Egy olyan kor ez, melyben nincsenek autók, nem működnek megfelelően az árvaházak, és a szökött kis bűnösöket senki sem keresteti... Mert ki tudja, mikor élt Eileen? S hogy mikor élte első tinédzserkorát Severus? A fiú ,,vadászat" közben valami olyasmire bukkan, melyet még ő sem tud megfejteni. Egyelőre...

 3. Hetven és a halál között

Dorian feltápászkodott a földről, végigsimított tiszta, szőke fürtjein, kihúzta magát, és még egyszer a távozó kocsi után nézett.

- Dögölj meg – szűrte a fogai között. Azzal felkapott egy botot az út mentén, és sétapálcának használva azt, komótosan elindult a belváros felé. London nyüzsgő városszörnyetege határozottan több megélhetési lehetőséggel kecsegtetett.


Eszesz az utcákat járta, és potenciális áldozat után kutatott. Egy apró átok, esetleg egy Stupor valamelyik sikátorban, és máris megvan a mai vacsora.

Persze nem a szerencsés muglit készült a hátára véve elszállítani és a szálláson megenni, sokkal inkább azt, amit a tőle elvett pár shillingen venni fog.

Bár, ha rossz idők járnak, ki tudja, mire kényszerül az ember.

Hirtelen megpillantotta A Tökéletes Áldozatot. Magas, sovány öregember volt, a hetven és a halál között. Hosszú fehér szakállába még az is szívesen belekapaszkodna, aki nem a földre akarja lerángatni az öreget ezzel a módszerrel, és jól megkopasztani a tárcáját. Bár kissé furcsán volt öltözve, de hát az ilyen hóbortos alak még kellemesebb ellenfél.

Lassan megközelítette. Egyszerűen csodás volt. A férfi a szeme láttára fizetett ki valamit a zöldségesben. Potyogtak az aranyak; az öreg bocsánatkérően hunyorgott, és a szája mozgásából ítélve mondott valamit; valószínűleg azt, hogy nincs angol pénze.

Eszesz behúzódott egy bódé mögé, és árnyékként utánasurranva követni kezdte az öreget. Ebből nemcsak egy pompás vacsora, hanem néhány új könyv is kitelhet… Beharapta az ajkát, álmodozva szívogatta néhány pillanatig, s merően figyelte áldozatát, miközben ujjai pálcája után tapogatóztak.

Igen, ezt egészen biztosan mágiával fogja elintézni. Viszketett minden porcikája a rá törő heves kényszertől; igen, varázsolnia kell, végre, igen, valami nagyobbat… valami súlyosat! Érezte, ahogy mágiájának központja irritálóan bizsereg a közeledő lehetőségtől. Végre komolyan hasznosíthatja!

Nem, ez nem volt mindig megengedett. Néha az épp aktuális Tökéletes Áldozatot emberek kísérgették; máskor a csendőrök vagy az átkozott, gyanakvó muglik kisebb-nagyobb csoportjai miatt nem vehette elő tudományát.

De most itt az idő. Inkognitó ide vagy oda. Adavára vágyott. Igen; meg fogja ölni az öreget.

Kényszeredetten várt. A hóbortos alak, mintha csak megérezte volna saját vesztét, elindult egy antikváriumot hirdető kis mellékutca felé.

Eszesz jól ismerte azt az utcát. Megvolt olyan sötét, mint egy sikátor.

És néptelen. Csendes. Főleg ilyen időben.

Óvatosan lopakodott tovább az öreg felé. Már mindjárt megvan, és akkor vehet magának egy új átokszedetet. Vagy Gyógynövénytan-szakkönyvet? Bájitaltan-enciklopédiát? Ahh, az drága. Még drága. Idővel sikerül megcsinálnia a szerencséjét a fiúkkal, és akkor…

Oscar nagyon csinos fiú. És szereti a pénzt. Majdnem biztos, hogy nem lesz ellenére, ha a Vezér előáll egy kis mellékkereset-ötlettel. Oscar után jöhet Anthony – nem kifejezetten dekoratív fiú, de közömbös és fásult: rá lehet majd venni.

Egy pillanatra megtorpant a lopakodásban. Az öreg megállt a koszos kis bolt kirakata előtt.

Eszesz végiggondolta, mit is szándékozik tenni. Tényleg ezt tegye a fiúkkal? Rávegye őket, hogy mugliknak árulják magukat?

De hiszen ők maguk is muglik!

Rántott egyet fekete ballonkabátján, és halkan felsóhajtva tekintetét ismét az öregre szegezte. Az nézelődött, érdeklődve összehúzott szemekkel; majd halványan elmosolyodott, és még közelebb hajolt a kirakathoz.

Eszesz gyorsan körülnézett: nem követi-e őt magát valaki? S nem tévedt-e be a mellékutcába senki más? A fiúk csalódottak lennének, ha nem lenne ma kaja.

Persze, már megszokták. Nemigen csurran-cseppen, főleg nem hatfelé osztva. De hát ez van, Londonban sose volt könnyű az élet.
Kivéve ennek a fószernak, aki egyfolytában maga elé somolyog, és súlyos aranyak nyomják a zsebét.

Adava lesz ez, már biztos. Senkinek nem hagyja, hogy így mosolyogjon.

Az öreg lehajolt, és a kis kolompot működésbe hozva kinyitotta az ajtót, s fejét lehúzva belépett az alacsony üzletbe. Arcán mindvégig ott ült az a tűnődő, derűs mosoly.

Pofátlan pöcs.

Eszesz toporogva várta az ócska, otthagyott szekér mögé húzódva. Valaki hónapokkal ezelőtt volt olyan marha, hogy itt állította le a kocsiját. Mire visszajött, egyesek már kifogták (és később eladták) lovait. Az ürge úgy dönthetett, hogy ló nélkül neki a kocsi már nem kell, úgyhogy itt hagyta az üresen álló facsontvázat, ráutalva az enyészetre.
Eszesz magában jót mulatott az emléken. Két álló hónapig jól éltek abból a pénzből.

Kezdett hideg lenni. Így este nyolc körül már nem meglepő. Nem mintha nappal elég védelmet nyújtana ez a kabát. Fázósan összehúzta magán, és tovább várt. ,,Ez a fószer meg akar engem ölni… Arra számít, hogy mire kijön, szarrá fagyva fogok itt fetrengeni. Talán észrevett…”

Állj, állj. Már megint James modora. Szörnyű, hogy ragad az emberre a mocsok. De hát hogyisne, ha már évek óta ezzel a bandával kényszerül megosztani napjait? Lehet, hogy Jameset nem kellett volna beszerveznie. Bár tulajdonképpen kulcsfontosságú tag. Hamar leszűri, mit akar az ember mondani, és közli a maga munkáscsaládból elszabadult ,,sosevolt-intelligencia”-módján a többi ingyenélővel. Egyfajta tolmácsként szolgál közte és a fiúk közt.

Persze erre már nemigen van szükség. Ő, Eszesz egyre inkább megtanulja kezelni az itteni világot. S ha valami mégse jönne össze, Oscar is segíthet –ha nincs éppen rossz hangulatban.

Ó igen, Oscar, az új gyerek! Még csak tizenkét éves, és máris olyan pofátlan, mit három arisztokrata.

Milyen kár, hogy fattyúnak született. Ha az apja nem kényszerült volna titokban nevelgetni, és szabadon vállalhatta volna nemesi származású fiát, talán sem a szobalány nem lett volna öngyilkos, sem Oscar nem került volna az utcára. Mert hát ugye, ha nősülni kell, hát nősülni kell, egy fattyat meg csak nem visz az ember az új házasságba, nem igaz?

Nem mintha Oscar életútja lenne közülük a legrosszabb.

Egy röpke pillanatra felvillant előtte a szutykos, könnyeit törölgető Tom képe; de a következő másodpercben már éber volt és tettrekész, ugyanis az öreg végre kilépett a boltból, kezében egy vaskos csomaggal.

Eszesz visszahúzódott a petrence mögé, és szinte áhítattal várta a zöld sugár pillanatát. Az öregember elindult kifelé a mellékutcából: egyenesen az ő rejtekhelye felé.
Már csak pár lépés, és mellé ér, akkor pedig mehet az átok, ami letörli róla azt az egykedvű mosolyt.

,,Gyere, gyere, gyere” – Eszesz éhesen megnyalta vékony ajkát. Ma márpedig hús is lesz… Látott egy pulykát a Theresa utcai hentes kirakatában. Az pont elég lesz hatuknak.

,,Istenem, mint egy családanya, olyan vagyok” – gondolta csüggedten, és gyorsan leellenőrizte magában, hol vannak a fiúk. Tom otthon alszik, Oscar csavarog (vele még lesznek gondok), James és David nőt próbál fogni ma éjszakára, Anthony pedig valószínűleg a mólón üldögél, kavicsokat dobál a vízbe, és megint meg akar halni.

Tehát mindenki jól van.

Az öreg odaért a rejtekhelye mellé. A fiú mélyen behúzódott a sarokba, hogy még véletlenül se lepleződjön le.

A férfi megállt. Fürkészve nézegetett a szekér rejteke felé. Eszesz meglapult, és visszatartotta a lélegzetét. Volt már úgy, hogy az árulta el. Akkor még amatőr volt, alig tizenkét éves; azt a verést nem feledte el soha.

A férfi még egy lépést tett, de nem az utca kijárata, hanem Eszesz menedéke felé. Összehúzta a szemeit, majd ismét elmosolyodott, és dúdolgatni kezdett.

A fiúnak úgy tetszett, ismeri ezt a dalt. Valamikor régen a magántanára zongoráztatta vele… Ez egy keringő…

A férfi kissé meggörnyedt, és lassú, komótos mozdulatokkal az össze-vissza tört szekérkerék mellé helyezte a boltból hozott csomagját. Majd, mint aki jól végezte dolgát, felegyenesedett, és egyre hangosabban dúdolgatva elsietett a kijárat felé.

Eszesz elhűlve bámult utána. Elfehéredett ujjai már szinte ráfagytak a pálcájára. Hosszan lehunyta a szemét, majd lassan kinyitotta: a csomag még mindig ott feküdt, nem messze a lábaitól.

Körbepillantott; sehol senki. Rávetette magát a titokzatos csomagra, és feltépte a durva barna papírt.

Könyvek. Rousseau, Dosztojevszkij, Lermontov. És egy kis zacskó, sárgarépával tele.

Az öreg tudta, hogy ott van.

Kirázta a hideg.


Bizonyára észrevettétek, hogy nem valós londoni helyszínekkel dolgozom... Utólag és előre is elnézést kérek érte; még sosem jártam ott, és nem volt kedvem atlaszokat bújni az ügy érdekében. Önző módon bízom benne, hogy közületek se mindenki volt Angliában, és ezért nem fog annyira idegesíteni titeket ez a kis (?) hiba.