Elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez, remélem tetszeni fog Nektek, hiszen ez végre vidámabbra sikeredett:) Jó olvasást mindenkinek!

Voldemort kéjesen felnevetett, de a vigyor az arcára fagyott, amikor észrevette, hogy Pettigrew felemelt pálcával áll vele szemben.
- Mit csinálsz, te idióta? – nem folytathatta, mert az alacsony férfi eltorzult arccal kiáltotta a halálos átkot.
A Sötét Nagyúr nem halt meg rögtön, zöld fény áradt belőle, majd teste furcsa átalakuláson ment keresztül, arca újra a régi lett, visszanyerte emberi alakját. Mikor az átváltozás véget ért, a Nagyúr teste a levegőbe emelkedett, és eltűnt, csak egy kupac por hullott a Földre. A kimerült Pettigrew a földre rogyott, és elvesztette az eszméletét.
- Harry! – kiáltott fel Ginny, és odarohant a szőke férfihez.
Ekkor már minden harcoló dermedten figyelte az eseményeket, sok halálfaló élt a kínálkozó lehetőséggel, és dehoppanált, de a többség nem adta fel, folytatta a harcot, hiszen az ellenség vezetője, Potter is meghalt. Az aurorok újra támadásba lendültek, már jelentős többségben voltak, így Harry barátai, valamint Sirius és Dumbledore is odarohanhatott a földön heverő két testhez. Ginny ekkor már Pettigrew testét ölelte magához. Sirius letérdelt Harry holtteste mellé, könnyek hulltak a szeméből. Dumbledore a volt halálfalót vizsgálta meg, és közölte, hogy a férfi csak elájult.
- Sirius, ennek örülnöd kéne… - mondta az igazgató.
- Nem érdekel az a nyomorult féreg, neki kellett volna meghalnia!
- Százfűlé-főzet! – nyögte hirtelen Hermione.
- Te normális vagy? – kérdezte idegesen Ron.
- Harry él! – nevetett fel Hermione, és Ginny mosolygó arcába nézett. – Ez itt ő, nem pedig Pettigrew! Ugye, Dumbledore professzor?
- Az előző este, amikor sétálni voltunk, Pettigrew bevallotta, hogy szerepet cseréltek… - válaszolt az igazgató helyett Ginny.
Végre Ron és Sirius is megértette, mi történt, a férfi még Dumbledore-t is megölelgette örömében.

Pár perc múlva a fiú teste visszanyerte eredeti alakját, és hamarosan fel is ébredt. Az első, akit meglátott, a fölé hajoló Dumbledore volt.
- Professzor… Sikerült?
- Igen, Harry. Nagyszerű voltál, fiam! De nagyon legyengültél, úgyhogy Sirius visszavisz a kastélyba, és Madam Pomfrey majd rendbe hoz.
- De hát még harcolnak! Segíteni akarok!
- Épp eleget segítettél, már nincs sok dolgunk…
Harry hiába tiltakozott, Sirius felemelte, és dehoppanált vele, majd a gyengélkedőre vitte. Sok ágy foglalt volt már, a fiú Angela mellé került, aki a javasasszony dühös arckifejezése ellenére kipattant az ágyból, és Harry nyakába ugrott.
- Annyira aggódtam érted! Sikerült? A többiekkel mi van? – hadarta a lány.
- Kicsit lassíts Ang’, mert nem tudom ilyen gyorsan felfogni… A terv bejött, és ahogy láttam, a többiek egyben vannak. Mondjuk a harc folytatódott, de Dumbledore nem engedte, hogy maradjak.
- Apa, ugye nem mész vissza?
- Muszáj segítenem, kicsim! És még Fleur is ott van. Ti legalább már biztonságban vagytok

Mire a férfi visszaért Godric’s Hallow-ba, a csata véget ért. Voldemort halála után a halálfalók gondolkodás nélkül használták a halálos átkot, így sokan egymás halálát okozták, azonban sajnos több auror is az életét vesztette. Sirius megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy barátaik közül mindenki túlélte az összecsapást. Páran komolyabb sérüléssel lettek gazdagabbak, de a legfontosabb az volt, hogy éltek, és megnyerték a háborút. Pettigrew – immár a saját testében – továbbra is a földön hevert, végül Dumbledore gondoskodott az elszállításáról. Az igazgató minden jelenlevőt meghívott másnap estére a Roxfortban tartandó ünnepségre. Ezután a csatában résztvevő diákok és tanárok is visszatértek a kastélyba, az idős professzor mindenkit aludni küldött, de Piton első útja a gyengélkedőre vezetett.

A helyiségben már minden sérült aludt, egyedül Angela volt ébren, türelmetlenül várta, hogy a szerelme végre meglátogassa. A férfi halkan odasétált hozzá, és gyengéden megcsókolta.
- Nagyon aggódtam érted! – suttogta a lány.
- Én jobban érted! Jobban vagy már?
- Persze, csak Madam Pomfrey nem akar elengedni…
- Jól teszi… - nevetett halkan Piton. – Potter hogy van?
- Csak nagyon kimerült… Az elmúlt két órában legalább 100 látogatója volt, és még annál is több üdvözlőlapot kapott… Végül Madam Pomfrey kitiltotta a baglyokat… Perselus, köszönöm, hogy megmentettél!
- Dehogy mentettelek meg! Csak ide hoztalak, miután összeestél…
- Szeretlek!

Másnap reggel a javasasszony az összes sebesültet elengedte, egyedül Harryt tartotta az ágyban. Ugyan ő is jobban volt, de Dumbledore úgy vélte, szüksége van még egy kis nyugalomra, ezért úgy döntöttek, hogy a napot a gyengélkedőn tölti, és csak este csatlakozik az ünneplőkhöz. Végül aztán a fiú egyedül maradhatott a gondolataival. Eddig nem volt rá ideje, hogy felidézze az előző nap eseményeit, most azonban minden emléke egyszerre tódult elő. Az éjszaka a halálfalók között, amikor egyfolytában attól rettegett, hogy le fog bukni, Pettigrew önfeláldozása, és élete első, és remélhetőleg utolsó gyilkossága. Nem volt képes elhinni, hogy kivételesen senkit sem veszített el azok közül, akik közel álltak hozzá. Egy ideig bűntudata volt Féregfark halála miatt, de igyekezett elhessegetni magától az érzés. Sajnálta a halott aurorokat, és családjukat, de elfogadta, hogy egy háború áldozatokat követel. Nagyon aggódott Mrs. Weasleyért, úgy tudta, az asszonynak még jó darabig a Szent Mungóban kell maradnia. A legnagyobb problémája azonban továbbra is az volt, hogy akaratlanul is folyton újra átélte Voldemort halálát. Senkinek nem beszélt róla, de miközben kimondta az Adava Kedavrát, úgy érezte, mintha Voldemort egy darabja belé szállt volna. Úgy érezte, belefullad a lelkét átjáró sötétségbe, de hamarosan kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és egy vörös üstök kukkantott be rajta. Miután Ginny felmérte a terepet, és rájött, hogy egyedül vannak, vidáman vetette magát szerelme nyakába. Harry tegnap óta először érzett magában boldogságot, így végre őszintén tudott mosolyogni.
- Annyira szörnyű volt tegnap! Akárhányszor bejöttem hozzád, legalább tízen álltak körül Téged, még meg se tudtalak csókolni! – panaszkodott a lány.
- Te is nagyon hiányoztál már nekem! Hogy van az anyukád?
- Apa az előbb írt, állítólag már sokkal jobban van, de pár hétig benntartják…
- Az a legfontosabb, hogy rendbe fog jönni!
- És Te hogy vagy?
- Remekül… - a hazugság miatt megrebbent a szeme.
- Jajj, tudod, hogy átlátok rajtad! Látom, hogy rémesen érzed magad! Csak azt nem értem, miért! Megmentetted a világot, a szeretteid közül mindenki túlélte a csatát…
- Pettigrew nem. Persze őt gyűlölöm, hiszen elárulta a szüleimet… De átállt hozzánk, és ha ő nincs, lehet, hogy Voldemort győzött volna… Ráadásul használnom kellett az Adava Kedavrát. Az utolsó percekig reménykedtem benne, hogy nem kerül rá sor, mégis gyilkossá váltam!
- Ne mondd ezt! Senki nem tart gyilkosnak! Muszáj volt megtenned… Ráadásul Voldemort már nem is volt ember… Ebben az alakjában nem is lehetett megölni, előbb vissza kellett változnia… Pettigrew pedig önként vállalta a feladatot… Beszéltem vele tegnapelőtt este, csak nekem árulta el egyedül a tervet. Azt hiszem, nem hazudott, tényleg megbánta a bűneit… És azt kérte, hogy ha meghalna, Godric’s Hallow-ban temessék el…
- Majd szólok Dumbledore-nak… Most, hogy Anyukátok kórházban van, mi lenne, ha a tavaszi szünetet nálunk töltenétek Ronnal? – váltott vidámabb témára a fiú. – Két nap múlva véget ér a tanítás, és akkor együtt elmehetnénk meglátogatni. Apukád így többet lehetne vele a kórházban, és nem kéne értetek aggódniuk.
- Rendben, megkérdezem anyát, de előbb talán kérdezd meg Siriust, hogy beleegyezik-e! Biztos ő is pihenni szeretne, és valószínűleg a háta közepére se kívánja a sok diákot, meg a hangoskodást…
- Szerintem meg örülne egy kis vidámságnak…

Este hatalmas tömeg fogadta Harryt az ünnepi lakomán, mindenki kezet akart fogni vele, de ő csak arra vágyott, hogy végre leülhessen a barátaival beszélgetni, és megköszönni nekik a segítségüket. Azonban hamar el kellett hallgatniuk, ugyanis Dumbledore szólásra emelkedett.
- Kedves diákok, vendégek, jóbarátok! Nagy örömömre szolgál, hogy épen és egészségesen láthatlak Titeket ezen a szép estén. Azonban szomorúság tölt el, ha arra gondolok, hogy sokkal többünknek kellene itt lennie. Az elmúlt évtizedekben Voldemort nagyúr rengeteg fájdalmat okozott mindannyiunknak, és sajnos tudom, hogy ezek a lelki sebek sokáig nem gyógyulnak be. Azonban eljött az újrakezdés ideje, holnaptól újjáépíthetjük a világunkat, senkinek nem kell rettegnie. De soha, senkinek nem szabad elfelejtenie a történteket, mélyen az emlékezetünkbe kell vésni, mennyit kellett tenni a szebb jövőért, mennyi áldozatot követelt a harcunk, de nem szabad hagynunk, hogy a múlt árnyai beárnyékolják életünk folytatását. A mai este azonban még a múltról szól, azért gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk azokról, akik már nem lehettek köztünk. – Ezután Dumbledore felsorolta a csatában elesettek neveit. – Végül meg kell említenem Peter Pettigrew-t. Az ő sorsa fontos példát nyújt számunkra: Előfordul, hogy az ostobaság, a hatalomvágy, vagy épp a gyávaság rossz útra térít minket. Hibát hibára halmozunk, és ezáltal elveszítjük azokat, akik fontosak nekünk. Azonban senki sem rossz eredendően! Mindenkinek jár egy második esély, még ha úgy látszik, nem érdemli azt meg. Ahhoz, hogy a lelkiismeretünk tiszta maradjon, felül kell emelkednünk sértettségünkön, le kell győznünk ellenszenvüket. Ha hátat fordítottunk volna Peter-nek, és megöljük őt, talán sikerült volna megbosszulnunk korábbi tetteit, de elveszítettünk volna egy fontos lehetőséget, aminek azt hiszem, most sokan köszönhetjük az életünket… - Miközben beszélt, végignézett kollégáin, végül a szeme megállapodott az egymás közelében ülő Siriuson és Pitonon. – Tanulnia kell mindenkinek a történtekből, kerülnünk kell az ellenségeskedést, mert az gyűlöletet és viszályt szít, és akkor feleslegesen küzdöttünk. Végezetül szeretnék köszönetet mondani Harry Potternek. Nem azért, mert bátor volt, vagy mert legyőzte Voldemortot, ezért épp elegen hálásak neki, és persze én is nagyra becsülöm ezekért. De az én szememben sokkal fontosabb, hogy az elmúlt napokban olyan érettségről tett tanúbizonyságot, amit még egyes felnőttek is megirigyelhetnének. Pettigrew neki ártott a legtöbbet, mégis elfogadta, hogy a férfi változni akar, belátta, hogy szüksége van a segítségére. Ráadásul nem roppant össze a teher alatt, ami - akár a sors, akár a véletlen szánta neki – hatalmas volt. Bízom benne, hogy hamarosan újra az a vidám és kissé heves fiú lesz, amilyen a történtek előtt, volt és ebben is bizonyára segítségére lesznek a barátai, akik eddig is mellette álltak. Emelem poharam Harry Potterre, és mindannyiunkra!

Harry nagyon későn került ágyba, hiszen a vacsora után ismét fogadnia kellett a gratulációkat, így szinte az egész délelőttöt a klubhelyiségben töltötte a barátaival, hiszen végre egy kis nyugalomra vágyott. Délután pedig az összes diák elhagyta a kastélyt, és hazautazott a tavaszi szünetre. Persze a kapuban McGalagony közölte velük, hogy jól járnak, ha hasznosan töltik szabadidejüket, hiszen a szünet után újra kezdődik a tanítás, és közelednek az év végi vizsgák is. Harry és barátai Sirius vezetésével először a Szellemszállásra mentek, majd a kandallón keresztül végre eljutottak a Szent Mungóba is. Mrs. Weasley nagyon örült a látogatóknak, hálás volt Siriusnak, amiért felajánlotta, hogy gondját viseli a gyerekeinek, amíg ő felépül, így a férfi megtapasztalhatta, hogy milyen a híres Molly-féle csontropogtató ölelés.

A tavaszi szünet nagyon vidám hangulatban telt el, a Szellemszálláson akkora volt a hangzavar, hogy a roxmortsiak attól tartottak, a házba ismét szellemek költöztek. Ezek azonban már nem az ijesztő hangok voltak, sokkal inkább töltötte be a környéket a nevetés, vagy egy-egy önfeledt kviddicsezés zsivaja. A szünet utolsó napjára Fleur, Angie, Hermione és Ginny fantasztikus ebédet készítettek, amire meghívták Lupinékat, Dumbledore-t, és Angela kérésére Pitont is. A lány nagyon boldog volt, hogy az apja végre normális hangnemben volt képes szerelmével beszélni. A két férfi csak akkor kapott össze, amikor nem tudtak megegyezni, hogy negyedéves korukban a Griffendél vagy a Mardekár nyerte meg az iskolai házak versenyét. Végül Dumbledore megsúgta Harrynek, hogy abban az évben a Hollóhát szerezte a legtöbb pontot…

Egy fiatal pár a mennyben ezt a pillanatot választotta, hogy a Földre tekintsen. Lily arca sugárzott az örömtől, a szeme pedig könnyes lett.
- Nézd, James, milyen boldogok. Végre van igazi családja a kisfiunknak…
- Igaz, bár elég érdekes társaság… De hát mi tehetünk róla, a mi barátaink mindig is különösek voltak… - nevetett fel a férfi.
Ekkor lépett oda hozzájuk egy gyönyörű, fekete hajú nő.
- Érdekes ízlése van a lányodnak, Lizzie… Mennyit ábrándoztunk arról, hogy a gyerekeink egymásba szeretnek… Végül mindketten mást választottak.
- De boldogok, és ez a lényeg… És persze Sirius is az…
- Ehh, Tapmancs mindig is jól értett hozzá, hogy a legjobb csajokat szedje össze… persze én sem panaszkodhatok! – tette hozzá sietősen, amikor feleségére nézett.
Ezután mindhárman felnevettek, és még sokáig figyelték némán a szeretteiket…

 Epilógus