Bűvöletben; 11. rész
  By: Mido

…Sesshoumaru képtelen volt hagyni, hogy a lány elzuhanjon mellette. Semmit nem kellett tenni csupán felemelte kezeit, mire a lány mintha az csak meg lenne írva […ehh, hiszen megvan nem? ~ megrázza a fejét~] egyenesen arra dőlt. Aztán a következő pillanatban már a karjaiban tartja. Seyako majdhogynem teljesen magatehetetlenül, csillogó szemekkel néz rá, és nem szól semmit…

Seya megborzongott, ahogy megérezte derekán és csípőjén az erős karokat. Ahogy bőrét kirázta a férfi, számára érzékelhető aurája. És csak nézett felfelé, nézett azokba a csodálatos arany szemekbe. Ujjai bizseregtek ahol a szellem bőréhez ért, miközben akaratlan átkarolta annak nyakát. A másodpercek egyhelyben toporogtak.

Sesshoumaru nem bírt megmozdulni. Újra azt a varázslatos légkört érezte, mint anno a fürdőben. Újra csak ő volt és a lány. Megszűnt a külvilág. Ujjai megcsúsztak a selymes papírvékony anyagon, ami a lány testét fedte. Nyakában érezte annak meleg leheletét, remegő ujjait. És a szemei. Olyan fényesen csillogtak, mint tiszta augusztusi éjszakán a tejút csillagai. A leomló arany fürtök csiklandozták karját, ahogy szorosan tartotta lányt.

A szorítás erősödött, legalább is Seyako megmert volna esküdni rá. Szinte megszédült, lassan szavakra nyitotta ajkait, de közben már veszélyesen közel került az arca Sesshoumaruéhoz. Úgy érezte, mintha egy pillanatra teste felemelkedett volna, ám elméje nem volt hajlandó tudomást venni erről a tényről. Talán még azt is megérezte, ahogy valami végigfut egyik combján. Minden koncentrációjára szüksége volt hogy meg tudjon szólalni, hogy eretnek módra megpróbálja megtörni a pillanatot. Ám dadogó esdeklő szavai csak fokozták a köztük égő tűz lobogását.

- Kérlek… Nem lehet… - rebegte, miközben orruk már majdnem összeért.

A démon nem válaszolt, lejebb hajtotta a fejét, mire a lány remegni kezdett.

„Könyörgöm… Nem történhet meg. Ha beleőrülök sem! Én is akarom… De nem lehet! Aya, Istenem, Aya, mit csinálok?” – Seya némán lehunyta szemeit.

Mintha csak teste és gondolatai külön váltak volna.

A gyarló, vágyakozó test engedett a kísértésnek. Éget. Éget a vágytól, hogy ez végre megtörténjen. Mindennél jobban vonzódott ehhez a férfihez, és az akarata bármilyen erős is volt, az ösztönök erősebbnek bizonyultak. Minden porcikája kívánta ezt a csókot, minden szívverése azért dobbant hogy ezt végre megérezze. Már a kezdettől fogva. Ugyan ez a megbűvölő érzés volt ott este a fürdőben is. Légzése felgyorsult, szíve őrülten kalimpált miközben ajkai kissé kinyíltak. Meg akarta tenni.

Fejében eközben lázasan futkostak a gondolatok. Minden idegszálában ott bujkált a rejtett tiltakozás. Minden gondolta remeget, remegett a tudattól, hogyha ezt megteszi, elárul mindent, ami fontos volt az életében. Elárulja úrnőjét, legjobb barátnőjét, a függetlenségét, elárulja saját magát…

„Akarom! Mindennél jobban akarom ezt a lányt! Nem tudom miért. Elbűvölt! Tudom a kötelességem, de ez most más… Ez a nő… Az enyém lesz!” – Sesshoumaru lehunyta arany szemeit, és készült, hogy a lány szájára illesztette ajkait.

„Most…” – gondolta Seyako és várta hogy jöjjön a régóta kívánt érzés.

A démon valóban meg akarta csókolni a lányt, ám egy nem várt esemény összetörte a pillant varázsát. Egy megrémült sikoly rántotta vissza a leges legutolsó másodpercben. A kiáltásra mind a ketten felnézte, mintha csak álomból ébredtek volna. Körbepislogtak miközben a történések fonalát, keresték, mely akkor elgurult mikor ismét veszélyesen közelkerültek egymáshoz.

Az ajtóban teljesen meglepetésszerűen Tomo-sama ált. Éjjeli pongyolában, hálósapkában mi alól kikandikáltak őszülő fürtjei. Dermedten állt az ajtóban az első döbbeneti stádium után, ami a sikoltással járt. Kikerekedett szemekkel mered nagyurára és az asztalon ücsörgő lányra. Majd ahogy rájött hogy rajta is olyasféle hiányos öltözet van, mint vele szemben a nőn, rémülten kapta telt alakja elé karjait.

A két említette személy meglepetten, követte az asszony tekintetét amint végig, méri őket. És még ők maguk is elcsodálkoztak. Méghozzá nagyon is, ami érthetővé is vált.

Seyako az asztalon ült. Fogalma nem volt róla hogyan került oda, de bizony ott üldögélt, széthúzott lábakkal, elcsavarodott hálóruhában. Karjaival szorosan ölelte át a lábai között immáron, meglepetten álldogáló férfit. Aztán mind a hárman egyszerre pillantottak még lejebb.

Sesshoumaru egyik keze a lány combján pihent. Erre a két nő arca egyszerre lángolt fel bíborvörösen. De ez nem volt elég, előtte még gondosan feltűrte a lány amúgy is kissé hiányosnak mondható ruhájának alját, és a hófehér puha bőrt érintette közvetlenül. Mindhárman felháborodottan összehúzták szemüket, ki-ki a maga szemszögéből nézve. „Te perverz disznó, már megint ugyan ott tartunk..!” – Seya. „A nagyúr? Meg az a cselédlány? Mért pont ő és… Itt, a konyhában ketten…? A konyhában…?” – Tomo asszony. „Hát az biztos hogy nem vagyok normális, hogy már megint hozzá nyúltam! De hiszen csak egy halandó én meg…” – Sesshoumaru.

Aztán a kéz gazdája amint meglátta, és a reakció idő elmúltával magához tért a döbbenettől, hogy merre is kalandoztak el ujjai megrándult a meglepetéstől. Ezzel egy időben két csattanás is hallatszott. Egy kisebb és egy nagyobb.

Csak hogy sorba menjünk elsőnek Tomo-sama vágódott el ájultan az ajtóban, miközben egy kétségbe esett „- Miért?”- t suttogott. A második csattanás pedig Seya keze volt, amelynek tökéletes lenyomata most már ott tündökölt vörösen a férfi arcán. És ekkor ők ketten egyszerre nyerték vissza lélekjelenlétüket.

A démon elkapta a lány karját, és erőszakosan lerántotta az asztalról. Szemében düh lobogott, mely halványan, de vörösre festette amúgy hideg, indulat mentes arany szemeit. Úgy tűnt mintha csak egy teljesen más személy lett volna belőle percek alatt. Seyako felkiáltott a fájdalomtól, ráadásul keményen fogott talajt, mitől lábai megbicsaklottak és csak az tartotta meg hogy a szellem kegyetlenül szorította a kezét, így tartva őt félig meddig a levegőben.

- Ezt meg ne próbáld még egyszer halandó! Te voltál eddig az egyetlen, aki az ilyen helyzeteket túlélte, és ne hidd, hogy az én türelmem sem fogy ki.

- Engedj el te állat! – kiáltotta vissza Seyako – Nem is tudom én, miről tehetek! Se itt, se a fürdőben nem kényszeríttettelek rá, hogy hozzámérj! Főleg nem olyan helyeken! Mit hiszel, én nem olyan lány vagyok…

Pillanatokig szikrázó szemekkel meredtek egymásra, szinte szikrázott köztük a levegő, és nagyon úgy nézett ki, onnan folytatják ahol az ebédlőben, abbahagyták a küzdelmet. Aztán a férfi, hangosat sóhajtott majd visszalökte a lányt a székre.

-               Te sem fogtad éppen vissza magad… - dohogta majd az ajtó felé fordult. – Ennek meg mi baja?

-               Lövésem sincs. – válaszolta Seyako még mindig ingerülten, miközben csuklóját masszírozta. – De ha ez így megy tovább, leszokhatna róla, hogy elájul, ha minket meg lát, így… Kissé gyakori ez nála. Meg nálunk is! – nézett gyilkos pillantással a férfire.

-               Majd igyekszem, ahogy tudok. Csak talán nem kéne provokálnod. – morogta vissza a kutya szellem.

-               Én provokálni? – kelt ki magából a lány – Vagy ennyire nem tudsz magadon uralkodni? Talán gondolj a szobádban pihenő jegyajándékra néha!

-               Mért, te talán uralkodtál? És ha itt tartunk te is nyugodtan, emlékeztethettél volna rá… Ha akartál volna! - Sesshoumaru immár gúnyosan nézett vissza a nőre – Inkább azt mond, meg ezzel mit csináljunk! – bökött Tomo felé. Újra a sajátos hideg stílusában beszélt.

Seyako elfordította a fejét, miközben magában, a létező összes átkot a szellem fejére szórta. Aztán mikor már legalább indulattól remegő hangján uralkodni tudott, akkor nézett csak vissza.

-               Elég. Most ezt hagyjuk. – mély levegőt vett – Tomo-samát vigyük vissza a szobájába. Ha csak egy csöpp szerencsénk van, reggel már csak azt hiszi álom volt ez az egész. – aztán nem bírta ki hogy hozzá ne tegye – Bárcsak én is ezt hihetném!

-               Merre vannak a cselédszobák? – kérdezte Sesshoumaru, elengedve a füle mellett a lány pimasz kijelentését.

-               Hát ez bajos lesz. Én még nem tudok menni. – sóhajtott nagyot Seya, miközben lábát masszírozta hogy a vérkeringése helyreálljon.

-               Még mennyi idő? – kérdezte a szellem.

A lány kicsit gondolkodott, közben a menydörgést hallgatta. A hangtól újra a hideg futkosott a hátán.

- Pár perc vagy óra. Változó.

Aztán lassan felkelt és az asztalba, székbe kapaszkodva menni próbált. Kisebb nagyobb sikerrel, végül egészen az ajtóig eljutott. Tomora nézett, majd minden erejét összeszedte, és az asszony ernyedt teste a levegőbe emelkedett.

-               Ez meg van. – kommentálta saját magának – Már csak saját magam kéne el levitálnom valahogyan…

-               Hogy csinálod ezt? – kérdezte mindenféle kertelés nélkül Sessh, miközben az egyhelyben lebegő asszonyt nézte.

-               Telekintézis. Gondolattal tudok mozgatni dolgokat. Indulunk?

Seya haladt elől, a falba kapaszkodott, megállt és pihent, de csak azért sem kért segítséget. Ráadásul mind untalanul vigyáznia kellett koncentrációjára is, igaz h alig félméternyire lebegtette Tomo asszonyt, azért nem akarta leejteni.

Elérték a folyosó végét, a nyitott teraszt és lassan elhaladtak a csukott ajtók előtt. Seyakot kis nosztalgikusérzés fogta el, mikor Nagával közös szobájuk előtt is elhaladtak. Aztán óráknak tűnő percek múltán elértek a tornác végére is, ahol is Tomo-sama szobája volt. A lány megállt.

-               Megtennéd, hogy kinyitod az ajtót? Nem hiszem, hogy egyszerre két dolog is menne…

A démon sóhajtva eléjük lépett és félrehúzta a tolóajtót. Seya az ajtóból szépen az ágyára levitálta a még mindig öntudatlan asszonyt, majd behúzta az ajtót és háttal nekidőlt. Zihálva ült a hideg deszkákon. Közben a tőle alig pár méternyire zuhogó esőt nézte. Nagyon rosszul érezte magát. Feje zsongott, végtagjai fájtak a megerőltetéstől. Lassan forogni kezdett körülötte a világ, miközben átkozta a sorsát, amiért folyamatosan így jár. A zsibbadtság mellett lassan dideregni kezdett, egy szál hálóingben az éjszakai hűvös esőzés mellett nem volt melege. De képtelen volt megmozdulni.

A szédülés hatására lassan hányingere is lett, miközben próbálta tisztán tartani fejét, ám úgy tűnt ő is öntudatlan állapotba süllyed. Szemei csak néztek, már nem láttak. Utolsó gondolat ként eszébe jutott egy régi mondat: „Amint bekented a sebed feküdj le és ne akarj mozogni. A sebed percek alatt beheged, de a tested energiáját használja. Semmihez nem lesz erőd!”

Sesshoumaru állt és nézte a kínlódó nőt. Nem nagyon értette mi baja van, látta ahogy verejtékezik, hallotta szabálytalan lélegzését és szív verését, valamint érezte a belőle áradó rosszullétet. Aztán ahogy a lány tekintete homályosulni kezdett, sóhajtva lehajolt hozzá.

-               Nem kellett volna mozognom. - Seyako hangja olyan halk volt, hogy még suttogásnak is alig volt mondható.

-               Baka hito! (Ostoba halandó) – válaszolta a démon, és még mielőtt a lány utolsó erejének töredékével tiltakozhatott volna, könnyedén ölbe kapta.

Seya még így fél kábán is elámult. Sessh könnyű léptekkel, teljesen zajtalanul indult vele vissza, úgy tűnt semennyi erejébe sem kerül, hogy a lányt is viszi. Áthaladtak a konyhán, ott a démon fél kézbe fogta csak őt, miközben az asztalról felvette a prémet és a lány köpenyét, majd tovább indult.

A nő immár mindenféle tiltakozási szándék nélkül fejét a férfi vállára hajtotta, miközben kezei annak haorijába (ingjébe) kapaszkodtak. És a ringató léptek, a dühös égzengés a csapdosó szél ellenére is álomba ringatták. Csak akkor ébred fel, amikor teste puha ágyba süllyed, és akkor is csak szemei nyíltak fel rövid időre.

Újra a nagyszellem szobájában volt, Sesshoumaru abban a pillanatban tette le az ágyra. Kissé értetlen, fáradt tekintettel nézett vissza a homályban szinte világító borostyán szemekre, majd halkan és édesen megszólalt.

-               Domo gomen… Gozay mas Sesshoumaru-sama… Oyasumi nasai… (Nagyon sajnálom… Köszönöm neked Sesshoumaru nagyúr… Jó éjszakát) – szavai mondta töredékek voltak csupán, de mindketten értették.

A szellem bólintott majd indulni készült. De azért visszanézett. Seya immár nem mondott semmit, teste végleg kimerült az öngyógyításban, csak tengerszín szemei csillogtak könyörgően, a távolodó alak után. Az, megtorpant, ahogy elméjében értelmet nyert e tekintet tartalma. Tétován nézett a hófehér párnák és takarók közti csillogó szempárra. Azok mintha csak kétségbeesetten suttogták volna: Kérlek!

Sesshoumaru sóhajtott és visszaindult. Elsétált az ágy mellet, megkerülte azt és a másikoldalához ment. Halk csörömpölés hallatszott, majd az ágy egy újabb személy súlyától lett terhes.

A szellem hátát a falnak vetette, jobb lábát felhúzta, aminek térdén pihentette jobb karját. A messzeségbe nézett, a szoba sötét homályát fürkészte. A lány picit mocorgott még mellette, de már alig bírta nyitva tartani a szemeit.

- Aludj nyugodtan. Itt maradok…

Sesshoumaru is lehunyta szemeit, ám ő nem aludt el, még nagyon sokáig ébren volt, csupán nem talált néznivalót a szobában. Ám szája szegletére mosoly csalt az emlék, ami most újra játszódott szemei előtt, merengéséből csak egy elkésett, elnyújtott hang ébresztette fel pár másodpercre.

-               Hai. – suttogta Seya, majd aztán megszűnt a külvilág.

Az éjszakai órái csendesen peregtek, az eső lassan elállt. A démon hajnalban felkelt és kiment a szobából, de képtelen volt megállni, hogy ne nézzen vissza az alvó alakra. „Gomen nasai Seya…” – gondolta és csak ő tudhatja ekkor mi járt a fejében. De magában már így hívta a lányt, a lányt, aki valamiért különlegesebb volt mindenkinél, akit ismert.