,,Bár volna örök álom életem!

S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem

Az öröklétnek hozza egy sugára.

Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,

Az is jobb volna, mint e lét rideg,

Éber világa, annak, akinek

Szíve ez édes földön csupa mély

Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.”*

A könyvek feltornyozva ágyam mellett. Egyedül vagyok. Egészen a sarokba húzódva ücsörgök, megbújva, mint egy darab csönd*, a tudásból épített torony légkörének védelme alá simulva. Egyetlen kötet pihen ölemben immár: Paul Verlaine versei lapulnak benne. Mit lapulnak… büszkén, emelt fővel hirdetik a szépséget, míg én sunyi módon összehúzom magam.

Kicsit összezavarodtunk. Én és a lelkem. Nos, megpróbálok mindent elmagyarázni: apám esküdt ellenségét szeretem, s kedvesem életének egyik fő megkeserítője a tulajdon apám. Nem beszélve arról, hogy apám és kedvesem egyidősek. Csoda, hogy a sok kontraszt a szívembe markol? Ambivalens érzések keringenek bennem, de a ráció fog győzni: gyűlölni fogom apámat, ahogy McCinsont is gyűlöltem egész életemben, főleg mikor nemzőmnek hittem. Pokolba az összes hitt és valós felmenővel!

- Ugyanaz a Sirius Black, aki… -kérdeztem akkor bizonytalanul. Talán még hebegtem is kissé.

,,Nem szólt, nem is nézett énrám.”* Csak bólintott, komoran, keserűen.

- Uhh. –sóhajtottam, mikor rádöbbentem, mit is jelent ez, legalábbis mit jelentene normális esetben. Kapcsolatom Severusszal semmiképpen nem lehetne hosszútávú: ahányszor rámnéz, ugyanakkor apámat is látja, a rohadt, szemét griffendélest, aki tönkretette a diákkorát.

De ez nem normális eset: az övé vagyok, így hát ő az enyém: nem dobhat el magától. Az övé vagyok, és a Slytheriné, mindazok ellenére, amit jóatyám valaha is tett és okozott. Nem vagyok és nem is leszek soha griffendéles, ezt bizton tudom. Tehát félre a lelkizéssel, ez az ő szokásuk! S elő az éltető logikával!

- Haragszol? –kérdeztem szomorkásan, az ágytámlát kémlelve.

Rövid, gúnyos nevetést hallatott és nem válaszolt.

- Severus! –emeltem fel a hangom, elfelejtve, hogy elvileg most ő a pátyolgatnivaló sértett fél.

- Mit mondhatnék? –nézett fel rám tűnődve, sötét szemében mély gonddal. –Azt akarod, hogy hazudjak? –kérdezte fintorogva.

- Ezt úgy értsem, hogy…

- Igen. –merev háttartásával, összehúzott, méregető tekintetű szemeivel igazán baljós jelenség volt.

- Remek. –fújtattam. –Rám is, igaz? Olykor engem is egy Blacknek tekintesz, mondd csak meg nyugodtan.

- Így van. –felelte egykedvűen. –Mikor a hajadat tépem. –s ajkára halvány mosoly úszott, enyhe gúnnyal ötvözve.

Én is elvigyorodtam, ahogy visszaemlékeztem, mikor és hogyan kapaszkodtak finom ujjai a szenvedély hevében hajamba, és markolták meg erősen a hosszú tincseket. És az emlékek végigpörgetése után már biztos voltam benne, hogy tréfált az imént. Ugye tréfált?

Talán amolyan férfidolog ez. Kellemes dolog kárörvendően az ellenségedre gondolni, miközben a lányát döngeted. Így lenne? Meg kellett volna kérdeznem –de akkor inkább nem szerettem volna tudni a választ.

- És mi lesz ezután? –kérdeztem vontatottan.

- Mi lenne? –kérdezte ő; a beszélgetés óta először csillant meglepetés szemében.

- Én is ezt kérdem. –tulajdonképpen nem tudtam, mire akarok kilyukadni, a fő, hogy beszéljek róla.

- Nyáron találkozol vele. –mondta úgy, mintha cruciatusszal kényszerítettem volna ki belőle a szavakat.

- Ezt is Dumbledore akarta így? –érdeklődtem fanyalogva.

- Kettőt találhatsz. –felelte cinikusan, és nemtörődömséget színlelve megvonta a vállát.

- Tud rólam egyáltalán? –suttogtam kétségbeesve, hiszen ki akar találkozni azzal a Sirius Blackkel, aki úgy beszél az emberrel, akit először lát életében, mint egy hitvány szargombóccal?

- Kétszeresen is. –susogta Snape. –Tudta, hogy van egy gyermeke, mikor a feleségét elrabolták veled együtt… pár napos lehettél… a kis kiválasztott, hm? –mosolyodott el keserűen. –És jópár hete tud rólad, mint elrontott kölykéről, akit egy Snape-nek rendelt a Sors. Minő gusztustalanság, igaz? –tette hozzá cinikusan.

- Az. De ha megengeded, én azért megpróbálom élvezni a helyzetet. –simítottam végig arcán, tréfás hangnememmel ellentétben lágyan és óvatosan.

- Azt hiszem, egyikünk sem tehet okosabbat, mint hogy élvezi a helyzetet. Elvégre jöhetne még rosszabb is. –morogta komolyan. Igen, határozottan az optimizmusa a szexepilje.

Nem bírtam tovább; szomorúan odabújtam hozzá, és a derekát átölelve mellkasára hajtottam fejem, hogy egy kis vígasztaló ölelést kapjak. Lassan elfeküdtünk az ágyon, s egymás karjaiban, arcunkon határozott világundorral meredtünk a félhomályba egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy már jópár perce bűbájtanom van…

Hát itt tartunk most. Hetek teltek el, s én újra és újra végigpörgetem emlékezetemben azt a napot. S újra és újra megállapítom magamban: kábé annyi esélyem van arra, hogy túléljem a találkozást az apámmal, mint arra, hogy Umbridge segédje legyek.

Persze, a két alternatíva között az a különbség, hogy míg az előbbi igen hasznos lenne, az utóbbi megvalósítására nemigen vágyom.

Sokat ültem a szobáman ezekben a napokban. Snape se igen jött fel hozzám –tudta, hogy egyedül akarok lenni, hogy megemésszem a dolgokat. Hát, ez nem sikerült, viszont ma rájöttem a megoldásra: nem kell megemésztenem semmit, még csak elfogadni sem: egyszerűen csak élnem kell az életemet tovább, és kész. Hamis ígéret, ostoba ámítás, hogy bármiféle traumát el lehet fogadni –dehogy lehet. Egyszerűen csak létezni kell tovább, és ki-be lélegezni egész nap.*

Ezen elhatározásomnak megfelelően, most lemegyek a nagyterembe, és eszem valamit, lévén vacsoraidő. Már elég késő van, nem hiszem, hogy sok diák mászkálna arrafelé.

Lassan, megfontoltan lépkedek a régi kőlépcsőkön –s eszembe ötlik, hogy az effajta éhség csillapításánál ezerszer jobb, ha felkeresem Severust az érzékek birodalmában. Álmos mozdulattal irányt váltok hát, és a nagyterem felé vezető balkanyar helyett jobbra fordulok: a pincék világa felé.

Ahogy leérek a lépcsőalj végére, s kezdem felfedezni az erősen félhomályban lapuló alagsor titkait, hirtelen rúgást érzek a lábamon, és a következő pillanatban úgy hanyatlok a földre, mint egy bowlinggolyóval elgázolt bábu.

- Jesszus! Bocsáss meg! –hallom valahonnan fentről a kétségbeesett hangot.

Beütöttem a fejem, s érzem, ahogy lüktet koponyámban a fájdalom. Istenem, add, hogy ne agyrázkódás legyen…

- Jól vagy?

A földön fekve lassan kinyitom szemem –és belebámulok a sötétségbe, amit furcsa, lila és zöld pöttyök tarkítanak, hogy még izgalmasabb legyen.

- He? –nyögöm ki az első szót, ami eszembe jut.

- Uhhh… a gyengélkedő túl messze van… Bevigyelek professzor Snape-hez? Mid fáj? Úristen, bocsi! Véletlen mentem neked, esküszöm!

- Te… -erőlködve próbálok beszélni -…nagyon vallásos nevelést kaptál, ugye?

Ha látnék is valamit az arcából, azt mondanám, hogy elvigyorodott.

Lassan, de biztosan kezdem visszanyerni a látásom –a pöttyök eltünedeznek, és körvonalazódik előttem egy dús hajzattal keretezett arc és egy hozzá tartozó felsőtest. Bár még hullámzik a kép, de szinte már kezd minden rendben lenni –valószínűleg az este magamhoz vett nyugtató főzet gyengített le annyira, hogy egy esés ekkora megrázkódtatás legyen.

- Mi a neved? –sóhajtom a fölém hajoló kétségbeesett lánynak. Szándékosan úgy beszélek, mint egy haldokló, és élvezettel nézem a rajta eluralkodó egyre erősebb pánikot.

- Vigyelek oda hozzá? Belebegtetlek! Vagy nem szabad most hirtelen felemelni? Mi fáj? –hadarja.

- Mi… a… neved. –folytatom a kegyetlen hadjáratot.

- Virginia. Beviszlek a profhoz, készülj. –azzal már emeli is a pálcát.

- Állj! Várj egy kicsit. –még pár pillanatig fekszem, majd nagyokat sóhajtva felegyenesedek ültömben, és megtámaszkodom magam mögé húzott karjaimon.

- Te… te vagy az! –konstatálja Miss Virgin meglepődve.

- Nem… az AZ egy könyvcím. Stephen King regénye. Volt szerencséd olvasni? –kérdem rosszullétet színlelő arccal.

- Ööö… nem. Na, mi legyen? Jobban vagy már?

- Úgy is mondhatjuk. –pillantok érdeklődve griffendéles emblémájára, és ravasz mosolyra húzom szám.

- Te viszont nagyon hasonlítasz valakire. –jegyzem meg elmélkedve. -Hm… arra a vörös hajú langaléta fiúra, akit az előbb láttam az előcsarnokban. Néhány slytherin játszott vele… Gondoltam is, hogy valaki segíthetne neki, de ugyebár én gyenge lány vagyok… Van testvéred?

- Ügyes próbálkozás. Ront nemrég láttam fent a klubhelyiségben, és azt mondta, hogy elmegy aludni. Szóval, ha nem te vagy az, akkor ki vagy? –kérdi vigyorogva, és kezét nyújtva fel akar segíteni. Én viszont úgy ítélem, jó nekem itt a földön –legalább pihenek egy kicsit. Egyszerűen, de annál zseniálisabban reagál erre –ő is leül a hideg kőre.

- Ha már az ügyességnél tartunk, pompás rúgás volt. Hol tanultad? –érdeklődöm félmosollyal, és közben irigykedve szemlélem vörös hajkoronáját.

- Ha az embernek van egy rakás bátyja… Amúgy bocsi, tényleg véletlen volt, sajnálom.

- Mit? Azt, hogy véletlen volt? –kérdem felvont szemöldökkel, táncra hívó tekintettel.

- Leginkább azt, hogy olyan hatásos volt. Jobban esett volna, ha nem esel el.

- Attól függ, kinek. Én például jót estem, de hogy ez kinek esett jól…

- Nekem biztos nem…

- Áááá….

- Hányszor kérjek még bocsánatot? –kérdezi félig mosolyogva, félig bűntudatos arckifejezéssel –rejtély, hogy hozta össze ezt a kettőt.

- Momentán nincs a raktáron, úgyhogy sajnos ezzel nem szolgálhatok. Esetleg egy kólát? –vonom meg a vállam flegmán, és figyelem a vöröske válaszát.

- Hát, ha megmondod, mi az, elfogadom.

-Fekete, gyanús összetételű lötty, amitől nem tudsz elaludni, és a kalciumot is kiszívja a szervezetedből. –felelm kárörvendően, és élvezettel zsebelem be a meghökkent pillantást.

- Miféle bájital ez?

- Rendkívül hatásos. Hosszú távon mérgező. De ha esetleg megkívánnád, szólj; nagyon finom.

- Kösz, inkább kihagynám. –fintorog mosolyogva.

- Hidd el, fogod te még kívánni, ha beárullak Snape-nek, hogy éjnek idején felrugdosod a védenceit a folyosón. –adom fel a labdát, közönyt erőltetve arcomra.

Rövid, jókedvű kacajt hallat, majd feláll és ismét a kezét nyújtja.

Ezúttal elfogadom. Nem veszi fel az ironikus megjegyzéseimet, és érti a blöfföt –Griffendél ide vagy oda, nem is rossz!

- Felkísérjelek a… hol is laksz te? Nem vagy besorolva, igaz? –kérdi kíváncsian.

- Megvan a magam háza. –felelm hűvösen. –Én viszont szívesen felkísérlek –kérlek, mondd el a jelszavatokat is, ennyivel tartozol egy ekkora ütés után.

- Haha. Hát, ha akarod, és nem élsz vissza vele, akár… Felőlem…

Meglepve pislogok egyet –ez nemhogy nem vette sértésnek a szórakozásból tett megjegyzésemet, de még igent is mondott rá!

Micsoda változások Roxfortban.

- Mit kerestél odalenn? –kérdem egykedvűen, mikor már az öreg kőlépcsőkön menetelünk felfelé a torony irányába.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. –feleli cinkosan, és megvonja vállát.

- Üzleti út. Na és neked? –vágom rá némileg derűsebben.

- Hasonlóképp.

Érdeklődve kémlelem profilját, és magamban elégedetten konstatálom, hogy mégsem minden griffendéles hülye.

- Őszintén szólva nekem órám lett volna, de végül is már mindegy. –sóhajtok színpadiasan, és próbálom észrevétlenül lelassítani lépteimet.

- Mi? Viccelsz?! Ellógni Snape órájáról? Ha attól a ténytől eltekintünk, hogy valószínűleg leveszi a fejed, még mindig ott van a lehetőség, hogy befőzi szobadísznek!

- Köszönöm, hogy ennyire szépnek tartasz. Részemről a szerencse, hogy ilyen adottságokkal áldott meg a Sors…

- Meg amúgy is, mért ilyenkor van órád? –kérdezi izgatottan.

- Magánóra. –felelem tárgyilagosan, és elégedetten hallgatom, ahogy hangos koppanással leesik neki a tantusz.

- Hát az klafa. Snape, éjszaka, alagsor… a legszebb szavak, amiket valaha is egy mondatba tettek. –nyög fel részvétteljesen; majdnem elnevetem magam.

Nos, a plusz benső poén az, hogy én tényleg szépnek tartom ezeket a szavakat…

- És te? Mit kerestél odalenn? –kérdem egy inkvizítor kitartásával.

- Büntetőmunka. –sóhajt.

- Az is szép szó. –mosolygok gúnyosan.

- Legalább olyan szép, mint a Snape, mi? –feleli fanyalogva, és felgyorsítja lépteit.

- Itt is vagyunk. –torpan meg egy brutális dromedár festményénél, amin első ránézésre is több a rózsaszín, mint amennyit ép esztétikai érzékkel megáldott ember el képes viselni.

- Te hol alszol? –néz rám érdeklődve, miközben nekitámaszkodik a kép mellett a falnak.

- Az elsőn. –felelem, és ezzel egyidőben hatalmas döbbeneten esem át: miféle indíttatásból fecsegtem el neki?

- És már teljesen jól vagy? Biztosan? Mert ha gondolod…

- Roppant ésszerű lenne, ha, miután én felkísértelek téged, te lekísérnél engem. –szűröm fogaim közül a szavakat dallamosan.

- Hát ja… van benne valami. –vigyorog, mint a mellette ébredező festményszörny.

- Szóval… mi is a teljes neved? –kérdem fecsegő hangnemben, és én is megtámasztom mellette a falat.

Felhúzott szemöldökkel, enyhe csodálkozással néz rám.

- Nem foglak lenyomozni és összerugdostatni négy izompacsirta slytherinnel pusztán bosszúból. Nem érné meg a fáradságot. –legyintek álmosan.

- Á, vagy úgy. Ez esetben Virginia Weasley, örvendek. –nyújtja felém vidáman a kezét.

- Susan Wallace. –sziszegem kelletlenül az új nevemet. Igaz, jól bejárattuk már Severusszal –mindig kérem, hogy ezt a nevet mondja, még akkor is, ha esetleg nem a józan esze dominál, és csak annyit tud sóhajtani, hogy Neme’…

- Virginia? Hogy bírod ezt elviselni? Ugye megtiltottad mindenkinek, aki él és mozog, hogy így hívjon? –kérdem fanyalogva.

- Honnan tudtad? –fintorog ő is. –Ginny vagyok mindenkinek.

- Hát, ha elképzelem Snape-et, amint téged le-,,Ginny”z…

- Jól van na! Álmos vagyok már, nem tudom, mit beszélek… Holnap… vagy majd… na egyszer talán még találkozunk. –feleli, és tényleg rájön az ásíthatnék.

- Ez esetben jó éjt. Az elkövetkezők már rosszabbak lesznek. –felelem, biztatóan utalva szerény személyemre, majd biccentek, és egykedvűen elindulok szobám felé. Persze előbb figyelmesen megvárom, míg elmondja a jelszót –meglepetésemre nem suttogva, hanem egészen érthető hangon.

Már nem vagyok éhes –és egészen jó tervek keringnek az agyamban ezzel a Ginnyvel kapcsolatban.

*Edgar Allan Poe: Álmok

*,,mint egy darab csend”: József Attila -versrészlet

*,,Nem szólt, nem is nézett énrám”: szintén.

*és aztán ki-be lélegzem egész nap… Tom Hanks: A szerelem hullámhosszán (a felesége halálának túléléséről)