SEVERUS

Az ébredés kínjához semmi sem fogható. Hanyatt feküdni és érezni a migrént az elmében felfelé kígyózni– kész gyötrelem. A tehetetlen fáradtság és hányinger együttese úgy borít el, mint fullasztó lepel. A szám íze kesernyés és állott, hajlamos lennék azt hinni, hogy holmi dögöt rágtam el múlt éjjel.

És a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már… Soha már, soha már, a hársfaágak csendes árnyán… könnyű szárnyán messze száll… hess, madár… hogy a francba is van ez az istenverte…

Kavarog a fejem, töredékek úszkálnak benne, az egész elmémben nem fér meg egy ép, teljes gondolat. Sós íz az ajkaimon, vér a taláromon. Ha felülök, a fájdalomhalmaz előredől bennem és tízszeres erővel támad rám. Íz, szín, csíny, tűz…vagyon…

Inkább megpihenek. Mindörökkön, örökké, ámen… Nemesis hová tűnt mellőlem? Tisztán emlékszem… hogy is volt? Innom kell. Vizet! Az ágy mellett, a pamlagnál. Nincs is pamlagom. Ki dobálta szét a könyveket? Össze van gyűrve a szőnyeg. Merre lebeg a talárom?

Vizeskancsó a… padlón. Esküszöm, még egy istenverte rím tolul fel, és… Víííz…

Megrohanom a kancsót az ágy lábánál! Meg kell rohannom! Nekifekvés, vedelés… Rég voltam ennyire kiütve.

Lucius mondta egykor, hogy aki nem bírja az alkoholt, ne éljen vele. Csak felesleges megaláztatásokon esne át. Ezzel szemben most itt ülök (mint fák tövén a bolondgomba), és önnön gyomromat szorongatom, hogy elmúljon ez a roham. De megszabadulni nem tudok, sem az érzéstől, sem a vacsorámtól – gyanítom, hogy nem is vacsoráztam. Jó szokásom.

Eltűnt. Mind megittam volna? Fáj a fejem. És mocorognak a zsigereim. Miért van ez? Mit vétettem, én uram? Talán gyűlés volt tegnap. Kipróbáltam az új fejlesztést. De hát nem magamon szoktam kísérletezni! Kizárt, hogy azt a bájitalt… Vagy leittam volna magam? Lehetetlen, öt éve nem próbáltam, és nem is hiányzik… És mi ez a szorító érzés? Szétpattan az ágyékom.

Nem, ez a merevedés szinte fáj. És elöntenek a forró hullámok… összefolytak a szemem előtt a kontúrok. Még mielőtt vadul izzadni kezdenék… Mi a fene ez az egész? Remélem, mielőbb visszanyerem az emlékeim, különben elég nehezen tudnám megmagyarázni magamnak, miért térdelek beteg-kemény erekcióval a szobám padlóján, és próbálom visszatartani a hányingerem. És ez a sós íz… kísérteties. Jó vad buli lehetett.

Keresnem kell még vizet! Ki kell vánszorognom a fürdőbe! Nem oly nagy feladat, minden valamirevaló halálfalónak megy ez, főleg a beiszunk-kifekszünk típusú gyűlések során, melyekre… én sose mentem el.

Tessék, mennyi év gyakorlat veszett el, s most nem tudom, hogyan kéne… de akkoris kimászom, ha beledöglöm is! Ha kell, négykézláb, ha kell, közben A hollót szavalva, hogy túlharsogjam a benső hangokat.

Ráfeküdtem a csapra. Jól nézünk ki! Vadul szívjuk a vizet, és senki sem állíthat meg! Nos, ez a víz egy kicsit más, mint az a víz. Valami mást ittam volna az ágy mellett? Mi volt abban a kancsóban?!

A részletekkel ráérünk később törődni. Most, miután kellően leszívtam magam, visszafekszem aludni, és… hol van Nemesis? Mintha ezt egyszer már kérdeztem volna magamtól. Hát majd felelek rá, ha végre kialudtam magam.

Ez nem volt valami jó ötlet. Józan ítélőképességem visszanyerésére elég volt tíz percnyi, minden tekintetben hullamerev fekvés, de lélekjelenlétem visszaszerzésére még várnom kell. Vámpír, én?! Most már vannak halvány emlékeim az incidensről. S mégiscsak kipróbáltam azt a bájitalt az este! Hova tettem az eszem?! Van egy sejtésem.

Kellemes fejlesztés; az egyetlen hibája, hogy mellékhatásként erekciót okoz. A fő célja viszont az érzékek kiélesítése. Ideális holmi lopakodások idejére, persze még ki kell küszöbölnöm azt a kis mellékhatást…

Aztán, ha véget ért a háború, a főhatást fogom kiküszöbölni, és piacra dobom a szert, mint potenciaserkentőt. A nyereségből felújítom a kúriát, kibővítem a könyvtáramat, és elindulok vámpírokat kutatni Erdélybe.

A fenébe. Vámpírok. És Nemesis, ismét-megint Nemesis. Hát soha nem lesz ennek vége? Álmatagon, csüggetegen, felindultan vagy felszabadultan, soha nem lesz nyugtom ettől a kolonctól, melyet a Nagyúr parancsolt rám? Eleinte szórakoztató volt, igen. De a nyárra is tél jön, ismerjük a közismert toposzt ugyebár… Unom a leányt, minden mókájával, jó kedvével, örömével és bánatával, azt akarom, tűnjön el az életemből, mielőtt érte harangoznak.

Óh, bár harangoznának érte! Ha eltenném láb alól… Igen, sajnálatos, hogy vonzódom hozzá, de még kellemetlenebb, hogy a hatása nem kielégítő. Nem képes manipulálni engem, nem uralja az érzékeimet, korántsem foglal le úgy, mint Juliette; mindezek alapján arra a következtetésre jutok, hogy épp hasonlóságunk az oka összeférhetetlenségünknek. Sőt a bekövetkező unalomnak. Hisz összeférünk, igen: ez a legnagyobb probléma! Mily dühítő, hogy amiben épp nem értünk egyet, meglepő gyorsasággal megegyezésre jutunk! Hogy mindig ugyanarra támad gusztusunk; hogy ellopta az ízlésem, hogy felaggatta a szobája falára, kipingálta az arcára, s benne ül pillantásában a hideg érzéketlenség, mely az enyémet oly régóta fűti.

Igen, az érzéketlenség… a fogalom kifordult önmagából, áthat és forróságot kavar bennem, csodás paradoxon, s mindketten ebből táplálkozunk, mióta megszűntünk értékelni az emberiséget. S ezt is ellopta tőlem, ebben sem lehetek egyedül, mert ő gyenge utánzatomként folyvást a nyomomban jár!

Mindazonáltal nem fogom meggyilkolni, hisz több mint bizonyos, hogy az öreg Dumbledore rajtam keresné a testét. Megmérgezni sem ajánlatos, mert az tegnapi csínyének megismétlése lenne – némileg módosult (és jóval végzetesebb) változatban. Ha ő bájitalt csen az italomba, nekem valami frappánsabbat kell kitalálnom fanyar visszavágóként.

Elvégre én vagyok kettőnk közül a kiindulási pont, s ő csak a tulajdonom, most, hogy már egészen az enyémmé lett, mindennapjaiban és az éjszakában is. Uralni akarom a gondolatait és a cselekedeteit, ha már különösebb örömömet nem lelem benne magában.

Átkozott bájital, nem fog egyhamar elmúlni a hatása. A lohadási esély pillanatnyilag egy a tizenöthöz.

Ne gondolj; mi van a térben s mi van az időben, ne legyen a te gondod. Vezessen az önmagad iránti igényesség. S hogy ez mit jelent a gyakorlatban?

Kézbe kell venni a problémát, ha önnön boldogulásunkról van szó.

Négy napja lehetett, mikor utoljára maszturbáltam. Nagy sikerű akció volt, lévén hogy Nemesis rámnyitott. Nem igazán törődtem az érzéseivel, reméltem, hogy nincsenek neki olyanok – de azt a szívességet azért megtettem, hogy megvártam, míg becsukja az ajtót és nesztelenül távozik.

Egyébiránt nem vagyok a félmunka híve, úgyhogy amint meghallottam a zár kattanását, erőteljes mozdulatokkal folytattam, amit elkezdtem.

Most sem fogok másképp tenni. Először megadom a farkamnak, ami jár, aztán vár a reggeli, és Nemesis higgadt megfenyítése. Enni nem fogok, abban biztos vagyok – úgy érzem, a gyomrom kapacitása napokig értékelhetetlen lesz. A lány viszont megérdemli, hogy fűzzek néhány megjegyzést a tegnapi tréfájához, és úgy hiszem, ennek a feladatnak mindenképp eleget fogok tenni.

Aztán persze lefektetem, mint mindig, ha kétségeim vannak az emocionális hűsége felől. Bánom is én, gyűlöl-e, szeret-e, csak köszöntsön reggelenként, és magázzon majd az óráimon. Mint már mondtam, nem állhatom a félmunkát. Szeretem a pontosan körülhatárolt kapcsolatokat, s belekapaszkodom a napi rituálék nyújtotta rendszerességbe, hogy tudjam, érezzem, rendben van minden. Saját szabályaim nélkül széthullanék.

A talárom szétfejtésével nem kell sokat bajlódnom. Úgy tűnik, valami zseni végigszaggatta az anyagot a gombok mentén. Még nem emlékszem mindenre a múlt éjjelből, de tudom, hogy Nemesist fogom hibáztatni érte. Azt hiszem, ez evidens. Ha az ember egy nála jóval fiatalabbal folytat viszonyt, a legjobb a dologban mégiscsak az, hogy mindig van kire hárítani. Több tapasztalattal a hátad mögött már kevesebb hibádat kell beismerned – s jóval többet kenhetsz a partneredre.

Kenésről jut eszembe… bár kissé kábult vagyok, azért viszonylag jól eltájékozódom a taláromban. Sok ész nem is kell hozzá (sajnos), mivel egyesek (nem mondok neveket, nemeket, csak azt, hogy Neme’) épp eléggé megtépték ahhoz, hogy átjárható legyen. A boxert, melyben alsóneműmet tisztelhetem (most éppen nem, mert nem vagyok benne), szintén bántalmazhatta valaki az éjjel, mert sehol sem találom. Mindegy, kiverem, aztán jöhet a közösségi élet.

Remek, hogy véres a csuklóm. Mi a fene történt az éjjel?! Nem érdekel, nem érdekel, leöblítem! Miért is vagyok a fürdőszobában, ha nem azért, hogy szükség esetén a csaphoz vagy a vécéhez folyamodjak? Beüthettem a kezem az éjjeliszekrény sarkába alvás közben… a másik lehetőség, hogy Nemesis összekarmolászott, vagy úgy döntött, hogy vadmacska lesz és halálra harap, esetleg ideiglenes vámpíri mivoltomat kívánta utánozni, mellékes.

Leöblítettem. Való igaz, Nemesisnek ezért még lakolnia kell. A fenébe is, lenyúzta a bőrt a jobb csuklómról! Vigyáznom kell a sebre, ha nem akarom, hogy a hús is ledörzsölődjön. Akkor aztán szépen néznék ki, a diáksereg kárörömére. Tessék, itt van a mogorva bájitaltanár, lehet utálni, és még a jobb csuklója is be van kötve, vajon nincs, aki kényeztesse, azért nyűtte el?

Nincs kedvem sebkenőccsel kúrálni a felületet, lévén hogy egy főzet juttatott ebbe a kellemetlen, szédült reggeli állapotba. Valószínűleg egy kis időre elvesztem bizodalmam a bájitalokban, legalábbis az endokrin típusúakban. De a kenőcsök se élveznek elsőbbséget. A fenébe mindazzal, ami folyik vagy kenődik! Hányni fogok.

NEMESIS

Nos, remek, de ez még nem a világvége, nem igaz? Még nem osztották ki a Nobel-békedíjat, még nem állt be a világbéke, nem lett az év divatszíne a rózsaszín, és nem békült ki a Slytherin és a Griffendél! Esetleg holmi Nobel-békadíjról van tudomásom – azt én osztottam ki titokban Umbridge-nak. Bár még ő sem érdemelte ki igazán a posztját, mert egy árva brekegés sem hagyta el a száját a gyengélkedőn, mikor megcsapoltuk. Talán a Silencio akadályozta. Ejnye, ejnye, hogy én hátráltattam volna a világbajnokságban?!

Csodásan jóllaktam. Egészen felderít a dolog. Már nem is vagyok úgy elkeskenyedve – bár ehhez lehet némi köze annak, hogy ülni is alig tudok… Sev kitett magáért az éjszaka, és másokért is, mindez bőven elég lesz egy hétig.

Vagyis elég lenne, ha holmi érzelgős griffes lennék, akinek a napirendi programjában ugyanolyan színnel áll a reggeli, mint az ölelés. De hát mit tegyen szegény slytherin lány, ha csak a szeretkezést tartja fontos napirendi pontnak? Én azt mondom, kövesse szíve szavát. Vagyis nem, nem, éppen ez az, ami a griffendélesek dolga. Mi minden más egyebet követünk.

No igen, azért tényleg fáj egy kicsit. De ki mondta, hogy üldögéljek egész nap?

Nos, a sétálás is fáj, rendben, bevállalom. A legegyszerűbb az lesz, ha tovább heverek élettelenül a szobámban, mint egy darab fa, méghozzá az odvasabb fajtából. Viszont édesen melenget a tudat, hogy kedvesem ébredése még ennél is kellemetlenebb érzetekkel párosult. Valószínűleg kidobja a taccsot a szemnyitástól számított három percen belül, aztán tántorogni fog, szédülni, szomjazni, végül őrült merevedése lesz, legalábbis ha abból a kancsóból kísérel meg inni, amit az ágy közelébe tettem.

Jé, két napon belül már másodszor mérgezem meg, vagyis – a hivatalos definíció szerint- juttatok idegen anyagot a szervezetébe. Nade a tegnapi éjszaka ő is juttatom belém ilyesmit bőven, úgyhogy azt hiszem, még adósa is maradtam. Szívem és számításaim szerint három beöntés sem torolhatná meg eléggé ellenem elkövetett merényletét, bár szó se róla, amilyen iszonyú, olyan érdekes élmény volt.

Érdekes, mert nem élveztem nagyobbat, mint máskor, ellenben rohadtul be voltam gazolva, és ez határozottan megadta az ízét a dolognak.

Talán nem kellett volna megejtenem ezt a kis csínyt a kancsóval. Dehát túl sok volt ez nekem! Reggel kitámolyogtam az ágyból, és első tudatos pillantásom a finoman világító kék folyadékra esett a polcon álló lombikban. Innen már csak egy lépésre volt a terv föllobbanása, s a szer vízbe keverése, s ágy mellé készítése. Felszínre tört bennem a Black-vér, oder? Nem tudtam megállni…

Könnyen lehet, hogy rosszul tettem, jó híveim. Ha Sev rájön rossz húzásaim (és most nem szexuális értelemben gondolom) kiindulópontjára, vagyis hogy némileg borsot akarok törni az orra alá, hát ki tudja, hol leszek elszállásolva nyáron… Cselédszoba, konyha… esetleg kandalló…

Mert abban bőszen reménykedem, hogy hazavisz magával a nyárra, hosszúkás szemfogak ide vagy oda. Majd összemennek újra. Ez is csak az ő rossz hatása, én tudom. Mint ahogy a lassan kialakuló rendmánia vagy a rendszertelen –de immár létező- étkezés.

Jut eszembe, étkezés. Arra remélhetőleg nem jön rá, mit műveltem a csuklójával hajnaltájt… Ha tudná, nem merne többé háromauroros felügyelet nélkül elaludni mellettem. Bár gyanítom, mellettük sem érezné magát biztonságban. Szegény, szegény Sev… Mindenki téged bánt… Én - és minden felmenőm. Legalábbis a múlt kísérteteként apám emléke is belekontárkodik a lelkedbe néha, ebben biztos vagyok. Ó, kedves, azért neked is van lelked, és néha kár érte…

SEVERUS

két, há… Nemesis, ahogy első találkozásunkkor a földre térdel, s könyveket rendezget – előttem. Viorica Wanderbloom,

amint a legújabb Nimbusz Sebest reklámozza, leheletfinom bordó szoknyában… felül, és… szélfuv… szőke hajtincsek

lebegnek…Lucius a kviddics-világkupa-döntőn ötödikben… ezt most hagyjuk… Cathy McDoggan a fülembe búgja, hogy…

tanár úr, én…én… K-t szeretnék… Alicia Kenneth, ahh három lángnyelv whisky után már bármire hajlandó volt… ki ne

hagyjam… az a lány az alagútban… elvittem vajsörért, de sose értünk… a… az a kékhajú… Svk tanárnő… hányadikban is?

Mrs… szőke… az a hatsarlós kurva a Zsebpisz… az mondjuk… nem volt jó… Narcissa… ő… ő meg csak lett volna jó…

Larissa Mal… délceg járás… széttárni… szét…szét…kikötözni… a kis Bella… erőszakos… lelkes… azért gyűltünk… itt ma

össze… Juliette… hányszor voltál… szájjal, mert az kell tudod úgy a legjobb, na még egy kicsit… ha esetleg de talán ne vedd

ki már de mégis a pincében igen mi van nem tetszik sötét helyek majd bebarangoljuk őket bebarangollak, te is akarod sötét

helyek tárd ki gyertyát nézni kell akarom, csak lassan kényelmesen nem expressz majd én nyelvvel vagy ujjal ahh a hajad,

terítsd szét a hajad akkor erősebben döflek akarod és olyan fekete szőke fekete fekete vöröhhhs keeeeeeell LARISSAAAAA!!!

Remek. Megint vérzik a csuklóm.

A bűvös 40. fejezet. Menának üzenem, hogy mindenben igaza volt, és tényleg kezdett már leleassulni a cselekmény, sőt. Némileg közkívánatra rendeztem a dolgokat a fejemben, és egy jóleső napozás néhány órája alatt kigondoltam, mihez is akarok kezdeni ezzel a regénnyel. Így hát jó hírem van: már tudom, mi lesz a vége. :D Ez nálam ritka... A sztori némileg célirányosabban halad tovább. xD