A lány boldog volt és szerelmes. Félálomban hozzásimult kedveséhez, majd pihentető, édes álomba merült.
§o-o-§-o-o§
Az egész egy büntetőmunkán kezdődött.
Hermione ritkán kapott büntetést, és akkor is általában két barátja, Ron és Harry miatt. Ez kivételes alkalom volt – most teljes mértékben megérdemelte a fenyítést.
A férfi – szokás szerint – undorító feladatot adott neki. Egy raktár kitakarításában kellett segítenie, ami tele volt formalinban úszó állattetemekkel és hasonló gusztusos dolgokkal. Mégsem panaszkodott, átadta magát az önvád mardosó kínjának. Hogy lehetett ilyen hülye? Miért égette be magát az egész Roxfort előtt?
A büntetést azért kapta, mert bosszút akart állni Ronon, aki nem őt szerette. Évek óta epekedett érte – hiába. De még mennyire hiába! Ha tudja, hogy ötödévben Ron azért volt féltékeny a bálban, mert Viktor Krum őt választotta, és nem azért, mert ő Viktor Krumot választotta… Ha sejti, hogy Ronnak jobban bejön Harry kusza fekete haja, mint az ő gesztenyebarna hajzuhataga, akkor már rég túltette volna magát a fiún.
De nem. Egészen tegnapig vakon hitte, hogy csak próbálkoznia kell, és előbb-utóbb siker koronázza igyekezetét. Aztán majdnem elkésett Bájitaltanról, és olyat látott, amitől még most is kirázza a hideg. Ron egy sötét sarokban Dracóval csókolózott!
Akkor történt, hogy olyan válogatott átkokkal bombázta a párost, hogy végül büntetőmunkára küldték, a fiúkat pedig a Gyengélkedőre. Később azt is elérte, hogy a büntetése egy egész hétig tartson: mikor megtudta, hogy Harry végig tisztában volt Ron különcségével, mégis mindig bíztatta őt a kezdeményezésre, ő is bőven kapott az átkokból.
- Ugyan már, mit bánkódik amiatt a három fajankó miatt – mordult rá a férfi, és portól piszkos kezét egy pillanatra a vállára tette, hogy további munkára ösztökélje. A levegő megtelt elektromossággal, és Hermione haja még jobban égnek állt, mint szokott az elektromos kisülésektől. A gyomra görcsbe rándult a furcsa érzésektől.
- Többet gondolni sem akarok rájuk – vágta ki Hermione, és indulatosan a szemetesbe vágott néhány málladozó békaszemet. – Megkapták, amit érdemeltek! Többé nem is léteznek a számomra!
- Helyes – nevetett fel partnere. – Láttam, jól odasózott nekik! Bánom, hogy én nem küldhettem rájuk azokat az átkokat, bár én inkább a testi fenyítés híve vagyok – kacsintott.
- Tudom jól – kacagott fel Hermione is. – Sohasem felejtem el Dean Thomas arcát, miután egy alkalommal tízszer körbefuttatta vele az egész lépcsőházat! Majd belehalt, de tanult a leckéből! Én prefektusként hiába mondtam neki ezerszer, hogy ne járja végig sáros lábbal a folyosót, rám se hederített. Hát akkor végre megtanulta a leckét!
Az egész büntetőmunka hasonló hangulatban telt, és Hermione örült, hogy végre valakivel emberi szót válthat.
Késő este ért a szobájába, de macskáját, Csámpást sehol sem találta. Ki akart osonni, hogy megkeresse, de végül hagyta az egészet: Frics az emeleten járőrözött, és nem akart szidásra okot adni neki ma este.
§o-o-§-o-o§
Másnap jókedvűen ment a büntetőmunkára. Frics már várta – mosolyogva nyújtotta át a gumikesztyűket, amik a toalettek takarításához kellettek.
Némán sétáltak a legközelebbi helyiség felé, zavarban voltak az előző napi kellemes beszélgetés után.
- Odanézzen! – mutatott hirtelen egy közeli pontra Frics. – Az ott a maga macskája, nem?
Hermione elpirult. Hát már mindenki szerelmes, csak ő nem? Mrs. Norris és Csámpás dorombolva bújt egymáshoz, amitől a két macskatulajdonosnak ellágyult a szíve.
- Régebben McGalagony igazgatónő is próbálkozott nála, de nem ért el sikereket. Már azt hittem, sohasem lesz szerelmes – vallotta be Frics, és kitörölt egy apró könnycseppet a szeme sarkából.
- Ugye nem azért sír, mert…
- Nem, ezek a boldogság könnyei, Hermione – suttogta Argus. – Ha már én sohasem találom meg életem párját, legalább a macskám legyen boldog!
- De Argus, ön még fiatal! – vigasztalta a lány. – Ne adja fel a reményt! Annyi magányos nő van, aki egy kőszívű, de macskakedvelő férfi ölelésére vágyik!
- Nekem nem kell akárki! – lépett közelebb Frics a diáklányhoz. – Én egy nagyon okos, de érző szívű macskakedvelő hölgy szerelmére vágyom! Így tökéletesen egyek lehetnénk, kiegészítenénk egymást! Ő adná az észt, én a férfias erőt. Nem ismer egy ilyen nőt véletlenül?
Hermione sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Lefuttatta gondolatban maga előtt ismerősei tulajdonságait, de egy olyat sem talált, akire illett volna a leírás: nagyon okos, és szereti a macskákat.
- Sajnálom, senki sem jut az eszembe – rázta meg végül a fejét.
- És ön? Önnek mi az ideálja? Nem szeretem látni, hogy ilyen szomorú – vetette fel az újabb témát a gondnok.
- Én az olyan férfiakat szeretem, akik kevésbé okosak, mint én. Hisz tudja, először Krumba zúgtam bele, majd Ronba – fintorgott. – Egyikük sem volt jó választás. Emellett fontos, hogy szeresse az állatokat.
- És az embereket? – érdeklődött tovább Frics.
- Az nem fontos. Nem vagyok nagy társasági ember. Ha megtalálnám életem párját, kettesben jól ellennénk. Ő, én és a macskáink. Én
olvasgatnék, ő pedig azt csinálna, amihez kedve van. Például játszhatna a macskákkal!
- Azt hiszem, tudom, ki az, akire magának szüksége van! – húzta ki magát ünnepélyesen Frics. – Tudok egy ilyen magányos férfiról. Nem túl okos, és szereti az állatokat.
- Bemutatna neki?
- Már ismeri – kacsintott Frics.
§o-o-§-o-o§
Így történt minden. Másnap Hermione Frics tanácsára felkereste Rubeus Hagridot, és felajánlotta, költözzenek össze. Hagrid boldog volt az ötlettől, mert mindig is tetszett neki a lány, így hamarosan már össze is házasodtak.
Szegény Frics tényleg nem volt túl okos ember. De a macskája legalább megtalálta a boldogságot Csámpás oldalán.
VÉGE |
AJÁNLOM AZ OLDALT
