Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Pápán nevelkedtem, így sok élményem kötődik a vidéki élethez. A nyarakat például általában falun töltöttem a nagymamámnál. A szüleimmel kezdetben lakótelepen laktunk, akkoriban nagy brancsokba verődve jártunk a barátokkal, sokat görkoriztunk, bicikliztünk. Nem voltam egy tipikus kislány, aki állandóan csak babázik, mindig igényeltem a társaságot és szerettem a kortársaimmal lenni. Korán önálló is lettem, hiszen már 14 évesen elkerültem otthonról Szentesre, ahol gimnáziumba jártam.

Miért pont egy ilyen távoli középiskolát választottál?

Mindenképpen művészeti iskolába szerettem volna kerülni, mert az már az általánosban kirajzolódott, hogy ehhez van érzékem, tehetségem. A környékünkön nem volt ilyen intézmény, ezért a szüleimmel együtt a szentesi Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozata mellett döntöttünk, mert nagyon sok jót hallottunk róla.

Hogyan derült ki, hogy a művészi pálya irányába kell mozdulnod?

Nagy szerepe volt benne a magyartanáromnak, aki elküldött szavalóversenyekre, meg Kazinczy szépbeszéd versenyre. Ezekre én mindig kapható voltam, és nagyon élveztem az egészet. Egy idő után feltűnt neki, hogy ez nálam már több mint gyerekkori szereplési vágy, így elmondta a szüleimnek, hogy ezzel kéne foglalkoznom. Ők pedig hallgattak rá. Egy pedagógus véleménye nélkül aligha engedtek volna el ilyen messzire otthonról. Így is nagyon féltettek, de a tanár szava megerősítette őket abban, hogy jól döntenek.

És te hogy viselted az elszakadást?

Én nagyon élveztem a szabadságot, és főleg azt, hogy olyan emberek közé kerültem, akik hasonlók hozzám. A "sima" általános iskolában mindig egy kicsit csodabogárnak számítottam a művészi érdeklődésemmel, Szentesen viszont mindenki ilyen volt. Tudtunk miről beszélgetni, megértettük egymást. Egy kicsit kiválasztottaknak éreztük magunkat, hogy egy olyan iskolába kerültünk, ahová korábban járt például Alföldi Róbert, Gáspár Sándor, Hevesi Tamás... Az én osztályomból is sokan dolgoznak ma a médiában, színházban, például Fesztbaum Béla, Sarkadi Kis János, Vas György, vagy eggyel fölöttem járt például Szekeres Adrienn, és még sorolhatnám.

Ez egy bulizós korszak volt?

Abszolút. Végre megtaláltuk a helyünket, és ettől jól éreztük magunkat. Sokat mentünk bulizni, ami nem a diszkóba járást jelentette. Helyette mi magunk zenéltünk, például egy szál gitárral leültünk egy téren és énekeltünk. Ezek nagyon jó hangulatú esték voltak. Az egész időszak meghatározó volt mindannyiunk életében.

Miért jöttél el mégis második év végén?

Időközben elkezdtem éneket tanulni Budapesten, Sík Olgánál. A zenéhez már előtte is kötődtem, hét évig hegedültem például, de addig inkább a színészet foglalkoztatott. Egy idő után azonban egyre komolyabbá vált az éneklés is, és nem volt elég az a heti egy alkalom, amikor fel tudtam jönni órára. Úgy döntöttem, hogy ez most mindennél fontosabb, így felköltöztem a fővárosba. A növendékek között megint jó társaságra találtam, de az új gimnáziumban nem igazán tudtam beilleszkedni.

Azért, mert csak harmadikban érkeztél?

Részben ezért is, de más oka is volt. A Móricz Zsigmond Gimnáziumba iratkoztam be, ami a II. kerületben van, elit környezetben, és ennek megfelelően elég tehetős szülők gyerekei járnak oda. Én pedig egyáltalán nem voltam ilyen, soha nem volt pénzem például a büfében enni-inni velük. Később aztán befogadtak, megszerettek, de igazán sosem találtam meg ott a helyem.

És hogy viselted a pezsgő, nagyvárosi életet?

A pezsgéssel sosem volt gond, de kezdetben nagyon egyedül éreztem magam. Egy úgynevezett gyűjtőkollégiumban laktam, ahová mindenféle iskolákból jönnek a diákok, szóval elég vegyes társaság volt. Ráadásul egy szobában kb. húszan voltunk, vagyis magánszférája abszolút nem volt senkinek. Eltartott egy darabig, míg ezt megszoktam. Aztán persze ennek is megvolt a varázsa, főleg amikor már összeszoktunk, és kezdtünk ellógni bulizni. A felsősök megmutatták, hogy hogyan tudunk kiszökni esténként. Ez nem volt egy veszélytelen mutatvány, ugyanis a harmadik emeletről másztunk le az ablakrácsokon keresztül, aztán hajnalban ugyanott kellett visszamászni is.

Az iskolában is ilyen rossz voltál?

Nem, soha nem volt velem komoly gond. A jegyeim is általában jók voltak, csak a reál tárgyakkal álltam hadilábon. Egyszer félévkor meg is buktam matekból, úgyhogy abból mindig korrepetálni kellett. Az iskolaévek elején egyébként még kitűnő tanuló voltam, de ahogy egyre nagyobb szerepet vett át az életemben az éneklés, úgy kezdtem hanyagolni a tanulást. Fontosabb lett az, hogy az életben bizonyítsak, hogy önállóan tudjak boldogulni. Ennek köszönhető, hogy 18-19 évesen már én tartottam el magam, soha nem kértem otthonról segítséget. Akkoriban rendezvényeken, szállodákban léptem fel, aztán később voltam stúdiós többek közt az Új Színházban és az Arany János Színházban, így onnan is csurrant-cseppent némi fizetés. Nem is éreztem egyébként a pénz hiányát, szabadon éltem. Néha felkerekedtünk, és stoppal elindultunk fesztiválokra úgy, hogy azt sem tudtuk, hogy hol fogunk aludni este. Aztán mindig megoldódtak a dolgok.

Akkoriban már albérletben laktál?

Igen, de sosem egyedül. Volt olyan időszak, amikor barátnőkkel költöztünk egyik helyről a másikra. Egyszer például találtunk egy férfit, aki felajánlotta, hogy fizeti a lakbért, neki csak az a fontos, hogy amikor Pesten jár, tudjon hol aludni. Ebbe mi naiv módon bele is mentünk. Egy darabig működött is a dolog, mígnem egyszer arra mentük haza, hogy az egész lakásban mindenhol emberek alszanak, akik ráadásul be vannak kötözve. Kiderült, hogy a férfi embercsempész volt, aki a Délszláv háborúból menekít ki sebesülteket. Pechemre persze pont másnap reggel toppant be váratlanul apukám látogatóba. Na, akkor iszonyú botrány kerekedett. Szegénynek amúgy is elege volt már a dolgaimból. Kiskoromban azt remélte, hogy valami komoly szakmám lesz, mondjuk ügyvéd leszek, de az énekesi hóbortomra még rálegyintett, ez viszont már neki is sok volt. Végül megoldódott a helyzet és elköltöztünk máshova.

Egy felnőtt lelki támogatása nem hiányzott?

A szüleimmel gyakran beszéltem telefonon, de nekik nem nagyon panaszkodtam, mert egyrészt nem akartam, hogy aggódjanak, másrészt bizonyítani akartam, hogy meg tudok állni a lábamon egyedül is, így Sík Olga volt akkoriban a pótanyám, aki mindig meghallgatott, ha látta rajtam, hogy rossz kedvem van, gyakran egész délutánokat ott ültem nála, még akkor is, ha nekem nem volt énekórám. Néha még vasárnapi ebédre is elmehettem hozzá. Az ő támogatása nagyon fontos volt: tanácsai és bölcsességei messze túlmutattak az énektanításon.

Társad volt?

Igen, általában volt párom. Az első szerelmemmel még Szentesen ismerkedtem meg, aztán egy rövid szünet után Pesten már össze is költöztünk. Ebből a szempontból nem voltam soha egy kicsapongós, könnyed lány. Amikor éreztem, hogy már nincsenek meg az érzelmek, inkább kimondtam a végső szót, mintsem hogy beleragadjak a kapcsolatba. Nem féltem az egyedülléttől.

Nagy váltás volt az életedben a Cotton Club Singers beindulása?

Bizonyos szempontból igen, mivel a zenekar egyre népszerűbb lett, és így egyre többet jártunk fellépni. Ez persze előbb-utóbb anyagilag is meghozta gyümölcsét, emiatt pedig jobban tudtam egy dologra koncentrálni, nem kellett mindenféle munkát elvállalnom. De nem ettől komolyodtam meg, ha erre célzol...

Hanem?

Az évek során lassacskán rájöttem, hogy sokkal több kitartás és szorgalom kell ahhoz, hogy elérjem a céljaimat, ezért kezdtem megnyugodni és letisztult, hogy mit szeretnék igazán. A látásmódomat egy kicsit a férjem is átalakította, aki orvos, így az ő logikus gondolatmenete rám is átragadt. Azelőtt sokszor nem tudtam kezelni a problémákat, de mindig meglátta, ha túl sokat rágódtam valamin, és felnyitotta a szemem, mellette jöttem rá a megoldásokra.

Elérted a gyerekkori álmaidat?

Igen. Hihetetlenül szeretem, amit csinálok. Annyira, hogy szinte még nyaralni sem megyek szívesen, mert akkor kiszakadok ebből a közegből. A szólóalbumom aranylemez lett, ami manapság nem kis teljesítmény, és egyre többen mondják, hogy jól döntöttem, helyes utat választottam. És amire a legbüszkébb vagyok, hogy mindezt kompromisszumok nélkül tudtam megvalósítani.