Íme a befejező rész! Ezúton szertnék köszönetet mondani azoknak, akik elolvasták az írásomat, azoknak pedig főleg, akik a véleményüket is megosztották velem! Remélem sikerült pár embernek örömet okoznom ezzel a történettel, nekem mindenképpen örömet okozott az, hogy írhattam. Remélem a későbbi irásaimat is legalább ennyien kedvelni fogjátok, hamarosan ugyanis új történetbe kezdek(indítok is egy szavazást ebben a témában:D). Az utolsó fejezetben visszatér a történet elejére jellemző rózsszín felhős boldogság:), de azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki bízik abban, hogy az írónő is ilyen jövőt szán kedvenceinknek:) Mégegyszer köszönöm Nektek, hogy olvastátok:)

A hatalmas kastély közelében álló kis ház előtt két kisgyerek játszott a fűben. Egy hat év körüli kisfiú, és egy nála talán egy évvel fiatalabb kislány. A fiú egy hosszú, fekete pálcát tartott a kezében, és egy cicát bökdösött vele, ami ennek hatására folyamatosan váltogatta a színét.

- Most rózsaszín legyen, Johnny! – kérlelte bátyját a kislány.

- Próbálom, de nem sikerül!

Ekkor egy fiatal, fekete hajú nő szaladt ki a házból, a gyerekek pedig bűnbánóan néztek édesanyjukra.

- Mit műveltek szegény Marcipánnal? Tudtam, hogy már megint apátok pálcájával játszotok! Benn dühöng a konyhában, és rajtam keresi! Gyorsan kérjetek tőle bocsánatot! Így is késésben van, mindjárt kezdődik az iskolában az értekezlet.

- Lizzie akarta, hogy varázsoljak!

- Árulkodós vagy!

A veszekedésre Perselus Piton is kijött a házból, és rávicsorgott gyermekeire, majd elnevette magát.

Sirius Black betartotta a szavát, többé nem próbált lánya és a férfi szerelmének útjába állni, így Piton már a Voldemort legyőzése utáni nyáron sok időt tölthetett el Angelával. A lány utolsó tanévében már mindenki előtt nyílt titok volt, hogy összetartoznak a tanárral, így senki sem lepődött meg, amikor az iskola befejezése után rögtön összeházasodtak. Az örömapának ideje sem lett volna rá, hogy megpróbálja lebeszélni a lányát a tervükről, ugyanis ekkor született meg kisfia Fleurtől, akit Harry nagy örömére Jamesnek neveztek el. Ahogy az lenni szokott, a RAVASZ vizsgák letétele után a végzősök szétszéledtek, de az igazi barátságok nem szakadtak meg. Harry és Ron felvételt nyertek az aurorképzőbe, ahova egy év múlva Ginny is követte őket. Hermione a Roxfortban maradt, mint McGalagony tanársegédje, ugyanis a tanárnő már egy ideje a visszavonulását tervezgette, Draco pedig az örökségéből egy kviddics szaküzletet nyitott Roxmortsban. Angela két év múlva már bájitalmester lett, de az iskola végeztével visszatért Roxfortba, és otthon dolgozott egy kutatóintézetnek. Ekkoriban építtették Perselussal közvetlenül a roxforti birtok melletti házukat, amire szükség is volt, hiszen alig egy év elteltével megérkezett a trónörökös, akit nem sokkal később húga is követett. A kis Elizabeth érkezése előtt született meg Harry és Ginny első fia, Daniel, akit a Weasley hagyomány szerint még több kis Potter is követett, a két fiatal jelenleg négy gyermek boldog szülője volt. Sirius eleinte sokat szomorkodott, amiért a Szellemszállás kiürült, és csak hármasban éltek ott kis családjával, de havonta legalább egyszer összeült a nagy csapat – a új jövevényeknek köszönhetően egyre nagyobb létszámban.

Angela boldogan nézte a fűben hempergő családját. Mindkét gyermekének hollófekete haja volt, Jonathan az apja fekete szemeit örökölte, míg Lizzie szemei az anyukájához és a nagymamájához hasonlóan vakító kékek voltak. Perselus az évek során semennyit sem öregedett, inkább megfiatalodott. Az évekkel ezelőtt átélt szörnyűségek mindkettőjükben mély nyomokat hagytak, de már átalakultak rossz emlékekké, amik csak ritkán jutottak eszükbe, hiszen a szenvedésekért kárpótolták őket gyerekeik.

- Perselus! Most már tényleg el fogsz késni! Még a végén elveszíted a tekintélyed, pedig a diákok holnap visszatérnek a nyári szünetről! – figyelmeztette férjét nevetve. – Szólj Hermionénak, hogy jöjjenek át vacsorára Dracóval és Emilyvel!

Emily a legifjabb Malfoy volt, aki miatt a tavalyi tanévben McGalagonynak vissza kellett térnie a Roxfortba, hogy helyettesítse az újdonsült édesanyát. Azonban Hermione idén már visszaült a katedrára, ugyanis anyósa, Narcissa elvállata a kicsi gondozását. A nő hamar beletörődött fia választásába, pedig korábban előkelőbb származású lányt akart Draco oldalán látni, de hamar megkedvelte Hermionét is, az unokájáért pedig szinte rajongott, hiszen a kislány a jellegzetes Malfoy vonásokat örökölte: szőke hajával és szürke szemeivel szinte teljesen úgy nézett ki, mint az apja kiskorában.

- Ja, és szívem, siess haza, mert sok vendégünk lesz az este!

- Mégis kikre számíthatok?

- Hááát… Jönnek Apáék, Harryék, Ron és a barátnője… Nyugi, a hangzavar legalább felkészít arra, hogy milyen zsivaj lesz holnaptól az iskolában…

- Ne is emlékeztess rá… Ha eszembe jutnak a szemtelen griffendélesek, vagy mondjuk a bamba hugrabugosok…

- Tudom, számodra még mindig a mardekárosok a tökéletesek…

- Tévedsz… Számomra kizárólag Te vagy a tökéletes… - búcsúzóul egy csókot lehelt szerelme szájára, majd elsietett az iskola felé.

Este valóban a roxforti étkezésekhez hasonló volt a zaj a Piton házban, a sok nevetésbe szinte beleremegett az épület.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy Ginnyvel bejelentsük valamit – szólalt fel Harry. – Daniel, Lily, ifjabb Harry és ifjabb Ginny után körülbelül fél év múlva megérkezik Ötöske…

- Túl akarjátok szárnyalni Anyáékat? – kérdezte nevetve Ron.

- Bizony Ronnie, de lassan neked is bele kéne húznod – célozgatott a húga, miközben a fiú mellett ülő Kate-re kacsintott.

- Talán hamarosan arra is sor kerül, ugyanis Ron megkérte a kezem – mosolygott a lány.

A jó hírek után már bőven volt mire koccintani, de a gyerekszobából hirtelen hangos robaj hallatszott ki. Mikor a szülők berohantak, csemetéiket fekete korom borította, a szoba közepén pedig Lizzie játéküstje füstölgött.

- Mi csak pár alapanyagot vettünk kölcsön, Apa – magyarázkodott a kislány.

- Mintha csak Ront és Harryt látnám diákkorukban… - nevetett a férfi, de a két említett nem sértődött meg a célzáson.

Miután a megszámlálhatatlanul sok kisgyereket sikerült tisztává varázsolniuk – ami elég hosszú művelet volt, ugyanis mire végeztek volna az utolsóval is, a többiek már újra maszatosak voltak az elfogyasztott édességektől -, a vendégek elbúcsúztak.

Az utánuk maradt rendetlenség Angelát az esküvőjére emlékeztette, amit a Szellemszálláson tartottak meg. A nő tisztán emlékezett élete egyik legszebb napjára, nehéz is lett volna elfelejteni. Az összes ismerősüket és barátjukat meghívták a kertben tartott mulatságra, amin végül több mint száz vendég vett részt. A lányon gyönyörűen mutatott a hófehér, csipkés menyasszonyi ruha, Perselus is elegáns volt dísztalárjában. Dumbledore-t kérték meg, hogy adja őket össze, aki szívesen vállalta a feladatot. Sirius fájó szívvel vezette át Angelát a vendégek között Pitonhoz, de ugyanakkor nagyon örült a lánya boldogságának. A szertartás nagyon megható volt, bár Perselus túl hosszúnak találta az igazgató beszédét, türelmetlenül várta, hogy végre megcsókolhassa a szerelmét. A ceremónia után megjelentek a finomabbnál finomabb ételek az asztalokon, amelyeket elsősorban Mrs. Weasleynek és a roxforti házimanóknak köszönhettek. Az étkezés végeztével az asztalok egy része eltűnt, teret engedve a táncolni vágyóknak. Angela úgy érezte, hogy ezután az éjszaka után többé nem fog lábra állni, hiszen az összes vendéggel táncolnia kellett. Éjfél előtt pár perccel Fred és George kérésére a zenekar elhallgatott.

- Kedves Angela és Piton professzor! Itt az ideje, hogy átadjuk az ajándékunkat, amit erre a különleges alkalomra készítettünk. – Ekkor rengeteg rakétát varázsoltak elő, és sorban be is indították őket.

A vendégsereg szájtátva bámulta a csodálatos tűzijátékot, az ikrek még az Umbridge elleni merényletüket és felülmúlták. Az égen különböző alakzatok jelentek meg, általában szívecskék és virágok, az előadás végeztével már csak egy hatalmas rakéta maradt a fiúk előtt. Azok, akik személyesen ismerték a két fiút, kicsit aggódva szemlélték, ahogy Fred meggyújtotta utolsó alkotásukat. Mint kiderült, félelmük nem volt alaptalan, ugyanis a szerkezet felrobbant, korommal borítva be az ifjú párt és a közelben állókat. A balesetet a két mókamester sem úszta meg, szemöldökük és talárjuk erőteljesen megpörkölődött, de azért mindenki nevetett a történteken, és a fiúkat hatalmas tapssal jutalmazták.

Ginny és Harry azonban okultak az esetből, és az ő esküvőjükön, amit az Odúban tartottak, megbíztak pár embert, hogy tartsák szemmel az ikreket. Azért ők sem úszták meg tréfa nélkül, a fiúk ugyanis egy óvatlan pillanatban kicserélték az esküvői tortát, így amikor a pár megpróbálta azt fölvágni, tejszínhab zuhatag borította be őket…

Amíg férje megfürdette, és lefektette a gyerekeket, Angela rendet rakott a konyhában, majd a gyerekszoba ajtajának támaszkodva hallgatta Perselus esti meséjét.

„Élt egyszer egy nagyon szomorú férfi. Nagyon magányos volt, és senkise szerette, amiért olyan mogorva volt. Persze régen ő is vidám volt, de miután elveszítette a családját, nem hitte volna, hogy egyszer még ő is lehet boldog. Hosszú évekig élt ilyen bánatosan, de egyszer megismert egy angyalt, aki bearanyozta a napjait. De ez a férfi nagyon ostoba volt, eleinte azt hitte, hogy az angyal soha nem foglalkozna vele, aztán attól rettegett, hogy ha közel engedi magához az angyalt, akkor őt is elveszíti. De az angyal nagyon makacs volt, nem engedte, hogy ez az ostoba férfi elzárkózzon tőle, inkább visszavezette őt a boldogság útjára, amiről addig azt hitte, hogy soha nem térhet vissza rá. Sok nehézséget le kellett győzniük az angyallal, de annyira szerették egymást, hogy semmi és senki nem állhatott az útjukba. Végül az angyal a férfivel maradt, és még most is boldogan élnek…”

Időközben a gyerekek elaludtak, ezért a férfi halkan felállt, és csak ekkor vette észre az ajtóban álló feleségét.

- Nagyon szép mese volt…

- A legszebb az benne, hogy igaz… Még mindig nem tudom, hogy köszönjem meg Neked, hogy vagy nekem…

- Én meg Neked köszönhetem a boldogságom, így kvittek vagyunk – felelte mosolyogva a nő.

- Engem Te hoztál vissza az életbe. A kislányom és a feleségem halála után azt hittem, örökre elvesztem. Nem is mertem arról álmodni, hogy egyszer újra családom lesz, és boldog leszek.

- Ugyan már! Tudnod kellene, hogy ha nagyon akarjuk, és teszünk érte, minden álom valóra válhat…

- Most már tudom, de azért kellett hozzá egy angyal segítsége…

Perselus és Angela megcsókolta egymást, és boldogsággal a szívükben tértek ők is nyugovóra.