júl. 28. péntek

Európa nyaranta megrendezésre kerülő, gigantikus méretű fekete fesztiváljainak rengetegében különleges színfoltot képvisel a lengyelországi Bolków Kastély Party. A Wroclawtól mindössze nyolcvan kilométernyire fekvő középkorias hangulatú kisváros immár tizenkét éve ad otthont Közép-Kelet Európa legrangosabb dark-goth-electro rendezvényének, melynek keretein belül idén – a fesztivál történetében másodszor – magyar zenekar is színpadra léphetett a De Facto személyében. A költői szépségű helyszínen közel tizenöt további csapat adott ízelítőt a színtér valamennyi árnyalatából, s a koncertek után jópár dj tett kísérletet a táncos lábak koptatására a Club Hacjenda és a Sorrento nevű szórakozóhelyeken.  

Az elmúlt években szinte már hagyománnyá vált a „magyar front” nagylétszámú kivonulása, hiszen a lengyel-magyar bratyiság mellett nem elhanyagolandó tény az sem, hogy röpke 8-10 órás kocsiút legyűrése után bárki könnyedén sátrat verhet az impozáns, medencével és sörözővel ellátott kemping területén. Idén azonban, hosszú évek után először alkalmunk nyílt megízlelni az Internat nevű, egykoron minden bizonnyal kollégiumként funkciónáló szálláshely vendégszeretetét. Az aprócska, ám takaros szoba a vártól mintegy tizenöt perc gyaloglásnyira helyezkedett el, közel a városka vérkeringéséhez nélkülözhetetlen kisbolthoz és benzinkúthoz. Mindezek fényében nem meglepő, hogy péntek éjféli érkezésünket követő első utunk persze az éjszakai élet feltérképezésére irányult.

A vár belsejében már javában folyt a beforeparty; néhány dj tolta a főként electro-jellegű muzsikákat a nem túl nagy létszámú közönségnek. A többség ezalatt nyilván a Hacjenda nevű szórakozóhelyen múlatta az időt, társaságunk pedig egy hangulatos belvárosi kiskocsma belsejében ismerkedett a lengyel Zywiec sör tudatformáló erejével. A De Facto képviseletében jelenlévő három fiatalember már négy óra magasságában ágynak esett, ami részint érthető is volt, hiszen másnap komoly feladat várt a csapatra. A frontember Tóth „Dzsudi” Gyula pihenése azonban még váratott magára, saját bevallása szerint ugyanis Árpi borzalmas horkolása leginkább egy olyasfajta gorilla éjszakai pihenőjéhez volt hasonlatos, aki „jól belakmározott falevelekkel és kidűlt". Tehát Zywiec!

A hölgyek ez alatt a (csak úgy lengyelesen ejtett) Hacjenda szomszédságában tartottak sörkóstolót. A környék bizarr, ám finom lengyel nedűjével korra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki szívesen öblítette le torkát, bár tagadhatatlanul fura frigy a sör és a málnaszörp egyvelege. A negyedik piros-habos csoda után azonban már választékos, gazdag nyelvi kifejező erővel villantottam meg lengyel (és cseh és szlovén és horvát) szókincsem impozánsabb elemeit: "tri pivo s sok, prosim". Megértették. A sörkoktél minőségét illusztrálja a tény, hogy a szláv nyelvgyakorlattal egybekötött tivornya hamarosan a szomszédos medencében folytatódott, egészen reggel hétig borzolván a kempinglakók idegeit. Az egész napos munka, a hosszú utazás és a sörkóstoló fáradalmainak fényében talán érthető, miért nem zavarta nyugalmunkat még a „gorilla” faldöngető horkolása sem.

 (louise)

(Louise)

júl.29. szombat

Kis társaságunk szombaton két óra tájékában érkezett a várba, mivel egyrészt a De Facto volt a másodikként fellépő zenekar, másfelől pedig vétek lenne ilyenkor bármi jóról is lemaradni. A közönség soraiban a műfaj követőinek igen sokféle mutációja képviseltette magát. Az uralkodó ruházat a német Xtrax katalógusban fellelhető darabok közül került ki, melyek szinte kollekciószerűen simultak néhány szűkebb fantáziájú, ám annál extrémebbnek mutatkozni vágyó figurára. Jelen volt a fétis-lakk cuccok bő arzenálja és néhány tag már erősen az androgünitás határait feszegette sokkoló megjelenésével. A szexuálisan nem kevésbé hivalkodó öltözetű, rasztás cybercsajok és műanyag apáca-nörsz jelmezbe bújtatott keblek mellett azért még fellelhető volt az ortodoxabb, zsabós inges, bondázsgatyós, zakós, cilinderes old schoolabb vonal is. A death rockos, kitűzőkkel teleaggatott neccfelsőt viselő, pink csillagtaréjos vagy tupírhajú arcok mellett kivonultak a csipkeruhás, bársonykesztyűs, klasszikus gótikus tündérek és a verselő-temetőbejáró headbangerek is. A külcsín tehát semmivel sem maradt el Európa jelentősebb dark fesztjeinek körképétől.    

Egy konferanszié rövid, ám számunkra teljességgel érthetetlen köszöntője után csapott a 220 voltba a cseh No Name Desire zenekar. Zenéjük többnyire electro-ebm elemekből táplálkozik, ritmus és zajközpontú, amihez többnyire extrém effektezett, durva hörgés-károgásszerű részek társulnak. Az énekes kiállása és hangja engem kissé a honi Sanguis in Nocte frontemberének stílusára emlékeztetett. Talán van is némi hasonlóság a két csapat munkája között, bár a No Name azért talán lényegesen elektronikusabb. Nem teljesen az én világom ez a muzsika, de remekül szóltak; ami egyébként minden zenekarra állt, maximális elismerés a technikusoknak. Talán még ettől is fontosabb, hogy játékukból – az elektromos dobtestet püffülő sráccal az élen – őszinte lelkesedés és erő sugárzott.

(Árpi)

A De Facto produkciójának kezdetén az égen egy szál felhő sem vonult át, ám annál nagyobb számban képviseltették magukat hazánk fiai. A barátságos lengyel nyelvű felkonf hatására számos szövegvilággal minden bizonnyal azonosulni képtelen arc lepte el az első sorokat. Szemmel láthatólag a közönség nagy része élvezte a produkciót, legalábbis a dalok végén elhangzó tapsok és üdvrivalgások erről árulkodtak. Gyula, többnyire magyarul, ám néhol kedves gesztusként egy-két lengyel szó, kifejezés bevonásával próbált kommunikálni a nagyérdeművel, ám most valahogy nem a felkonfokon volt a hangsúly. A csapat a sodró lendülettel nyitó, majd a végére darkos melankóliába szelídülő Álomút és a zakatolósan középtempós dark rock-gothic metál hibrid 999 kivételével csak új dalokat játszott. Az első, templomi orgonás szintivel nyitó tétel (amely emlékeim szerint az Angyalszív címet viseli), tipikus jövendőbeli Facto slágernek ígérkezik; simán el tudom képzelni ugyanis, amint igen fogós refrénjét kórusban éneklik a rajongók. A többi új dal közül még kiemelnék egy Mission-Cult jellegű fölöttébb sodró erejű tételt, melyből szerintem nagy koncertfavorit lehet; valamint egy remek dallamokkal ellátott, kissé a klasszikus darkrock felé hajló (néhol a Sisters és a The 69 Eyes ízét is magán viselő) középtempós nótát, ami szintén nagyon erős alkotásnak ígérkezik. Sajnos elég rövidre szabták a zenekar játékidejét (kb. 30 perc), ám búcsúzóul a tagok bemutatásánál az önmagát „lófxxxx Jóska” néven bemutató Gyula igen emlékezetessé tette az utolsó perceket is. A konferanszié még kb. tíz percig beszélt a zenekarról, mialatt a lengyelek többször ujjongásban és tapsviharban törtek ki. Úgyhogy a jelek szerint a magyar különítmény nem hozott szégyent az itthon maradottakra. Gratula nekik és várjuk a hamarosan megjelenő új albumot.

(louise)

A lengyel Deathcamp Project nemrégiben kishazánkat is meglátogatta; az idei ecsegfalvi Nightbreed fesztiválon vendégeskedtek. Ím’ hát most hazai pályán is megszemlélhettük műsorukat. Zenéjük egyfajta modern dark-gothic-rock, mely épp úgy ápolja az alapbandák (Sisters, Christian Death) örökségét, mint ahogy magán hordozza a modernebb, sampleres- szintis dark csapatok (Crüxshadows, utóbbi Clan of Xymox) jegyeit. Műsoruk rendkívül intenzív, erőteljes és hangulatos volt; a legnagyobb sikert persze slágerük, a Rule and Control aratta. Kiállásuk egységesnek és összeszedettnek tűnt; megszólalásukban és küllemükben egyaránt a modernebb, valamint a hagyományosabb gothic-dark imidzs keveredett. Látszott, hogy a csapat Lengyelhonban igen masszív rajongótáborral bír, akik ezúttal is üdvrivalgással fogadták a produkciót. A borús idő egy ideig talán még kedvezett is a hangulatnak, ám a hirtelen eleredő zápor sajnos idő előtt szétverte a műsor egy részét.

Az egyébként makulátlan szervezésű fesztivál egyik hiányossága, hogy eső esetén a beltéri fellépés lehetősége nem megoldott. Így aztán a fesztivál sikere bizonyos tekintetben az időjárás függvénye, hiszen az elmaradt koncerteket nem pótolja semmi sem. A tavalyi évben a Crüxshadows fellépését barátságtalan vihar szakította félbe, míg a Camouflage koncertje egy az egyben elmaradt. A szűnni nem akaró, zuhogó eső fenyegető réme tehát nem kicsit borzolta fel a főzenekarokra kiéhezett nép kedélyét. Félő volt, hogy az est headlinereiként beharangozott Clan of Xymox és VNV Nation élő koncert helyett csak cd-ről szólhat a klubok belsejében. A jó két órás, intenzív zuhé tíz óra fele szerencsére csillapodni látszott, így aggodalommal vegyes reményekkel telve tértünk vissza a várba, miután szálláshelyünkön sikerült megszabadulnunk az ázottveréb ábrázattól.

A helyszínen az elcsúszó program következtében épp a Funker Vogt műsorába gyalogoltunk bele. A csapat ebm alapokon nyugvó muzsikája igen csak felforrósította az esőtől kissé lehűlt levegőt – és persze a közönség hangulatát. Ez a fajta zene már az intenzitása miatt is igen nagy energiákat képes felszabadítani, főleg meggyőző előadásmódban. A Funkeré pedig, jelentem, az volt! A tagok igen nagy lelkesedéssel, csillogó szemekkel adták elő dalaikat, táncra inspirálva mindenkit, aki bele tudott merülni műsorukba.  

A nap egyik fő zenekaraként fellépő holland (bár egy ideje lipcsei székhelyű) Clan of Xymox neve garancia a minőségre európai dark underground körökben. A nyolcvanas évek eleje óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal működő Ronny Moorings vezette csapat azon kevés régivonalas bandák közé tartozik, akiknek sikerült megőrizni méltóságukat a műfajon belül. Változott, modernebbé vált ugyan a zenéjük a korai időszakukhoz képest, ám sok dark ikonnak kikiáltott zenekarral ellentétben soha nem igyekeztek kétségbeesetten kifordulni saját magukból, kézzel-lábbal tagadni örökségüket, majd relatív sikertelenség után visszaretrózva hakniszerűen felélni az x évvel ezelőtti önmagukat. Tiszteletre méltó tény, hogy a COX legelső Best Of lemeze pontosan fennállásának 20. évfordulója alkalmából látott holdvilágot, alig két évvel ezelőtt. Persze a Moorings klán immár többszörös nagykorúságot megélt repertoárjában is akadnak arcpirító darabok; a 90-es évek elején tett szégyenletes kitérő (Metamorphosis, Headclouds) azonban bizonyos mértékben tagadhatatlanul hozzájárult a későbbi egészségesen elektronikus, arányosan telt Clan-hangzáshoz. A csapat színpadi produkciói is általában a régi és az új keveredésére épülnek; felvonultatva ezzel több, mint két évtized ezerszínű dalarzenálját. A koncert a szokásos Intro-t követően a Farewell-lel nyitott, majd az új album dalai, a Weak In My Knees és a Calling You Out következtek (sajnos a lipcsei settől eltérően itt nem hallhattunk az Under the Wire-t, mely a Breaking Point dalai közül talán az egyik legnépszerűbb klubnóta). Az igazi, klasszikus dark slágerek dömpingje (amennyien persze a COX esetében beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről) a Jasmine and Rose-zal vette kezdetét. A klasszikus darkwave hagyományokból merítkező Jasmine nagy koncert és partifavorit, így közönségszempontból egyértelműen a show egyik csúcspontja. A legendás, szintén ősdark és éteri Louise felcsendülése persze ezúttal is sokaknak okozott kellemes perceket. Ezt követően pedig már semmi nem vethetett véget a vájtfülűek örömünnepének: This World, Innocent, There Is No Tomorrow és persze a kezdeti éra borzongásai az A Day és a Back Door képviseletében. Az első ráadást az Into Extremes, majd a Michelle utolsó taktusainak lecsengése után a koncert favorittá vált Muscoviet Mosquito zárta, mely valamilyen számunkra felfohatatlan perverz oknál fogva tízezrek kedvencévé vált az évek során. Míg a Mosquito a COX legelső dala, ezen az estén ez volt az utolsó nóta, amit játszottak, hiszen a jelentős csúszás következtében sajnos már nem maradt idő második ráadásra. A közönség ezzel együtt persze elégedetten nyugtázta, hogy ismét egy minőségi bulit hallhatott Mooringséktól, bár ha nagyon szőrszálhasogatóak akarnánk lenni (persze nem vagyunk azok), mondhatnánk azt is, hogy kicsit talán túlságosan is kiszámíthatót. A legutóbbi (2004-es) CP-s bulijuk talán kicsit energikusabbnak, erőteljesebbnek és spontánabbnak tűnt, ám semmi esetre sem távoztunk üres kézzel ezúttal se. 

                              (Arpi&Louise)

A VNV Nation produkciója a várakozásoknak megfelelően az est abszolút fénypontja. Erő, szenvedély, őszinteség, felelősség és mélység – ezek a gondolatok jellemzik a 90-es évek elején alapított ír-angol csapatot. A myspace-profiljukon az „industrial/electronic/trance” áll, a szakma jelentős része a VNV alakulásától számítja a „futurepop” megjelenését, a lemezboltokban általában az „electro” vagy az „EBM” címke alatt találkozunk velük, a rossznyelvek szerint „Ibiza-goth” jelenségről beszélhetünk, a híres lipcsei Wave Gotik Treffen-en pedig számos alkalommal voltak már 30 ezer feketeruhás übergót headliner bandája. Ezzel együtt vagy talán éppen ezért, nem számít a műfaj: a név, VNV – Victory Not Vengeance (Győzelem, Nem Bosszú) voltaképpen szinte mindent kifejez, amit képviselnek... s ez talán nem szorul további magyarázatra. A frontember, Ronan Harris – akinek akkora szíve van, hogy a Föld teljes lakossága kényelmesen elférne benne – azon kevés előadóművészek egyike, aki voltaképpen bármilyen zenét játszhat, legyen az country, blues, heavy metal vagy r’n’b: nem lehet nem tisztelettel és szeretettel gondolni rá. Hihetetlenül dinamikus és lebilincselő egyénisége mindenkit magával ragad koncerten; olyan őszinte és mély átéléssel kommunikálja mondanivalóját, hogy egy átlagos VNV-buli során komoly folyadékvesztességgel számolhatunk: annyit ugrálsz-táncolsz, hogy az esemény végére garantáltan patakokban ömlik rólad a víz, s emellett, ha kicsit is érzékeny lélek vagy, erősen sanszos, hogy köldökig lebőgöd a sminket. Igazi ír szenvedély ez; s Ronan a koncert első néhány percében sem tagadja meg gyökereit: spontán kitér a lengyel vodka gondolatébresztően inspiráló hatására (szemmel láthatólag a filozófikus okfejtést már valódi empirikus megismerés támasztja alá), régi zeneiskolai élményeiről anekdótázik, zenésztársait ugratja. Tele energiával, igazán elemében van, csak a legfürgébbek képesek szemükkel követni színpadi mozgását. Aztán megáll, elgondolkozik és elgondolkoztat: felteszi a kérdést, milyen örökséget hagy maga után az ember, ha elpusztította a földet, ahol él (Carbon), emlékeztet rá mindannyuinkat, hogy vége-hossza nincs mindannak, amit hatalmunkban áll megtenni, ha valóban akarjuk és küzdünk érte (Perpetual), bátran szembenéz a félelemmel (Fearless), elmélázik az úton, amin elindultunk s ahonnan jövünk (Homeward) és mindeközben tudja, pontosan átérzi, hogy a világmindenségben minden mindennel összefügg (Further). Felszabadító érzés vele és sokezer emberrel együtt kimondani mindazokat a dolgokat, melyek az emberi lét sajátjaként mindannyink életének szerves velejárói: félelem, büszkeség, dac, bizonytalanság, elvágyódás, hit... Persze a FuturePerfect klasszikusai, az Epicentre és a Beloved nélkül sincsen koncert: s talán a különleges éjszaka egyik legmegkapóbb pillanata, amikor észreveszem, hogy alig pár centiméterre tőlem, a színpad mögött a Clan of Xymox legénysége és leánysága összeölelkezve, mosolyogva énekli: „Moments lost though time remains I am so proud of what we were / No pain remains / No feeling / Eternity awaits…”   

(Louise)

A koncertekkel párhuzamosan a dj-k már megkezdték „rendelésüket” a Hacjenda klubban. A COX után tehát férfiúi és lemezlovasi kötelezettségeim engem is erre a helyszínre szólítottak, noha a VNV Nation-t magam is szívesen megnéztem volna, már csak puszta kíváncsiságból is. Mindenesetre azért a Hacjenda vendégeként sincs okom panaszra. A kétszintes klub tágas felső emeletén a DM-fanok tombolhatták ki magukat (ugyanis ott „depesből” fonták a gátat is), az alsó szinten pedig egy diszkóhoz hasonló táncos helyen találtuk magunkat. Egy ráccsal elszigetelt dj pult mögött őrjöngött épp Zero barátom, aki programja végén már Zorall számokkal büntette orbitálisan a nagyérdeműt. Egyébként egy frappáns kis rockos blokkot nyomott, amivel jócskán megtáncoltatta az embereket.  Kicsit dühös volt rám, ugyanis a csúszás miatt épp a COX-ba lógott volna a programom, én meg bizony hagytam őt kibontakozni, mivel eszem ágában sem volt a Clan-t magára hagyni. Na mindegy, azért a sors sem hagyta büntetlenül léhaságomat, hiszen csak öt nótára maradt időm szűkös dj-tudományom felcsillantása gyanánt. Az idő rövidsége miatt és a hely hangulatára való tekintettel azúttal én most az elektronikusabb, táncközpontúbb vonalat részesítettem előnyben. A programom a The Kovenant, Das Ich, Grendel, Assemblage 23 és a Crüxshadows egy-egy dalával pörögte le magát igen gyorsan.

júl. 30. vasárnap

A lengyel Delight zenekar igen kellemes hangulatú muzsikával szórakoztatta a nagyérdeműt.

Ami leginkább eszembe jutott az énekesnős csapatról, az a Gathering kísérletező korszakát idézte zeneileg. Modern, elektronikus alapokon nyugvó, gótikus hatásokat is magán viselő

rockzenéjük a fesztivál egyik legkellemesebb látni és hallgatnivalója volt. Úgy tűnik hazájukban sem maradtak rajongótábor nélkül, ugyanis elég szép számú közönséget toboroztak és állítottak maguk mellé. Sajnos a dalaikat egyáltalán nem ismertem, de még így is jó volt őket hallgatni. Ráadásul remek előfutárai voltak az őket követő The Birthday Massacre-nak.

 Ezután az énekescsajszis bandák vártak ránk, haha. A kanadai The  Birthday Massacre azon csapatok közé tartozik, amelyek mostanában egyre népszerűbbek a modernebb, kissé borongósabb típusú rockmuzsikák rajongói körében. Többszörösen vitatható, hogy mennyire kapcsolódnak (vagy kapcsolhatók) ehhez a dark-goth-electro színtérhez, ám ez mit sem von le zenéjük értékéből. Nagyon fogós dallamvilággal és kellő súllyal ellátott dalaik vastag gitárriffekre épülő alapokon nyugvó, sampleres, néhol elektromos szintikkel feldiszített alkotások, amelyek többsége igen fülbemászó, mondhatni, jó értelemben véve slágeres. Mindezt élőben szinte megduplázza a Chibi nevű énekescsajszi hihetetlenül kedves, nyitott és nem kevésbé energikus kisugárzása. Szinte már egymaga is külön produkció, nem beszélve a remek énekhangjáról és dallamairól, amelyekre szinte az összes TBM dal épül. Azt hiszem,  mindegyik albumukról elhangzottak gyöngyszemek, melyekre igencsak tomboltunk nem is keveset (a Holiday azért hiányzott a repertoárból, sebaj; legközelebb). Közben a zenekar is szántotta a szinpadot Chibi körül, bár ebben a primet ő vitte. A többiek vad szögdeléssel, pörgés-forgással gondoskodtak a szinpadi látványosságról. Küllemükben a London After-es feelingtől kezdve a hazai Drugzone-ra emlékeztető imidzsközpontú öltözködéséig minden fellelhető volt, ami ezekre a modern, extrémebb külsejű, sminkelős bandákra jellemző. A bulijuk nagyon állat volt, és szemmel láthatóan elég sokan élveztük... 

A szintén Lengyelhonból származó Fading Colours már nem a legfiatalabb csapatok közé tartozik. Már a 90-es évek óta működnek, ám zenéjük igen jelentős változáson ment át a kezdetek óta. A korábban kissé metálos vonalulatú, ám klasszikus gothic rock elemeket egyaránt viselő 12 húros citeraszerű gitárokkal megtámogatott, a The Mission és a korai Love Like Blood vonalán mozgó dark muzsikájukat egy jóval elektronikusabb irány váltotta fel. Gondolom, azóta a De Coy nevű bivajerőshangú énekes-frontasszony körül (aki a zenekar magja) igencsak megváltozott a tagfelállás, mivel a mostani muzsikájuk sokkalta szellősebb, és sem a darkhoz, sem a rockhoz nincs igazán túl sok kőze. Persze ez nem azt jelenti hogy rossz lenne, amit a Fading Colours csinál, ám ez a kicsit néhol ambient hatásokat is magán viselő, főként elektronikus muzsika már eléggé más történet, mint korábbi önmaguk. A koncertjük azonban nagyon színvonalas és hatásos volt, s mivel maguk a dalok is remek alkotások, panaszra semmi ok nem kínálkozott. Zárójelben jegyezném csak meg, hogy kicsit sajnálom, hogy a dark már szinte teljesen eltünt a zenéjükből, mert azt is remekül csinálták. Gondolom nem csak én vagyok ezzel így.

A Leaves Eyes zenekart az ex Teathre of Tragedy-s Liv Kristine és jelenlegi élete párja, az Atrocity-s Alex Krull hozta létre néhány évvel ezelőtt. Az utóbbi Teathre anyagok elektronika felé hajló próbálkozásai után Liv új zenekara nagyon sokban ex-bandája régebbi goth metálos gyökereire emlékeztet, megspékelve ezt némi nordikus-epikus feelinggel. A műsoruk ígéretesen kezdődött, nagyon hatásos szinpadi kiállással (kitűnő háttérképek, Liv tűzpiros ruhában angyali bájjal) ám később sajnos ellaposodott és a monotómia felé csúszott el. Pedig voltak ám gyönyörű dallamok, sőt azt sem mondhatom, hogy ne lett volna kellő erő a zenéjükben. Én azonban mégis úgy éreztem, a Leaves dalok sajnos meg sem közelítik a korai Teathre nóták jóval változatosabb és a maguk idejében újszerűbb, fogósabb hangulatát. Úgy gondolom, ez a műfaj a 90-es évek közepe-vége felé élte a fénykorát, akkor volt igazán forradalmian új dolog. Ma már igen sok csapat játszik hasonló muzsikát (és némelyikük  egészen jól), tehát igencsak nehéz kimagaslót, egyedit alkotni ebben a stílusban. Így hát a homogén egykaptafára épülő dalszerkezetek és a kísérletezés hiánya igencsak állóvízzé teheti akár az ígéretesnek induló folyamot is. Sajnos a Leaves Eyes-nál néha éreztem ilyesmit, dacára annak, hogy remek dalaik vannak és a koncertjük is igen hangulatosra, profira sikeredett.

 A De/Vision azt a fajta szintialapú muzsikát játsza, amely nálam épp a határmezsgyéjén mozog a szirupos popularitás és a mélyebb, komolyabb mondanivalóval bíró szintis elektronikus zenéknek. A hangszerelésükről néha beugrik egy kis Depeche Mode, egy kis Camouflage, talán egy pici Wolfsheim, meg még ki tudja hányféle ilyesmi csapatot említhetnék. Ám az énekes engem kissé britpop bandákra emlékeztető kellemes, tiszta,  magasabb fekvésű hangja jóval könnydebbé varázsolja zenéjüket a fent említett csapatok komorabb megfogalmazásánál. Dalaik között akadnak súlyosabb és néha már picit cikisen popos táncos tételek is. Az igényesség és a kimunkáltság azonban minden mozzanatukban maximálisan jelen van. A Castle Party idei zárózenekaraként remek koncerttel ajándékozták meg a nagyérdeműt, úgyhogy a nem kis létszámú közönség jól kitáncolhatta magát rájuk. A Strange Affection, a New Drug és a Drifting Sideways c. dalaik pedig személyes favoritok nálam.

A hétfő hajnali óráiban egy igen jól sikerült hétvégét tudva magunk mögött intettünk búcsút a fesztiválnak. Azt hiszem, a sok élményt, amit ez a pár nap nyújtott még sokáig igen kellemes érzéssel idézhetjük fel, mind magunknak, mind egymás között. Egy kicsit talán azt fájlalom, hogy a kastély hangulatához illő kissé elmélyültebb, középkorias szellemben fogant dark csapatok elég kis létszámban képviseltették magukat, mivel az elektromos és metálos vonal most erősebb volt. Mindenezek ellenére kis hazánkban nagyon sok mindent megadnék ilyen jellegű megmozdulásokért, hiszen az alapanyag (zenekarok, dj-k, klubok, társulatok) bőven megvolna hozzá.

                             (Árpi)