Ez a fejezet kicsit rövidebb a megszokottnál, de azért remélem, tetszeni fog!:) Igyekszem holnap estére kész lenni a folytatással, hogy ne kelljen sokáig izgulnotok:D Mindenki figyelmét felhívom a fejezet címének második felére!!!

Minden jelenlevő érezte, hogy ez a harc lesz a végső, de azzal is tisztában voltak, hogy elsősorban nem rajtuk múlik a jövő, hanem Harryn és Voldemorton. Pettigrew tévedett a Sötét Nagyúr seregével kapcsolatban, nem voltak elsöprő létszámfölényben, így a küzdelem viszonylag kiegyenlített volt. A csatarend hamar felbomlott, inkább ember- ember elleni párbajokká alakult. Dumbledore gyakran négy halálfalóval harcolt egyszerre. Néhány aurornak az volt a feladata, hogy a sérültekkel és az elkábítottakkal hoppanáljanak: a jó oldalon állókkal a Roxfortba, vagy a Szent Mungóba, a halálfalókkal a minisztériumba, ahol dementorok fogadták a bűnösöket. A halálos átkot nem merték használni: Dumbledore megkérte az embereit, hogy ne tegyék, aggódott, hogy a küzdelem hevében társai egymást is eltalálnák, Voldemort pedig amiatt aggódott, hogy valamelyik csatlósa végez Potterrel, annak ellenére, hogy az az ő feladata lenne. A Nagyúr valóban meghúzódott a háttérben, nem szállt be a csatába, azt figyelte, hogyan tudná távolabb csalogatni legfőbb ellenségét. Csak egy szolgáját, Pettigrew-t hagyta maga mellett, úgy vélte, az ostoba varázslónak esélye sem lenne a képzett aurorok ellen. A saját emberei miatt nem aggódott, nem érdekelte, hogy hányan halnak meg, vagy kerülnek fogságba, az egyetlen célja az volt, hogy elterelje Dumbledore figyelmét a kis védencéről.

A falu teljesen üres volt, hiszen Dumbledore rögtön gondoskodott a lakók kitelepítéséről, amint megtudta a helyszínt. Azonban az egyik közeli házban egy izgatott csapat vert tábort, akik egymással versengve furakodtak az elsötétített ablakokhoz, amíg Piton rendre nem utasította őket.
- Ez nem egy tanulmányi kirándulás! Odakint emberek teszik kockára az életüket! – dühösen kiabált, amúgy is mérges volt, amiért Dumbledore nem engedte, hogy a fősereggel tartson, helyette rábízott egy sereg idiótát. A csapat nagy része fiatal varázslókból állt, akik még nem rendelkeztek elég tapasztalattal, ezért az igazgató csak végső esetben akarta bevetni őket. A férfi végül egyedül maradt az ablak mellett, és aggódva figyelte Dumbledore-t, aki elviselhetetlen bohémsága ellenére a legjobb barátja volt. A varázslótársadalom úgy tekintett az idős professzorra, mintha ember feletti képességekkel rendelkezne, Pitonon kívül csak kevesen voltak tisztában azzal, hogy Dumbledore felett már eljárt az idő. Míg ezen gondolkozott, valaki a háta mögé lépett, és elkezdte simogatni a karját.
- Ne aggódj, Perselus! Nem lesz semmi baj! – szólalt meg Angela.
- Ideges vagyok, nem látom sehol Voldemortot. Attól tartok, készül valamire, úgyhogy akcióra készen kell állnunk, bármikor szükség lehet ránk…
- Jó lenne már beszállni a harcba…
- Ilyet ne mondj, hiszen az azt jelentené, hogy baj van, vagy azt, hogy Potter végre félrevonult megvívni Voldemorttal!
A terv ugyanis az volt, hogy Harry egy idő után megpróbál Voldemort közelébe férkőzni, így a halálfalók serege vezető nélkül maradna, Pitonék pedig végre hátba támadhatnák őket. Megbeszélték, hogy Dumbledore, vagy az általa megbízott személyek egyike piros szikrákat repít az égbe baj esetén, zöldeket pedig akkor, ha sikerül Harryéknek eltávolodniuk.


Egyszer csak Ginny állt meg mellettük. A férfi el akarta küldeni, de Angela erősen megszorította a kezét, ezzel kifejezve nemtetszését.
- Sehol sem látom Harryt… - mondta vörös hajú lány, furcsamód a halálfalók között járatta végig tekintetét.
- Ott áll Dumbledore mellett… - segített neki barátnője.
- Ja, persze – válaszolta elpirulva lány. – Teljesen vaksi vagyok… Csak annyira aggódom érte!
- Én is nagyon féltem őt… Apáék szerencsére még egyben vannak, már vagy húsz halálfalót ütött ki…
- Nagyszerű, legalább lesz mivel dicsekednie, és az orrom alá dörgölheti, hogy ő milyen kemény munkát végzett, míg én itt ücsörögtem – morogta Piton.
- Perselus… - szólt rá megrovóan a szerelme. – A mi feladatunk legalább annyira fontos.
Próbálta simogatással megnyugtatni a férfit, de érezte, hogy kedvese nagyon feszült.
- Gyere, megmasszírozom a vállad, teljesen görcsben van… Addig Ginny biztos őrködik…
Piton nagy nehezen hagyta magát elvezetni a legközelebbi székig, de a világ minden kincséért se vallotta volna be, hogy mennyire jól esik neki az ilyen jellegű kényeztetés. „Itt vagyunk a háború közepén, erre én mit csinálok? Ülök egy széken, és élvezem az izomlazítást…” Azért mogorva tekintete ellenére s belátta, hogy szerelme érintései teljesen megnyugtatják…

Sirius eközben valóban komolyan vette a harcot, sorra győzte le ellenfeleit, és magában imádkozott, hogy Dumbledore ne rendelje ide Pitonékat a lányával együtt. Bőven elég volt Harryért aggódnia, ráadásul igyekezett Fleurt is szemmel tartani, nagyon féltette a szerelmét. A nő azonban kitűnő párbajozónak bizonyult, Siriusnak csak néha kellett kisegítenie őt, amikor egy-egy halálfalótól megszabadította.
- Minden rendben van, kicsim?
- Persze, de inkább figyelj oda, mert itt jön egy újabb „cimboránk”!
- Ha úgy érzed, elfáradtál, és nem bírsz már koncentrálni, azonnal térj vissza a kastélyba!
- Ne aggódj, tudok magamra vigyázni!
A Főnix Rendjének szinte minden tagja a közelükben harcolt, Mrs. Weasley gyakran idegesen nézett körbe, rettegett attól a pillanattól, amikor gyermekei is beszállnak a harcba. Talán az idegesség miatt nem figyelt eléggé, így egy durvább átok, amit Macnair küldött felé, könnyedén eltalálta őt. A férje azonnal a Szent Mungóba vitte, s bár szíve szerint vele maradt volna, tudta, hogy az asszony is azt kérné, térjen vissza a harcba, hogy vigyázhasson a gyermekeikre.

A Nagyúr továbbra sem vett részt a harcban, továbbra is csak távolról szemlélte az eseményeket. Szinte unottan figyelte a csatát, bár kissé felidegesítette, hogy emberei nem képesek elsöpörni Dumbledore szedett-vedett seregét. Tisztában volt vele, hogy ha engedélyezné az Adava Kedavra használatát, könnyebb és gyorsabb lenne a küzdelem, de aggódott, hogy ostoba szolgái végeznének helyette Potterrel, pedig a jóslat egyértelműen arra utalt, hogy ezt neki kell elintéznie. Még olyan messziről is látta, hogy a fiú nem túl aktív a párbajban, nagyon sápadt volt, inkább Dumbledore háta mögé bújt, majd egyszer csak oldalazni kezdett, úgy nézett ki, mint aki el akarja hagyni a csatateret.

A harc egyre komolyabbá vált, sokan sérültek meg mindkét oldalon. Dumbledore a szíve szerint húzta volna még az időt, hogy Harry lélekben felkészülhessen, de vészesen közeledett az este, és tudta, hogy nem várhatják meg a hold feljövését, hiszen a vérfarkasok hatalmas pusztítást végezhettek volna köztük. Végül feleresztette a levegőbe az aranyszínű szikrákat, ezzel jelezve Harrynek és Pettigrewnak. Megvárta, amíg a Nagyúr is észrevette, hogy a fiú elhagyja a csatateret, a terv első része remekül sikerült, hiszen Voldemort rögtön elindult ellensége irányába. Ezután várt még egy kicsit, majd zöld szikrákat bocsátott a levegőbe. Ekkor az ablakban már ismét Piton őrködött, aki a jelzést látva felkiáltott:
- Végre! Indulhatunk! Amilyen átok eszükbe jut, azonnal zúdítsák az ellenség hátára. Utána koncentráljanak arra, hogy minél több vérfarkast kábítsanak el, őket könnyű felismerni: Ők azok ott a szakadt, koszos ruhákban. Ne szóródjanak szét köztük, maradjunk egy tömbben. Angela, Neked végig mellette kell maradnod! Világos? Akkor indulás!

Azonnal elhagyták a házat, majd a halálfalók háta felé indultak. Mikor elég közel értek hozzájuk, megindították a támadást. Jó néhány percbe beletelt, míg azok rájöttek, mi történt velük, hiszen a kis csapat mindig a leghátul állókat támadta, így a többiek nem vették észre, amikor azok kidőltek. Miután észlelték Pitonék felbukkanását, már két irányból kellett védekezniük. A fiatalok rendületlenül szórták rájuk az átkokat, Piton több hajdani „társát” is ártalmatlanná tette. Mindannyiuk közül Angela küzdött a legkeményebben, a bosszú irányította őt. Nem kellett sokáig várnia, megpillantotta azt a halálfalót, akit személyesen is ismert: Bellatrix Lestrange-ot. A két Black leszármazott egyszerre indult meg a másik felé, pálcájukat is egyszerre emelték. Sokáig küzdöttek egymás ellen, a fiatal lány tapasztalatlansága ellenére is remekül teljesített, sorra védte ki a távoli rokona támadásait. Azonban az utolsó két átok elsuhant egymás mellett, majd mindkettőjüket telibe találta. Bellatrix elesett az erőteljes lökéstől, míg Angela ájultan esett össze. Piton agyát elárasztotta a düh, azt hitte, elveszítette a szerelmét, ezért már nem bírt uralkodni magán.
- Adava Kedavra! – kiáltott a földön fekvő nőre, akin ezután örökre megmaradt a rémült arckifejezés.
A férfi felemelte a földről Angelát, és a Roxfortba hoppanált vele.

Mikor megérkeztek az iskola kapuja elé, a lány kinyitotta a szemét.
- Hol vagyunk? Véget ért a csata? Mi történt? Ugye Apáék jól vannak? – kérdezte még kicsit kábán Angie.
- Hát élsz?! Annyira féltem, hogy elveszítelek! Az iskolába hoztalak… A harc még zajlik!
- Akkor azonnal induljunk vissza! Nem hagyhatjuk cserben a többieket!
- Tudom, de nekem csak az számított, hogy ne essen bajod! És most már tényleg nem engedem, hogy vissza gyere, itt maradsz szépen a fenekeden!
Egy gyors csókot lehelt a lány szájára, így akadályozva meg őt a tiltakozásban, majd ismét elhagyta a roxforti birtokot, és dehoppanált.

Eközben a Voltemort, Harry és Pettigrew által alkotott hármas eltávolodott a harcolóktól, így a két régi ellenség kevesebb mint egy év után ismét szemtől szemben állhatott.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön a nap, amikor végezhetek Veled. Már kezdtem megszokni, hogy folyton akadályozol, szinte hiányozni fog a veled való küzdelem. Most nem figyel senki, nem fog megvédeni Téged még Dumbledore se… A múltkor jól szórakoztam az új húgocskáddal, igazán szemrevaló teremtés, bár kicsit túlságosan tüzes. A karmolásai még mindig megvannak a hátamon – a férfi felnevetett, így nem vette észre, hogy a mellette álló Pettigrew arca eltorzult a dühtől. – Tényleg, hogy van az én drágám és a gyermekünk? Nincs valami jó ötleted, hogy mi legyen a neve? Esetleg az emlékedre lehetne Harry… Bár ő még rövidebb ideig fog élni, mint te! Na mi van, Potter? Elvitte a kneazle a nyelved?
A fiatal fiú nagyon sápadt volt, de elszántan készült fel a párbajra, míg a zömök, szőke férfi várta a pillanatot, amikor közbeléphet, de látszólag nem állt szándékában sietni ezzel.
A párbaj megkezdődött, eleinte csak megpróbálták felmérni egymás erejét. Hirtelen zöld fénysugár villant a csatatér egyik szélén, ettől még a Sötét Nagyúr is megtorpant, mindhárman a harcolók irányába néztek. „Valaki az Adava Kedavrát használta…” – gondolta Harry. Voldemort mozdult meg elsőként, és kihasználta a kínálkozó alkalmat. Meglendített pálcájából az előbb látott zöld fénycsóva röppent ki, és a korához képest alacsony és vékony fiú teste a földre zuhant…

24. fejezet