekontroll, halálrítusok… - darálta szinte unott hangon. Harry úgy gondolta, hogy ez felülmúlja a „pár hasznos dolog” fogalmát, és összeszorult a torka a gondolatra, hogy Voldemort ilyesmiket tud. Neki még csak fogalma sem volt arról, hogy mik ezek, de nem szólt közbe.

- Aztán kezdtem rájönni – folytatta Aberforth - hogy a kölyköt túlságosan leköti a halál-téma, és hogy nem is annyira a sárkányokat, hanem a kígyókat kultiválja. Rémesen büszke volt magára, amiért tudott párszaszóul. „Na és”, mondtam neki, „én minden állattal tudok beszélni, ha muszáj, de a kígyók például roppant hülyék tudnak lenni. Kicsi hüllőagyuk van, tele ostoba erőszakkal” Azt hiszem ekkor kiborult rám, mert másnapra lelépett. Örültem neki, én is elküldtem volna hamarosan, mert kezdett idegesíteni, hogy állandóan halhatatlan akar lenni. Másnak egy élet is elég, mondtam neki mindig, de nem hallgatott rám. Hát kábé ennyi.

Ekkor hallgatásba burkolózott, és ismét tanulmányozni kezdte a vázát az asztalon. Harry hirtelen nem tudott mit mondani. Voldemort tehát tudása legjavát ettől a férfitól szerezte, aki kezdetben még rokonszenvet is érzett iránta… Az igazgatóra nézett. Dumbledore a testvére arcát fürkészte, majd csendesen megkérdezte.

- És nem vitt el tőled valamit? Valamit, amit annak idején te magad loptál el a szülői házból, és apánk majdnem megőrült, látva az eltűnését?

Harry meglepetésére Aberforth vigyorogni kezdett.

- Gondolom, most Griffendél varázspálcájára gondolsz. Nos, az tényleg szép darab volt - tudod Harry, grifftoll volt a magjában, és sárkánycsontból készült. Sajnálatos módon az a szemtelen kölyök azt is lenyúlta.

- Egy egyszerű tolvajűző varázzsal levédhetted volna – mondta Dumbledore enyhe éllel a hangjában – persze az ilyesmit a Roxforti tanárok, és nem a sárkányok tanítják.

Harry hirtelen rájött, miért kérdezett rá Dumbledore erre.
- Úgy gondolják, hogy Horcrux készült a pálcából? – kérdezte.
Dumbledore bólintott, és Aberforth arca is elkomorult.
- Szinte biztos – mondta a varázsló – És egy pálcából készült Horcruxot különösen nehéz lesz elpusztítani.

Dumbledore gondterhelten összevonta a szemöldökét, majd még mindig nyugodt hangon szólt a bátyjához, mintha egy rosszcsont diákhoz beszélne.

- Bolondság volt tőled, hogy nem vigyáztál egy ilyen értékre, de még nagyobb bolondság volt, hogy nem szóltál nekem a Horcruxokról.

- Ez az én ügyem volt – mordult fel Aberforth – A kölyök tőlem tudta meg, hogy kell rendesen elvégezni a varázslatot. Magam akartam elsimítani a dolgot.

- Amint látjuk, az nem jött össze. És ez nem a te ügyed, Aberforth, hanem mindannyiunké. Szeretném, ha mindent elmondanál, amit tudsz a Horcruxokról.

Dumbledore hangja, bár halk és nyugodt volt, szinte parancsolóan zengett. Harry észrevette, hogy Aberforth csak egy pár másodpercig tudta állni a pillantását, aztán lesütötte a szemét. Újra elgondolkozott azon, hogy miféle ismeretlen erő szunnyadhat Dumbledore-ban, ha egy ilyen nagy tudású varázsló, mint Aberforth is kényelmetlenül érzi magát a tekintetétől.

- Nem sokat tudok a Horcruxokról. Persze azt sikerült kiderítenem, még Blackként Voldemorttól, hogy mik azok. Pár gyenge pillanatában, harc közben az elméje védtelenné vált a legerősebb mágiámmal szemben, így ki tudtam szedni belőle ezt-azt. Például így bukkantam rá a nyakláncra. Az üzenetet azért hagytam ott, hogy Blacket higgye a tettesnek - aki persze nem sokkal később „meghalt” - és eszébe se jusson engem piszkálni. Szóval a lényegre rátérve, mik is a Horcruxok? És hány van belőlük?

- Ha jól sejtjük, hét – mondta Dumbledore – ebből egyik a mostani testében.

Aberforth elismerően hümmögött.

- Látom nem vette el teljesen az eszed az iskola. Harry kipurcantásával akarta még egy tárgyba áttölteni a hetes számú lélekdarabot. Nem tudom, hogy mi volt a tárgy, de valószínűsítem, hogy ott tartotta a kezében, amikor kimondta a kölyökre az Adavát. De nem jött össze neki. Irtó nagy mákunk van egyébként, mert a hetes számmal nagy bajban lettünk volna.

- Nem mindegy, hogy hat vagy hét Horcrux? – kotyogott közbe Harry. A varázsló most ránézett.

- Hát nagyon nem – válaszolta Aberforth – hét Horcrux ellen semmi esélyünk nem lenne. A hetes szám jelentőséggel bír. Nagy valószínűséggel erősítenék egymást, és egyiket sem tudnánk elpusztítani. Egyébként meggyőződésem, hogy Harry megmenekülésére az is nyomós ok volt, hogy az egyensúly a mágiában felborult volna a hét Horcrux által biztosított hatalommal, így ez nem történhetett meg. Megkockáztatom, hogy nem lehet hét Horcrux-gyilkosságot elkövetni.

- Érdekes elmélet – szólt közbe Dumbledore – De szerintem Harry megmentésében Lily varázslata játszotta a legnagyobb szerepet.

- Vagy mindkettő egyszerre. Nekem tök mindegy – vonta meg a vállát Aberforth, minha Harry nem is lenne ott a szobában – a lényegre térve, az egyes számú Horcrux persze a napló volt, amit az apja meggyilkolásával készített. Nem volt nagyon eredményes, szinte semmi védelemmel nem volt ellátva, a fiú akkor még nem értette a dolog lényegét. Aztán ott van a gyűrű…

- Már nincs meg, elpusztítottam. A nagyapja házában volt – mondta Dumbledore – Rendesen meggyűlt vele a bajom.

- Gondolom – mondta savanyú mosollyal Aberforth – Szép munka lehetett. Sajnos tanítottam a kölyöknek egy-két trükköt. És ő maga is sokat tanult… Hol is tartottunk? Napló, gyűrű… Aztán ott van Hollóhát igézettekercse, meg az a csúszómászó dög, a nyakláncnak már vége, bár majdnem ő készített ki engem, és sajnálatos módon ott van Griffendél pálcája is.

Harry őszinte sajnálkozást vélt kihallani a hangjából.

- Arra rájöttem, hogy olyan helyszínekre rejtette el őket, ahol különösen nagy győzelmeket aratott… én is jártam abban a romos házban, de nem találtam meg a gyűrűt – Aberforth ezt egy árnyalatnyi szégyenkezéssel mondta – és attól tartok, hogy a többi hellyel is így jártam. A kígyót persze tudjuk hol van, a gazdája mellett, de a pálca és az igézettekercs helye ismeretlen. Adhatok tippeket, de te legfeljebb csak körberöpködhetnéd a helyszínt, én meg már kifogytam az ötletekből.

Dumbledore finoman összeérintette az ujjait és mosolygott.

- Sajnos ez így van. Mivel nem szóltál hamarabb, én már nem tudok segíteni. Ezért bíztam a feladatot Harryre.

Harry magán érezte Aberforth kétkedő pillantását.
- Hát ér valamit ez a fiú?
- Sokkal többet, mint sejtenéd, Aberforth – mondta nyugodt hangon az igazgató – Voldemort ereje és az anyja szíve van benne. Azt akarom, hogy légy a segítségére néhanapján.

Aberfort felmordult, és Harry már majdnem közbeszólt, hogy nincs szüksége segítségre.
- Jobb dadust nem találtál? – kérdezte a varázsló barátságtalanul.

- De, ami azt illeti, igen – felelte csevegő hangon Dumbledore – Akartam is szólni, hogy még a halálom előtt idehívtam Lilt, hogy tanítson az iskolában.

Aberforth arcát eltorzította a düh, most először a beszélgetés során.
- Hogy merészelted? – ordította – És idejön? A parancsom ellenére?

Dumbledore arca nem árult el érzelmeket, Harry valahogy mégis úgy érezte, hogy dühös. Ő egyre zavartabb lett, főleg mivel állandóan olyan dolgok kerültek említésre, amikről fogalma sem volt, és meg volt győződve arról, hogy a másik kettő tudomást sem vesz a jelenlétéről.

- Nem köteles követni a parancsaidat, Aberforth – modta Dumbledore – már majdnem harminc éves. Rég volt az, amikor meg tudtad félemlíteni pár barátságtalan szóval.
- Sosem kellett megfélemlítenem! Mindig hallgatott rám! – sziszegte dühösen a férfi.

- Szerintem te vagy az egyetlen apa, aki a Roxfort helyett a sárkányokhoz küldi a lányát – folytatta szenvtelenül Dumbledore – Bolond vénember voltál már akkor is. Nemcsak elzártad az emberektől az a kivételes tehetségű kislányt, hanem halálos veszélybe is sodortad. Gondolom, emlékszel, hogy Voldemortnak is feltűntek a mendemondák, hogy egy nagyhatalmú mágus él Erdély hegyeiben, és mivel azt hitte, hogy te vagy az, halálfalókat küldött oda. Ha Perselus nem menti meg az életét, most nem lenne lányod. Bár ez sosem jelentett valami sokat neked.

Aberforth teljesen kikelt magából.

- Én szeretem a lányom! Ezért nem akartam, hogy ezek között a marhák közt nőjön fel!
- A sárkányok bizonyára sokkal kellemesebb társaság voltak – mondta Dumbledore idegesítő nyugalommal.

Harryt figyelme lassan elfordult a veszekedés többi részéről. Szinte letaglózták az új információk. Ez a Lil, Aberforth lánya, sárkányoknál nevelkedett és most SVK-t fog tanítani? Bár, gondolt jobban bele, ennél furcsább tanárunk is volt már. Eltűnődve nézte a két Dumbledore- fivért. Aberforth magából kikelve ordítozott, míg az igazgató bosszantó nyugalommal válaszolt. Harry hirtelen nem is tudta, hogy melyikük a félelmetesebb.

A két testvér vitájának végül Elanor megjelenése vetett véget. A boszorkány úgy látszik rendelkezett már némi tapasztalattal a Dumbledore-viszályok elsimításában, mert egy narancsos diótortával ügyesen elvonta a két varázsló figyelmét a veszekedésről. A csel sajnos csak pár percig működött: az igazgató ugyanis a sütemény kapcsán csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy Lil-nek biztosan ízlene, a sárkányok valószínűleg rettenetes szakácsok (azok a nagy karmok meg szárnyak miatt) mire újból kirobbant a veszekedés.

Elanor megpróbált Harryvel beszélgetést kezdeményezni, hátha a varázslók is bekapcsolódnak, de Harry ezt elég reménytelennek látta. Egy sóhajtás kíséretében nézte jelenetet, amint Aberforth teljes hangerővel bizonygatja az igazát, Dumbledore pedig kuncog közben. Elanor felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a sógorát:

- Harry, azt említetted, hogy valami bűbájt akarsz megkérdezni Albustól.

Egy pillanatra csönd támadt.
- Milyen bűbájra volna szükséged, Harry? – kérdezte aztán az igazgató.

Harry teljesen zavarba jött a hirtelen beállt csendtől.
- Öhh, mivel szeretném beavatni Ront, Hermionét és Lupin professzort az ügybe, valami olyan varázslat kellene, amivel le tudjuk védeni…

- Áhh, értem – bólintott az igazgató, majd a szakállát simogatva gondolkozott – Ez sajnos nem olyan egyszerű… Nincs olyan titoktartó-varázs, amit ne lehetne megtörni… Viszont van egy, a Metoraliam-bűbáj, amit a sötét varázslók nagyon nehezen vesznek észre.

- És? – kérdezte izgatottan Harry – Megtanítaná nekem?

Dumbledore hümmögve válaszolt

- Beletelik pár napba, de megtanulhatod…

Erre Aberforth dühösen felmordult.

- Ugyan már, Alby… Micsoda sületlenség? Csak nem szavakkal akarsz elmagyarázni egy bűbájt? A Roxfortnak mindig is ez volt a hibája – a varázsló felállt a székéből - Na ide figyelj Harry: ez a bűbáj lényege.

Azzal, mielőtt Harry tiltakozhatott volna, a pálcáját a fiú homlokához érintette.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Amikor Harry visszaérkezett az Odúhoz, még mindig sajgott a feje. Azt el kellett ismernie, hogy Aberforth akciója után valóban tudta, hogy hogy kell elvégezni a bűbájt, de ez még a magolásnál is fájdalmasabb módja volt a tanulásnak. És azt sem felejtette el, hogy Dumbledore milyen dühös lett a fivérére ezután.

Sikerült észrevétlenül visszasurrania a házba, és rögtön megkereste Ront és Hermionét az emeleten. Két barátja ugyanúgy sakkozott, mint amikor (számára órákkal ezelőtt) kilopódzott az Odúból, sőt, úgy látta, hogy Hermione ugyanazon a lépésen gondolkodik.

- Beszédem van veletek – huppant le melléjük, de Ront éppen bosszankodott.
- A következő partit veled játszom, Harry. Hermione már legalább öt perce gondolkozik ezen az egyértelmű lépésen!

Hermione viszont rögtön vette a lapot.
- Csak nem megtaláltad a módját annak, hogy hogy beszélhess a tegnapról? – kérdezte izgatottan.

Harry bólintott.

- De igen. Metoraliam-bűbájnak hívják.

Hermione felsikkantott.

- Hallottam már róla! Az egy nagyon ősi bűbáj! Szinte legendás, és már feledésbe merült! Csak nem megtanultad?
Harry kicsit zavarba jött.
- Öhh, fogalmazzunk úgy, hogy megtanították. – majd elővette a pálcáját. – Készen álltok?

- Mire készen? – kérdezte Ron gyanakodva, de ekkor Harry már felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét:

- Metoralio! – a hangja valahogy mélyebben zengett, és mintha egy barlang mélyéről szólt volna. Azon nyomban tejfehér köd vette körül őket, és minden külső zaj elnémult. Csak hárman álltak ott, a fehérség közepén. Harry elrakta a pálcáját.

- A bűbáj lehetővé teszi, hogy bármi, amiről itt beszélünk, titok maradjon mindazok számára, akik erőszakkal akarnak hozzáférni. – a hangja mintha víz alól szólt volna - A titkot nem törhetik fel azok, akikben sok a gyűlölet, szóval Voldemortnak valószínűleg nem menne. És amiről itt beszélünk, azt nem is tudjuk szóba hozni ilyen emberek jelenlétében.

Ron bizalmatlanul nézett a fehérségbe.

- Ugye vissza tudsz majd vinni minket innen? - kérdezte szintén tompa hangon.
- Remélem… - felelte Harry vigyorogva. Hermione ellenben teljesen el volt bűvölve.
- Ki tanította ezt neked, Harry?

Harry nem válaszolt rögtön. Hirtelen nem tudta hogy honnan kezdje a történetet.

- Haladjunk inkább sorjában, majd minden kiderül – mondta, majd sóhajtott egyet. Úgy döntött, hogy egy mondatra túl lesz mindenen, és majd kifejti utána.

- Szóval a legfontosabbak: Dumbledore él, Piton a mi oldalunkon áll, tudom ki volt R.A.B, és mik a Horcruxok; Dumbledore unokahúga, az új SVK-tanárunk majd segíteni fog megkeresni őket.

Egy pillanatnyi csönd támadt.

- Mii? – kérdezte Hermione.

- Miii? – hördült fel Ron egy másodperccel később.

Harry bűnbánóan nézett rájuk.

- Sajnálom, de én is kábé ilyen gyorsan jutottam az információkhoz.
- Hogy érted azt, hogy Dumbledore él? – sikoltotta falfehéren Hermione.
- És mit mondtál Pitonról? – szédelgett Ron.

Harry vett egy nagy levegőt.

- Rendben van. Az egész úgy kezdődött, hogy követtem Pitont, amikor tegnap dehoppanált előlünk…

Harry mindent elmondott a barátainak. Mesélt Piton emlékeiről, aztán az Időtlen Idők Erdejéről, majd mesélt a találkozásáról Dumbledore-al és a feleségével. Hermione először akkor tért magához, amikor ahhoz a részhez ért, hogy Dumbledore-ék hogy tanultak meg főnixszé válni. „De hát azt nem lehet”, vetette közbe felháborodottan, mire Harry elmesélte az alkímiai trükköt. Aztán beszélt a második látogatásáról is, Aberforthról, Regulus Blackről, a Horcruxokról… Hermione és Ron némán hallgatták, majd elárasztották kérdésekkel.

- De akkor Dumbledore és a felesége nem tud kijönni az Erdőből? – kérdezte Hermione.

- Emberként nem – rázta meg a fejét Harry – De a professzor tanítani fog a nyáron, és azután is velünk lesz főnixként.

- Piton megölte őt, de ő mégis megbízik benne? – méltatlankodott Ron – És Fawkes Dumbledore felesége? Ez őrület!

- Fawkes Elanor lánykori neve – mondta Harry – És mint mondtam, Pitonnak Dumbledore adta az utasítást, hogy maradjon életben… úgy gondolta, hogy immáron Piton többet tud segíteni nekem, mint ő. – fejezte be savanyú ábrázattal.

- És mit lehet tudni erről a Lilről? – kérdezte Hermione.

- Hát nem sokat – felelte Harry – eddig sárkányokkal élt, egy magyar mennydörgő családdal… csak remélhetem, hogy normálisabb mint az apja. Az a fickó szerintem beszámíthatatlan. Minden normális ember beavatta volna Dumbledore-t, ha tudomást szerez a Horcruxokról. Dumbledore egyébként azt mondta, hogy csak egyszer találkozott Lillel, de nagyon kedves lány, és tehetséges boszorkány, sokat tanulhatunk tőle az ősi varázslatokról…

Most mindhárman hallgattak.

- Legalább most pontosan tudjuk, hogy milyen Horcruxokat kell megkeresnünk. – mondta Hermione – csak az a kérdés, hogy hol…

Ron egyre elkeseredettebb arcot vágott.

- Harry, nekem túl sok volt ez mára. Vigyél ki minket ebből a szutyokból, és majd holnap folytassuk!

Hermione is egyetértően bólogatott. Mindketten le voltak taglózva a hallottaktól.

- Rendben van – mondta Harry, és elővette a pálcáját – Exmetoralio! – mondta, és a köd eltűnt. Ismét a szoba falai vették körül őket.

- Hát akkor – fordult halálsápadt barátaihoz Harry – Nem ugrunk ki kviddicsezni?