Shakespeare
XLVI. Szonett
Gyilkos csatát vív szemem és szívem: Hogy osszák meg látásod birtokát? Szívemet képedtől tiltja a szem S ez vitatja amannak jogát:
Úgy tudja, hogy ő őrzi alakod (Kristály-szem sose-járta rejtekén), Míg a vádlott cáfol, s azt mondja, hogy Te csak őbenne élsz, szép tünemény.
A pörben ítélni gondolatok Esküdtszéke, a szív jobbágyai, Ült össze, s az végre döntést hozott, Hogy a szép szem s a hű szív jussa mi,
Eképp: szememé külsőd, azt szeresse, S szívem joga szíved belső szerelme.
LXXV. Szonett
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom.
(Szabó Lőrinc)
|