Versek : József Attila (1905–1937) |
József Attila (1905–1937)
Az Ady utáni magyar költészet főalakja, a magyar irodalomból világirodalomba nőtt lángelme, a XX. század uralkodó eszméinek világviszonylatban is nagy jelentőségű lírai kifejezője. "József Attila költészete forradalmat jelentett a magyar irodalom történetében: az az új szemléletmód, ahogyan verseiben az "én"-t felépíti, láttatja, összhangban volt Európa és Amerika akkori költészetével. Öröksége sok évtizedre meghatározta a magyar költészet tendenciáit. Ahogy minden igazán nagy alkotó esetében, az övében is azt látjuk, hogy száz évvel születése után legalább annyi újdonságot tud mondani, mint a megelőző évtizedekben." - mondta Bókay Antal Énszerkezet és önteremtés - József Attila üzenete című előadásának bevezetőjében.
NEM! NEM! SOHA!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, Ha eljő az idő - erős lesz a karunk, Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre, Vérkeresztet festünk majd a határkőre És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! - Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ Teljes egészében, mint nem is oly régen És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! Felhatol az égig haragos szózatunk: Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen, Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
*****
BÚS MAGYAR ÉNEKE
Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán, Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja. Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek, Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek. Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
|