Csáky Károly

A farsangi szokások hiedelemköre, költészete és dramaturgiája 

Edvi Illés Pál írja a Vasárnapi Ujságban az esztendő eme időszaka kapcsán a következőket: „A farsang – melly szó a német Faschingból van magyarosítva – keresztyén időszámítás és naptár szerint minden európai nemzetnél azt az évszakot jelenti, melly Vízkereszt és Böjt között esik; mint emezt még nagy Gergely r. pápa (Kr. ut. 600 körül) hetven napról negyvenre alácsökkentette és állandóan meghatározta – bezárólag hamvazószerdával kezdetét vevén". 

A farsang minden keresztyén országban házasulásokra, menyegzőkre és tánczvigalmakra szokott fordíttatni, nemcsak falusi köznépnél, mellyre nézve illyenkor van szünidő minden mezei munkától; hanem a városiaknál, sőt az úri rendnél is.” Majd egy párizsi török követet említ a szerző, aki – látván a nagy dorbézolásokat – így írt haza, Konstantinápolyba: „Van az évnek egy bizonyos része, midőn a francziáknak elmegy az eszök és néhány hét mulva, egy arra rendelt napon, port hintenek fejökre, melly által eszöket ismét szerencsésen visszanyerik.” Aztán ekképp folytatja írását Edvi Illés Pál: „Mi illeti e divatnak eredetét, az kétségkívül az ősrégi pogányságban keresendő; névszerint a hajdani híres görög és római nemzetek vallási regéiben, az u. n. mythologiában mellynek ez is maig élő maradványa. Azon nemzeteknek t. i. egyik istenségök volt a bor istene, Bacchus, ki az ősmonda szerint a szőlőtől és a részegítő bor-ital feltalálójának tartatott, és deli ifju, de részeg alakban tisztelgett. Innét a farsangi napok latin nyelven maig így neveztetnek: Bacchanalia. E bor-isten ünnepén, melly épen a téli hónapokban tartatott meg, szoktak papjai részegülten minden kigondolható tréfákat és víg játékokat üzni; a nép is, férfiak és nők vegyest, muzsika-szó és dallározások mellett táncznak eredve, rakonczátlan áradást engedett széles jó kedvének; mellynek kifolyásait aztán a keresztyének is nemcsak utánozták, de uj meg uj élczes találmányaikkal bővítették.” (1857. II. 22. 8. sz.)

Farsang tehát változó ünnep: vízkereszttől hamvazószerdáig tart. Idejét úgy számítjuk ki, hogy az első tavaszi (március 21-e utáni) holdtöltére következő vasárnaptól (húsvéttól) visszaszámolunk hat hetet.

A karácsnyi ünnepkör után ehhez a jeles időszakhoz fűződik a leggazdagabb szokáshagyomány. A közelgő tavasz régi örömünnepe ez, mely egyúttal „a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése”. Gonoszűző és termékenységvarázsló cselekedetek, álarcos, alakoskodó szokások kapcsolódnak napjaihoz. Zajos mulatságok, adománygyűjtő és dramatikus játékok tarkítják az ünnepkört. Ezen szokásoknak igen gazdag a költészete is.  Régen azt tartották, hogy aki ilyenkor nem hagyta abba a munkát, és nem mulatta ki magát eléggé, az később – különösen aratáskor – lusta, tehetetlen lett. 

Egyes helyeken azt tartották, hogy aki farsangkor varr, az később befullad. Az is befullad, aki ilyenkor ruhát foltozott. 

Ajánlatos volt néhány előírást is betartani ez idő tájt. Például ha farsang hétfőjén kukoricát morzsoltak ültetéshez, nem volt szabad beszélni, mert akkor a kikelt növényt később megették volna az ürgék.

Farsangkor a tyúkólakba sárga földet kellett vinni, hogy az állatok jól tojjanak. (Néprajzi Múzeum, EA 15 445. 20–21. l.) 

Pereszlényben ebben az időszakban tartották az új párok lakodalmát is, mert – a hiedelem szerint – „a farsangi menyecske ügyesebb vót, mint a kíső őszi”. Ugyanebben a faluban hallottam, hogy „ha a farsang rövid, akkor a jányok megvénőnek, ha meg hosszú, akkor a véjjányok is férhömennek”.

Jósolgattak ilyenkor a kóváriak is. „Ha a farsang hosszú, akkor abba´ a´ évbe´ a szép jányok, ha rövid, akkor a csúnya jányok mennek férhö´” – mondogatták az itteniek. 

Farsang a Nyitra megyei Menyhén és a környékbeli falvakban is „a jó táplálkozás: az evés-ivás, szórakozás és mulatság ideje”. Ilyenkor van a disznórorok nagy része is.

Bár a legtöbb esemény vidékünkön is farsang három napjára (vasárnap, hétfő, kedd) esett, tudunk néhány más nappal kapcsolatos szokásról is.

Farsanghajtás – koledálás

Paláston kövércsütörtökön a farsang három napját megelőző csütörtök estéjén jártak a gyerekek „farsangot hajtanyi”. Az alakoskodó dramatikus játéknak régebben a felnőttek is szereplői voltak. Lepedőbe, medvebőrbe öltözködtek, úgy jártak a házakhoz koledálni. Kolbászt, szalonnát vagy farsangi fánkot kaptak, s az adománygyűjtő szokás végén mulatságot tartottak. Adatközlőink a szokás részleteire már nem emlékeztek. A palásti Péter Borbála viszont még elő tudta adni az ottani koledáló ének szövegét. Ez így hangzott: 

  „Hajcsátok ki farsangot,

  maj´ szép éneket mondok,

  futok, megyek Dunába,

  fogok fényes halkát,

  teszem tányérkámra,

  küldöm istenkémnek.

  Isten tarcson békességbe´,

  anygyal vigasságba´,

  Kerekes Antal házánál

  tőketüzet raktunk,

  kerüjj tyúk, gerlice,

  ketten nyomdogájjunk.”

A Zoboralja egyes községeiben is kövércsütörtökön kezdték a legények a farsangolást. Menyhén délelőtt a kocsmában gyülekeztek. A cigányok rázendítettek, ők pedig elindultak felsorakozva az utcán, és sorra járták a falut.

Vicsapapátiban a legények kezében egy-egy pálca volt. Azokat egy kör közepébe tették, majd táncolva az alábbi szlovák dalt énekelték:

„Duduly fašangy,

Veľká noc býva,

  Kdo nemá kožuchy,

  zima mu býva.”

Tesmagon szombaton jártak a gyerekek „farsangoznyi”. Nagyobb csoportokban mentek, minden házhoz betértek, s az ablak alatt ezt a dalocskát énekelték:

  „Hajcsátok ki farsangot,

  maj´ szép éneket mondok,

  kerüjj, kakas, kerüjj, tyúk,

  együtt nyomdogálunk!”

A Nyitra megyei Menyhén egykor a fiúgyermekek farsangvasárnap több csoportban jártak „sárdóznyi”. Minden háznál elénekelték az alábbi szöveget, ami után tojást kaptak:

  „Sárdó gyüjjön, hozzon meleget,

  Micsodai meleget?

  Nyári meleget.

  Haj székecske, székecske,

  szőlő dombocskája.

  Zab szemesedjen,

  buza bokrosodjon.

  Király lova húzzon,

  hadba megyünk rajta,

  török fejet hozzon

  lapu alatt lapogjon,

  csóvány alatt cogjon.

  Csík, csík, mácsík

  mákos mácsík.”

   (Manga J., 1942. 37. l.)

Zsérén a farsang utolsó előtti vasárnapját talaj-vasárnapnak vagy tananaj-vasárnapnak nevezték. A lányok itt ebéd után járták végig a falut. Ahol a „talajozók” nem kaptak semmit, ezt mondták:

  „Nem adtak semmit,

  Pocik egye kalászotok,

  Geriny egye tyúkotok.”

   (Manga J., 1942. 33–34. l.)

A nagycsalomijai legények hétfő reggel végezték a „farsangi koledálást”. Az előző napi mulatság után indultak, harmonikaszó kíséretében mentek a lányos házakhoz. Miután elmondták koledáló versüket, meghívták a lányt a délutáni táncmulatságba, Az itteniek verse így hangzott:

Hegyigé farsang, farsang,

  itt is adnak, amit adnak.

  Hej gazdasszony, gazdasszony, fusson a kamrába,

  vágjon eggy kis szalonnát,

  fűzze a nyársamra!

  Hotyha nem ád szalonnát,

  kifúrom a gerendát!”

A lányok szüleitől tehát kolbászt, szalonnát, tojást vagy pénzt kaptak a koledálók. Itt bizonyára csak az első legények járhattak koledálni, mert az adatközlőink állították, hogy csak néhányan voltak. Valószínű, hogy az összeszedett adományokat a zenészcigányoknak adták, ezzel törlesztették járadékukat.

Az ipolyfödémesi legények egy nagy köpenyben jártak koledálni. Oldalukon tarisznya, kezükben kolomp volt. Kolbászt és szalonnát szedtek, az utóbbit egy nagy nyársra „szurkálva” vitték magukkal. Az adománygyűjtés végén jót mulattak, az összeszedett élelmet közösen fogyasztották el.

A kelenyei lányok farsang keddjén mulatság után énekelték az alábbi dalocskát:

  „Elmút farsang,

  itt hagyott,

  a lányoknak

  bút hagyott.

  Leginyeknek

  nagyobbat,

  hogy a tyúkok

  tojjonak!”

Bodzsár Jánosné itteni adatközlő a farsangbúcsúztató másik szövegváltozatára is emlékezett. Ez így hangzott:

  „Elmút farsang

  itt hagyott,

  a lányoknak

  bút hagyott.

  Hozza isten

  másikot,

  vigasztald a

  lányokot!”

Emlékeztek egy-egy mondókára az ipolyhidvégiek is. Farsangi köszöntőjük ez volt:

  „Eljött farsang,

  itt van farsang,

  aki nem ád szalonnát,

  kifúrom az oldalát.”

Farsangbúcsúztatókor meg az alábbi versikét mondogatták:

  „Elment farsang,

  itt hagyott,

  a lányoknak

  bút hagyott.

  Kinek hagyott,

  kinek nem,

  én táncoltam,

  te meg nem.”

Zoboralján farsangkedden volt a tőkeszedés. A tánchelyiségben a legénybíró kijelentette az aktust, kezében egy fazekat tartott, abba szedte a pénzt. A lány a „tőkét”, azaz a pénzt annak a legénynek adta át, akivel táncolt. Az továbbította aztán a legénybírónak. (Manga J., 1942. 38. l.)

A farsangvasárnap előtti csütörtököt az Ipoly mente egyes községeiben – mint már fentebb is említettük – kövércsütörtöknek nevezték. Kelenyén ilyenkor „köllött utojjára jólaknyi, mer´ osztán mán a böjt gyütt”. Ezen a napon húst, pogácsát, „tepertőt”, kolbászt, káposztát ettek. Ipolyhidvégen a módosabb gazdák ebédhez még az aratójukat is meghívták. Előfordult, hogy aratóik a hétfői ebédnél is helyet kaptak; a gazdasszonyok rétest, „húsféliket” sütöttek, ezzel vendégelték meg munkásaikat.

A palóc nyelvterületen végzett gyűjtésekből tudunk arról, hogy egyes helyeken a hamvazószerda utáni napot nevezték kövércsütörtöknek, mivel ilyenkor még el lehetett fogyasztani az összes farsangi ételmaradékot: a húst és a zsíros eledelt egyaránt. Ugyanezt a napot a kelenyei Bodzsár Jánosné viszont zöldcsütörtöknek nevezte, s szerinte ekkor „mán nem vót szabad húst ennyi”.

A bőgőtemetés, alakoskodás

Húshagyókeddi szokás lehetett valamikor a Középső-Ipoly mentén is a bőgőtemetés. Manga János említi Palócföld című néprajzi monográfiájában, hogy egyes helyeken, amikor a farsangot temették, egy trágyahordó saroglyára rossz ládát vagy szalmazsákot tettek; ezt négy legény vitte a vállán, s őket kísérték a többiek, akik közül egyik a papot, másik a kántort utánozta. Mikor a falu végére értek, a pataknál letették a ládát, s valamennyien körültáncolták azt. Volt, ahol a szalmazsákot égették el, miközben ezt énekelték a szokásos temetési dallamra: „Jól jártál te szép virágszál, mert egy nagy gödörbe ugrottál.” (1979. 221. l.)

Adatközlőink vidékünkön már nem emlékeztek erre a tréfás szokásra. Ám hogy a játék egykor valóban elevenül élhetett vidékünkön, azt Ipolyi Magyar Mitológiájának soraival is igazolhatjuk. Egy ipolysági farsangi szokásról írta a honti táj szülötte az alábbiakat: „Ipolyságon a legények hamvazószerdán összejőve tartják az úgynevezett bőgőtemetést, ami abból áll, hogy egykor a süheder fiúk legényekké szabadíttatnak fel hat botcsapással, ami mellett egy pintos bor üveg a földbe ásatik, honné az ismét a jövő év hasonló napján kivétetik.” Legényavatásra különben később is sor került ilyenkor az Ipoly mentén. (Csáky K., 1987. 84–88. l.)

A farsangi szokáskör halottas játékáról Ujváry Zoltán írt kellő alapossággal. Ő említi: „A temetés a farsangi, kissé tágabban a téli-tavaszi szokásoknak minden kétséget kizáróan egyik legrégibb motívuma.” Ez olykor megegyezett a fonóházakban is bemutatott halottas játékokkal. (Ujváry Z., 1997. 85–87. l.)

Ugyancsak Ujvárynál olvashatunk részletes elemzést a medvemaszkos játékokról, melyek a farsanghoz is kötődtek. Különösen kedvelt alakja volt ez az állat a dramatikus játékoknak, s több motívum „visszavezethető a magyarságnak a kereszténység felvételét megelőző kultúrájába”. (Ujváry Z., 1997. 276. l.)

Emlegették a medvét a palásti  recens anyagban is. Vannak töredékadataink Bernecebarátiból is. Péli János közölte, hogy náluk farsangkor „csak úgy zörögtek a legények, meg brummogtak, táncoltatták a medvét. Annak a derekára meg a nyakába nagy láncokat tettek, oszt ostorval vertek a talpa alá, az meg ugrát, táncót.” (MTA NI Kézirattára. 358. 1–12. l.; Magyar Néprajzi Atlasz kérdőívei. IV. füzet. Bernecebaráti, Palást. 11., Hont 7., 10 G. 19.Sl.)

A farsangi mulatságok

Az utolsó nagy téli mulatság valamennyi faluban farsangvasárnap kezdődött, s kedd este tíz-tizenegy óra tájban ért véget. Pereszlényben farsangkor a falu fiataljai-idősebbjei ez alatt a három nap alatt nem dolgoztak, jóformán semmilyen munkát se végeztek. Ennek okáról egyébként már fentebb szóltunk.

A mulatság Pereszlényben vasárnap litánia után négy órakor kezdődött. Az „első leginyek”, a „jobb módóak” rendezték azt. A falu valamelyik házánál béreltek egy nagyobb helyiséget, ott ropták a táncot hétfő hajnalig. Aki már álmos és fáradt volt, az hazament, kicsit pihent, majd másnap délután újra folytatta a mulatozást. Dudára vagy cigányzenére táncoltak.

A századforduló elején az Ipoly menti falvakban még több dudás is tevékenykedett. Manga János írta 1939-ben (A viszatért Felvidék néprajza) az ipolyhidvégi Lőrincz Vince dudásról, hogy utoljára hat évvel ezelőtt dudált Ipolyfödémesen, és három farsangi napra 50 csehszlovák koronát, illetve enni-innivalót kapott. Lehet, hogy ő húzta a talpalávalót Pereszlényben is, ahol rendszerint a táncot is az „első leginyek” kezdték.

A faluban egyszerre négy első legény volt. Ünnepi alkalmakkor nekik már feladatuk is akadt. Például a mise alatt az oltár előtt ők tartották a négy „lámpást”. Az első lányok szintén négyen voltak. Ünnepi alkalmakkor ők égő gyertyával a kezükben álltak az oltár előtt.

Pereszlényben a farsangi mulatság első napján „kendőstánccal” kezdték a hoszszan tartó vigadalmat. A teremben ilyenkor csak gyertyák egtek. A zenészek fölött a mestergerendára egy hosszabb lécet szerkesztettek, s erre tették az égő gyertyákat. Az első legények közül egyik elkiáltotta magát, hogy: „Mekkezgyük a kendőstáncot!” Utána a zenészekhez ment, nótát rendelt; a gyertyák közül pedig levett egyet, tányérba helyezte, s azzal együtt azt a lányok alkotta kör közepébe tette. A mestergerenda alatt a gyertyák mellett volt egy „slingelt” zsebkendő is, amit a legény szintén leakasztott onnan, a kör közepén aztán lassú léptekkel kezdte a táncot erre a nótára:

  „Lennek, lennek,

  én oda nem megyek.

  Lennek, lennek,

  én oda nem megyek!”

   (Horváth Mihályné adatközlése,1918.,1984).

Amíg a zenészek ezt kétszer-háromszor eljátszották, a legény körbejárta a lányokat, egyet kiszemelt közülük, rádobta a zsebkendőt, s csalogatta őt a körbe. Ott a zsebkendőt a legény addig-addig húzogatta a lány lába előtt, amíg az ügyesen rá nem lépett. Ezzel aztán véget ért a csalogatás, karra kapta a lányt, s kezdődött a páros tánc.

Ezt az alábbi ének nótájára járták:

  „Eggy szem búza,

  két szem rozs,

  most csókolj meg,

  most, most, most!

  Ha most nem,

  soha nem,

  esztendőre

  még úgy sem!”

   (Horváth Mihályné adatközlése)

Mialatt a páros táncot járták, a legény addig-addig „aviskodott”, míg el nem kapta a lány fejét. Ekkor arcon csókolta őt, átadta neki a zsebkendőt; pénzt dobott a tányérban elhelyezett égő gyertya mellé, s elhagyta a kört. Utána a lány kezdte előröl a játékot, ő egy másik legényt hívott a körbe. A tánc addig tartott, amíg valamennyi legény és lány sorra nem került. A kendőstáncot a „padegatta” és a „gólyatánc” követte. Az összegyűjtött pénz a zenészeké lett, mert ez már előre szerepelt az egyezségben.

Kedd este tíz órakor a mulatságon megjelent a bakter. Csatlakozott hozzá a harangozó is, aki ezzel a szöveggel lépett a terembe: „Most fölmegyek a toronyba, mekhúzom a harangot, mer húshagyó kedd este tíz óra van. Illő minden keresztény hívőnek abbahagyni a mulaccságot!”

Miután a harangozó elhúzta a figyelmeztető „verset”, az éjjeliőr illedelmesen köszönt, s ezt mondta: „Kedves fiatalok, öregek! Vége a mulaccságnak, már holnap lesz a nyagyböjt első napja, hamvazószerda. Kezdőgyik Jézus Krisztus kínszenvedése. Ennek jeléül fére a vígságval, az iszákosságval, a húsokval és a sok zsírokval!”

A bakter ezután a muzsikusokhoz fordult, egy jó magyar csárdást rendelt, melyet ő maga is eljárt. Végül elvette a zenésztől a vonót, jó éjszakát kívánt mindenkinek, s eltávozott, tanácsát valamennyien megfogadták: a farsangolók befejezték a mulatságot, a gazdasszonyok kimosták a zsíros lábasokat, a férfiak pedig abbahagyták az ivást. Böjtben senki sem ivott egyetlen pohár bort sem.

Ipolyhidvégen két első „leginy” intézte a mulatságot. A kendőstáncot ismerték itt is.

Czibulya Lászlóné (81 éves, 1981) így elevenítette ezt fel:

„Eggy gyertyát meggyujtottak, a fődre tették, oszt eggy leginy, aki a cigányokot fogatta, elkeszte a táncot. Kéccer-háromszor körbejárta a gyertyát, akkor oszt zsebkendőjjivel mevvákta a jányt. Ha vót szeretőjje, asztat. Avval oszt táncót egy kövesig. Akkor a leginy féreát, s jány meg maga táncót. Osztakkor a jány megint hít másik leginyt. Mikor megunták, akkor föltették a gyertyát.”

Az idősebb legények – ha sok pénz összegyűlt – még hamvazószerdán is mulattak, de csak zeneszó nélkül. Énekelve mentek végig a falun. Abelovszky Istvánné mesélte az alábbiakat:

„Vót itt egy szolgaleginy, aki nagyon tudott alunnyi. Asztat öccer eggy éjjel talicskába tették a leginyek. Maguk elött tolták végig a falun, oszt kivitték boloncságbol az öreg kereszthö´.”

Ipolynyéken „két leginbíró vót”. Ők fogadták a zenészeket. A fiatalabbaknak ilyenkor be kellett állni „egísz cíhos leginyeknek”. az amollyan legényavatás volt, be kellett nekik „keresztőkönnyi a leginysígbe”. Siket Istvántól (72 éves, 1979) hallottam, hogy „aki nem vót egisz cíhos leginy, asztat nem hattak a többiek, hogy járjon velük a faluba, a kocsmába vagy akárhova”. Az ilyeneknek mulatságkor kellett a rokonságból vagy az ismerősök közül keresztapát hívni.

A Nyitra melletti palóc faluban, Menyhén a legények a farsangolás befejezése után „cíheltek” a kocsmába. A céhelés, illetve a keresztapa-választás szokását Manga János így írja le monográfiájában: „A farsangolás befejezése után a legények cíhelnek a kocsmában. A 16-17 éves suhancokat közben felszólítják, hogy válasszanak kereszapát, majd behívják őket a kocsmai ivószobába, ahol mindegyik megmondja, hogy kit választ. A felavatandó legény kezet fog a két választott keresztapával, majd koccintanak és megisszák az áldomást. Ettől az időtől kezdve magázzák egymást. Az áldomás után következik a szóló tánc, amikor csak a fölcíheltek és a keresztapák táncolnak egy csárdást. A cíhelés régebben a fonóban kezdődött. A fel nem cíhelt legényeket a nagyobb legények megfogták az utcán, bevitték őket a fonóba, ahol lenyomták őket a földre, néha meg is kötözték, addig, amíg azt nem mondta, hogy keresztapát fogad. Ezután megnevezte, hogy ki legyen a keresztapja, majd a választott legégy odalépett hozzá és ezt mondta: »Isten éltessen, keresztfiam.« Erre a felcíhelendő, miközben kezet fogtak, azt válaszolta: »Isten éltessen, keresztapám.« Ezután elmentek a kocsmába, ahol megitták az áldomást.” (Manga J., 1942.36. l.)

Ipolybalogon farsang vasárnapján a legények „farsangi hívogatóval” jártak a lányos házakhoz, hogy elkérjék a lányokat a táncra. Hívogatásuk így hangzott: „Legyenek szívessek elbocsájtanyi Marit a mulaccságra. Ahollyan tisztességvel elbocsássák, ollyan tisztessígessen vissza is bocsájtyuk. E szó mondás kegyelmeteknek.”

Három napig tartott valamikor a farsang Ipolyvarbón is. Két helyen is volt mulatság: egyiken a felnőtteknek, másikon – valamelyik pajta alatt – a gyerekeknek.

A vigadalom vasárnap délután öt óra tájban kezdődött. Ez éjfélig tartott, de másnap ebéd után már újra kezdtek „az emberek hullonganyi” a táncra. Az első nap csak a fiatalok szórakoztak, a másikon már a házaspárok is ott voltak. Kedden pedig megjelentek az idősebbek is, „ollyan szoros vót, hogy alig fértek”. A zenészcigányokat a „leginybíró” fogadta, a rendezésben még négyen-öten segítettek neki. A lányok nem fizettek a táncra.

Varbón szokás volt a kitáncoltatás is. Ha valamelyik lány nem akart táncolni, vagy nem tetszett neki a legény, aki „horta”, akkor a „leginy odament a cigányho, kimuzsikátatta, jó kitáncótatta, oszt a véginn kipofoszta a jánt”. Ilyenkor a lánynak gyorsan el kellett menekülnie, mert a legény haragjának egyéb következménye is lehetett. Kisné Bado Julianna (1908., 1984) idézett fel ezzel kapcsolatban egy varbói esetet, többek közt „személyes élményt”.

„Én is még fijatal vótam, amikor nem mentem eggy leginyhö. Fölütem a zablagba, mer mán fájtak a lábajim. Odagyütt az a leginy, hogy mennyek táncónyi. Mondok: nem megyek én!

– Hát mé´ nem gyüsz?! – aszonygya.

– Nem megyek, vigyé más valakit! – mondtam neki.

Akkor oszt elvitt egy asszonyt.

– Itt ez a nagy jány, nem gyütt velem táncónyi! – aszonygya neki.

Nem vótam még csak tizenhárom éves.

– Mé´ nem ütted pofon? – aszonygya neki a zasszony.

Ammeg odagyütt, oszt uty pofon vágott, hogy no.

– Jánka eriggy haza, merkimuzsikátatnak! – asszonygya nekem az eggyik asszony.

Elmentem és aztán gyorsan haza, ahugy csak birtam.”

Kedd este tizenegy órakkor itt a templombíró zárta be a mulatságot. „Elszedte” a vonót a zenészektől, de azok még kikönyörögtek egy hosszú nótát, ami éjfélig is eltartott. Ekkor aztán végleg befejeződött a tánc, bár a legények még tovább maradtak. Igaz, hogy a cigány már nem húzhatta a talpalávalót.

Manga János egyik közléséből ismerünk egy régebbi szokást is (Farsangi történet. A Hét, Ipolyság, 1930. I. 25.). Az Ipoly mentén egykor farsang szombatján a legények sorra járták a lányos házakat, ahol kolbászt, szalonnát, hurkát, tojást gyűjtöttek a cigányzenészek részére. Szokás volt ugyanekkor, hogy a leggazdagabb lánytól selyemkendőt is kértek. Ezt vasárnap annak a háznak a födelére függesztették ki, ahol a táncmulatságot tartották. Hogy a zsebkendőből készült „zászlót” el ne lopják, a legényeknek felváltva kellett azt őrizniük. Erről a szokásról mai adatközlőim nem tettek említést.

Drégelypalánkon kedd este tízkor harangozó jelezte, hogy kezdődik a böjt, vessenek véget a mulatságnak. A legények nem mindig engedelmeskedtek, olykor a bírónak kellett feloszlatnia a bált.

A farsangi bokréta

A fiatalok életében a farsang jelentős esemény volt, az ilyentájban rendezett mulatságokra például már napokon át készültek.A pereszlényi lányok a farsang előtti héten kiszemeltek egy-egy legényt, akinek szép bokrétát küldtek. Ezt általában a lány keresztanyja vitte a legénynek. A bokrétát farsang vasárnapján a legények a kalapjukhoz tűzték, úgy mentek a táncra. Volt olyan legény, akinek három lány is küldött bokrétát. Az ilyen annak a lánynak a bokrétáját tűzte előre, aki neki legjobban tetszett.

Varbón a lány rokonai „mán előre beszéték, hogy ehe még ehe lenne jó hozzámennyi, ennek meg ennek köllöne bokrétát kűdenyi”. A lány keresztanyja farsang szombatján vitte el a díszes bokrétát a kiszemeltnek, hogy „maj´ az horgya keresztgyerekeit táncónyi”. Előfordult, hogy valakinek öt bokrétát is küldtek. A legénynek itt azzal a lánnyal kellett a táncot kezdeni, akitől az első bokrétát kapta. (Csáky K., 1987. 95. l.)

Fonóházi szokások és játékok

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.