Minden évben új reménnyel telve indulok neki a rendezvényeknek abban bízva, hogy talán idén van értelme kimenni ünnepelni.

Azonban az elmúlt évek nem ennek a valóban nagyszerű és felemelő, az összetartozást erősítő ünnepnek a méltó megemlékezéséről szólnak, hanem az egymás elleni uszításról, a napi aktuális politikáról, a rendőrség erődemonstrációjáról, a balhéról. Pedig nem így kellene, hogy legyen. Idén erre is láttam egy jó példát.

Feleségemmel indultam el idén is, hogy résztvegyünk a rendezvényeken ezúttal autóval. Az Erzsébet híd budai oldalánál találtunk egy megfelelő parkolóhelyet, onnan gyalog mentünk a Nemzeti Múzeum elé. Közben erős rendőri készültséget tapasztaltunk.

Az Astoriánál bekanyarodva beleütköztünk a rendőrkordonba, ami nekem nem volt újdonság, feleségem azonban eléggé elcsodálkozott azon, hogy miért kell ketrecek közé zárni az embereket. Közben a rendőrök is akcióba léptek mellettünk, épp Budaházyt igazoltatták valamiért.

Közben bejutottunk a fémkereső kapun és pár percet még elcsíptünk a központi műsorból is. A látványra nem lehetett panasz, azért megadták a módját, csak nem kellett volna megint belekeverni a napi politikát és a sok liberális szarságot amivel amúgyis minden nap tömik a fejünket. Például megtudhattuk a műsorból, hogy Petőfi Nemzeti dalát többen még a nap folyamán megzenésítették, és a tömegre bízták, hogy döntse el melyik tetszik neki a legjobban. Mit ad Isten kiderült, hogy egy cigány prímás feldolgozására szavaztak anno a derék magyarok. Eddig ezt soha nem hangoztatták sehol. Tatárszentgyörgy kellett hozzá, hogy megtudjuk?

A program végén piros-fehér-zöld lufik szálltak az égbe és a Himnusz hangjai töltötték be a teret, de szélen ahol mi álltunk csak én énekeltem. De én énekeltem! Mert nemzeti imánk ereje akkor tör felszínre, ha együtt énekli magyar a magyarral.

Mivel az eső rákezdett, visszasétáltunk az autóhoz az esernyőkért és utunkat a Vörösmarty tér felé vetük mint minden évben, de idén elmaradt a Gerbeaud program, helyette beugrottunk a KFC-be egy Tiramisura.

Az egyetlen pozitív élmény a mai nap a Ferenciek terén az aluljáróban ért minket, ahol pár hegedűs és táncos teremtett jó hangulatot, és közösen az ott lévőkkel elénekeltük a Kossuth nótát.

Következett a Petőfi szobor és Demszky állatkertje. Többszörös kerítés, kordon védte a szerencsétlent. Ők azt gondolták, hogy a beszédet szabotálókat zárták vasrácsok közé, de tévedtek! Saját magukat kerítették körbe, mert a szabad magyart nem lehet kordonok közé zárni. Nézőpont kérdése, ki a majom a rácsok mögött. De mivel mi voltunk a nézők, így erős a gyanúm, hogy a Főpolgármester idén is bakot lőtt.

Olyan messze volt a tömegtől, hogy nem is lehetett látni, csak károgó hangját hallottuk. Mint egy vesztét érző vad támadt a megjelent unszimpatizánsokra és csak szórta a szitkokat rájuk. Persze nem bírta ki, hogy ne zsidózzon, cigányozzon mintegy saját maga téve tanúbizonyságot rasszizmusáról. Mert normális magyar ember nem tesz megkülönböztetéseket, ez az érintett népcsoportok sajátja. Saját magukat rekesztik ki. Amúgy az egész mondandója zagyvaságokkal volt tele, próbált párhuzamot vonni 1848 és a kisiklatott rendszerváltás között, de szánalmas volt, ahogy próbálta magyarázni a bizonyítványukat. Új kiegyezést sürgetett....Kivel?

No nem is érdemes több szót vesztegetni rá, mert hátravolt még pár előállítás, aminek szemtanúi lehettünk.

Az egész pár pillanat alatt játszódótt le, és senki nem értette a rendőrök miért támadtak a kifelé tartókra, így pl. Budaházyra, akit bilincsben vittek el a helyszínről. Annyi volt a rendőr, hogy felötlött bennem a kérdés, ha itt ennyien vannak akkor ki vigyázza a rendet Borsodban és Baranyában?

A "megemlékezésről" távozva sikerült lencsevégre kapnom a kiválasztottak siserehadát akik 5 méterről nézhették végig Oláh Ibolyát és énekkarát ahogy előadja a Magyarország című dalt. Persze nekik nem azt jelenti a szó - Magyarország - mint nekünk.

Levezetésként még átsétáltunk a Lánchídhoz, ahol idén is felelevenítették 1848 dicső márciusának eseményeit. Közben egy érdekes kis táblát és állványt láttunk, a hatalom szánalmas próbálkozását.

Persze a Lánchídon is sikerült kissé felidegesítenem magam, amikor láttam, hogyan ázik szét a korabeli nyomdagép és a bútorzat.

Mivel mi is teljesen szétáztunk, jobbnak láttuk ha a további eseményekből kivonjuk magunkat, így idén kimaradt a Hősök tere és a Jobbik rendezvénye is.

Hazaérve a tévéből értesültem róla, hogy az egyik lagnagyobb magyar költő, Petőfi szobrát ukrán vandálok rongálták meg Kárpátalján, és ökölbe szorult a kezem. Meddig tűrjük, hogy belénk töröljék a csizmájukat a környező népek és a maradék országban hatalmat bitorlók?

"Talpra magyar, hí a Haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!"

Kapcsolódó írás: Március 15.

Kapcsolódó videók: