Bizonyára láttátok néhányan a Kis Buddha c. filmet Keanu Reeves-szel. No ebben a filmben volt egy-két okosság e vallás kialakulásáról, de azért leírom, hogyan is ismeretes a buddhizmus kialakulása (utánaolvastam, nem a filmet írom! )

Sziddhárta Gautama i. e. 566 körül született a Himalája lábánál, felsőbb kasztba tartozó szülők gyermekeként. A legenda úgy tartja, hogy születésekor lábra állt, hetet lépett, és a világ négy égtája felé a következőt mondta: „Azért születtem a világra, hogy elérjem a megvilágosodást.”

Sziddhártát a szülei nagyon féltették, meg akarták óvni a világ szenvedéseitől, de ő három egymást követő látomásban találkozott a betegséggel, az öregséggel és a halállal. Ennek hatására megszökött otthonról, és vándor aszkétaként kereste a megszabadulást. Ezután évek teltek el, mire rájött, hogy a megoldás a középút, a bölcs mértékletesség, majd egy fa alatt ülve elérte a megvilágosodást. Ettől a pillanattól kezdve hívják őt Buddhának. Az ő tanítása a Drahma, ami a fentebb is említett középutat vallja. Eszerint sem az önsanyargatás, sem az örömök korlátlan élvezete nem vezet eredményre.

Az alaptanítás:

Minden, ami létezik szenvedésteli, múlandó, személytelen. A világ anyagi és tudati elemei, valamint ezeknek összetevői kölcsönösen függnek egymástól (nem tudom, ki ismeri a pillangó-hatás elvét…. aki nem, az szóljon). Ez a kölcsönösség alkotja a szamszárát, vagyis a világ szenvedésekkel teli körforgását. Ebből csakis úgy juthat ki az ember, ha megszünteti magával szemben ezt a függőséget.

A buddhizmus úgy tartja, hogy minden ember a saját cselekedeteivel alkotja meg a sorsát, és ezt el kell viselnie születésről-születésre mindaddig, míg rá nem jön, hogy a tapasztalásának nincs alanya. Ekkor a személyes akarata megszűnik, és eléri a teljes szabadságot: a nirvanát.

Ennek előfeltétele az erkölcsös életvitel (pffff…. Miroku…… J ). De ez csak előfeltétele. Ezenkívül meditációs gyakorlatokat kell végezni annak érdekében, hogy a figyelem még felfokozottab legyen, ezáltal teljesen meg tudja az ember ismerni saját magát (jelenlegi és múltbéli életeit ) és környezetét, valamint a függést a kettő között, megérti a változást. Ebből a megértésből fakad majd a felszabadultság érzete, és ezáltal juthat el valaki a megvilágosodáshoz.

A japán buddhizmus:

A következő sorokat a http://www.aranyhegy.com/buddhizmus.php oldalról másoltam ide:

A japán buddhizmus eltéréseket mutat a kontinensen található formájától. A japánok hite szerint a halottak lelke újjászületik egyszer, szemben a Nirvanával, amelynek célja az élet és halál körforgásának megszakítása.

A tibeti mellett a japán buddhizmus hozta létre a legtöbb sajátságos formát. Ma 56 fő- és 170 alirányzatot számlál. A buddhizmus az i. sz. 538-ban, Koreán keresztül jutott el Japánba, ezután, a helyi sintoizmussal való kapcsolata következtében igen gyorsan megváltozott. A Nara-korszakban (710-794) Japánban hat Kínából származó buddhista iskola honosodott meg (a kosha, a hosso, a sanron, a jojitsu, a ritsu és a kegon), amelyeket a császári udvar elismert a következő évszázad során. A kegon tanítások váltak a kormányzat alapjává, így befolyásos kolostorok (pl. Ji, és a Jinja) épültek Nara környékén. Kobo Daishi 806-ban hozta el a shingon buddhizmust az országba, és kialakította sintóval kevert formáját, amelyet ryobu shintonak hívnak. Két évvel korábban pedig Dengyo Daishi vitte el a tendait Japánba.

A Heinan-korban (794-1184) a tendai és a singon kerültek előtérbe. A tendai felváltotta a kegon iskolát a császári udvarban, a singont pedig főként a nemesség gyakorolta. A Kamakura korszak (1185-1333) alatt az alsóbb néprétegekben megerősödött a buddhizmus egy formája, amely számban a legtöbb követőre tett szert. Ez az Amida buddhizmus volt, egy olyan tiszta „istenségtan”, amely a következő formákban terjedt el: jodo shu, jodo shinshu és nichiren shoshu.

1191-ben érkezett a zen Japánba, és azonnal nagy népszerűségre tett szert a szamurájok körében. Az „üresség” tanának bevezetése a japán gondolkodásba különösen az alábbi két, a XII-XIII. században élt tekintélyes szerzetes, Eisai (a rinzai zen megalapítója), és Dogen, (a soto zen megalapítója) nevéhez köthető.

Mindkét irányzat kifejlesztette saját, önálló japán jellemzőit. A XVI. században a zen már erőteljes affinitást mutatott a szamurájok fegyelmi céljai felé (budo, bushido, takuan, taiaki). A buddhizmus a zen formájában gyakorolta a legnagyobb hatást az ország szellemiségére és kultúrájára, és a következő századokban meghatározta Japán fejlődését.