02. 22.
Ki nem állhatom a babakocsit! Azt gondoltam, röpke 10 hónap alatt sikerül ezt anyával megértetni, azonban néha úgy tesz, mintha semmit sem venne észre a babakocsi iránti ellenszenvemből. Pedig gyakran adok – nem is halk - hangot véleményemnek, amikor belekényszerít a járgányba, de anyát ez sem hatja meg. Újabban úgy igyekszem kifejezni ellenérzéseimet, hogy egyszerűen nem vagyok hajlandó leülni benne, anya jóindulatú győzködése ellenére sem, miszerint a babák nem igen szoktak eme szállító-alkalmatosságban állva utazni. Minden erőmet és akaratomat bevetem, de sajnos (most még), anyu az erősebb…
Bár minap felcsillant a remény szüleim párbeszédét hallva, melyet a babaüléssel is felszerelt kerékpárunk mielőbbi üzembe helyezéséről folytattak. Remélem, abban már jobban fogom magamat érezni. És szülőm is remélje… Addig még összeszorított fogakkal (6 darabbal) tűröm erőszakosanya győzelmét.
Újabban beszélek! Anya pedig próbálgatja megérteni a babanyelvet. Ez nem mindig sikerül neki, ráadásul szerinte nem könnyítem meg a dolgát. Lássunk néhány könnyebben követhető kifejezést a szókincsemből! Itt van például a „hamm” és a „mamma”. Megfigyeltem, hogy amikor kezdetben némi gesztikulációval kísérve használni kezdtem ezeket a szavakat, anyukám önelégült magabiztossággal nyugtázta, mindent ért. A „hamm” nyilvánvalóan azt jelenti., éhes vagyok, a „mamma” szó pedig nagyszülőm hívására szolgál. Aztán a túlzott magabiztossága egy perc alatt odalett, amikor a félreértésre dühkitöréssel reagáltam. Egy szó mint száz, idő kellett, míg anya helyére tette a fejében a dolgokat: általában a „hamm” szó jelentése, hogy szomjas vagyok, a „mamma” pedig az éhséget jelzi, vagy legalábbis azt, hogy ennék valamit. Ugyanakkor mindkét kifejezés jelentheti azt is, hogy unatkozom, álmos vagyok vagy melegem van, de ha éppen jól érzem magam, a boldogságom kifejezésére szintén használom. A hangsúly inkább a hangerőn és a mimikán van, semmint magán a szón. Éppúgy csalódást kellett okoznom „nyelvzsenianyának” az „aja” kifejezéssel is, hiszen ennek hallatán olvadozni kezdett a gyönyörűségtől; lám, másodszülöttje első szavai között hangzott el szülőanyja megszólítása. Ráadásul, hogy öröme még nagyobb legyen, egy egész nap ezt ismételgettem. Felhőtlen büszkesége addig tartott, míg este betoppant apa; meglátván mosolyogva üdvözöltem: „Aja!” Anya azt hitte, eltévesztettem, hiszen ez a szó kizárólag csak„anyát” jelenthet! Aztán csalódása fokozódását véltem felfedezni arcán, amikor rájött, hogy így szólítom mamit, Robikát, az ismerősöket, sőt, még a játékaim egy részét is. Hja, kérem, a babanyelvet nem csak beszélni, de megérteni sem könnyű! Mindkettőt tanulni kell.
03. 03.
/Mesét nézünk apával/
Mivel a babák még nem tudnak beszélni, az egész testükkel kommunikálnak. Ezért van az, hogy amikor anya etet és azt kérdezi, kérek-e még, nem válaszolok. Én azonban érzem, hogy még egy kanál és tele a hasam. Ekkor anyukám még nem tudja, amit én már igen: a következő pillanatban, hogy megmutassam, milyen kommunikatív majdnemtizenegyhónapos vagyok, egyszerűen kiütöm anya kezéből a kanalat annak tartalmával együtt. Eddig még mindig sikerült, bár látom szülőm elszántságát, amint igyekszik résen lenni megelőzendő a kanálborogatást.
Néhány napja azt gondoltam, valami nagy buli lesz nálunk. Anya csak hordta és hordta az üzletből a pattogatott kukoricákat. Reméltem, amilyen jó az illatuk, az ízük is olyan finom lesz. Azonban csalódnom kellett: nem hogy rendezvény nem lett nálunk, de még csak meg sem kóstolhattam a hívogató fehér szemeket. Aztán különös dolog történt: anya, mami és Robika a pattogatottak minden egyes darabját cérnára fűzték. Kiderült, hogy az iskolai jelmezbálra készül a mű; Robika pattogatott kukoricának öltözik. Úgy gondoltam, megbocsátok az irigy családtagoknak, hiszen egy iskolai farsangon való részvétel csak megér annyit, hogy lemondjak a sós falatokról. Már éppen azon törtem a fejemet, hogy én vajon milyen ruhát vegyek fel erre az alkalomra, amikor is világossá vált számomra: anya engem egyáltalán nem akar magával vinni! Először nem örültem, de végül megbékéltem, hiszen igazán királynői dolgom volt itthon: mami és apa felváltva keresték a kegyeimet. Mint később megtudtam, anya és Robika nagyon jól érezték magukat a rendezvényen, bár anya negyedóránként nézte a telefon kijelzőjét, nehogy a farsangi hangzavarban ne vegye észre családja segélyhívását. Talán kicsit zokon is esett neki, hogy majd’ 4 teljes órán át nélkülözni tudtam őt…
Egyik nap anya a kikapcsolt állapotú számítógép előtt az ölébe ültetett. Hosszas és céltudatos unszolásomra megengedte, hogy a klaviatúra gombjait nyomogathassam. Boldogsággal töltött el ez a művelet. Ma délután eszembe jutott a minap átélt kellemes érzés és azonnal szerettem volna újra átélni. Csakhogy éppen Robika játszott valamit a számítógépen, így anyáék nem engedtek a billentyűzet közelébe. Tiltakozásul sírva fakadtam, és hogy nyomatékot adjak elszántságomnak, a torkom szakadtából ordítva a földön hátravetettem magam. Anyáék kissé rémülten, de legalábbis kikerekedett szemmel figyelték ténykedésemet. Testvérem csak futó pillantást vetett rám és mintegy megnyugtatásul közölte anyáékkal: „Egy kisbabánál ez természetes!”
03. 06.
Erzsi mamival
Örömmel tudatom: nem vagyok allergiás!
Pedig néha úgy tűnik… Például Robikára , amikor a számítógép előtt ül és élvezettel nyomogatja az előtte heverő billentyűzetet. Hiába, én egy kisbaba vagyok, akire, mint tudjuk jellemző, hogy azt szeretné megszerezni, amit a másik épp’ birtokol. Testvérem viszont nagy gondossággal ügyel rá, nehogy megkaparinthassam a klaviatúra egyetlen gombját is. Ilyenkor bizony allergiás tüneteket produkálok: folyni kezd az orrom és a szemem pirossá válik. Igaz, ezt megelőzi a szem könnyezése. A folyamatot kísérő hang viszont csak ráadás…
A babahordozó hasonló tüneteket vált ki belőlem, mint a babakocsi. De erről már írtam is; amikor ezekbe „kényszerítenek” az anyai kezek, még a lábaim is külön életre kelnek: egyszerűen nem akarnak térdben behajlani. Mindez a fentebb leírt jelenségek kíséretében.
Aztán itt van néhány főzelékféle is: belülről irritálja a számat! Így aztán vagy egyszerűen ki sem nyitom, vagy ha véletlenül mégis megtörténik, gyors reflexemnek köszönhetően azonnal megszabadulok annak tartalmától.
Aztán beszélhetnék a kutyaszőrről. Nem, nem tüsszögök tőle, csak egyszerűen nehéz elviselni, hogy a kutyán van. Jobban szeretem az ujjaim között és a tenyeremben tudni. Így aztán igyekszem minél többet megszerezni Ali bundájából. Pedig anya azt mondta, neki sohasem tetszett a kopasz kutya. Ali egyáltalán nem bánja igyekezetemet, hiszen neki ez segítséget jelent a vedlésben. Igaz, ezzel talán kicsit felgyorsítom az egyébként természetes folyamatot. Talán csak akkor esik neki kevésbé jól a segítségem, amikor nincs bundaváltási időszak…
A szobanövényeket sem azért próbálom kiirtani, mert azt hinném, hogy bármi veszélyt jelentenének az egészségemre. Sőt! Inkább azt szeretném kideríteni, milyen az ízük. Ez, persze, egyelőre lehetetlen vállalkozás, hiszen anya szemei állandóan rajtam vannak.
Miután az elég hosszan tartó hurutos betegségből kigyógyultam, szüleim elvittek a Svábhegyre kiderítendő, mi okozza nálam a fulladásos tüneteket. Az alapos orvosi vizsgálatot fájdalmas (nekem) és ordítós (én) vérvétel kísérte. De legalább kiderült, hogy semmire sem vagyok allergiás. És erről már papírom is van!
03. 11.
A pénteki napom nem jól indult: ébredés után is fáradtnak, és még én is nyűgösnek éreztem magam. Míg anya elkísérte a testvéremet az iskolába, mami felderítette, mi a baj, amit hazatérte tán anyával is közölt: meleg a homlokom! „Aggódóanya” egyből a kisbabáknál erre legalkalmasabbnak bizonyuló testrészbe lázmérőt helyezett, ami gyorsan kimutatta, bizony hőemelkedésem van. Tíz perc sem telt el, a hangulatom újra a régi lett, vidám, jókedvű baba vált belőlem. Ez természetesen nem tántorította el anyát attól, hogy egész délelőtt gondterhelt arccal engem vizsgálgatott: hol a tekintetével vizslatta az arcom, hol a kezével próbálta fülöncsípni homlokom melegét.
A hőemelkedéssel kapcsolatosan a pelenkacserénél kezdett anyukámnak derengeni valami: na, nem az adott művelethez vagy testrészekhez kapcsolódóan jött a felismerés, hanem mert a csiklandozására válaszul adott kacagásomkor belepillantott a számba és észrevett két olyan apró dolgot, ami eddig nem volt ott; egyszerre bújt elő 2 fogam!!!!
Mivel 11 óráig betegségre utaló egyéb jelet nem vélt felfedezni rajtam, mintha megnyugodott volna. Amikor pedig még segítettem is neki összeszedni az általa kiteregetett ruhácskákat (arról nem tehetek, hogy nem szólt, hogy 5 perccel azelőtt teregette ki azokat), elhatározta, hogy szép idő lévén biciklizünk egyet. Ezt én sem bántam, mert apukámat látogattuk meg a munkahelyén.
A kis kirándulásunk nagyon jó hatással volt anyára, aki már el is felejtette reggeli aggodalmát. Mindaddig teljesen nyugodt volt, amíg hazatértünk után öt perccel meg nem szólalt a telefonja: az iskolából keresték, hogy Robikáért szaladjon már be, mert rosszul érzi magát…
Ui: ma, amikor a naplót írom, szüleim már megjárták testvéremmel az ügyeletet! A szomszédba 2 kapun is át lehet jutni tőlünk, de ő egy harmadik utat választott: a kerítés tetején akart átjutni. Mivel azonban nem egy gyakorlott kis csibész a kerítésmászások terén, hát alaposan megsérült szegénynek a karja…
Na, erről a kerítésről beszéltem...
03. 18.
Hát, megint jó régen írtam… Mulasztásom oka egyszerű: itt a tavasz! Ugyanis a szép idő beköszöntével egyre többet tartózkodom kinn, a jó levegőn. Élvezem a kint létet, anya meg már magát a készülődést is, ugyanis korántsem kell rám annyi ruhát adni, mint 1-2 hónappal ezelőtt. Így megkímél a vég nélküli rángatástól, én pedig őt a vég nélküli ordítástól…
Odakinn rengeteg, számomra ismeretlen dolog várja, hogy felfedezzem. Ma például egy érdekes játékra hívta fel a figyelmemet anya. Először azt hitte, talán felesleges is ilyet mutatnia nekem, hiszen az sem biztos, hogy észreveszem, annyira pici volt. A fűben látta meg, majd a kezére rakta, ahonnan én egyből meg akartam szerezni magamnak. Először játszani szerettem volna vele, de jobbat találtam ki: elhatároztam, hogy gyorsan bekapom, hiszen apró méreténél fogva bizonyára nem fulladok meg tőle. Anya úgy tett, mintha nekem adná és közben érdeklődve figyelte, mihez kezdek vele; ám valószínűleg meggondolta magát és az utolsó pillanatban megmentette szegény kis katicabogár életét…
A virágokat is szeretem. Elhatároztam hát, hogy szedek néhányat a frissen ültetett árvácskákból. A száruk nem szép, azt ott hagytam, mindössze néhány virágszirom maradt a tenyeremben. Így letépve és összegyűrve viszont már nem is annyira mutatósak, így jobbnak láttam, ha gyorsan megszabadulok tőlük. Mondanom sem kell, mami nem örült a kertben talált bizonyítékoknak!
A kinti élet azonban nem csak csupa vidámságot tartogat számomra, néha veszélyek is leselkednek rám. Így történt, hogy egyik nap közlekedési baleset áldozata lettem! Épp’ a járdán igyekeztem négykézláb, amikor a kezem megbicsaklott és arccal a járda szélére estem. Az éles járdaszegély megcsikarta az arcomat. Megijedtem és fájt is, amit azon nyomban az egész Széchenyi utcával tudattam.
Mindez, természetesen nem vette el a kedvemet a felfedezésektől. Sőt, azt sem bánom, ha a kertkapun is túl visz az utam. Mivel anyát végérvényesen sikerült meggyőznöm, hogy hagyjon fel a babakocsiztatással való kísérletezéssel, így újabban kerékpárral közlekedünk! Össze sem lehet hasonlítani a két közlekedési eszközt. Mind a kényelem, a sebesség, mind pedig a panoráma szempontjából az utóbbi magasan veri a babamobilt!
Most viszont azt hallottam, újra hidegebb napok jönnek. Remélem, nem sokáig maradnak, hiszen nagyon sok dolgom van kinn!
03. 25.
Eddig csak azt tudtam a napszakokról, hogy sötétben nagyrészt aludni kell, világosban pedig enni és játszani. Hétvége előtt azonban annyit hallottam szüleimtől az óra átállításról, hogy kíváncsivá tett a dolog. Bár a nyári időszámításra csak vasárnaptól került sor, apa szerint én már szombaton is az új óra szerint működtem: hajnali ötkor jeleztem a családnak, hogy ideje ébredni.
Mivel nem voltam benne biztos, hogy anyáék időben átállítják az órát, elhatároztam: majd én gondoskodom róla, hogy eszükbe jusson a dolog! Tervemhez vasárnap hajnali háromkor kellett ébrednem, ami sikerült is. Ráadásul annyira jól, hogy csak öt körül hagytam őket visszaaludni.
Vasárnap végre ragyogó szép időnk volt! Anya kitalálta, hogy biciklizzünk egyet! Azt ígérte, hogy mutat nekem egy hatalmas locsi-pocsi vizet. Ebben persze kételkedtem, hiszen világos lévén nem volt még itt a fürdés ideje, de azért kíváncsian vártam úti célunk végét. Tényleg jó sok vizet találtunk; csak a kádat nem láttam sehol! Sebaj, így is jól szórakoztam a vízparton: amíg Robika kagylót gyűjtött, én kavicsokat markolásztam. Anya ezalatt éberen őrizte azokat, nehogy a számban végezzék.
A biciklitúra után udvarrendezés várt ránk itthon. Mint családtag, nagyon szerettem volna részt venni benne, de én legfeljebb a járókám tartalmát rendezgethettem; anyáék ugyanis nem átallottak engem beletenni oda! Egy ideig jól is éreztem magamat, főleg, miután Robika egyre csak hordta nekem a régi játékait , hogy ne unatkozzam. Később azonban nagyon meguntam a „fogságot” és anya karjaiba kéredzkedtem.
Még sokáig az udvaron élveztük a tavaszias időt, mielőtt végleg behúzódtunk a lakásba. Éppen ideje volt, mert alaposan megéheztem. És, nyári időszámítás ide vagy oda, bizony korán elálmosodtam…
03. 29.
El sem hiszem, hogy egy hét múlva 1 éves leszek! Pedig anyukám ezt bizonygatja az ő nagylányának. Látom, büszke rám, ugyanakkor érzem, egy kicsit aggódik a szülinap miatt; hogyan tud majd könnyek nélkül visszaemlékezni az egy évvel ezelőtt történtekre? Azt gondolom, a sírás természetes; még „néha” velem is előfordul!
Sokat gondolkodtam már azon, mi leszek, ha megnövök! Eddig a programozó foglalkozása vonzott, hiszen ha hozzájutok, profi módon kezelem a számítógépet. Igaz, eddig még csak kikapcsolt állapotú géphez engedtek oda a szüleim, de ami késik….
Később belépett a képbe a híradástechnikai műszerészség, mint szakma. Szétszedni már tudok, legalább is, ami a televízió és egyéb szórakoztató elektronikai eszköz távirányítóit illeti. Úgy gondolom, ezeken jól begyakorlom a munkafolyamatokat, és ha már felérem magát a készüléket is, akkor jöhet az igazi munka! Bár apán látom, olykor már azt is csak erősen összeszorított fogakkal tűri, ha a célt a távirányító megszerzésére teszem.
Anyukám szerint remek édesanya válik majd belőlem, sőt, én tudom, főállású anyuka is lehetek, hiszen máris rengeteg babáról kell gondoskodnom. Remekül tudom őket ringatni, puszilgatni – jó, jó, néha harapás lesz belőle, de ennek nem én vagyok az oka, hanem a fogzás. A ruhájukból való kibújtatásukat még gyakorolni kell, ugyanis ma vetkőztetés közben az egyiküknek a lába is kijött a helyéről. Pedig én igazán próbáltam finom lenni…
Lehet, hogy mégis inkább a telefonos dizspécser-szolgálat a vonzóbb hely számomra, ugyanis a telefonálás megy a legjobban! Az a legvonzóbb benne, hogy nem igényel feltétlenül telefonkészüléket, tulajdonképpen minden megteszi: a távirányítótól a babáig mindent a fülemhez emelve belekiabálom, hogy: „Hááá!” És, bár ezt nem sokan látják, közben bájosan mosolygok.
Azonban ma megingott minden eddigi elképzelésem jövőmet illetően: anya bevitt ma az oviba. Illetve neki volt ott dolga, én pedig mehettem vele. El sem tudom mondani, mennyire jól éreztem ott magam! Az a sok gyerek! És az a rengeteg játék! Teljesen odavoltam, főleg, amikor néhány kislány a gondjaiba vett. Azok a gyerekek már biztosan megtanulták, hogy szép halkan kell játszani, de én képtelen voltam eltitkolni örömömet: hangos „da-da-da-da”-val adtam tudtukra, milyen remekül érzem magam. Nem maradtunk, csak néhány percet, de ez elég volt ahhoz, hogy eldöntsem: nagyobb koromban óvodás akarok lenni!
Ezzel a biztos tudattal aludtam el délben. Aztán délután ismét kétségek közé kerültem: anya bevitt az iskolába is…
vissza
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
