I.

A nap már-már a föld színén volt egy este, amikor Kate Marionette a fiatal 17 éves lány a hóviharban csatangolt a hegyekben.

Egyszer csak egy pislákoló ég tünt fel a szeme előtt. Egy kunyhó volt. Egy rozoga, dőlt kéményű kunyhó. Kate nagyon fázott, ezért még ennek a roncsnak is úgy tudott örülni, mint majom a farkának. Bekopogtatott. Egy helyes fiatalember, olyan 25 éves körüli nyitott ajtót neki.

-Mit akar?- förmedt rá a kislányra.

-Ööö...milyen beszéd ez, kérem?!

A lány szinte már reszketett annyira fázott. A férfi megszánta és beengedte.

-Ki maga?- kérdezte az úr.

-Ööö...

-Mi van levágták a nyelvét?

-Ne legyen ilyen cinukus! Kate.

-Kate... Kate!!! Jó, de milyen Kate?!

-Ööö...Marionette...Kate Marionette.

-O.K. Kate. Hány éves vagy?

-Mindig maga kérdez?

-Nem, most maga kérdezett- kuncogott gúnyosan a fiatalember.

-Tényleg! És mit válaszol?

Síri csend lett. A férfi döbbenten nézett Kate-re.

-Jó a szöveged! Ez tetszik! Engem Peter Bloo-nak hívnak és 23 éves vagyok.

-Olyan öreg?! Upssz! Nem úgy gondoltam... jól tartja magát. Amúgy tényleg tetszem?

-Ööö...hát...Krrrkrrrkrrr...-köszörült a torkán Peter- én nem pont ezt mondtam...

Csönd. A csöndet csak egy halk szipogás törte meg. Kate sírt. Peter odafordult hozzá s szorosan magához ölelte.

-Mi baj?

-Seppi.-hüppögte a lány

-Nekem kiöntheti ami a szívét nyomja, mellesleg nincs senki akinek a hóvihar közepén elárulhatnám titkát.

-Da, jó! Tudja apikor jöttep a hóviharbad elvesztettep a pacskápat.

-Pacskát? Milyen pacska? Ja macska... Fújja ki az orrát.

-Köszödöp! Pfff!!! Szóval, tulajdonképpen félig macska félig tigris, mert, hát, szóval nem tudom miért, de a kinézete teljesen mint a tigrisé, viszont ki látott már szürkét?

-Szürke?!

-Ja!!! Nem találtam neki találóbb nevet, mint a Szürke Tigris. Nem tudom hogy, de egyszer még régen nagyon pici voltam, 2-3 éves lehettem, emlékszem, mentem ki megnézni, hogy jött-e levél, amikor a postaládába egy furcsa szerzet macskaféleség nyüsszögött. Megsajnáltam, bevittem. Anyám megijedt tőle, ezért apám oldalba rúgta és megtiltotta, hogy otthon tartsam, azt ordibálta, hogy bármiféle veszettség lehet rajta. Én persze nem hallgattam rá, ezért kb. 15 évig úgy kellett intéznem, ne vegyék észre, hogy gondozom. De tegnap előtt kiszökött a spájzba, apám éppen egy kis csokit akart enni, amikor meglátta Szürkét.

-Szürkét?! Ja a macskát, vagy... kutyát... vagy izét... na mindegy...

-Elkergette apám én pedig kijelentettem, hogy akkor én is vele megyek. Azt hittem, hogy akkor megenyhűl, de a düh úgy elöntötte a fejét, hogy engem is kirúgott. Így vagyok itt.

Erre újra zokogni kezdett, ezúttal Peter vállán.

Folytatjuk a II. fejezetben...