Hermione már az első tanítási napon elindul a lejtőn lefelé, hisz egyértelmű, hogy SVK-val kezdenek. Dalville persze nyomja az akcentust, hogy a süldő lányok kellőképpen beleszerelmesedjenek. (Vagy ez egy slash, és valójában Seamusra fáj a foga? Áá, dehogy.) Harry picinykét idegbeteg, hisz Hermione és az egész világ hibáztatható azért, hogy Dumbledore már nincs köztü(n)k. Gilderoy Lochart emléke viszont szívünkben tovább él...

3



- Steht auf! Öhm, elnézést… szóval, álljanak fel. – Dalville egymásnak támasztott ujjakkal sétálgatni kezdett a teremben. – ’Ideig német nyelvterületeken tanítottam, megszoktam, ha nem az anyanyelvemen szólalok meg, akkor németül.

- Tanár úr… mondana valamit franciául? – kérdezte szégyenlősen Parvati Patil.

Bressac megnyerően elmosolyodott. – Merci beaucoup, köszönöm az érdeklődését, Miss, de a továbbiakban nem szeretnék eltérni a témától. Ugyebár sötét varázslatokat kell tanít’nom önöknék, n'est pas?

- Blöáá – nyilvánította ki a véleményét barátja fülébe Ron.
- Ez is elég franciásan hangzott – állapította meg vigyorogva Harry.

- Nem sötét varázslatokat, hanem a kivédésüket – szólalt meg végül fennhangon. A tanár viszonylag könnyű ellenfélnek ígérkezett, nem tartott tőle.

Dalville kivonult a katedrára, és továbbra is arcán ült a mosoly, mely egyre furcsább lett, míg végül egészen gúnyos kifejezést öltött.

- Úgy érzi, lekezelhet engem, mert idegen vagyok itt? Kitől tanulta ezt modort? – Szemei megvillantak, ahogy szemrevételezte magának a fiút. – Mi a neve, griffendéles?

- Harry vagyok. Harry…

- A vezetékneve, Mister? – vágott közbe. - Vagy önöknél új rendszer van érvényben? Nem kell vezeték?

- Potter. Harry Potter – sóhajtotta a fekete hajú, és megkockáztatott egy gyors oldalpillantást Hermione felé, hátha ő érti ezt az egészet.

- Tett valamit, Mister, nagyképű lehessen? – Ron elvigyorodott. A tanár megfelelő körülmények között még félelmetes is lehetett volna, de ezzel az akcentussal… és ezekkel a nyelvtani hibákkal… még az ő stilisztikai problémáit is felülmúlta.

- Semmit, uram – sietett megnyugtatni Harry.

A férfin látszott, hogy még mondani akar valamit, de végül meggondolhatta magát – vagy nyelvi nehézségei támadhattak. Megcsóválta a fejét, és inkább az osztály női tagjaira fordította figyelmét.

- Miss! – nézett a Harry melletti asztalnál Hermionéra. – Capitulatus?

- Lefegyverző bűbáj – vágta rá a lány sietve, hogy jelezze, azonnal megértette a tanár szándékát.

Dalville a homlokát ráncolta, és közelebb ment hozzá.
- Elismételné, ha kérem?

- Le-fegyver-zés – tagolta Hermione, és megpróbálkozott egy halvány mosollyal.

- Ah. Lássa, problémáim vannak. – A tanár cinkosan elmosolyodott, s vállat vont. – Most még mondhatnak helyteleneket…

- Ó, a válaszom nem volt az. – A lány is somolygott, és kicsit sem vágott öntelt képet.

Tulajdonképpen bárki, aki beképzeltnek hitte Harry Pottert, csak azért tette, mert a fiú túlságosan közel ült Hermionéhoz, akinek ,, Elégedett vagyok a tudásommal” típusú energiahullámai így az ő környezetében sugároztak.

Dalville bólintott, és felült a tanári asztalra.
- Szokják ezt? Nem? – Majd lazán felpattant ismét, és a táblához sétált.

- Nézzék. Fordító bűbáj. – Azzal felírt néhány latin szót, és demonstrálásul rámutatott a pálcájával.

- Napokat tart, míg egészen… - Nagyot sóhajtott, majd gyors mozdulattal felkapta az asztalán lévő nagy könyvkupacból a legfelső kötetet. – Figyelnének, kérem?

- A delik…venszre… rászórni… - egy pillanatra felemelte a fejét. – Húsz-harminc napba telik, miii—re kifejti a hatását. Teljes nyelvtudást eredményez. – Felnézett. – Értik?

Reménykedve Hermionéra pillantott.

- Ha jól értem… - kezdte a lány – körülbelül egy hónapja, mikor megkapta az állást, rászórta magára a bűbájt, és a hatás még nem teljes. De pár napon belül tökéletes biztonsággal tud majd angolul.

A tanár pár pillanatig merően nézett rá, majd elgondolkodva bólogatni kezdett. Végül felderült a képe.

- Igen! Kisasszony zseniális. Egy pont… Roxfortnak.

- Tanár úr… - mosolygott Parvati. – Házaknak kell adni.

- Hmm… - Dalville észrevétlenül megint leült a tanári asztalra. – Akkor kettő Mardekárnak.

- Tanár úr… ő… - kezdte vigyorogva Parvati, és elbűvölten szemlélgette a francia kirajzolódó izmos combjait.

-…griffendéles – fejezte be Hermione, és elhúzta a száját. Nem szerette, ha helyette beszélnek.

- De maga piros – jelentette ki a tanár olyan komolyan, mintha egy nagy felfedezéssel lepné meg a világot.

- A mi színeink a bordó és az arany – mondta lassan, megnyugtató hangon Parvati, mintha egy édes csecsemőhöz beszélne.

- Akkor… és Mardekár? – kérdezte elgondolkodva Dalville. – Zöld? És… szürke?

- Ezüst – vágta rá Pansy, jelezve, hogy ő is ott van. – Minden ház megismerszik a címeréről, amit a talárunkon hordunk. Na meg egyéb képességeinken is látszik… - S még Hermione ,, Én tudom!! ” – arcánál is beképzeltebb fintort mutatott be.

Úgy tűnt, Pansy megörökölte Malfoy nevetőkórusát, ugyanis meglepően hamar felhangzott az első vihogás. A lány elégedetten nézett körül, és még szélesebben mosolygott.

Dalville arcán árnyalatnyi zavar suhant át.
- Ez mit jelent? – nézett segélykérően Hermionéra, lejjebb véve a hangerőt.
- Diszkrimináció – suttogta vissza a lány, miközben ismét kitört a Griffendél-Mardekár közti szokásos szóváltás.

- Elég! – A tanár semmivel sem beszélt hangosabban, mint az óra elején, egyszerűen csak erősebben artikulálta a szót, és megeresztett egy köztesen szigorú pillantást Harry, majd Pansy felé. A társaság nagy része –a lányok- azonnal elhallgatott; ez a fiúknak egy kicsit több időbe telt (de hát mindenért keményen meg kell dolgozni, főleg a tanulók becses figyelméért).

- Három pont a… á, hagyják. Majd ha megtanultam – legyintett Dalville lezseren, mintha a pontlevonás semmiség volna, és keresztbe tette a lábát. Piszkosfehér nadrágja engedte érvényesülni a látványtechnikai elemeket, a talárt pedig láthatóan még mindig nem ismerte; mindebből következően az osztály minimum hetven százaléka – a lányok és a kétes identitásúak – érdeklődve figyelte.

- De akkor vigyáznak magukra! Ha én megtanulok angolul… - Figyelmeztetően felemelte a szemöldökét, s szorongatott helyzete ellenére is élvezni látszott a szituációt.



- Hímringyó – állapította meg a szünetben röviden és tömören Harry.
- Na de… - csattant fel Hermione szemrehányóan.
- Nehogy közbe szólj! Ez rosszabb, mint Lochart! Ő legalább tudott beszélni!
- Olyan ideges vagy, mióta D… én… csak azt akartam mondani, hogy ne beszélj csúnyán – suttogta megbántott hangon a lány.
- Te még véded?!
- Álljál már le, Harry, én csak…
- Látom, beleestél.
- Bassza meg, nem érted, hogy csak azt magyarázom, hogy ne káromkodj?! Uhhh… - A lány felpattant és dühösen kirohant az udvarra.

Ron csak nézett maga elé. Majd megkockáztatott egy oldalpillantást barátja felé, de aztán jobbnak látta nem bámulni Harry ingerült, mártírszerű arcát.