11. fejezet

Új élet kezdődik…

A nap hatalmas, fényes korongja előbukkant a dombok közül, narancssárga csíkokat vetítve a nyugati kastély falaira, és a fák törzseire. A városban és a palotában már nyüzsgött az élet. Hatsuyot Sesshoumaru, Katayama és néhány katona elkísérte a szobájába, amely a cselédek lakrészében helyezkedett el. Az egyik katona elhúzta a tolóajtót, és szemeik elé tárult a kicsiny, egyszemélyes helyiség. A padlót tatami borította, a shoujival szemben egy ablak volt, mely beengedte a reggeli nap narancssárgás fényét. A szoba berendezése egy futonból, és egy kis asztalkából állott.
-Itt fogsz lakni. –jegyezte meg Katayama, aki alig várta az alkalmat, hogy kettesben lehessen a lánnyal.
-Mi lesz a dolgom, Sesshoumaru-sama? –fordult Hatsuyo a közömbös arccal álldogáló férfihoz.
-Először is, fürödj le, bűzlesz a vérszagtól… -morogta a nagyúr. –Az egyenruhákat és a törülközőket megtalálod a beépített szekrényben. Majd a többi cseléd segít eligazodni, hogy mi merre van.
-Hai. –bólintott a lány. –Sesshoumaru-sama, nem szeretném, ha a kislány megtudná az egyezségünket, onegai (kérlek)…
-Rendben, de csak addig, amíg azt teszed, amit mondok… -egyezett bele a férfi, akit, egy cseppet sem érdekelt a gyermek, csak Hatsuyot akarta engedelmességre bírni.
-Arigatou… -felelte a lány. –A gyerek hol fog aludni?
-A melletted lévő szobában.
Ekkor az emlegetett Yoko, Tatsuroval a nyomában feltűnt a folyosó végén. A lányka, amint meglátta Hatsuyot, odarohant hozzá, és átölelte a nő lábait, mit sem törődve a döbbenten figyelő démonokkal.
-Chieko-sama! –kiáltotta Yoko. –Úgy aggódtam!
-Yoko-chan… -mosolygott Hatsuyo a könnyes szemű kislányra. –Most már szólíthatsz a rendes nevemen, a nagyúr tudja, hogy ki vagyok.
-Hová tűntél el? És, miért hoztak ide?
-A nagyúr a kastélyba rendelt, és itt fogok dolgozni. Megkértem a nagyurat, hogy engedje meg, hogy a közelemben légy, és többet ne kelljen a rizsföldekre menned. –Hatsuyo könyörgő tekintettel nézett bele, a hideg, aranyszemekbe. A nagyúr alig észrevehetően bólintott, majd hátat fordított nekik, és katonáival elvonult. Katayama rávigyorgott a nőre, és követte Sesshoumarut és kíséretét. Tatsuro odalépett a lányok mellé.
-Yoko-chan, ez lesz a te szobád. –Tatsuro elhúzta a szomszéd helyiség ajtaját. –Pihenj le egy kicsit, egész éjjel nem aludtál…
Yoko kérdőn pillantott fel a nőre.
-Tatsuro-sannak igaza van… -helyeselt Hatsuyo. –Feküdj le egy kicsit, én itt leszek a közelben, és később bemegyek hozzád.
-Rendben. –felelte a gyermek, majd eltűnt a shouji mögött, és óvatosan behúzta maga mögött.
-Elvezetsz a fürdőházhoz? –kérdezte Hatsuyo a férfit. –Még nem ismerem ki magam erre…
-Hai. –bólintott a férfi. –Hozz törülközőt és tiszta ruhát.
Hatsuyo kivette a beépített szekrényből a szükséges holmikat, majd elindultak Tatsuroval az o-furo-k irányába.
-Örülök, hogy így történt… -jegyezte meg halkan a férfi.
-Inkább meghaltam volna… -sóhajtott a lány. –Ki tudja, mit talál ki Sesshoumaru, hogy még jobban tönkretegyen…
-Valóban ez lenne a célja?
-Sajnos. –felelte a nő. –Hallottad, mit mondott odalent a börtönben…
Közben véget ért a folyosó. Szemben egy ajtó zárta el, míg jobb oldalra elkanyarodott.
-Arra a konyha van. –mutatott a leágazásra Tatsuro, bár az ételszagokat lehetett érezni. –Ez az ajtó a hátsó udvarra nyílik, ahol a szolgák fürdője található.
Elhúzták a tolóajtót, és kiléptek a reggeli fénybe. Egy kövezett ösvény vezetett az o-furokhoz, melynek két szélén zöldellő, karcsú bambusznádak sorakoztak. Két viháncoló, halványsárga kimonót viselő, félszellem lány jött velük szembe. Mikor megpillantották Tatsurot és Hatsuyot, abbahagyták a nevetgélést, és furcsán méregették őket, főleg Hatsuyot. Így sétáltak el mellettük, majd összesúgtak:
-Ki lehet ez nő? –kérdezte az egyik.
-Ume-chan… -kezdte megrovó hangnemben a másik. –Te nem is hallottad? Ez egy Setsuna! Meg akarta ölni a nagyurat!
-Ezt komolyan mondod? –hüledezett Ume.
-Úgy ám! –helyeselt a társa. –A nagyúr tegnap halálra ítélte…
-Akkor, mit keres itt? –Csodálkozott Ume.
-Azt én is szeretném tudni… -hunyorgott a lány hátrafordulva a két távolodó alak után.
-Ki lehet a nagyúr titkos szeretője, aki miatt hanyagolta az ágyasait? –gondolkodott el a másik nő. –Kameko-san, szerinted ő volt az?
-Ha igen, akkor szívesen lennék a helyében… -vigyorgott Kameko. –Sesshoumaru-sama karjaiban…
-Kameko-chan! –Ume oldalba vágta a társát. –Baka!!! (hülye)
Kameko hangosan felkacagott.
-Menjünk! –szólt Ume. –Sok dolgunk van ma!
-Hai. –bólintott Kameko nevetve.


-Nos, ez itt a fürdőház. –mondta Tatsuro, mikor megérkeztek.
-Arigatou. –erőltetett meg egy mosolyt Hatsuyo. –Hallottad? Ezek máris kibeszélnek…
-Hai. –sóhajtott a férfi. –A cselédek ilyenek… Akarom mondani… Nem rád értettem…
-Semmi baj. –Hatsuyo a zavartan álló férfi barna szemeibe nézett. –Régen nekem is voltak szolgáim, ismerem a viselkedésüket.
-Ezekre már nem lesz szükségem. –adta vissza Tatsuro az udvarház pincéinek a kulcsait a nőnek.
-Arigatou gozaimasu…
-Most mennem kell… Az embereim már várnak rám. –magyarázta Tatsuro. –Még biztosan találkozunk.
-Sayounara, Tatsuro-san…
A férfi búcsúzóul mosolyogva intett, majd elindult visszafelé az ösvényen. Hatsuyo sokáig nézte a férfi távolodó alakját, majd bement a fürdőházba.


Hatsuyo úgy érezte, hogy újjászületett, mikor kilépett a fürdőből. Elgyötört tagja teljesen felfrissültek. Immár a cselédek halványsárga egyenruháját viselte, mely csodálatosan állt tökéletes alakján. A kimonót egy narancssárga obival kötötte meg a derekánál. Visszament a kastélyba, megnézni a kislányt. Útközben nem találkozott senkivel sem. A konyhából hangos nyüzsgés szűrődött ki a folyosóra, nyílván a szolgák nagy része ott tartózkodott, míg a többiek, valahol a palota más részein. A gyerek szobája elé érve, óvatosan elhúzta a shoujit, és megnyugodva tapasztalta, hogy Yoko mélyen alszik. Ekkor egy lány jelent meg a folyosó végén, és egyenesen felé tartott. Hatsuyo halkan visszahúzta a tolóajtót, és érdeklődve nézett a barna hajú lányra, aki ugyanolyan kimonót viselt, mint ő.
-Anata wa Hatsuyo desu, ka? (te vagy Hatsuyo?) –szólította meg Hatsuyot vékony hangon az érkező nő.
-Hai. –bólintott Hatsuyo, miközben végigmérte a másik lányt, aki egy átlagos emberi nőnek nézett ki, mégis félszellem volt.
-Sesshoumaru-sama látni akar. –foglalta össze tömören a mondanivalóját. –Kövess, oda vezetlek.
-Rendben. –felelte közömbös tekintettel Hatsuyo, ám magában nagyon is félt a találkozástól. A lány elindult, és Hatsuyo engedelmesen ment utána.
-Igaz, hogy meg akartad ölni a nagyurat, és ő halálra ítélt? –kíváncsiskodott a nő.
-Ha ezt mondták neked…
-Szólíts Harukonak. –pillantott hátra Hatsuyora a barna hajú cseléd. –Egyébként nem hiszek el mindenféle szóbeszédet…
-Akkor miért kérdezted, Haruko?
-Csak érdekelt… -mondta Haruko. –A nagyúr azt parancsolta, hogy segítsek neked eligazodni, amíg nem szokod meg a kastélyt.
-Mi lesz a dolgom, a nagyúr szolgálatában?
-Az, -Haruko megtorpant, és Hatsuyora meresztette nem túl barátságosan mélybarna szemeit. –ami nekem volt…
-Nani? (mi van?) –csodálkozott Hatsuyo. –És, te mit fogsz ezek után tenni?
-A segítségedre leszek. –felelte Haruko hidegen, majd grimaszt vágott. –Aztán mehetek a konyhára zöldséget pucolni.
Hatsuyo gyanúja beigazolódott. Egy újabb ellenséget szerzett, mert Harukot, -még ha akaratlanul is, -kitúrta a helyéről. Haruko kétségkívül szeretett Sesshoumaru közelében lenni. Talán valamiféle előnyt remélt ettől, amit ő, most elvett tőle. Haruko hátat fordított neki, és újból elindult. Hatsuyo csendben követte. A folyosó véget ért, és egy tolóajtó állta útjukat, mely elválasztotta a szolgák lakrészét a nemesekétől. Haruko elhúzta az ajtót, és kimentek a kertbe, ahol a kertészek végezték mindennapi teendőjüket. Egy kövezett ösvény vezetett át a palota díszes, többemeletes főépületéhez. A ferde tetőkön csillogott a napfény.
-Ez a kastély központi része. –mutatott a monumentális építményre Haruko. –Sesshoumaru-sama a lakosztálya a legfelső emeleten van.
Mikor beléptek a főépületbe, rengeteg szolgával, katonával és nemessel találkoztak. Mindenki furcsán méregette Hatsuyot, hiszen tudták, hogy hogyan került ide. Minden emeletre falépcsősor vezetett, és a lakrészeket folyosók választották el egymástól. Mikor a legfelső szintre értek, Hatsuyo erőteljesen érezte Sesshoumaru auráját. A szoba elé érve Haruko megkocogtatta a shoujit, és így szólt:
-Sesshoumaru-sama, Hatsuyo megérkezett.
-Csak vele akarok beszélni. –jött az utasítás bentről.
-Menj, itt leszek a közelben. –mondta színtelen hangon Haruko. Hatsuyo bólintott, majd belépett a nagyúr hatalmas lakosztályába. Végigsétált a tatamin, de még Sesshoumarut sehol sem látta, bár tudta, hogy a közelében van. A két oldalsó falra tájképek voltak festve, jobb oldalra egy őszi, míg baloldalra egy tavaszi képet festettek. A tavaszi képes falba egy ajtó ágyazódott be, mely félig el volt húzva. Mikor Hatsuyo betekintett rajta, meglepetten fedezte fel Inu no Taisho páncéljának és kardjainak képmását egy állványon. Az állvány előtt egy oltár helyezkedett el, melyen füstölők és egyéb kegytárgyak sorakoztak. Az oltár mögötti falon egy monumentális festmény ékeskedett a Nagy Kutyaszellemről. Inu no Taisho villámló aranyszemeivel tekintett előre, míg a Sounga-t két kezével maga előtt tartotta. A Sounga-ból egy óriási fekete sárkány árnyképe tekeredett az ezüsthajú szellem köré. Hatsuyot lenyűgözte a látvány, de érezte, hogy Sesshoumaru mögé lép.
-Apám meghalt, egy magadfajta miatt… -Sesshoumaru szánalommal és undorral vegyes hangon ejtette ki a szavakat.
-Sajnálom az apádat… -mondta halkan Hatsuyo.
-Nem hiszek neked! –csattant fel a férfi.
-Én sem akartam, hogy meghaljon! –Hatsuyo Sesshoumaru szemeibe nézett, de látta, hogy a nagyúr egy szavát sem veszi komolyan.
-Valóban? –húzta fel a szemöldökeit Sesshoumaru. –Felesleges magyarázkodnod…
-Csak hallgass meg… -a lány könyörgően tekintett a hideg, aranyszemekbe.
-Urusei! (kuss!) Nem érdekelnek a kifogásaid! –Sesshoumaru olyan erővel ütötte arcul Hatsuyot, hogy a nő a földre esett.
-Sessh… Sesshoumaru… -Hatsuyo nyögött a fájdalomtól.
-Állj fel, szolga! –hörögte Sesshoumaru.
-Szolga? –kérdezte Hatsuyo, miközben engedelmeskedett Sesshoumaru felszólításának. –Miért viselkedsz így velem?
-Ne merj kérdőre vonni, korcs! –Sesshoumaru Hatsuyo kék szemeibe nézett, majd megmarkolta a lány hosszú haját. Hatsuyo megremegett a férfi durva érintésétől.
-Mit akarsz tőlem, Sesshoumaru? –Hatsuyo majdnem elsírta magát. Ám a büszkesége felülkerekedett.
-Azt, hogy szolgálj! –jött a kegyetlen válasz. –Különben az ember gyermek meghal!
-Wakarimashita…(értettem) –mondta Hatsuyo, miközben Sesshoumaru elengedte a haját. –Mit kell tennem?
-A lakosztályomat mindennap ki kell takarítanod! –utasította Sesshoumaru. –Ezenfelül, amit kérek!
-Hai.
-Haruko kezdetben majd eligazít.
-Ahogy akarod, Sesshoumaru…
-Sesshoumaru-sama! –torzult el a férfi arca, és újból megütötte a lányt, aki a földre esett. Hatsuyo a szájához kapott, melyből szivárgott a vér. Hófehér, kecses kézfejével letörölte a piros folyadékot, majd így válaszolt, szinte gépiesen:
-Ahogy akarod, Sesshoumaru-sama… -állt fel Hatsuyo.
-Holnaptól kezdheted a szolgálatot! Addig kérj tanácsot Harukotól!
-Hai, Wakarimashita! (igen, értettem) –Hatsuyo meghajolt, ezzel kezdetét vette köztük a szolga-úr viszony. Hatsuyo megtörten nézett Sesshoumaru hidegen csillogó szemeibe, ám a férfi ennyit mondott:
-Most már tudod, mi a dolgod, takarodj! –Hatsuyo bólintott, majd elhagyta szerelme lakosztályát. Haruko már várt rá. Visszavezényelte a cselédek lakrészébe, közben elmondta, hogy mit kell tennie.
-Köszönöm, Haruko… -felelt Hatsuyo a másik cseléd tanácsaira.
-Ugyan! –legyintett a barna hajú lány, mikor Hatsuyo szobájához értek. –A nagyúr parancsának engedelmeskedtem… - hidegen Hatsuyora pislantott, majd otthagyta a lányt. Hatsuyo elhúzta a shoujit, majd belépett a szobájába, hogy egy kicsit pihenjen. Legalábbis pihenni szeretett volna, ha egy szellem nincs a szobájában. Ez a szellem, Katayama volt…

Folyt. Köv.