Emlékképek

Kurama lemerevedve bámult maga elé az iskolában. 'Ki lehetett az a lány?' Egyáltalán nem tudott koncentrálni. Majd egy emlékkép villant be az agyába. Egy égő város és sok sikoltozó ember. Aztán hirtelen...

- Shuichi, kérlek mond meg ennek a feladatnak a végeredményét! Shuichi? Shuichi?! - semmi. Kurama, mintha ott se lenne... - Shuichi  Minamino!

- Öhm... Igen Tanár úr? Elnézést nem figyeltem. - mondta kissé szégyenkezve Kurama.

- Azt veszem észre! Újabban kissé elvarázsolt vagy, Shuichi. Csak nem egy lány van a dologban? 

- Nem, Uram! Elnézést, mostanában nem alszom túl jól...

- Nos, elnézem, mert nem rontottál a jegyeiden, viszont ezt a viselkedést jobb lesz, ha abbahagyod! Aludj, ha arra van szükséged, de ha lehet ezt ne az órámon tedd! Nos akkor! Megosztanád velünk az eredményeidet?

- Igen, máris! Izé... Elnézést, de nem csináltam semmit.

- Micsoda?!

Kurama eltűnődve bámult ki az ablakon. 'Ez nem lehet igaz! Még sosem küldtek az igazgatóhoz! És ki lehetett az a lány? Biztos, hogy láttam már valahol! De hol? És mi volt az az emlék? Ez nem igaz! Miért nem tudom?'

- Shuichi? Mit keresel itt? Csak nem csináltál valami kihágást? - kérdezte tréfálkozva az igazgató. Már túlságosan megszokta, hogy Kurama az iskola legjobb tanulója. Biztos volt benne, hogy sosem követne el semmi olyat, ami szabályba ütközőt.

- De igen, Igazgató úr. - az igazgató úgy meglepődött a kijelentésen, hogy majdnem hasra esett a saját lábában. - Elnézését kérem Uram, de valahogy elkalandoztam az órán és nem csináltam meg egy feladatot sem, ezért is küldtek önhöz.

- Mi? Egyet sem? - az igazgató csodálkozva pislogott. - De hát... mi történt, Shuichi? Van valami problémád? Szeretnél róla beszélni?

- Nem Uram, semmi bajom, csak épp nem tudtam rendesen aludni. Ha megbocsát, most el is mennék. Viszlát. - azzal faképnél hagyta az iskola első emberét, aki ezen olyannyira fennakadt, hogy 10 percig még egy helyben állva gondolkodott, mire eljutott a tudatáig, mi is történt.

- Shuichi! - egy lány futott Kurama után, az iskola kijárata felé - Mi történt? Hallottam, hogy az igazgatóhoz küldtek! Csak nem kaptál büntetést?

- Nem, Mida. Nem kaptam semmit. És, ha megbocsátasz, most mennék is. - azzal kilépett a kapun és ekkor meglátta azt a lányt, aki miatt egész nap fájt a feje. Hirtelen megtorpant, amivel elérte, hogy Mida egyenesen belerohanjon a hátába.

- Au! Shuichi, mi történt? Igazán szólhattál volna, hogy megállsz... - a lány megkerülte és belenézett Kurama szemébe, aztán hirtelen elképedt. - Shuichi? - Kérdezte bizonytalanul. Még sosem látta ilyennek. Kurama arca olyan volt, mint akire átkot bocsátottak. Megkövülten nézte az utca túloldalát. Azon belül is az ezüstösen csillogó fürtjeit annak a lánynak, akiről nem tudta eldönteni, honnan is ismeri.

- Várj! - kiáltotta el magát egy hirtelen ötlettel, majd átrohant az úton.

- Shuichi! - Mida hiába is kiabált, mintha csak egy sükethez beszélne.

'Az emlékkép! Újra ez az emlék!' Kurama megállt és maga elé bámult. Ismét bevillantak előtte a lángoló házak és a sikolyok, ám ezúttal többet is látott. Az egyik házból egy ismerős férfi rohant elő, kezében egy kisgyerekkel.

- Senshi! - A férfi odavánszorgott hozzá és ránézett. Meggyötört állapotban volt, az arca félig szétégett. A halálán volt.

- Kurama! - nyögte elkeseredve. - Kérlek... vigyázz... a lányomra! Könyörgöm! Ezt... az egyet... tedd meg nekem! - mondta, majd össze esett mihelyt Youko Kurama átvette tőle a kisgyermeket.

- Senshi! Ne add fel, hallod! Térj magadhoz! - de már késő volt. A férfi már halott volt...

- Shuichi! - sikított valaki a távolban.

- Ha? - Kurama hirtelen rádöbbent, az út közepén állt meg és már száguldott is felé egy kocsi. 'Túl közel van!' Fék csikorgás, sikítás és...

- Hiei? - Kurama az út szélén feküdt. Hiei feltápászkodott mellette. - Mit keresel itt?

- Megmentem az életed! - mondta mérgesen a fiú. - Mi a fenét művelsz? Az út közepén álltál! Még dudáltak is, de te meg se mozdultál, mint aki nem is hallja! Mi bajod?

- Ne haragudj! Nem tudom, mi bajom...

- Shuichi! - Mida rohant felé könnyes szemmel. - Shuichi jól vagy?

- Mida? Igen jól vagyok köszönöm. - Kurama feltápászkodott és Hieire nézett. - Öhm... Ő itt Hiei. Egy barátom. Hiei, ez itt Mida, az osztálytársam.

- Örvendek. - mondta Hiei közömbösen. Majd Kuramára nézett. Ha megkérhetlek, figyelj oda jobban, nem áll szándékomban egész nap téged pesztrálni.

- Nem is kell. Ne haragudjatok, de most megyek. Sziasztok! - azzal elindult és tekintetével azt figyelte, látja-e még a lányt. De ő eltűnt. 'Vajon hová lett?' Kurama még egyszer szétnézett, majd miután meggyőződött róla, hogy tényleg felszívódott, akit keres elindult hazafelé.

To be continued...