„ … és eljő a gonosz…

… reszkessen ki útjában áll…

…mert jő a pusztító halál…

… csak egyvalaki győzheti le…

… de kárhozott szíve álomba ringatta örökre…”

Csak ennyi??? – kérdezte Inuyasha ingerülten. -

Igen, ennyi… - habogta Miroku - … csak ennyi maradt a jóslatból…

Inuyasha és csapata, épp Kaede anyó falujába volt.

- Mondjátok csak, honnan is van ez a jóslat?- kérdezte Kaede, miközben elvett Mirokutól egy megtépázott tekercsdarabot.

- Az úgy volt, - kezdte Kagome – hogy éppen ékkőszilánkok után kutattunk, mikor elértünk egy furcsa kolostorba, ahol egy csomó szerzetes egy fura démon ellen küzdött. Azt a pergament akarta megszerezni, amiből már csak ennyi maradt. – utalt az anyónál levő kis darabra – már majdnem mindenkit megölt, amikor Inuyasha elintézte a szélbordával…

- És mégis, hogy nézett ki, akit megölt? –kérdezte Kaede.

- Mintha nem is bőre lett volna – mondta Sango – mintha, az egész testét vörös pikkely borította volna… és két szarvszerű valami is kiállt a homlokából, de nem tudtuk jobban megnézni, mert amint meghalt, a teste hamuvá lett…

- Életbe maradt valaki? – kérdezte az anyó.

- Nem. – mondta Kagome szomorúan - sajnos mindenki meghalt. Ezt a papírdarabkát, egy haldokló főpap nyomta Inuyasha kezébe. És azt mondta, hogy jön a gonosz…

- Mondott még valamit? –kérdezte Kaede.

- Aha… - gondolkodott el Sango - valami olyasmit nyökörgött, hogy fel kell ébreszteni valakit, mert az egész világ elpusztul…

- Bolond öregember volt. – mondta Inuyasha flegmán - Még hogy jön a legyőzhetetlen gonosz… aki mindent elpusztít… he… nevetséges…

- Hát beteljesedett… - suttogta Kaede vérfagyasztó hangon.

- Mi? – néztek rá értetlenül.

- Elmondom… - kezdett bele az anyó – ez egy nagyon ősi jóslat egy része… Réges – régen, az idők kezdetekor, a világ három részre osztódott. A föld alatt éltek az ördögök, kik szörnyen gonoszak voltak. A földön éltek az emberek és démonok, akik hasonlóak voltak, mint most. Az égben, a Mennyek Országában éltek az angyalok… A világ egyensúlyban volt. Az ördögök gonoszságát ellensúlyozta az angyalok jósága… Az angyalok nem bántottak soha senkit, nem voltak képesek rá… Élt közöttük az Angyalhercegnő… Ő volt a legtökéletesebb és a legjóságosabb minden angyal között.

Az angyalok mindig új reményt adtak az embereknek az ördögök pusztítása után… Ezt az ördögök megelégelték és megtámadták az őket. Az angyaloknak esélyük sem volt. Nem ölhettek, nem árthattak másoknak. De aki megöl egy angyalt, mivel azok szent lények, az is meghal. Az ördögök egyesével mészárolták le az angyalokat, és haltak meg. Az angyalok kevesebben voltak. Az ördögök bejutottak a Mennyek Országába.

A végén csak hatan maradtak. Az ördögkirály és három fia, és az angyalhercegnő, akit Tarivának hívták és a jegyese, aki szintén angyal volt.

Az ördögkirály leszúrta Tariva jegyesét. A hercegnő erre olyat tett, amire még nem volt példa. Fogott egy kardot és szíven szúrta az ördögöt, aki azonnal meghalt. A király három fiát egy átokkal visszazárta a pokolba. De szerelmét már nem tudta megmenteni. A karjai közt halt meg. Ekkor a kedvese elvesztése és az átok, meg a gyilkosság miatt: szíve fájdalma örök álomba nyomta.

Ő az utolsó angyal a világon. A Mennyek Országa megsemmisült.

- De szomorú – mondta Kagome.

- Nahát, egy gyilkos Angyal – tűnődött el Miroku.

- És mi lett Tarivával? – kérdezte Shippou.

- Úgy tartja a mondás – válaszolt Kaede - a tenger melletti szent hegy belsejében, egy szentélyben alussza kárhozott álmát.

- És ennek mi köze van ahhoz a papírcafathoz? – kérdezte türelmetlenül a kutyafülű.

- Az átok, amivel az angyalhercegnő visszazárta az ördögöket a pokolba, nem tart örökre. – mondta az öregasszony – most ért véget. Az a fura lény, amit megöltél, az ördögkirály legkisebb fia volt…

- Nem volt nagy szám. – mondta Inuyasha gőgösen – Még hogy nem lehet megölni…

- Ő volt a legkisebb fia – ismételte Kaede – a leggyengébb. A középsőt még le tudjátok győzni, de a legidősebbet, aki a legerősebb, őt nem. Őt csak egy angyal tudja legyőzni. Az utolsó angyal…

- Tehát erről szól a jóslat… - gondolkodott el Miroku.

- Vagyis fel kell ébresztenünk ezt a hercegnőt, hogy ölje meg nekünk ezt az ördögöt. – vonta le a következtetést Sango.

- Pontosan. – vágta rá az öregasszony.

- Szó sem lehet róla! – fakadt ki Inuyasha – Továbbkeressük a szilánkokat. És nem holmi alvó angyalkát keltegetünk!

- Na de Inuyasha! – sipított Shippou – de csak ő ölheti meg azt a csúnya ördögöt.

- Na persze!!! –csapta le Inuyasha a kis rókadémont.

- Kagome, Inuyasha megint bánt! - kiabálta.

- Inuyasha, hogy üthetsz meg egy gyereket!!!! Fekszik!!! – erre a félvér kiterült a földön – És mennyünk el a szent hegyhez – kérlelte, most már teljesen nyugodtan – Lécci…

- Nem és késsz! – tápászkodott föl a földről Inuyasha.

- De arra nem sűrűn járunk, - gondolkodott el a szellemirtó – és biztos sok szilánkot szerzünk majd!

- Igen!!! – helyeselt mindenki. Inu nagy nehezen, de beleegyezett.

- De mégis hogyan ébresszük fel? – kérdezte Miroku, amin mindenki elgondolkodott –Nem hiszem, hogy csak úgy odamegyünk, megfogjuk és felrázzuk az álmából.

- Kell hozzá Sesshoumaru kardja. –mondta kis idő után Kaede.

- A Tensaiga? – kérdezték egyszerre.

- Igen. – mondta az anyó – csak azzal lehet felébreszteni.

- Na tessék – mérgelődött Inuyasha – Nem hiszem, hogy odamegyünk Sesshoumaruhoz és ha szépen nézünk rá, csak úgy odaadja…

Máshol

- … és azóta örök álomban van, úgy tartják, a tenger melletti szent hegy belsejében fekszik egy szentélyben. A Mennyek Országa megsemmisült. És a három ördög most kiszabadult a pokolból, Inuyasha már megölt egyet, de a legerősebbet csak Tariva tudja elpusztítani… - fejezte be a jóslatot egy kis zöld lény, Nagyura parancsára.

- Jaj, Jaken- sama ez egy nagyon szép és szomorú történet volt! – áradozott egy kislány.

- Indulunk…- hallatszott egy hideg hang.

- Hova megyünk, Sesshoumaru Nagyúr? – kérdezte a kislány, az elől haladó hatalmas kutyaszellemtől – Felkeltjük az angyalt?

- Igen, Rin – mondta Sesshoumaru.

Inuyasha és társai már a következő reggel indultak.

- Inuyasha, hogy jutunk el a szent hegyhez?- kérdezte Kagome.

- Oda csak egy út vezet, - válaszolta – van egy hatalmas erdő, amit valamiféle boszorkányok őriznek, varázslatokkal…

Már lassan egy hete mentek. Ékkőszilánkokat is találtak szépszámmal, kósza démonoknál, akiket viszonylag könnyen meg tudtak ölni. Úgyhogy Inuyasha sem panaszkodhatott.

Végre elérték az erdőt.

- Íme itt vagyunk. – mondta Miroku - Ez itt a Végzet erdeje.

- Nem sokan jutottak rajta át, élve…

- Hát ez bíztató… - mondta Kagome.

Egy hatalmas rengeteg volt előttük, mellyen csak egy vékonyka ösvény vezetett át. Az erdő körül egy erőtér volt, hogy ne lehessen nem kívánt személyeknek bejutni…

Hirtelen kilépett az egyik fa mögül egy ronda, vén banya.

- Ki vagy te? – kérdezte a félvér nem túl kedvesen.

- Én vagyok a Végzet erdejének őre… - mondta a boszorkány

– Az erdőn csak ellenségekkel lehet átmennetek.

- Hogy mi??? – kérdezte Inuyasha.

- Erőltesd meg azt a csöppnyi agyadat, öcsém. – szólt egy jéghideg hang és az erdőből előlépett Sesshoumaru és kis kísérői.

- Elég lassúak voltatok – mondta a démon – már vártunk rátok, bár egy korcstól meg pár halandótól, nem is lehet nagyon másra számítani.

- De nagy a szád! – kiáltotta a félvér – de most meghalsz!!!

- Figyeljetek jól rám! – szólalt meg a banya, mire Inuyasha megtorpant – Úgy kell átmennetek ezen az erdőn, hogy ne harcoljatok egymással, és mindig maradjatok együtt, az ösvényen. Ha bármelyik szabályt megszegitek, azonnal meghaltok, mindannyian.

- Micsoda??? – kérdezték egyszerre.

- Azért ez a Végzet erdeje, mert meghaltok, ha nem tudjátok szabályozni az érzelmeiteket, érzéseiteket. És ne essetek kísértésbe! – magyarázta a boszorkány.

- Az ki van zárva, hogy én ezzel itt, - mondta Inu a bátyára utalva – együtt menjek. És közben ne öljem meg!

Sesshoumaru erre nem szólt semmit, de a szemei csak úgy szikráztak.

- Pedig nem ártana némi áldozatot hoznotok, ha tényleg fel akarjátok kelteni az utolsó angyalt.

- Várjunk, te ezt honnan tudod??? – kérdezte Miroku.

Az öreg banya nem válaszolt, csak elvigyorodott, és amilyen hirtelen előbukkant, most úgy is tűnt el. Az erdőt körülvevő erőtér megnyílt, a kis ösvény elejénél.

- Tehát, - összegezte Sango – úgy kell átmennünk, hogy mindig együtt legyünk, az ösvényen mennyünk, és lehetőleg ne öljük egymást…

- Aha… - jött az értelmes válasz Inuyasától.

- Akkor szerintem menjünk. – mondta Kagome.

Elindultak. A biztonság kedvéért, a szűk kis ösvény elején ment Sesshoumaru és a legvégén Inuyasha. Közöttük a lányok vidáman cseverésztek Rinnel.

Miroku hátrament a félvérhez.

Szerinted, azt hogy értette, hogy ne essünk kísértésbe? – kérdezte.

- Van egy olyan érzésem, hogy mindjárt megtudjuk! – mondta és előre ugrott, bátyja mellé.

- Mi a baj? – kérdezte Kagome Inutól.

Az ösvény jobb oldala hirtelen sötétbe borult, és hatalmas szörnyeteg jelentek meg. De csak a jobb oldalon.

Az ösvény bal felén szikrázóan sütött a nap, a madarak vidáman csiviteltek, és megjelent egy gyönyörű nő, aki hívogatóan kitárta kezeit.

- Gyertek ide! – mondta csábosan – Itt minden tökéletes…

- Ááááá! – ijedt meg Rin az egyik szörnyetegtől, és máris futott volna a baloldalon álló nőhöz. De valaki elkapta. Sesshoumaru volt az.

- Ne félj! – mondta a démon lágyan – Ez egy csapda! Hogy lelépjünk az ösvényről! Ezek nincsenek ott, csak illúzió az egész…

Rin bólogatott, hogy megértette, de szorosan a démon mellett maradt.

- Ez csak látszat, hogy lelépjünk az ösvényről – szólt hátra Sess a többieknek – Gyerünk! Tovább kell mennünk!

Inuyasha megfogta Kagome csuklóját, és úgy hozta tovább, mert a lány szinte megdermedt a félelemtől.

- Áááááááá!!!!!!! – kiabálta Kagome – Inuyasha segíts, mert ez a csúfság mindjárt rám ugrik!

- Gyere, Kagome! Az ösvényre nem lépnek rá! – mondta a félvér és továbbhúzta az úton a lányt – Az nincsen ott, csak azért van, hogy megijesszen!

- Sikerült neki! – mondta Kagome, de már magától továbbment.

Leghátul ment most Miroku és Sango. Ők úgy tűnt biztosan haladnak, míg a szerzetes meg nem látta a baloldalon álló nőt…

- Ennél szebb kísértés – motyogta teljesen kábán.

- Gyere!!! Itt minden szép és jó!! És itt vagyok én is!!! –hívogatta a nő.

- Megyek, te drága – indult Miroku a nő felé – Biztos lenne a gyerekeim anyja!

De még mielőtt lelépett volna a kijelölt útról, a szellemirtó annyira megpofozta, hogy utána alig állt a lábán.

- Ezt most miért kaptam?!! – kérdezte a szerzetes, a kézlenyomatos arcát dörzsölgetve.

- Gyere már, és közben gondolkozzál rajta!!! Te perverz állat!!!! – kiabálta le a fejét Sango.

Még mentek egy öt percet, amikor az ösvény mellől eltűntek a szörnyek és másikoldalt a nő.

Minden olyan volt, mint az elején. Hatalmas, sűrű rengeteg, mely szinte áthatolhatatlannak tűnt.

Megálltak egy helyen, ahol az út kissé kiszélesedett. Este volt már. Letáboroztak és tüzet gyújtottak. Vacsora közben beszélgettek.

- Egy pillanat. –mondta a félvér – az a banya azt mondta, hogy ha fel akarjuk ébreszteni az utolsó angyalt… tehát, drága bátyám te is fel akarod ébreszteni Tarivát? – kérdezte döbbenten.

- Igen. – mondta nemes egyszerűséggel. Ezt a kijelentést halálos csend fogatta. Mindenki tátott szájjal meredt a démonra, majd tisztázták magukban, hogy ezt nem is gondolták volna Sesshoumaruról.

- És mégis mi vett rá erre a nemes cselekedetre? - kérdezte Inuyasha egy idétlen vigyor kíséretében.

- Ugyan az okból vagyok itt, mint ti. –válaszolt közönyösen – szükségem is volt rád, mint ellenségemre, hogy átjussak az erdőn. Mellesleg nálam van a Tensaiga.

- Igaz is! Így legalább nem kellet elvennem tőled... – mondta Inuyasha gúnyosan.

- Egy ilyen szánalmas bolond, mint te nem tudta volna elvenni…Idióta… - mondta jéghidegen a démon. Erre persze a félvér rögtön neki esett volna, de Kagome közbeszólt.

- Jaj, fogjátok már be, mert nem szeretnék két ilyen barom miatt meghalni! – kiabálta. De meg is bánta, hogy nem mondta kicsit finomabban. Nem Inuyasha miatt, mert őt bármikor lerendezi a varázsszóval, de ha kiérnek az erdőből Sesshoumaru nem biztos, hogy díjazni fogja, hogy lebarmozta. -… öööö… izé… most... inkább aludjunk... - hebegte és gyorsan eliszkolt a tűz másik feléhez, Sango mellé.

Ezután már senki sem beszélt. Mindenki aludni tért. Még Sesshoumaru is elengedett egy pár órás kis felszínes alvást.

Másnap korán indultak tovább. Egész délelőtt mentek.

A nap már az ég teteje felé járt, mikor hirtelen eléjük lépett az öreg banya, az erdő őrzője…

- Gratulálok - mondta – még mindig éltek, ezért elmondom nektek, hogy ez az erdő a bejárata az Angyalhercegnő szentélyének. Van két próba, az egyiket, már teljesítettétek tegnap. Az volt a bátorság, és az illúzión való átlátás próbája. A második a bizalom próbája. A feltétel nélküli bizalom próbatétele.

- És mégis ez mit jelent?- kérdezte Kagome.

- Mindjárt meglátod…- mondta sejtelmesen, majd csettintett egyet, mire hírtelen eltűnt Inuyasha, Sesshoumaru és Miroku is.

- Hova tűntetted őket? – kérdezték az ott maradtak.

- Mennyetek csak tovább az ösvényen, hamarosan találkoztok velük. – mondta a banya és ő is eltűnt.

A három fiú egy hatalmas szakadék szélén állt. Mögöttük volt az erdő vége. Hirtelen mellettük termett az erdő őrzője.

- Mért hoztál ide minket? – kérdezte gyanakodva Sess.

- És hol vannak a többiek? – idegeskedett Inuyasha.

- Nyugalom… – mondta a boszorkány - mindjárt itt lesznek. Most pedig elmondom a próbát. A társaitok közül mindegyikőtöknek ki kell választani egyiküket és rávenni, hogy átsétáljanak a szakadékon.

- Hogyan???? – kérdezte Miroku.

- Nem mondhatjátok meg nekik, hogy az a próba, hogy átjöjjenek. – folytatta a banya – Ha vakon bíznak bennetek, akkor gond nélkül átsétálnak a szakadék felett, mintha füvön sétálnának. Ha viszont, egy pillanatra is megrebben a bizalom, akkor lezuhannak és meghalnak. Éppen ezért, jól gondoljátok meg, kit választotok. Nos?

- Én Rint. – vágta rá gondolkodás nélkül Sesshoumaru.

- Kagomét – mondta Inuyasha.

- Én Sangot. – válaszolta Miroku.

- Rendben – mondta az erdő őre – ők egymást nem fogják látni, csak titeket. Ja, és bíztassátok őket… - tanácsolta, majd eltűnt.

A kis ösvény végén először megjelent a szellemirtó. Odasétált a szakadék széléhez.

- Hát te, hogy repültél át? – kérdezte a szakadék másik oldalán álló szerzetest.

-… öööö… hát… én… izé… - dadogta Miroku. Nem igazán tudta hogy, hogy kezdje el.

- Mindegy! – mondta a szellemirtó, látva Miroku nem épp értelmes ábrázatát

– Megyek Kirarával!! Kirara!!! – kiáltotta és körbenézett. - Hova tűnt mindenki? – kérdezte Mirokutól.

- Sango, te bízol bennem? – kérdezte a szerzetes kis idő után.

- Mi? – döbbent meg egy kicsit Sango.

- Bízol te bennem? – ismételte Miroku.

- Hát, azt hiszem – gondolkodott el a szellemirtó – igen, bízom benned!- bökte ki végül határozottan.

- Akkor sétálj ide, hozzám. –mondta Miroku.

- Mi?? – kérdezte.

- Kérlek Sango csak egyszer az életben, bízz bennem, és gyere ide. Csak kérlek, bízz bennem… bízz bennem… nézz a szemembe… és gyere… - kérlelte Miroku.

-… jól van… - mondta Sango és elindult a szerzetes felé.

- Csak a szemembe nézz és bízz bennem.. – suttogta Miroku.

Amit Sango elég közel ért hozzá, kinyújtotta a karját a lány felé. Az megfogta a kezét. Észre sem vette és átsétált a levegőben, a szakadék másik oldalára, Mirokuhoz.

- Huh… - sóhajtotta megkönnyebbülten a szellemirtó – Mi volt ez??

- Gyere, megmagyarázom. – húzta el Miroku a szakadéktól kicsit messzebb, és mindet elmondott neki…..

A szakadék egyik szélén Kagome, szemben vele Inuyasha állt.

- Hogy men… - kérdezte volna Kagome, de Inuyasha közbevágott.

- Bízol bennem, Kagome?- kérdezte.

- Persze, hogy bízok. – mondta egy mosoly kíséretében.

- Akkor sétálj ide. – mondta a félvér.

- De itt a szakadék… - hüledezett Kagome.

- Gyere! – mondta Inuyasha, és kitárta kezeit – bízz bennem, és gyere ide… ne nézz le, csak engem nézz…Kagome még egy hosszú percig állt, majd lassan elindult a kutyafülű felé. Tekintetét nem vette le róla. Amíg a szakadék fölött lépkedett, úgy remegett, mint egy nyárfalevél. Mikor végre újra szilárd talajt érzett a lába alatt, szinte beleugrott Inuyasha tárt karjaiban.

- Gyere, mennyünk ki ebből a szörnyű erdőből, - mondta a lánynak – Sango és Miroku már várnak, a többiek pedig már átjöttek Kirarán. A bátyám és Rin is mindjárt jönnek. Kisétáltak az erdő széléhez, és Inuyasha elmondta Kagoménak, hogy mi is volt a második próba…

A kis Rin boldogan futott Sesshoumaru felé, ám hirtelen megtorpant.

Ott állt a szakadék szélétől pár méterre. Körbenézett, hogy hol vannak a többiek, és hogy ők hogyan mennek át. De nem látott senkit. Kérdően pillantott Urára, aki nem mozdult.

- Gyere ide Rin. –mondta, de a kislány nem mozdult.

- Ne félj, - bíztatta a démon lágyan – nem lesz semmi baj, bízz bennem és gyere… bízz bennem…gyere…Amint végigmondta, Rin elmosolyodott és odarohant hozzá. Úgy futott át a szakadékon, mintha az ott sem lett volna. Egyenesen a döbbent szellem elé rohant és megölelte.

- Ez gyors volt. – mondta Sesshoumaru és megsimogatta a kislány buksiját – Ügyes vagy, Rin!

- Tudtam, hogy nem hagyod, hogy bajom legyen – motyogta Rin – és mindenkinél jobban bízom benned, Nagyuram… - Az egész csapat együtt lépett ki a Végzet erdejéből. Újra megjelent a banya.

- Hm… látom, még mind megvagytok – mérte végig a társaságot – nagyon helyes. Az angyalok hercegnőjét, már sokan megpróbálták életre kelteni, de eddig senki sem élte túl a barlangba vezető, első öt lépése sem.

- Hát ez nem túl jó arány! – sóhajtott Miroku.

- Tariva már több ezer éve az álom fogságában van. – folytatta a boszorkány – Csak a kiválasztott keltheti fel. Csak azt a lényt engedi be a szentély, akinek a birtokába van egy bizonyos kard. Ő a kiválasztott. Azt ajánlom, hogy jól gondoljátok meg, hogy ki megy be. Járjatok szerencsével! – mondta, majd eltűnt.

- Az a kard, biztos a Tensaiga. – vonta le a következtetéseket Kagome – Akkor Sesshoumaru, te vagy a kiválasztott, neked kell bemenned…Alig mondta végig, a szellem már be is lépett a barlangba, és pár pillanat múlva elnyelte alakját a sötétség.

- Akkor szerintem itt most táborozzunk le! – mondta Inuyasha.

- Minek? – kérdezte Kagome –Hiszen még csak délután van.

- Szerinted, csak úgy bemegy, megrázza az angyalka vállát, az meg felébred? – gúnyolódott a félvér – Nem megy az olyan gyorsan…

- Jól van – mondta Kagome sértődötten – Nem kell leharapni a fejemet, honnan kellene tudnom meddig tar az ilyesmi?!

- Könyörgöm, fejezzétek már be! – sóhajtott egy nagyot Miroku.

- De hát nem én kezdtem – kiabálta Inuyasha

……..

Nagyon sötét volt, de Sesshoumaru így is jól látott, és mivel kutyaszellem volt, érzékei kitűnőek voltak, nem esett nehezére tájékozódni.

Hosszú folyosókon ment át. Egyre beljebb, a hegy belsejében.

Végül elért a szentélyhez, mely érzékei szerint, pont a hegy közepén helyezkedett el. A falra valami írva volt, de a démon nem tudta elolvasni, mert ezt úgy vésték a sziklába, hogy csak az angyal tudja megérteni, ha valaha felébred…

A terem közepén egy oltár volt. Ott feküdt az utolsó angyal. A démon közelebb ment, és jól szemügyre vette. Gyönyörű volt. Ezüst-kékes haja legalább derekáig érhet. Ugyan ilyen színű szárnyai voltak. Csodálatos arcán látható volt az angyalok szent jele, amellyel csak a királyok és hercegek születnek. Ez a jelkép bal oldalt az arcán, a vállán, egészen a mellkasáig tartott. Világoskék kimonót viselt.

Sesshoumaru hosszasan nézte. Ahogy a világ legmélyebb álmát alussza, így is sugárzik belőle valami földöntúli, valami leírhatatlan.

Olyan törékenynek tűnik. Valóban, ő lehetett az összes angyal között a legjobb.

A szellem még egy ideig csak nézte, majd elővette a Tensaigát, ami már lüktetett is a kezében. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy mit is kéne tennie. Nem halott, tehát nem az alvilág küldötteit kell elintéznie.

Egy hirtelen jött gondolattól, lerakta Tariva mellé a kardot.

Egy pillanatra, mintha az idő is megakadt volna. Majd hatalmas fényesség vette körül az oltárt, és valami földöntúli erő. Sesshoumarunak hátrébb kellett lépnie.

Kis idő múlva a fényesség elmúlt. Az oltáron ugyanúgy feküdt az angyalok hercegnője, mint több ezer éven át. A Tensaiga is ugyanúgy volt mellette. Látszatra úgy tűnt, hogy semmi sem történt.

De a szellem halotta Tariva szívének dobbanásait, ahogy felgyorsulta.

Sikerült. Az utolsó angyal felébredt álmából…

Magamhoz tértem. Nem nagyon tudok mozogni, a testembe csak lassan tér vissza az erő. Nem emlékszem semmire. Mintha már hosszú ideje aludtam volna. Lassan kinyitottam a szemem. Csak felfelé néztem.

- Valami barlangszerűségben vagyok – gondoltam – Ujjaimat kicsit megmozgattam, hogy érezzem, min is fekszem. Egy kemény kis kőépítményen, amit selyemmel takartak le. – állapítottam meg magamban.

- Mégis mi történt, és hogy kerültem ide? Nem emlékszem semmire. Lassan fel kéne kelnem - gondoltam. Vettem egy mély levegőt, és szárnyaim segítségével ülő helyzetbe tolom magam. Körbenézek. Egy teremben voltam, valamiféle hegy belsejében. Egy oltáron feküdtem, bár fogalmam sincsen, hogy miért…

Lassan lemászom, és nagy nehezen talpon maradok. Érezem, hogy egyre több erőm lesz.

Pár méterre mellettem, egy démon állt. Hosszú fehér haja volt, és aranysárga szemei, akárcsak nekem. Arcán méregcsíkok, homlokán pedig egy félhold volt. Fehér, piros mintás kimonót viselt, és páncélt.

- Ki vagy te? – kérdeztem.

A nevem Sesshumaru. – válaszolta – te meg gondolom Tariva vagy.

Csak némán bólintottam. Már éppen nyitottam is volna a szám a következő kérdésre, ami az lett volna hogy ,hogy kerültem én ide. Átnéztem a válla felett, és megakadt a szemem a kőben lévő íráson. Az angyalok nyelvén vésték a falba. Az volt ráírva: Itt fekszik Tariva hercegnő, az utolsó angyal a világon.

Mi? Ez hogy lehet? Mi folyik itt? Odamegyek az íráshoz, mit sem törődve a mellettem álló szellemmel. Megérintem a falat és behunyom a szemeimet…

Az emlékképek csak úgy záporoztak…

… az ördögök megtámadtak… betörtek az országunkba… mindenki meghalt… csak mi nem… az ördögök király leszúrja a kedvesem… én meg megölöm… a fiait a pokolba zárom… de őt már nem tudom megmenteni, a karjaimban van, és…

Hirtelen elkapom a kezeimet a faltól, és levegőért kapkodva elhátrálok. Már mindenre emlékszek. Hát öltem. És átkot szórtam. Meghalt, a karjaiban, de abban a pillanatban bennem is meghalt minden, minden ami addig az életemben szép és jó volt.

Álomba merültem, itt feküdtem már több mint

- kilencezer éve vagyok itt –suttogtam – Nekem is meg kellet volna halnom. Hát így büntet a sors a vétkeimért… miért… miért keltettél fel, az örök kárhozatból? – néztem a démonra. Szemeimben tükröződött, kilencezer évi fájdalom…