Donne
Elégia vetkőző kedveséhez
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm, ha nem dolgozom, kín a pihenőm. S aki ellenfelére rátalál, kifárad majd, ha nem harcol, csak áll. El öveddel, mint égöv, ragyogó, de sokkal szebb világot átfogó, e mellvérttel, melyen az ostobák szeme a fénytől nem juthat tovább, e fűzővel, mert szép harmóniád jelzi, hogy már időszerű az ágy, s a halcsont kelti irigységemet, mert közeledben és nyugton lehet. Ha szép testedről a ruha lehull, virágos rétről árnyék elvonul. Le ezt a sodronykoszorút, terem hajból font diadém is fejeden. Le a cipőkkel, lábadra a lágy, szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyalfehér ruhádat viseled, oly angyal vagy, ki hozod Mohamed paradicsomát, s habár épp ilyen fehér az ing a gonosz lelkeken, rossz vagy jó szellem, onnan megtudom: égnek a hajam áll-e vagy husom. Kóbor kezemnek adj szabad utat, hátul, elől, s ha fenn, ha lenn kutat. Új Amerikám vagy te, mégpedig úgy biztos, ha egy férfi népesít. Ó aranybányám, ó csodás telep! Boldog vagyok, hogy felfedeztelek. Szabaddá tesz majd az, ami leköt: s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak pőrén! Mint a lélek testtelen örül, a test meg úgy, ha meztelen. A nők testén az ékkő úgy vakít, mint Atalanta labdákat hajít a bolondok szemébe, hogy ezek ne testet, hanem díszt keressenek. A női dísz, akár a képkeret s kötés, milyet a laikus szeret. Pedig a nők misztikus könyvek itt: minket képzelt szentségük mentesít, s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom, akár a bábának, oly szabadon mutasd magad. E vásznat dobd le már, ártatlanságért bűnbánat se jár.
Lásd, pőrén állok én is te eléd - egy férfi takarónak nem elég?
(Vas István)
|