A helyzet tovább egyszerűsödik, hisz romantikusok akarunk lenni. Vagy inkább román-tyúkosak? Dalville nyelvleckéket vesz, bár, becsületére legyen mondva, nem Hermionétől. (Nos, ez némileg hátráltatja a végkifejletet, tehát összejövés előtt még beszélgetniük is kell majd.) És, ó jaj, ez megint egy rövid fejezet, szánom-bánom; a következő jóval hosszabb lesz - tudom, mert már megírtam. :)

4


- Pardon, Miss! Pardon! – Hermione már meg sem lepődött, mikor az új tanár sietve felé közeledő alakját és egyéb tartozékait megpillantotta. Már harmadik napja civakodott Ronékkal Dalville-on, jobban mondva a két fiú, Ginny bűnrészességével, egyfolytában azt kántálta, hogy ő odavan a pasiért.

De a fenébe is, csak szépnek találja, na és?! Lochart is az volt, mégsem tartott fenn viszonyt a fele iskolával!

És akik azt terjesztik, hogy közük volt hozzá, úgyis hazudnak…

- Igen? – Megtorpant és visszafordult. Dalville melléért (és ez egy ige:) és nagy komolyan ráemelte a tekintetét.
- Maga mindig ilyen… pattogi? – elgondolkodva félrenézett a semmibe. – Ez értelmes így?...

- Nem rossz – konstatálta mosolyogva Hermione. – Már egész ösztönös.

- Úgy számítom, egy-két nap és kész vagyok – húzta ki magát amolyan büszkén-kisfiúsan a férfi. – De ne terelje el a témát: miért rohan ki mindig a nagyteremből, mint akit kergetnek?

- Mert kergetnek – jelentette ki Hermione gyászosan, és a barátaival való beszélgetésekre gondolt.

- Azért nem lehet olyan pöcsék. Nem sikerült beilleszkedni? – A lány igyekezett nem felnevetni a tanár öntudatlan szótévesztésén. Pár nap, esetleg óra, és minden helyreáll a fejében…

- Dehogynem… - kezdte Hermione. Aztán gondolt egyet, és megint elmosolyodott – ezúttal kedvesebben, mint a férfi jelenlétében eddig bármikor. Ha Ron és Harry egyfolytában azzal szekálják, hogy viszonyuk van, mintha ez egy óriási vicc lenne, miért ne tenne úgy, mintha az lenne?

Vagy, ami kevésbé félelmetes: miért ne tenne úgy, mintha a tanár különlegesnek találná őt?

Persze, csak viccelnek, de… kivéve persze Harryt, aki mostanában tényleg mindenkiben árulót és ellenséget lát – ő tényleg úgy ítéli, hogy nekik… neeem, az azért kizárt…

- Tudja, kicsit magányosnak érzem magam, tanár úr – jelentette ki fontoskodva (saját reményei szerint csábítóan).

- Rá se tegyen, erről szólnak a diákévek. Majd megtalálja önmagát – hangzott a dalville-i filozófia. Majd a tanár, tőle szokatlan módon, szomorkásan elhúzta a száját.

- Ne beszéljen most velem. Még nem megy elég jól. Majd holnap – S a lelki kúra gyors lezárásával faképnél hagyta a duzzogó lányt.


A másnapi SVK-óra érdekes meglepetést tartogatott mindkét háznak: Dalville megtanult beszélni…

Nyelvtudásával párhuzamosan nevelési módszerei is fejlődtek. Már nem csak azt mondogatta, hogy Kérem, meg hogy ,, Hé, Mister! ”. Sokkal inkább ,, Kérem, mellőzze az ehhez hasonló értelmes megnyilvánulásokat”, illetve ,, Zavarja csak az órát, a többiek majd magára hivatkoznak, ha háborúra kerül a sor. ”

Mindezt olyan bűbájos mosollyal adta elő, mintha élete legszebb küldetésének tartaná a tizenéves ifjúságot iróniával szórakoztatni.

Óra után Hermione sietett közölni vele, hogy már előre elolvasta a tantárgyával kapcsolatos összes idei ajánlott olvasmányt.

Kellemetlen volt a sorban állást kiállnia, ugyanis érdekes módon Pansy, Parvati és Seamus is ezt akarta megosztani a tanárral.