A torony

Átéltem mindent. A kezdetektől a végig. Valamikor nem is olyan régen, 2006 nyarán dolgos kezek formáltak, hogy legszebb fénye lehessek egy színdarabnak, melyet egy lelkes csapat vitt színre augusztus 19-én Hegyeshalomban a Stettni tó melletti szabadtéri színpadon.

Emlékszem a napra. Ott kezdődött minden, mikor egy fiatal szakállas emberke fűrésszel és mérőszalaggal a kezében nekiállt, és egy falapból életet formált nekem. Ott feküdtem a színpadon, és nem tudtam mire vélni a történteket. Volt három ablakom, egy ajtóm, és egy csodálatos kereszt a fejfedőm. Aztán pár segítő kéz megfogott, és a domb tetejére vitt.

Felállítottak, körülnéztem, és egyből mennyei boldogság öntötte el szívemet! Láttam a környéket, ahol akkor épp egy tucatnyi fiatal dolgozott serényen; a közeli tavat, melyen a napfény sugarai csillámokat szórtak, és a mellette elterülő parkot, ahol gyermekek játszottak a nyári melegben. Kis idő elteltével bizonyos voltam magamban: valami nagyszerű dolog készülődik, és én is részese leszek.

Ahogy teltek a napok, egyre többen, és egyre többször jöttek meglátogatni, mondhatni a csodámra jártak! De leginkább azokat az emberkéket szerettem, akik napestig előttem táncoltak és énekeltek a színpadon. Együtt örültem velük az apró sikereken, és bizony volt, hogy bánatukban osztoztam. Láttam, ahogy új kapcsolatok alakulnak ki, és ahogy a társaság szép lassan közösséggé formálódik. Napról napra keményebben és elszántabban próbálták a darabot, az előrevetített siker érdekében!

Az utolsó héten együtt töltöttük a naplementéket. Nagyon szép idő volt, életem fénykorát éltem. Szívem, lelkem megtelt boldogsággal!

Augusztus 18-án este kedvenc csapatom megtartotta főpróbáját. Ott álltam én is velük, mint mindig. A színpadon sötétség honolt! Pár méterre emberek nyüzsögtek, és izgatottan várták mi fog történni. Aztán kigyúltak az első fények, és a szereplők elfoglalták a színpadot, eldöntve „Te kit választanál”. Nagyon gyorsan eltelt az a két óra, és már ekkor lehetett érezni, hogy itt másnap bomba siker lesz. Az a pár száz ember vastapssal köszönte meg a szereplőknek az eddigi munkáját, és a remek előadást, de a tapsban benne volt a másnapra szóló bíztatás is.

Nem hagytak egyedül a műsor után sem. Kisebb társaság kint éjszakázott velem, vigyázva a díszletre, a berendezésekre egyaránt. S bár rövid volt az éjszaka, erőtől és izgalomtól feltöltődve virradt ránk a nap augusztus 19-én.

Ezen a napon különösen sok gyermek és család látogatott meg, s bújt át a tornyom alatt. Nagy volt a kavalkád. Berregő motor hang hallatszott szinte minden fél órában. A fejem fölött elzúgó sárkányrepülővel többen nézték meg madártávlatból a falut, a szabadidőparkot, a színpadot. Egyre jobban izgultam, mi lesz itt este, de ugyanakkor nyugodtsággal töltött el a tudat, hogy ezek a fiatalok eddig is mindent megtettek a siker érdekében, remélem este is minden a helyén lesz. És csak teltek az órák…

Mikor kezdett sötétedni, annyi embert láttam a környéken, mint amennyit állítólag egyetlen rendezvényen sem lehetett eddig Hegyeshalomban. Én persze nem tudtam, de hittem a szóbeszédnek, és csak csodálkoztam!

És kezdetét vette a sokak által már annyira várt műsor: István, a király – Hegyeshalomban! A feldübörgő zene mellett hallani lehetett a szívek dobogását, a visszafojtott lélegzeteket, ahogy mindenki a magáénak érezte a darabot, és az érzést, hogy mindenki hozzá akart járulni a mű sikeréhez. Nem volt több lehetőség. Itt ma este bizonyítani kellett. Bizonyítani az egy éves munkát, azt hogy megérte küzdeni! Mindenki tudta a dolgát, minden a helyén volt. Ahogy közeledett az előadás vége, úgy láttam egyre több és több arcon a megkönnyebbülés jeleit. De a tetőpont az volt, amikor elhangzott az utolsó ének, és a tömeg együtt énekelte a Himnuszt. Minden szív együtt dobbant, a tömeg eggyé vált! Az addig csak a színpadot megvilágító fények most a nézők felé fordultak, és a szereplőkben ekkor tudatosult először, hogy több ezer ember előtt bizonyították, alkalmasak a feladatra. Én azt mondom, történelmet írtak, de legalábbis a történelem részesei lehettek! Sokak arcán könny futott végig. Az örömé, a megkönnyebbülésé? Nem tudtam eldönti, de azt tisztán láttam, hogy boldogok voltak!

Elkezdődött a tűzijáték. A színes csillagok nyugodt háborút vívtak a tiszta égen, s a tó tükrén csillogott vissza elégedettségük, és elismerésük. Ezt követően még szűnni nem akaró taps koronázta meg mind a szereplők, mind a rendezők munkáját. Örömmel nyugtáztam én is onnan a domb tetejéről a sikert, és büszke voltam mindegyik lélekre legyen az a színpadon, vagy a színpad előtt!

A műsort követően a tömeg szétoszlott… Nem maradtam azonban árván! Minden nap volt aki meglátogatott, a csapat számára még hetekig zarándokhely voltam. Vissza visszajártak, halkan, és csendesen lépkedve a színpadon. Másodpercekre mintha még mindig a műsor alatt érezték volna magukat. Szerettem ezeket a pillanatokat. Életet hoztak az egyre szürkébb hétköznapjaimba.

És ahogy teltek az idők, már őket is egyre ritkábban láttam. A műsor hírét még néha egy kósza szél felém is elhozta, de azok akiket annyira megszerettem, már nem voltak közel hozzám. Emlékük a szívemben él. Hiányoztok gyerekek!!!

Beköszöntött az ősz, majd a tél. Bár az idő enyhe volt, mégis nagyon kellemetlenül érintett, hiszen meglehetősen szeles környéken laktam. Eső áztatta, majd szél szárította testem. És én egyre gyengébb lettem. Hiányzott az erő, a segítő kéz, melyet azok a fiatalok jelentettek nekem, akik eddig szinte naponta velem voltak. Az ő boldogságuk jelentette az enyémet is. De már nem jönnek… Magányos vagyok, és elhagyatott. Nagyon fáj! Nem bírom tovább. Fel kell adnom, érzem itt a vég… Segíííítséééé…

Eddig tartott a történet. A torony segítsége félbeszakadt, senki nem hallotta meg. Az időjárás teljesen tönkretette, a szél ledöntötte. A torony nélküli templom ott áll azóta is. Előtte a torony holtan, egymagában! Tudja, hogy nem hiába élt! Megcselekedte, amit elvártak tőle, de az emlékek biztosan ott élnek a szívében. Örökre!