|
Suki no kyoo - A szerelem ereje ???
Kurosawa-sama 2007.11.01. 10:18
17.
fejezet
Remény egy jobb jövőre
A növekvő hold fénye ezüstösen
ragyogta be a nyugati kastély
ízlésesen elrendezett kertjét. Egy
mesterségesen kialakított tó
partján Hatsuyo üldögélt a
selymes fűben. Elmélyülten nézett bele a
fülledt éjszakába. Nem tudott aludni,
annyira letört volt Sesshoumaru bejelentése miatt.
Tudta nagyon jól, hogy mi fog történni,
ha a szellem eléri a célját, de a
karmáját senki sem kerülheti el. Azt is
tudta, hogy ők sosem lehetnek együtt. Túl nagy a
szakadék kettejük között.
Mégis, titokban mindig szeretni fogja. Egyszer
talán szabad lesz, és minél messzebbre
kerülhet Nyugatról. De addig el kell viselnie
valahogy ezt a kegyetlen sorsot, és azt, hogy a
múltja mindig üldözni fogja, noha ő nem
tehet semmiről. A kastély nagyterméből egyre
jobban kihallatszott a vendégsereg zajongása.
Nyílván a sok megivott sake volt az oka. A
samisen hangját kellemesen sodorta a langyos szellő az
éjszakában. A dallam elbűvölte Hatsuyot.
Az udvarháznál töltött idők
jutottak eszébe. Mintha az egész csak egy
álom lett volna. De megtörtént.
Akárhogy is haragudott most Sesshoumarura, mégis
szívesen emlékezett vissza azokra az
estékre. Már akkor sejtette, hogy ez a szerelem
halálra van ítélve, mégsem
futamodott meg. Gondolatait egy erőteljes aura
közeledése zavarta meg. Hatsuyo felkapta a
fejét. A közelben lévő bonsai
mögül egy díszes vértezetbe
öltözött férfi lépett
ki. Hosszú, vörös
palástját meglebegtette a szellő.
-Tatsuro-sama? –szólalt meg vékony hangon
Hatsuyo.
-Gyönyörű az éjszaka, ne? –Tatsuro
odasétált a tó pereméhez,
és a vízben
úszkáló lótuszokat
figyelte.
-Valóban… -bólintott a lány. –Nagyon
örülök a szerencsédnek,
Tatsuro-sama. Mától Nyugat egyik
tábornoka vagy. –tette hozzá őszintén.
-Köszönöm. –felelte a férfi.
–Ám sajnos a szerencse nem mindenkinek adatik meg.
Méltósággal viseled a sors
csapásait, és ezt tisztelem benned.
-A karma, az karma. Nincs mit tenni ellene… -sóhajtott fel
Hatsuyo, és lassan felemelkedett a helyéről.
Odament ő is a tó pereméhez. Egy ideig
némán álltak egymás
mellett, és élvezték az
éjszaka és a kert
harmóniáját. A csendet Tatsuro
törte meg.
-Nézd azt a virágot, melyet a nádas
rejt! A legszebb mind közül.
Az alig észrevehető virágocska csak a
szentjánosbogarak fényében
látszódott. A nádas jól
elrejtette a holdfény elöl.
-A legszebb virág nem mindig az orrunk előtt van, azt
ugyanis meg kell keresni, és megküzdeni
érte. Egyszer talán ő is
rájön erre… -mondta a tábornok.
Hatsuyo halványan elmosolyodott.
-„Iie… Rosszul látod, tábornok… Neki egy
másik virág kell…”
-Menj és keresd meg az elrabolt hercegnőt! –adta ki a
parancsot egy nó-maszkos, díszes
öltözetű férfi. Hosszú,
kék haja a derekáig ért.
-Na de, nagyuram, a shogun eltűnt! –mentegetőzött a
szürke hajú szamuráj, aki
szintén maszkot viselt. –Hogy menjek el csak így?
-Tedd, amit mondtam! –visszhangzott a férfi
kemény hangja.
-Hai. –a szamuráj meghajolt és
távozott.
A háttérben a színészek
érdeklődve figyelték a
játékot, csakúgy, mint a
vendégsereg.
A szamuráj ekkor találkozott az onival, akit egy
köpcös hivatalnok alakított, és
szintén maszkot hordott, és szőrös
palást fedte a testét.
-Ki vagy te, emberi féreg?! –ordított fel torz
hangon az oni. –Hogy mered zavarni a területemet?!
-Engedd el a hercegnőt, és akkor nem öllek meg!
–kiáltotta elszántan a szamuráj,
és már ki is húzta az
övéből a kardként
szolgáló bokent. (fából
készült, gyakorlókard)
-Azt várhatod! –hörgött az oni, majd
karmait meresztve a szamuráj felé kezdett
szaladni. A szamuráj se volt rest, elkezdte
püfölni az onit a bokennel, mire az
fájdalmasan jajgatni kezdett. A vendégek hangos
nevetésben törtek ki.
-Üsd-vágd, ne sajnáld!
–kiabált be valaki a nézők
közül, mire a többiek is bíztatni
kezdték a szamurájt.
-Tasukette! (segítség) –jajgatott az oni,
miközben összegömbölyödve
feküdt a földön. –Vidd a hercegnőt, csak ne
ölj meg!
A szamuráj eltette a bokent, és magára
hagyta a szörnyet, aki
négykézláb menekült a
helyszínről, a nézők további
derültségére.
-Hime! Hime! Merre vagy? –nézelődött a
szamuráj. Megpillantott egy barlangot. A barlangot
két ajtókeret szimbolizálta, melyet
barna függönnyel takartak el elöl
és hátul, hogy a nézők ne
lássák, hogy ki van bent. Csupán
oldalról lehetett látni egy színes
kimonóba öltözött maszkos alakot,
aki a sarkain ül a földön. A
szamuráj elhúzta a függönyt,
majd így szólt:
-Hime-sama! Végre megtaláltalak! –mondta
örömteljes hangon a szamuráj.
Ekkor a hime felemelkedett, és egy hirtelen mozdulattal
letépte magáról a kimonót.
A kimonó alatt díszes férfi
páncélt viselt. A szamuráj
úgy megijedt, hogy hátra esett. A
vendégek hangos nevetésben törtek ki.
-Sho.. sho… shogun… -hebegte a szamuráj. –Mit keresel itt?
-Bebizonyítottad, hogy méltó hős vagy!
Most már semmi sem választhat el minket!
A szamuráj ijedten ugrott fel és
hátrálni kezdett.
-De én… én nem kedvelem a férfiakat!
-Ugyan! –felelte nevetve a shogun. –A kamik egymásnak
rendeltek minket, ne?
A nézők most már a hasukat fogták a
nevetéstől. A szamuráj jajgatva
futásnak eredt, a shogun utána vetette
magát.
-Vigyázz a hátsó feledre, hős
szamuráj! –kiabált be megint valaki, a terem
visszhangzott a kacagástól és az
éljenzéstől.
Miután ily módon szaladtak egy kört a
játéknak kijelölt helyen, a
négy szereplő rendben megállt egymás
mellett, és levéve a maszkjukat, meghajoltak.
Ryousei tábornok volt a nagyúr, Yasukazu
parancsnok a szamuráj, egy Hideki nevű hivatalnok
alakította az onit, és Katayama a shogunt. A nagy
éljenzések közepette
visszaültek a helyükre, majd
újból a geishák kezdtek el
táncolni az egybegyűltek
gyönyörködésére.
Később megint a színészek
és mutatványosok vették át
főszerepet, a játékokba sok ittas
vendég is bekapcsolódott. Az egyik sarokban
szerencsejátékot játszottak
kockákkal. A „szerencsevadászok” egy asztalt
ültek körbe, és mindig valaki felfedte a
kockákat, melyek egy henger alakú
fapohárban voltak. Arra kellett fogadni, hogy
páros vagy páratlan szám
jön-e ki, miután a poharat felemelték a
kockákról. Aozora rosszallóan figyelte
egyre részegedő apját a kockák
körül.
-Mizuki! –intette oda az egyik
szolgálólányát. –Amint
apám kidőlt, vigyétek a
szobájába, és fektessétek
le!
-Hai, Aozora-sama! –a lány meghajolt és
távozott.
Haruko mosolyogva ült Katayama mellett. A saketól
egy kissé kipirult az arca. Kívülről
boldognak tűnt, ám belül nagyon gondterhelt volt.
Állandóan Katayama járt a
fejében. Tudta, hogy nem várhat el semmit tőle,
hiszen csak az ágyasa, de akkor miért mondta,
hogy neki, hogy kedveli? És, miért
kérte, hogy az ágyasa legyen? Hiszen mindig
elutasította. Ezzel pedig
megszégyeníti. A mai nap, Aozora
szagát érezte rajta, aki nem az
ágyasa, de még egy egyszerű cseléd
sem, akit bármikor igénybe lehet venni.
Aztán hirtelen megjelent előtte az a
látvány, ami akkor fogadta, amikor
véletlenül benyitott Hatsuyo
szobájába. Mindketten ziláltak voltak,
Hatsuyo alig győzte eltakarni magát, míg Katayama
szemei villámokat szórtak a dühtől.
Haruko gyorsan felhajtott még egy saket.
Rájött, hogy akkor Katayama volt a
hibás, és nem Hatsuyo
kínálta fel magát. Persze ő minden
szavát elhitte a férfinak, és semmit
sem látott a boldogságtól, mikor
megtudta, hogy Katayama ágyasának akarja.
Már nagyon, ahogy Hatsuyoval viselkedett, és
azokat, amiket Sesshoumarunak mondott róla, teljesen
elvakította a féltékenység.
Eldöntötte, hogy ha holnapra kitisztul a feje,
jóváteszi a hibáját,
és mindent elmond Sesshoumarunak, amit
Katayamáról tud. Gyűlölte a
férfit, mert eltaszította
magától, és csak
számításból vette
magához, ám, mégis, ahogy
ránézett a mellette ülő
démonra, furcsa bizsergés járta
át az egész testét.
A felkelő nap aranysárga fénye lassan
kúszott fel a fák törzsien,
és az épületek falain. A
vendégsereg immáron nyugovóra
tért. A kastélyban csak a szolgák
szorgoskodtak, akik a mulatozók után tettek
rendet. Katayama dülöngélve
próbált megszabadulni díszes
vértjétől, ebben Haruko segített neki.
Miután Haruko lefektette az ittas tábornokot,
mellé bújt.
-Ma itt alszom veled, Katayama-chan… -suttogta a férfi
fülébe.
-Hai… -sóhajtotta Katayama. –Hatsuyo…
Haruko azt hitte, hogy rosszul hall. De nem… Valóban Hatsuyo
nevét mondta. Ott akarta hagyni a férfit, de az
maga mellé rántotta, és erősen
átkarolta.
Már késő délutánra
járt az idő, mikor Hatsuyo a kertben
sétálgatott. A mai nap nem sok munkája
akadt, így besegített kitakarítani a
palota nagytermét. Mivel Sesshoumaru egész eddig
nem jött ki a szobájából,
így ott sem volt sok tennivaló. Yoko a
többi gyerekkel játszott, így ő
nyugodtan gondolkodhatott magányosan. Azon
tűnődött, hogyan tudna megszabadulni a
rabságból. A szökésről
szó sem lehetett, mert az Yoko életébe
kerülne, aki az ő figyelmetlensége miatt
került ide. A kislánnyal biztosan nem jutna
messzire. A saját élete már nem
számított, de akkor sem sodorhatja Yokot
még nagyobb bajba. Egyetlen esélye, ha maga
Sesshoumaru engedné el, de az sosem fog
megtörténni. A férfi ugyanis
megesküdött neki, hogy tönkreteszi az
életét. Szomorúan sóhajtott
egyet, miközben faágon ülő
turbékoló galambpárt figyelte. Lassan
arrébbsétált, majd megpillantotta
Naganouri tábornokot, aki néhány
szamurája körében teát
iszogatott az egyik ligetben.
Körülöttük két
szolgálólány térdelt, hogy
újratöltsék a kiürült
csészéket. Hatsuyo meghajolt, majd hangosan
köszönt:
-Konnichiwa! (Jó napot)
-Hatsuyo! –bólintott a tábornok. –Gyere,
igyál velem egy chát!
-Hai, Naganouri-sama! –bólintott Hatsuyo.
-Most menjetek! –Naganouri
hallótávolságon
kívülre küldte testőreit, és a
szolgákat. Azok meghajoltak, és engedelmeskedtek.
Hatsuyo leült a tábornokkal szemben, és
kiöntötte a teát, majd a
férfinak nyújtotta.
-Domou. (köszönöm, férfiak
mondják) –Naganouri átvette a
csészét, és Hatsuyo
töltött saját magának is.
-Nagyon jól esik ez tea ilyenkor! –mondta
elégedetten a tábornok. –Az este rengeteg saket
ittam, most érzem is, hogy nem vagyok jól…
-Azt mondják, ilyen esetekben egy forró
fürdő az onsenben és egy masszázs
csodákat tesz.
-Ugyan! –legyintett Naganouri. –Ez volt az első dolgom, amint
felébredtem, de még mindig rosszul vagyok. De nem
ezért hívtalak ide. –váltott
témát a férfi.
-Segíthetek valamiben? –kérdezte udvariasan a nő.
-Ellenkezőleg. –Naganouri belekortyolt a teájába,
úgy érezte, hogy teljesen kiszáradt a
torka, pedig az előbb ivott. –Mivel nem tűnsz elvetemült
merénylő gyilkosnak, ezért
megpróbáltam beszélni Sesshoumaruval.
-Arigatou gozaimashita. –Hatsuyo hálás volt a
férfinak, de látta a tábornok
nézésén, hogy kevés
eredményt ért el ez ügyben.
-Sesshoumaru azt mondta, hogy törődjek a magam
dolgával.
-Kérlek, Naganouri-sama, már így is
rengeteget segítettél. -sóhajtott fel
Hatsuyo. –Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam. Katayama
nagyon veszélyes.
-Katayama maga a gonosz. –Naganouri ezt nagyon halkan mondta,
félt, hogy valaki mégis meghallhatja. –Nem
sokkal, mielőtt megérkeztél ide, felkeresett egy
jó ismerősöm, egy hanyou. Egész
életét arra tette fel, hogy megtudja mi
történt emberi nagyapjával. A
szálak ide vezetnek, ezért is kérte a
segítségemet. –a férfi
csészéje kiürült.
-Megengedi, hogy töltsek? –kérdezte Hatsuyo.
Naganouri bólintott, majd folytatta.
-Ez a férfi hosszú évek alatt
kinyomozta, hogy egy sötét köpenyes alak
munkát kínált a falu férfi
lakosainak a betakarítások után.
Fejenkét száz koku fizetséget
ígért! –a tábornok ismét
kortyolt a csészéből. –Természetesen
minden erős férfi követte az idegent, és
sosem tértek haza!
-Miért mondod ezt el nekem? –csodálkozott a
lány.
-Nem szeretem, ha ok nélkül pusztulnak el
ártatlanok. –magyarázta a férfi.
–Mára már megundorodtam az
öldökléstől. Persze a
hadjáratokban részt vettem, mivel
tábornok vagyok. Az embereimnek
szükségük van rám.
-Mi a célod, Naganouri-sama?
-Úgy gondolom, hogy Katayama áll minden rossz
dolog mögött. Szeretném visszahozni Inu no
Taishou korát. Ezt mi ketten, és Tatsuro-san el
tudjuk érni.
-Úgy gondolod, hogy Katayama megölette azokat a
szerencsétleneket, ahelyett, hogy fizetett volna nekik?
És, hogy kívánod elérni,
hogy Katayama fizessen a tetteiért, mikor Nyugaton
természetesek az ilyen esetek…
-Inu no Taishou évei alatt nem így volt.
-Hai. –bólintott a nő. –Ha kiderül, hogy Katayama
mit művelt azokkal az emberekkel, Sesshoumaru nem fog tenni semmit.
Esetleg magad akarsz kiállni Katayama ellen?
-Azt kell elérni, hogy Sesshoumaru büntesse meg őt.
–magyarázta a férfi. –Ehhez jó
ürügy, ha felnyitjuk a szemét. Katayama
megrágalmazott téged, és ha ezt
bebizonyítjuk, Sesshoumaru éktelen haragra
gerjed.
-Tévedsz, Naganouri-sama. Sesshoumarunak én nem
számítok, minden ami történt,
csak a személyes bosszúja része.
-Iie… -Naganouri ismét kortyolt a forró
italból. –Ha nem számítanál
neki, megszégyenülve haltál volna meg,
egész Nyugat szeme láttára. A tested a
kutyáknak vetette volna, hogy azok tépjenek
szét, még a temetést sem engedte
volna.
Hatsuyot elfogta a rosszullét, idegesen kortyolt a
teába.
-Úgy bizony! –mondta tovább a férfi.
–Ez a legnagyobb szégyen, amit egy szamurájjal
történhet, ne?
-Hai. –felelte a nő. –Ám, Sesshoumaru meg akar
nősülni.
-Ugyan! –rázta a fejét a férfi. –Ez
csak szeszély, majd elmúlik. Ha megtudja, hogy
mit művelt Katayama, és megöli, akkor
már szabad az út számodra.
-Nani? (tessék?)
-És te eléred, hogy Sesshoumaru
megváltozzon…
-Ennyire bízol bennem?
-Katayama neked is sokat ártott. Azt mondtad, Sesshoumaru
tudta, hogy ki vagy, és nem bántott. –Naganouri
elhajtott egy kellemetlenkedő rovart a legyezőjével. –Ez
kivételes eset. Ismerem Sesshoumarut,
kegyetlensége határtalan, de téged
mégsem tudna bántani. Te vagy az egyetlen, aki
közel férkőzhet hozzá.
-És Aozora?
-Aozora helyett a hódítást
választotta. A te esetedben talán más
lesz. Ám, amíg Katayama szabadon
garázdálkodik, addig Sesshoumaru sem fog
változni.
-Mégis, mit tegyek?
-Egyelőre figyeljük Katayamát,
megpróbálom kideríteni, milyen
munkát ajánlott azoknak az embereknek.
-Hai. –bólintott a lány. –Most mennem kell,
Aozorát érzem a közelben. Nem lenne
jó, ha felfigyelne ránk. –Hatsuyo felemelkedett a
helyéről, és meghajolt.
-Rendben, menj. –Naganouri egyszerre felhajtotta csésze
tartalmát, és hosszasan nézett a
távolodó nő után. –„Inu no Taishou,
békét teremtünk a birodalmadban…”
Folyt. Köv.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
