|
Hogy is meséljek?
2005.06.25. 12:42
A gyermek nő, figyelme egyre kisebb részekben kutatja a lényegest, s egyre több dolgot átfogó összegzéseket vár el.
Látszólag - felületesen vizsgálva a jelenséget - ugyanazokhoz a gondokhoz érkezünk vissza, mint kezdetben, valójában mind újabb és újabb témák, nézőpontok szüksége, s más és más fajta válogatás igénye vetül föl.
Ezek azok a kényes helyzetek egy gyermek nevelésében, amikor a tényleges helyzet felett átsikló durva és hibás általánosítás - ugyanez volt két hónapja, fél éve, stb. - a legnagyobb kárt tudja okozni a pici személyiségében.
Ezért jó, ha sokféle tárgykörből vettük leíró meséinket, így sokféle, egyenként valamiféle összességet vagy csoportot feltételező részismeretet közölve egyrészt növeljük azt a területet, amire a pici figyelme kivetül, másrészt ezáltal az alkalmas dolog kiválasztására adunk lehetőséget, hogy gondját részletezhesse!
A mesélőnek lehettek idáig olyan képzetei, hogy amit mond, azt különösképpen megválogatnia nem kell. Ebben a kényes helyzetben azonban már az eddig elmondottak tudatával valami többet, jobbat, mást kell elbeszélnie, s ha eddigi eredményei, örömei nem lelkesítik, ez lehetetlen.
Szerencsére e kényes pontok találkozó pontok is, ahol a kísérletező mesélő és a figyelő gyermek igazán a lényeg jegyében találkozik.
Az „Elmondod-e? - Megérted-e?” kettősében.
Tapasztalatom döbbentett rá: én, aki eddig lovagok történeteit meséltem, egyszer csak heroldokról, apródokról, udvari nemes ifjakról beszélek, akik csoportosan tanulják a lovagi tudnivalókat! Talán mert soha nem vonzott az elsőség önmagáért, s mert nem szeretem a durva általánosításokat, az eddig leírtaknak igyekezvén megfelelni, nagymerészen elbeszéltem Lancelot lovag apród korát.
A mindenben első kis Lancelot
Lancelot kiskorában lovagok között nevelkedett. Sok társával együtt játékosan vetélkedve tanulták a lovaglást és nyilazást, a vívást, dárdavetést. Már kicsinek is erős és ügyes volt, ezért a versenyeket, miket időről időre megrendeztek az apródok között, mindig igyekezett megnyerni. Azon volt, hogy ne csak erejével és ügyességével győzzön, hanem azzal is, hogy mindent úgy csinált, ahogyan kell.
A lovagok egyszer nagy lakomára készültek, s mert ő mindenben példaszerűen járt elöl, őt szemelték ki arra, hogy jutalmul ajtónállójuk legyen a lakoma idején.
A többiek régen ágyba bújtak már, amikor ő még ott feszített büszkén a nagyterem ajtajában. Az ő tiszte volt, hogy az érkező vendégeket bejelentse. Szabályszerűen csinált mindent, de mivel a lovagok nemigen hagyták abba a zenével, adomázással tarkított vigadozásukat, a megtisztelő feladat mind fárasztóbbá vált. Az asztalhoz le nem ülhetett, aludni se bújhatott el, hanem folyton-folyvást figyelnie kellett az újonnan érkezőkre. Így ment ez egész éjjel, s mire felkelt a nap és a mulatozásban megfáradt vitézek nyugodni tértek, Lancelot örült, hogy társai nem látják ilyen álmosan, fáradtan, mert bizony nevettek volna rajta. Behúzódott pihenni a szobájába, és elhatározta: az ajtónállóságról nem mond társainak semmit! Azok meg kérdezni se merték, annyira irigyelték. Annyit láttak az egészből, hogy szerényebbé, hallgatagabbá vált társuk a vetélkedések során.
Most már aludjatok! - mondtam a gyerekeknek, s kimentem a teraszra. Nem is igen fészkelődtek, neszezni is alig, de még jó tíz percig nem aludtak el, azt hallottam. Úgy gondolom: gondolkoztak.
A „legjobb”, „legügyesebb” körül tapogatódzó gondolatoknak a természetmesék „legnagyobb”-ja, „legerősebb”-je nyújtja a legegyszerűbb párhuzamot. A gyerekek élnek is ezzel a lehetőséggel, s a „ki kit esz meg” vagy „ehet meg” c. problémakör kérdései bizonyítják is ezt. Amikor elmagyarázzuk, hogy az oroszlán nem a vezérbikát támadja meg, hogy a sakál meg a dögkeselyű tulajdonképpen takarítanak, vagy egy magát nagyra felfújó béka akár egy kígyót is elijeszthet, valójában a részismeretet helyesbítjük, s a kínálkozó tévesen egyszerűsítő megoldások helyébe a megfelelő, vagyis eredményesen használható következtetési módot ajánljuk.
Szükséges pontosítanom: semmilyen nevelési elvet nem áll szándékomban megsérteni, és semmilyen iskola vagy elv mellett lándzsát törni ennek az írásnak nem célja. Szigorúan vett tapasztalataim minél szélesebb körű hasznosítása vezet.
Ilyen tapasztalatom az is, hogy kisgyerekek egyáltalán nem nekik készített filmeket is megnéznek, sőt: mindenféle filmet megnéznek. Kérem a T. olvasót, ha gyermekével más a helyzet, akkor is olvassa el ezt a fejezetet, mert a gyermek által vett példa, ha nem filmekből, akkor kerül máshonnan. Akárhonnan!
Nem akarok személyes véleményemmel untatni senkit, de engedtessék meg szerényen megjegyeznem: szerintem vagy ért egy gyerek egy filmet és akkor végignézi, vagy nem és akkor nem is nézi meg. Természetesen az értés saját világa szerint való.
Példának okáért: ha egy kisgyerek szereti és ismeri az autókat, az egész Jurassic-parkból számára minden bizonnyal az lehet a legszörnyűbb, amikor a Tyrannus Rex lelökdös a szakadékba egy üres dzsippet. A kérdéssel mindenkit ostromol: - Miért lökte le? Gonosz?! Nem mondhatjuk neki, hogy az amerikai filmgyártás még az egészen kis gyermekek érzéseiről sem felejtkezik meg! Hanem, mondjuk, azt válaszoljuk: Nem, hanem azért, mert buta. Ezzel talán elérhetjük, hogy mindazzal, amiről feltételezhető, hogy buta, kis barátunk óvatosabb lesz.
Persze egy állat esetében mindez könnyű, mert viselkedését, tulajdonságait levezethetjük a természet rendjéből, az állat biológiai környezetéből, stb. Emberi tulajdonságoknál más a helyzet.
Lovagkirályokról beszéltem éppen, s kis barátom nekem szegezte a kérdést:
- Edward gonosz volt?
- Milyen Edward?
- Hát a Rettenthetetlenben.
Elgondolkoztam., felvillant bennem gyermekkorom, tinédzser korom, amikor annyira utáltam az ilyen magyarázatokat: azért ilyen meg olyan, mert ebben vagy abban a helyzetben ezt tette, vagy azt tette. Hiszen egy helyzet körülményeinek megítélésébe pontonként beléköthet az elme, s a kérdéses cselekedet tényleges mély indítékait az ilyen magyarázatok rendre „átugrani” látszottak. A gyermek őszinte kíváncsisággal újra kérdez:
- Gonosz?
Ő is érzi, megfogott!
- Emlékszel arra, amikor Nyakigláb a trónszékébe süppedve azon gondolkodik: „Odamenjek? Kosárba kerülhet a fejem! Nem megyek.”
- Emlékszem.
- Hasonlítsuk ezt össze azzal, amit Imre királyról meséltem! Emlékszel, átment gyalog az ellenséges táborba kard nélkül, s kézenfogva hazavezette az ellene lázadó öccsét. Nem lett harc meg háború. Kibékültek.
- Az Edward meg félt?
- Igen, mert annyi gonosz dolgot csinált, hogy nyugodt szívvel el nem indulhatott.
Kis barátom elgondolkodott. Szent királyaink eme egyik legtisztábbika segített. Ha legendáját eddig nem meséltem volna, erre a kérdésre bizton elbeszélem.
Utaltam már arra, hogy a pici sokszor kikényszeríti olyasmi megjelenését, amire kíváncsi. Ebben az esetben azonban az a kérdés: gonosz-e Edward?, úgy jön elő, hogy gonosz vagy-e te? vagy gonosz voltál akkor? Ezt a kellemetlen kérdést pedig azt hiszem, mindenki igyekszik elkerülni. Ami pedig a kérdés tulajdonképpeni lényegét illeti: mondák, legendák hősei sokkal jobb példaképek hétköznapi nálunknál. A kierőszakoló tudakolás persze előjön a mesékkel agyontraktált gyerekből is, csak finomabb formában: te mond meg, hogy ő gonosz volt-e ekkor meg akkor, stb.
Tapasztalatom szerint nincs sok értelme, két vonatkozásban mindenesetre. Az egyik: manipuláló mese kitalálása mint olyan, sokkal fárasztóbb, nehézkes és az őszinteség rovására történik, a másik dolog pedig haszontalan volta, mert nem ér célt, normális gyerek esetében legalábbis. Derék Lancelot lovagunk vigyázhatott arra, hogy kardját és lándzsáját mindig a helyére tegye, s ugorhatott álmából mindig harcra készen, mert fegyvereit minden esetben a helyükön találta, a piciknek mindez nem jelentett követendő példát. Végtére is érthető, hiszen a rendrakás hétköznapi dolog, mit is keres a mesében? Meg szoktam említeni alkalmakként, de túlhangsúlyozásával nem rontok el mesét. Meg aztán, meggondolva azt, hogy eredményt csak hosszú, türelmes munka hozhat a nevelésben, nem is igazán indokolt, hogy éppen a rendrakás terén érjek el látványosan gyors eredményt. Azt gondolom, ha valami egy szép mese részeként jelenik meg a gyermek előtt, annak fontos alkotóelemeként, az lehet érdekes, de a valami kedvéért elmondott mese nem ilyen, mert saját magánál fontosabbat feltételez. Ezért nem vagyok én sem a manipulálás híve. Nemigen tűri a jó mese sem. Amennyiben valaki mégis olyan nagyon fontosnak ítél egy bizonyos dolgot, azt inkább a mese megvitatásakor magyarázatként vagy annak részeként hozza elő
A legfontosabb a kis ember személyiségének kedvesen humoros megközelítése. A gyermeket körbefonó jó szándékú élcelődésekből kiválasztható a leginkább megfelelő, sok mese hőseként szerepeltethető központi mesefigura.
Ez lehet mesealak, pl. manó, de lehet legendák hőse, mint Lancelot lovag, vagy népmesék főszereplője, miként a kis inaslegény.
Nem baj, ha éppen a kiválasztott mesealakról magáról - példának okáért a Nagyfülű Manóról - keveset tudunk, az a lényeges, hogy tudjunk köré egy sor meseelemet gyűjteni, fel tudjuk ruházni az általunk ismert mesebeli tulajdonságokkal, vagyis, hogy az a világ, amibe a központi mesefigura beléhelyezhető, előttünk ne legyen teljesen ismeretlen!
Realisztikusabb alkatú felnőttek választhatják így foglalkozások hőseit: tengerészt, pilótát, vadászt, kertészt, zenészt, stb. Hogy a választott foglalkozási kör hőse mennyiben megélt tapasztalatok folytán ismert és mennyire csak elképzeléseinkben élő valaki, csak abból a szempontból érdekes, hogy a mesében mindkét esetben megfelelőképpen kell szerepeltetnünk.
Lehetőleg legyen érdekes figura, de inkább tevékenysége, a mese tulajdonképpeni története váljék érdekessé! Superman-t ne faragjunk, mert nagyon fontos, hogy eme főalakot emberi gondok viselőjeként szerettessük meg! Amikor túlságosan mesebelivé, nem evilágivá válik, csináljon valamit hibásan, másként, mint ahogy elvárják tőle, nehogy a bárgyú tökéletesség eszméjét legyen alkalma sugallni! Különben is, annyifelé elviszi majd egy aranyos kisgyerek figyelmét, hogy egy kis botladozástól igazán nem kell féltenünk, jut neki is bőven a pici hálás szeretetéből!
Amit csinál, azt a lehető legtermészetesebb egyszerűséggel tegye! A főalak jellemzésében sem lehet cirkalmasan bonyolult, cselekedetei amikkel megismerteti magát, követhetőségük okán mindenképpen egyszerűségükkel tüntessenek! Ebben nyelvünk szerkezeti felépítése is nagy segítséget nyújt.
Képzeljük el, amikor mesélünk róla, de vigyázzunk, ne a mesehős irányítsa fantáziánkat! Arra összpontosítsuk figyelmünket, ami általa a mesélésben összeköt a kicsivel! Legyünk bátrak olyannak elgondolni, hogy kiállja az összehasonlítást a többi mesehősökkel!
Elképzeljük a kiválasztott főalakot, amint a mesében él, tevékenykedik, történnek vele dolgok, de úgy, mintha azt, amit elképzelünk, a pici is kíváncsian látná. Röpke idő elég újra végiggondolni, s ha határoztunk, ezt a történetvázat kibonthatjuk a rögtönözve előadott mesében. Természetesen, gondolatban mindig a szavaink előtt járva, „előre” érezhetjük, ha a történet nemkívánatos dolgok felé fordul, s azonmód helyes irányba terelhetjük a mesét.
Közben nemcsak a hallgatóság figyelmét kell vigyáznunk, hanem a magunk - a mesélés közben legmegfelelőbb viselkedési formát eredményező - önuralmát is! Az önuralom nagyban segít a megfelelő szavak, szószerkezetek megtalálásában.
Kezdetben ezért inkább az egyszerűségre törekedjék bárki mesélő, mert ha a gyorsaságra összpontosít, az könnyen gátlást eredményezhet, a túlontúl szép kifejezések keresgélése pedig lassú menetűvé, követhetetlenné teheti a mesét!
A legfontosabb azonban a „pici-közűség”, más szóval a picire reflektáltság, mert előadhatunk művészi módon egy Arany János verset és lehet érdektelen, míg ha igyekezetünkben leizzadva, egy már-már bugyután egyszerű történet sikeredik csak ki belőlünk, látható fáradozásunkat a pici biztosan „díjazni” fogja! Az első rögtönzések alkalmával talán még jól is jön, ha a kicsi belekérdez, mert pillanatnyi szünetet enged ezzel az átgondolásra, ami éppen megnyugtathatja az izguló mesélőt.
Kitetszik a sorok mögül a bátorítás szándéka. A T. olvasó sértésnek ne vegye, gondoljon nyugodtan arra, e tapasztalatok birtokába valahogy jutottam én is! A mindenhez elengedhetetlen humorról ezért nem is írok, értelmezze ki-ki alkatának megfelelően!
Mindig ugyanarról a mesehősről nem mesélhetünk. Mert a főhős rendszerint ember, jólesik, ha néha kedves állatokról is szól a mese, s mivel rendszerint a földön jár, érdekes mellette hallani búvárról is. Az ilyen mesékben sok olyan ismeretet lehet előadni, amik érdekessége kárpótolja a kicsit azért, hogy eme történeteknek nem a kedvenc mesehős a főhőse.
A kicsik nem várnak el akadémiai ismereteket, nem is tudnának mit kezdeni velük, ám az őszinte közlésmód olyasmit jelent, mint a tiszta levegő, legalábbis, ahogyan én visszaemlékszem saját kiskoromra. A rögtönzés pedig ilyen, tiszta levegőjű gondolat közlés.
A gyermek növekedésével újabb és újabb gondokhoz közelít, más és más feladatokat jelöl létezése. Az ember pedig mind több mesét rögtönözve szeretne még inkább jól rögtönözni, jobb meséket előtalálni. Megfelelően élve a jobbról jobbra késztetés nagy lehetőségével, magunkat is jobbíthatjuk, nevelhetjük, művelhetjük.
Budapest, 1997. október
Csontos András
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
