|
Hogy is meséljek?
2005.06.25. 12:36
Ez az írás a mesélés hogyanjáról, mikéntjéről szól.
Csontos András:
HOGY IS MESÉLJEK?
(avagy miről meséljek, ha...)
TARTALOM
ELŐSZÓ /
A GYERMEK, AKI A MESÉT HALLGATJA... /
ŐSZINTÉN /
AMI JELLEMZI /
ELMONDOM NEKED... /
TÁRGYI KÖRÜLMÉNYEK /
AKI MESÉL /
A MESÉLÉS KÖRÜLMÉNYEI /
MESÉLÉS-MEGVITATÁS /
MIKOR HALLGAT A GYERMEK MESÉT? /
EBÉD UTÁN... /
ESTE... /
MI LEHET MESE? /
A VÁLTOGATÁS /
TV, VIDEÓ, MAGNÓ, LEMEZ /
A MESE RÖGTÖNZÉSE /
ALAPVETŐ TAPASZTALATOK /
A RÖGTÖNZÉSRŐL... MIT ÉS KINEK? /
A RÖGTÖNZÖTT MESE /
A MESÉLŐ ÖRÖME /
A RÖGTÖNZÉS BUKTATÓI /
TERMÉSZETLEÍRÓ RÖGTÖNZÉSEK /
TERMÉSZETI JELENSÉGEK MEGSZEMÉLYESÍTÉSE /
MESEHŐSÖK /
MESEHŐSÖK KITALÁLÁSA /
ŐSI DOLGOK, MONDÁK, REGÉK /
A NEM OLVASOTTSÁG ÉS TEHETSÉG MINT ELLENÉRV ELLEN /
AZ ÖREG ÉS A FIATALABB MESÉLŐ /
FIGYELEMELTERELŐ LEÍRÓ MESE /
ISMERETEK A LEÍRÁSBAN /
A RÖGTÖNZÉS HASZNA /
GONDOLATI HASZON /
AZ AKARATLAN RÖGTÖNZÉS /
A LEHETŐSÉGEK /
MI SZÉP? /
FIGYELEMFELKELTÉS /
PÉLDÁK /
FELMÉRÉS /
A RÖGTÖNZÉSNEK REFLEKTÁLNIA KELL! /
MEGVITATÁS - PÁRBESZÉD /
MAGYARÁZAT - A PÁRBESZÉD GONDOLATI ALAPJA /
GONDOLKODÁSRA KÉSZTETÉS /
ELŐRE MUTATÓ MAGYARÁZAT /
ELÉGSÉGES MAGYARÁZAT /
ÖSSZEGZŐ RÖGTÖNZÉS /
HA A GYEREK BETEG /
A RÖGTÖNZÉS SZÜKSÉGESSÉGE /
A RÖGTÖNZÉS ELŐNYEI A FELNŐTT SZÁMÁRA /
ÉRTŐ KÖRNYEZET /
TÖBBFÉLE VISSZAJELZÉS /
AHOGYAN MINDEZ LEHET /
A GYERMEK NÖVÖGET, AVAGY A KÉNYES HELYZET /
AHOGYAN ALAKUL A RÖGTÖNZÉS /
A LEG... /
A FOGALOMALKOTÁS KEZDETEI... GONOSZ? /
A MANIPULÁLÁS KÉRDÉSE /
A VÁLOGATÁS /
AHOGYAN A TÖRTÉNET ÖSSZEÁLL /
AHOGYAN A TÖRTÉNETEK ÖSSZEÁLLNAK /
AHOGYAN AZ EGÉSZNEK TÖBB ÉRTELME LESZ /
Nórikának és Viktorkának,
ha nagyok lesznek
Ez az írás a mesélés hogyanjáról, mikéntjéről szól. Szerzője szerény segítséget szeretne ajánlani ahhoz, hogy kisgyermekeknek szóló meséinket inkább rögtönözzük, de ezek a gondolatok bármi mese vagy játék jobb értelmezéséhez is segíthetnek. Családoknak szánt e néhány tapasztalat és azt a fajta egyszerűséget célozzák, amit a „jók a meséid” állítás jelez.
A gyermekhez, aki a mesét hallgatja, közelít az első rész, a második a meserögtönzés általánosnak tekinthető alapjait és módszerét tárgyalja, a harmadik pedig azt a történést, ahogyan ez az egész lehet.
CS.A.
A gyermek egyénisége a legfontosabb, az a létező, akit a mesemondás megszólít. Nem valami megközelíthetetlenül bonyolult, eleve megismerhetetlen valami, hanem a kicsi ember az ő igazi gondjaival. Ahogyan előttünk áll cipőcskéjében, nadrágjából vagy szoknyácskájából kilógó ingével, maszatosan. Személyisége nem közelíthető meg gondjainak lekicsinylésével, felnőttes általánosításokkal, vélemény diktálta ál-szemléletekkel, csak őszinteséggel Amikor valaki azt akarja, hogy a gyermek foglalkozzék a mesével, egyáltalán a mesemondással, a legkönnyebben ezt úgy érheti el, hogy ő maga is foglalkozik a gyermek gondjával-bajával, tényleges problémáival.
Könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik a gyermek jellemzőivel, képességeivel, nevelésével, példának okáért leírja a különböző korú kicsikre jellemző dolgokat. Ám, ha egy pici egyénisége áll a figyelem középpontjában, könnyen megeshet, hogy eme korszak-jellemzők sajátos keveredésben tárulnak fel, s e bonyolult átfedéseket csak a személyiségének áldozott figyelem világosíthatja meg. Ha így meglátjuk benne az embert, akkor mesélhetünk neki azokon a dolgokon keresztül, amik őt érdeklik, arról a világról, melyhez az ő gyermeki és a mi felnőtt vágyaink, érzéseink hozzátartoznak.
A gyermek valódi körülményeinek őszinte szem előtt tartása nemcsak az álság és becsapás elkerülése végett fontos, hanem mert értelmezhetővé válnak a pici saját maga által előadott gondjai egyrészt, másrészt lehetőség nyílik a való világ érdekes elemeinek mesébe emelésére is.
Az érdekeset célzó, egyszerűen elmondott felnőtt-élmények még nem mesék ugyan, de az „elmondom neked” momentuma már a mesemondással rokon. Nyilvánvalóan nem várható el egy kicsitől, hogy bonyolult családi, baráti viszonyokat értelmezzen, ügyvédeknek fejtörést okozó feladatokat megoldjon, de az, hogy kicsi létére is „képben legyen”, vagyis valamilyen megnyugtató tudással rendelkezzék olyan történésekről, helyzetekről, melyeknek részese vagy valamilyen körülményeinek szenvedő alanya, az ösztönvilága legmélyéről fakadó törekvése. Bár jelez dolgokat, nem száraz magyarázatokat igényel, hanem hogy a mesemondás, a mesélő maga, sőt ha lehet, a mese is olyan legyen, mint akinek, aminek köze van saját világához. Kezdetben talán az is elég, ha a mesélő úgy viselkedik, mint aki tudója tényleges családi körülményeknek. (A különböző emberi helyzetek mesével való megközelítéséről részletesebben majd a rögtönzést tárgyaló részben.) A körülmények azonban nemcsak emberek - s természetesen velük adódó helyzetek, - hanem tárgyak, természeti dolgok, állatok, stb. is. Engedjen meg a T. olvasó egy szerény példát!
Őszi estén, vacsora után, a teraszon ülve azon kínlódom, miről is meséljek ma este?! Nézem a nagy fa ágait, de az égvilágon semmi az eszembe nem jut. Hanem a fa! Ez alatt játszanak, ennek a leveleit gereblyézik... Miért is ne mesélhetnék az őszi erdőről?! Az őszi erdőt aztán kiveséztem, de lett belőle téli is meg tavaszi is. Az a rengeteg ismeret, amit az erdő kapcsán előadtam, természetesen konzultatívvá tették e meséket, hiszen a felmerülő kérdésekre mesélés közben kellett a megnyugtató választ megtalálnom. Segíthet ugyanígy illatával egy virág, csiripelésével egy veréb, s a ház előtt elhaladó busz, stb.
Kezdetben, aki mesélni szeretne, az rendszerint mesekönyvért nyúl. A mese kiválasztását kísérő „lámpaláz” nyelvünk klasszikusaival, a meseírás világirodalmi nagyságaival vagy a népmesék gyöngyszemeivel kivédhető, de az előadás-felolvasás lámpaláza csak gondos újrázásokkal marad el. Régmúlt idők, tőlünk idegen világok felfedezése szülte öröm bátoríthat egy mégoly sok gonddal küszködő mesélőt is. A tagolt, pontos hangsúlyozásra törekvő felolvasás akár logopédiai gyakorlatnak is megteszi - saját tapasztalatom szerint legalábbis -, s a mesélő kifejező készségének mindenképp hasznára válik. A gyermek pedig lát egy felnőttet, aki a választékos beszéddel foglalkozik. Ezért van az, hogy aki mesét olvas fel vagy mond, kultúrát közvetít akarva-akaratlanul.
Bárki visszaemlékezhet saját gyermekkorára, milyen lényeges a mesemondás helye, a mesélő személye, az egész hangulata. Sok érdekességgel szolgálhat a TV, a videó, de az ott látottakat csak egy személyekből álló szűk környezetben lehet szerepjátékokban kipróbálni. Minél több, a gyermek számára kedves felnőttből tevődik össze eme környezet, annál inkább van lehetőség a differenciált nevelésre már kisgyermekkorban.
Aki először olvas fel mesét gyerekeknek, nyílván saját maga által ismert, „értett” mesét olvas, olyat, amivel érzése szerint nem sül fel. Az elsőt követi a többi, a mese kiválasztásába mindinkább beleszól a közönség. Előbb csak közvetve: ez tetszeni fog neki, majd nyíltan is: légy szíves, ezt olvasd, vagy amazt. A mesék története a hétköznapok során elő-előbukkan, s bizonyos, hogy egy-két, a gyermek előtt érdekes dolog mind részletesebb megbeszélés tárgya lesz. Nem csak a sivatagra kérdeznek rá többször, hanem merész kérdésekkel a különböző helyzetek fonákságait boncolgatják az ilyen beszélgetések. Humor és kölcsönös megértés nélkül ez lehetetlen, ám megéri a fáradtságot, mert a kis ember így tanulja meg kifejezni magát, figyelni mások gondolatait, s viszont, ezért jó vele beszélgetni, mert őszinte gondolkodásra készteti az embert. Türelmes, a gyermek nyiladozó értelmét követő meseválogatással elérhető, hogy amikor olvasni megtanul, meséket olvasva irodalmi műveltségre tegyen szert.
De térjünk vissza a kicsikhez!
Nagy általánosságban délutáni alvás előtt, vagy esti elalvás előtt, kivételes esetekben pedig akkor, ha beteg.
Ebéd után, tekintve hogy rendszerint játszana, bár fáradt, a hosszú, bonyolult történésű, figyelmet fárasztó mesék a jók. A kor szerinti ajánlásokat természetesen nem figyelmen kívül hagyva, ilyenkor meseírók remekeivel sikerrel rukkolhat elő bárki. De jók a különböző, természetesen korra szabott természetleírás jellegű érdekességek, pl. oroszlánok szokásairól, stb.
Az esti elalvás előtti mesélés látszólag könnyebb, de valójában nehezebb feladat, mert vége lévén egy napnak, a mesének érintenie kell egyetemes érvényű, lehetőleg határozottan és megnyugtató módon, „végérvényesen” megoldott olyan problémákat, melyekkel napjaink során találkozunk és találkoznak a kicsik. Erre a népmesék a legalkalmasabbak, de kellő körültekintéssel előkészítve több ezer éves kultúránk mondáiból, legendáiból is válogathat a mesét felolvasó.
Természetesen mesének olyan szövegek olvashatók, amelyek:
- részletként is kerek történetként hatnak,
- nem tartalmaznak megterhelő ideológiai, történeti szemlélet-módokat vagy azok erőltetett magyarázatát,
- szövegük a lehető legkevesebb és legegyszerűbb kísérő-értelmező magyarázatot kívánja meg,
Ezek elkerülésére az előzetes felkészítés a legjobb megoldás - ma este az X királyról, Y lovagról vagy egy nagyon okos Z emberről fog szólni a mese, aki... stb. A magyarázatot (és dikciót) teljességgel nélkülözni képes szövegrészek a legjobbak a válogatás szempontjából, még akkor is, ha jelentéktelen részeket a pici esetleg első hallásra nem ért meg. Gondolkodhat rajta, utóbb kérdéssel visszatérhet rá. Megoldhatatlannak tűnhet különböző korok, kultúrák értelmezése, de csak a felületes szemlélő számára! Meggondolva ugyanis, hogy a kisgyermek a meséket meseként értelmezi, nem szükséges a lótartásról többet magyarázni, mint: akkor az emberek lovon jártak. Felesleges múltról, évezredekről bármit mondani, mert ha jön felénk egy lovag - akár a közeljövőben ugye? -, az bizton lovon fog közlekedni, már ahogy az egy valamirevaló mesehőstől elvárható.
- hősei jó mesealakok, erősek, bátrak, igazságosak, leleményesek (pl. tudnak ellenszélben vitorlázni!) stb.,
- nem szörnyűségekről szólnak (pestis, vértanúságok, kerékbetörések vagy általában vett nyers erőszak),
- általános emberi dolgokról szólnak, s lehetőség szerint szokások, foglalkozások, különböző létezési formák jellemző dolgait érintik.
Szerény tapasztalatom szerint nyugodt szívvel olvashatók Arany János Toldi-jának magától értetődően kiválogatott részei akár két és fél éves kisgyermeknek is! Nyelvi problémát csak rosszul fordított szövegek jelenthetnek, de ezekre nézvést arra biztatom a T. olvasót: nyelvét kitörni ne hagyja, inkább nézzen jobb fordítás után!
Természetes módon egyes mesehősöket, bizonyos fajta történeteket minden kicsi jobban szeret másoknál, s ha teheti, kéri is, hogy ezekről halljon. Ámde jobb, ha nemcsak ezeket, hanem e kedvelt mesékkel együtt egy-egy újszerűen másvalamit is felolvasnak neki. Nem pusztán a dolog színesítése végett, hanem hogy a nem ismert - s így nem is kedvelt - dolgoktól minél kevésbé ódzkodjon! S hogy miért más mesét hall, azt egyszerű indokolni azzal: a mesélő úgy érzi, most ezt a másik mesét kell felolvasnia, s majd hallgatósága is rá fog jönni: miért!
Idő szűkében, akár otthon lévő szülő elfoglaltsága folytán, napközben mind nagyobb nézettségnek örvend a TV és a különböző videófilmek. E sorok írójaként nem szándékom vitákba bonyolódni, csupán szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egy-egy kedvenc film megtekintése teszi csak lehetővé, hogy a pici az élményt megbeszélje, szerepjátékokban „elismételje”, vagy akár szabad játékok során szövegeket játékosan idézzen. Nem szükséges minden filmet végigülni a gyerekkel együtt, de többször megnézett, kedvelt hőseikkel feltétlenül meg kell ismerkedni, hogy jókat lehessen játszani, beszélgetni, hiszen ha a gyermek kényszerül magyarázni valamiről, kevesebb lehetőség nyílik arra, hogy helyreigazítsák, elmagyarázzák neki, amit ő nem ért. Ugyanez vonatkozik természetesen a meselemezekre, a magnókazettáról lejátszott mesejátékokra is.
Az általános gyakorlatban elfogadott, szokásos mesék áttekintése után engedjen meg a T. olvasó néhány szót azokról a tapasztalatokról, melyek e gondolatok leírásához vezettek.
Amikor valaki saját gyermekei neveléséből leszűrt tapasztalatokkal áll elő, udvariasan meghallgatják, jobb esetben saját élményekkel vetik össze a mondottakat, de túlontúl nagy jelentőséget nem tulajdonítanak a dolognak. Ritka az a szülő, aki szerint nem csodagyerek a porontya, s ez az elfogultság természetes. „Igen érdekes, amit mondasz, de az egész lényege nem a te egy-egy felfedezésed vagy újszerű szemléleted, hanem egészen egyszerűen az: hogy te szereted a saját gyermekedet!” S ez így igaz, egészen addig, amíg az ember alkalomhoz nem jut, hogy elgondolásai újból megmérettessenek.
A legfontosabb tapasztalat, amelyik e sorok íróját leginkább ösztönözte az, hogy a gyermek a rögtönzést mindennél inkább szereti, a mese kitalálása, a történet felépítése mint aktuális gondolati tevékenység felettébb érdekes számára, s azon van, hogy ellesse mikéntjét, hogyanját. (Saját kislányom volt ebben az első, aki négy és féléves korában kivette kezemből a bábokat, leültetett nézőnek, ő maga pedig rögtönzött egy előadást függönytől függönyig, két szereplővel.)
A másik nagyon fontos tapasztalat az, hogy a pici jobban tud azonosulni a szűken személyére szabott, neki mesélt mesealakkal, akiről más gyerek még csak nem is hallott! (Erre barátom kisfia vezetett rá, aki fennen hirdette az óvodában, hogy márpedig ő az első lovag!)
A leghálásabb tapasztalat az óvó néni érdeklődése volt: hol lehet ilyen jó meséket találni?
A leghasznosabb tapasztalatot e rögtönzött mesék alkalmassága jelenti nehéz helyzetekben. (Példának okáért, mikor barátom aludni nem akaró kislánya mindig elaludt, ha a poros szavannán lustán ballagó elefántokról meséltem.)
Legáltalánosabb tapasztalatom szerint pedig ember, aki a kicsiket nem szereti, nincsen, legfeljebb olyan, aki kicsit máshogy, mondjuk küzdőbb, harcos módon!
Nézzük a felnőttet, aki mesét rögtönöz!
Ülök a gyermekszoba sötétes félhomályában s két aludni egyáltalán nem akaró gyerek szeme szegeződik rám. Mi az, amitől én tartok, vagyis amit semmiképpen sem akarok?! Nem akarom, hogy a mesélés valami lázas, beteges összebújás legyen, mert kiskoromban sokat fájt a fülem, és az ilyesmitől irtózom. Nem akarok öncélúan fantáziálni, mert kis barátaim várnak valamit tőlem! Azt akarom, hogy szép mesét mondjak nekik és hogy megnyugodva elaludjanak. Na, de kiknek is? Felvillan előttem a délután, amikor mint oly sokszor már, kis barátom harcosan védelmére kelt nővérkéjének és mint már annyiszor, elhangzott: no nézd a Sir Lancelot lovag!
- Mesélek nektek Sir Lancelotról. Jó?
- Jó!
Az olvasó szíves elnézését kérem, de én akkor még a rózsakeresztesekről, Grálról, stb. semmit sem tudtam. Talán jó Szerb Antal is megbocsátja nekem, ott fent az égben, de ez a mondakör olvasmányaimból valahogy kimaradt. Annyit még hallottam innen-onnan: Kerek Asztal, Arthur király, Merlin. S mert ezen töprenghettem akkor is egy pillanat erejéig, jutott eszembe a bagoly - tán az mindent tud, vagy mi?
- Eredj jó lovag! - szólt Arthur király. - Vidd meg a hírt a baglyos erdőn túli várba: Urát a Kerek Asztalhoz várom!
Elindult hát Lancelot fehér lován, de sokat nem mehetett, mert az erdőben annyira huhogtak a baglyok, hogy az álmosságtól a jó lovag majd lefordult a lováról. Vissza kellett fordulnia! Meg sem állt a varázsló házáig. Amikor betoppant, Merlin az üstjében kevergetett valamit. (Az anyu közben kint a konyhában neszezett, talán mosogatott.) A varázsló szobáját betöltötte a füst.
- Hozzád jöttem - szólt Lancelot, - tégy valamit, hogy a baglyok erdején ébren átmehessek, mert huhogásukban gonosz varázslatot sejtek, ami el akar altatni engem!
Merlin odaállította a lovagot a tűzhöz, s keresgélni kezdett. Aztán felkapott egy fehér bagolyszárnyat, s azzal végigsimította Lancelot köpenyét. A lovag megköszönte és útnak eredt. Nem is aludt el! Megvitte a hírt a várba, kipihente magát, és indult vissza, de nem volt elégedett magával. (A két pici itt izgatottan felfigyelt.)
- A varázsló győzte le a varázslatot, nem én! Pedig nem vagyok az ő fegyverhordozója vagy inasa! - zsörtölődött magában.
Amikor aztán következő útja is a baglyok erdején át vezetett, nem ment el Merlinhez, nem kért segítséget tőle, hanem egyedül vágott neki a sűrűnek. Huhogtak a baglyok, a nagy fák ágai eltakarták az égboltot előle, de akárhogyan is suhogtak a levelek, nem aludt el a nyeregben. Nem engedte, hogy szempillái lecsukódjanak! Amikor az erdő végére ért ébren, nagyon büszke volt arra, hogy nem aludt el. (Itt már a két gyerek aludt.)
Ám nemcsak ez okozott örömöt, hanem ez a bagolyszárny is! Ha hiszik, ha nem, ez akkor jutott eszembe, amikor Sir Lancelot ott állt a tűznél, a varázsló meg keresgélt valamit. Tudom, hogy ez a Grand Prix-hez kevés, de ismerjék el, hogy költői! Ha nem ismerik is el, akkor is az, mert azontúl mindig úgy kérték ezt a mesét a gyerekek, hogy amikor a varázsló a bagolyszárnnyal megsimogatta a köpenyét, azt meséld! Ezt a mesét aztán a papának, mamának is körvonalaztam. Ez egyike első rögtönzéseimnek, ezért engedjék meg, hogy néhány fontos dologra felhívjam a figyelmüket:
Amikor az ember mesét rögtönöz, fél attól, hogy a gondolat gyorsaságával születő történet elmondva az időben rövid. Ezért igyekszik részletezhető részek beépítésével időt biztosítani előre. Ez szükségtelen! Itt is lehetett volna részletezni a varázslót, a házát, a várat, ahova ment stb., de ha kellőképpen összpontosítja figyelmét a mesélő a mese kerek, egész voltára, ez elkerülhető, mert ha az egészet tartja szem előtt, vagy egyszerűen csak azt, hogy a végére kell érnie, ez a probléma „ magától” megoldódik.
A másik dolog, hogy hagyjuk a csatákat, azt, hogy levágta, megölte, stb.! Lát eleget ilyesmiből a TV-ben, vagy halljon róla másutt!
A mesében követhető egy kisgyermek elalvásának folyamata, de nem úgy, ahogyan a szakirodalomból nyert tudás szándéka rendezi, hanem a helyzet őszinte felismeréseként, esetleges ismeretek természetes felhasználásával. Mindez azért fontos, mert sem én, sem pedig egy átlagos szülő, nem vagyunk gyermekpszichológusok.
A különleges helyzetben - dac, értem alatta - ő úgysem olyan szigorú, most csakazért sem alszom el! - visszafordítása: mint az első lovag, aki küzd az álmosság ellen, nem kegyes csalás, hanem a valós helyzet megfelelője.
Vannak emberek, akik utálják a történeteket, akik előtt minden történet olyan mese, ami a lényeghez képest másodlagos. Az ilyen emberek közül sokan a történetek helyett példának okáért inkább a természet jelenségeit szeretik. Irigylem őket, mert türelmes megfigyeléseik, olvasmányaik jóval több ismerethez juttatják őket. A természet rendjéről mesélni pedig nagyon hálás dolog. Ami engem illet, sokszor okozott gondot, hogy bár a mókus és az egér este odújába fészkeli magát, sok kedvenc állat, puma, róka, bagoly és a többiek éjjel vadásznak. Nagyon „otthonosan” kellett a mókusról mesélnem ahhoz, hogy a picikben ne ébredjen kíváncsiság az éjjeli ragadozók iránt. Ezt a feladatot egy vadász vagy természetbúvár mesélő biztosan jobban megoldja, mint én!
Nem tetszett az oroszlános mesém, amelyben a kisoroszlán nem akart elaludni, így hátráltatta mamáját nyűgös álmosságával másnap. Megértettem, hogy egyszerű párhuzam, nyilvánvaló dikcióval, nekem sem szimpatikus dolog.
A csintalan kis elefánt viszont, aki folyton elcsavargott, s hol az orrszarvúk, hol meg a vízilovak között talált rá a mamája, már osztatlan sikert aratott. Sokat meséltem a fehér nyűvágókról is, akik megtisztítják az elefántok vastag bőrét, s mivel időnként inni elrepülnek, megmutatják az utat a vízhez. Egyszerű természeti dolgok ezek, és ez adta a bátorságot, hogy egy alkalommal, amikor kis barátaim tengeri nyaralásukból megtérve vitorlásokról beszéltek, egy mesében megszemélyesítsem a szelet.
Elmeséltem, hogyan beszélget a szél az ő szavát ismerő tengerészekkel. Hogyan hajigál arrébb türelmetlenül kötéldarabokat, meg amit csak talál, figyelmeztetve mindenkit: vihar jön, hogyan ordít rá süvöltve a késlekedő matrózokra: a vitorlát bizony szedjék le, mindent jól lekössenek, mert elragad, amit ér! Miképp tombol veszett dühében, amikor még az égzengést is túlharsogja. Ha elvonult a vihar, semmit sem szól, hagyja a tengerészeket pihenni, mígnem megbirizgálja a bajszukat: most már vitorlázhatnak. Többször rákérdeztek napközben: most mit mond? Gyertek hallgassuk meg! Jobbára megfejtettük. Sokszor figyeltük így a madarak „beszédét”, a kutyák „üzengetéseit”. Ha kövekről tud így mesélni bárki, az nagyszerű lehet!
Ám mind az általános emberi értékeket példának állító, mind a természet csodás jelenségeit veséző mesék adott emberi helyzetektől kicsit távol állnak. Ezért van szükség mesehősökre.
Vegyük a legáltalánosabb problémát: a rosszaságot! Zarathustrától tudjuk, hogy a rossz folyvást kifelé hátrál a világból, mint egy elvonuló viharfelhő! Hogyan próbáljam megértetni a picikkel, hogy nem jó dolog az, ha ők rosszak, a lehető legáltalánosabb formában? Ráadásul éppen akkor, amikor szokásos rosszalkodásuk, nemtörődöm viselkedésük után elvonulnak 102.-szer megnézni a 101 kiskutyát, ami már végképp a könyökömön jön ki. No várjatok!
Ma este nem beszélünk a 101 kiskutyáról, mert a 100 pici boszorkány meséjét mondom el nektek!
Élt egy király, s annak volt egy borzasztóan rossz fia. A király hiába hívatott hozzá nevelőket, az bizony mindig mást csinált, mint amit éppen kellet volna! Nem akart felkelni, nem akart időben enni, lustálkodott csak, és este nem akart elaludni. A király legöregebb tanácsosa akkor előállt, s így szólt: - Hívjuk el a boszorkányt, majd az megneveli!
Úgy is lett!
Ment a hírnök az erdő mélyére, s átadta a király parancsát.
- Éjfélkor ott leszek - üzente a boszorkány.
A király a feleségével leült az asztalhoz és vártak. Éjfélkor megzörrent a nyitott ablak, s berepült a boszorkány.
- Ha a fiamat leneveled a rosszaságról, neked adom az egész fekete hegyet a nagy sötét barlangjával együtt - mondta a király.
A boszorkány nagyon megörült, hiszen a fekete hegyet kerülték az emberek, a sötét barlangnak meg a közelébe se merészkedett senki.
- Itt maradok, s majd én lenevelem a rosszaságról! - ígérte meg a boszorkány.
Amikor a királyfi nagy nehezen felkelt és kérte a kakaóját, odavitte neki, de bizony cukor nélkül és hidegen. A királyfi ott akarta hagyni, s kifele indult, ám akkor arrébbvarázsolta az ajtót, úgy, hogy a királyfi nekiment a falnak. Így bosszantotta egész nap. De bizony nem ért el semmit! A legényke egyre dacosabb és még rosszabb lett. A boszorkány nagyon szeretett volna a fekete hegy sötét barlangjának úrnője lenni, így hát kifáradva megmérgelődött és így szólt:
- Holnap elővarázsolok köréd 100 pici boszorkányt, akiknek az lesz a dolga, hogy úgy rosszalkodjanak veled, úgy bosszantsanak téged, mint ahogy te teszed mindenkivel.
Úgy is lett!
A 100 pici boszorkány valósággal körbezsongta a rossz királyfit, kihúzták alóla a székét, még meg is sózták a hideg kakaóját, megcsipkedték, sőt, amikor lovagolni ment, a lovát is úgy megbokrosították, majd levetette magáról. A királyfi kétségbeesetten könyörgött:
- Varázsold el innen ezeket, kérlek!
- Én nem tehetem!
- Hát akkor legalább mondd meg, kicsoda tudja elvarázsolni őket?
- Bizony csak te! Mert a 100 pici boszorkány a te rosszaságodból merít erőt, ha te jó vagy, nem tehetnek semmit!
Szomorúan ment az ágyába a királyfi. Elaludni is alig tudott, mert a 100 pici boszorkány ott sem hagyott neki békét. Reggel, amint jó korán felébredt, hirtelen átgondolta a boszorkány szavait, s felpattant, átsietett az édesapja szobájába, s jó reggelt kívánt neki. Annak igen jól esett, s megörült a fiának. Az, mert igen jó kedve kerekedett, gyorsan megmosakodott, felöltözött és elhatározta: ő most már jó lesz, mert egyáltalán nem hiányzik neki 100 pici boszorkány!
A boszorkány meg királyi díszkísérettel költözött be a Fekete-hegy sötét barlangjába, s ma is ott éli világát, ha meg nem halt.
A mesehősök kitalálása azért tűnhet nehéznek, mert ragyogó példákat ismerünk. Nagyszerű alakok: Kis Mukk, Csalavári Csalavér, míves kimunkáltsága riaszthat bárkit: hogyan is tudnék én ilyet kitalálni?! No, nem kell!
Nem vagyunk mindannyian meseírók, s egy még oly ügyes rögtönzés sem fog elhomályosítani életműveket, de nem is erre van szükség. Elég, ha az általunk kigondolt mesehős úgy tud kedves lenni a pici előtt, hogy nem cáfol rá irodalmi rokonaira.
A népmesékkel ugyanez a helyzet.
A Borsszem Jankóval minek vetekednénk? A népmesék nyelvének sokszor évezredes csiszolata mindig segít egyszerű kifejezési formák megtalálásában, nem e nyelvezet ellenére kell rögtönöznünk!
Egy zárkózott magatartású picinek biztosan kedves lesz egy sündisznó vagy teknősbéka mesehős, aki mindig összegömbölyödik páncéljába, ha valami vagy valaki a közelébe kerül! S persze, amíg társai jót játszanak mindenkivel, és lassan megismerik az egész erdőt vagy tengert, ez a mesehős nem ismer senkit, s rendszerint unatkozik egyedül. Mennyi minden történhet vele! Egyik játszótársa mókásan nevet is adhat neki, s akkor már tényleg sokat lehet mesélni róla, úgy, hogy a pici közben hallhat, láthat műmeséket, népmeséket, amennyit csak akar!
A másik jogosnak tűnő aggodalom a természeti dolgok, jelenségek megszemélyesítésétől való ódzkodás.
Kultúrnépek régebbi időkben éltek természeti népként, s a jelenleg élő vagy napjainkban felfedezett természeti népek - irodalmukban, szájhagyományaikban, szokásaikban - látszólag „magasabb” szinten művelik a természet ilyetén megjelenítését. Látszólag, mert korunkban remélhetően nem ez az állapot a haladás célja. Hagyatkozzék bárki bátran saját kulturáltságára! Legfeljebb kitalálunk egy ősi regét. Ha kellő tisztelettel viseltetünk, senki meg nem sértődhet!
Nagyon büszke voltam egy mesémre, amin azzal a szándékkal gondolkodtam, hogy megismertessek piciket - már amennyire lehet, természetesen - azzal, amit tragédiának neveznek. Ami, egyszeri, megismételhetetlen, jóvátehetetlen.
Ez a Halkirály meséje.
Arról szól, hogy nagyon gazdag volt a halak királya, de egyszer rábízta a kincseit nemtörődöm alattvalóira, s így a rengeteg pénzt a folyó sodra szétszórta! A megdühödött halkirály megátkozta népét, mondván: a hátatokon hordjátok vissza, amit veszni hagytatok! Ezért pikkelyesek a halak.
A gyermekeknek tetszik ez a mese. Elfogadták. Én ma is büszke vagyok rá, ám kellő ismeretek hiányában is lefogadom, hogy legalább három európai nép regéi, mondái közt fellelhető, s biztosan van egy-két indián törzs is ahol - mivel totem állat a hal, vagy a halászat fő foglalkozás - ez a történet valamilyen formában él.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
