II. Rész

A pályaudvaron

Türelmetlen sóhajjal összefontam mellkasomnál a karjaimat. Hol késik ennyit a gépük? Persze persze, az a mogorva férfi rögtön elkezdett magyarázkodni, hogy az időjárás, meg minden, de akkor is! Sosem voltam az a türelmes fajta, de ez már túltesz minden határon. Kezet éreztem a vállamon, mire összerezzenve megpördültem tengelyem körül, de csak a kollégám és egyben társam, Ryan volt az.

-         Jess, itt vannak

-         Szuper!

Lelkes felkiáltással, futva indultam meg a fel-leszállós ajtó felé, nem törődve a bosszankodó takarítónővel. Kinyílt az ajtó, és Bobbyt láttam meg először. Széttárt karokkal vígan szippantotta magába Wisconsin édes illatát.

-         Végre végre végre!

Sikítva ugrottam a nyakába, mint egy nyolc éves kisgyerek. Ő megtántorodva hátralépett, sikeresen nekitolatva a kifelé tartó Mylesnak.

-         Ezt a meghitt, összeborulós jelenetet nem lehetne későbbre hagyni?

Szégyenlős, gyermeki pírral szakadtam el tőle, ám amint feltűnt Jack, őt is jól megszorongattam.

-         Hiányoztál, bratyó!

-         Te is nekem – búgta mély hangon a fülembe, amitől még szorosabban fontam karjaim a nyaka köré. Szemet szúrtak a többiek is, amint zavart mosollyal félrehúzódnak, ó és persze a csodakutya, akiről annyi mindent hallottam.

-         Levi! – széles vigyorral leguggoltam, mire odasietett és hideg nóziját a tenyeremnek nyomta. Ryan köhintve előlépett a háttérből, így kénytelen voltam felegyenesedni.

-         Öhm, emberek, ő Ryan Stone, a társam. Ryan ő a bátyám, Jack, Bobby, Lucy, Demetrius, Myles, Sue, és persze a csodakutyus, Levi.

-         Látom jól informált vagy – mosolyodott el D, mire Jack megrázta a fejét.

-         Menjünk végre haza! Mert ugye anya átrendezte az egész házat, hogy elférjünk?

Bólintottam, mire nevetve felkapta a táskáját. Nem laktunk messze a reptértől, így gondoltam gyalog vágunk neki a tájnak. Gyerekként szinte minden nap megtettem ezt a több kilométeres utat, de rá kellett jönnöm, hogy ez a csapatnak még túl sok. Bár senki egy árva mukkot se szólt, azért valahogy sejtettem. A főút mentén haladtunk, libasorban, néha el-elzúgott mellettünk egy autó. Láttam, hogy Jack meghitten figyeli a tájat, s igyekszik minden apró kis porszemet magába zárni. Lágy, tavaszias szellő csiklandozta az arcunk, ami eléggé csípősre fordult, mire végre magunk mögött hagytuk a várost, és feltűntek a kisebb tanyák, farmok. A levegő is dicsekedett a finom trágyaszaggal, ami nekem annyira megszokott volt már, Myles még is fintorogva húzogatta az orrát. Vállat vontam. Majd megszokja.

            És akkor végre feltűnt. A tanyánk teljesen átlagos volt, olyan, mint egy megszokott amerikai filmben. Ugyan csirkék nem szaladgáltak az udvaron, de már messziről feltűnt a hatalmas istálló. Kutyák ugattak, s egy kisebb ház kéményéből füst szállt fel. Balra a főúttól végeláthatatlan szántóföld terült el, néhány munkagéppel, jobbra pedig egy kesze – kuszás sűrű erdő. Arra szoktam kilovaglásra járni, az erdő mögött ugyanis igazi falusi paradicsom terül el. Folyók, patakok, tavak, mezők, izgalmas terep. Az udvarunkban egy, eléggé megviselt öreg terepjáró áll, ezzel utalva rá, hogy az autózás nálunk nem foglal nagy szerepet. Jack nem úgy viselkedett, mint vártam. Amint beértünk a kapun ledobta a táskáját, s ügyet se vetve elegáns ruhájára fergeteges játékba keveredett a kutyákkal. Egy vizsla, egy kicsi keverék, és egy nagy német juhász fogadott minket kitörő lelkesedéssel. Felvettem a táskáját, és zsebre dugott kezekkel intettem a többieknek: amíg a kisfiú játszik, mi menjünk be.

            Az otthonos, tágas házba belépve rögtön megcsapott mindannyiunkat az ínycsiklandó ebéd és sütemény illat. Egy idősödő, kötényes nő sietett elő a konyhából, ledobta az asztalra a rongyot, amivel kezet törölt, majd széttárta a karjait.

-         Jessi, kicsim!

-         Szia mama

Öleltem át szabad kezemmel, ám mielőtt megszólalhattam volna, hogy bemutassam a többieket, szigorú hangon felcsattant.

-         Ryan drágám, milyen sovány vagy te! Nem eszel rendesen?!

-         Csókolom Mrs. Hudson – mosolyodott el a kiszemelt zavartan.

-         És Jacket hol hagytátok?

-         Anya, ők itt a barátaim.. – összerezzentem. Nem mondhatok olyat, ami még nem igaz. Tényleg szimpatikus kis csapat, de.. – Jack kollégái. Sue, Lucy, Myles, Demetrius, Bobbyt pedig már ismered.

Az asszony felemelte pillantását, és röpke hatásszünet után kirántotta a többiek közül Bobbyt, és szorosan átölelte.

-         Óó, hogy is felejthetnélek el, Manning!

-         Üdvözlöm Hudson asszony, mint látja én rendesen eszek –kacsintotta el magát a férfi.

Ekkor lépett be Jack, nyakig piszkosan, kócos hajjal és jóleső mosollyal.

-         El is felejtettem milyen játékosak

-         Jaack! – tört fel anyából, és szorosan a karjaiba zárta fiát.

-         Szia anya – elmosolyodva nyomott egy csókot a liszttől fehér arcra.

-         Gyertek be, gyermekeim, ne ácsorogjatok ott az ajtóban! Kész az ebéd, Jessi kicsim vezesd őket körbe a házban! Érezzétek magatokat otthon!

A többiek hihetetlenül zavarban voltak, csak Myles vette a jelet, és felakasztva a kabátját a konyhába sietett, hogy kitárgyalják a „mágikus sonkástekercs” elkészítésének a módját, na, és hogy persze megdicsérhesse az ablakban látott rózsákat. Lucy mosolyogva megigazgatta a haját, és felvette a „kütyüs táskát”.

- Jessica, tudnál mutatni egy helyet, ahol fel tudom venni a kapcsolatot Tarával?

- Persze, gyere!

Felvezettem az emeletre, be az én régi szobámba, amit direkt erre a célra alakítottam ki. Hálásan biccentett, amit viszonoztam és visszasiettem a többiekhez. Jack épp egy történetet mesélt Suenak, elhaladva a konyha előtt láttam, hogy anya éppen Levit dögönyözi, miközben Myles kérdéseire válaszol szaktudóan. Karon ragadtam Bobbyt és Demetriust, hogy felkísérhessem őket a szobájukba. Ketten megkapják a vendégszobát. Az emeletre érve visszaindultam, hiszen Bumm annyira jól tájékozott ebben a házban, mint én. Sue csilingelő nevetéssel hitetlenül megrázta a fejét, mire Jack is felnevetett. Mivel láttam, hogy ők is jól elvannak, kimentem rendbe rakni a lovakat.