A szamurájok gyermekei

A 16. századi Japánban minden szamuráj családba született gyerek a szamuráj életmódot volt köteles követni. Az egyetlen menekülésük az volt, ha szerzetesnek álltak.Még a lányoknak is meg kellett tanulniuk magukat megvédeni, fegyverük a hajlított végű alabárd a naginata volt. Emellett a tőrrel is kiválóan bántak, és mindig maguknál tartottak egyet, hogy szükség esetén a nyaki ütőerük elvágásával öngyilkosok lehessenek.

A harcosok fiai már legzsengébb koruktól kezdve szamurájokhoz illő nevelést kaptak, következésképp megismerkedtek az osztályuk szempontjából leglényegesebbnek tűnő két tudománnyal: a „kultúrával” (főképp az írással és a kínai klasszikus művekkel), valamint a fegyverek használatával. Egy XIV. század elejéről származó krónikában (Gempei Szeiszuiki) Okazaki Bunzó, aki hűbérura fiának nevelője volt, az alábbiakat írja: „... Midőn (a gyermek) öt- vagy hatesztendős lett, megtanítottam, hogyan kell tartani egy kis íjat meg a finom bambusz nyilakat, és hogyan kell célba lőni velük dámvadakra és nyulakra, és megtanítottam, hogy megülje a lovat, és hajszolja a dámvadakat és a nyulakat...” A szamurájok, akik becsületbeli ügyüknek tekintették, hogy fiaikat maguk neveljék, mindenekelőtt igyekeztek a gyermek elméjébe vésni a hűség és a bátorság eszméjét, amely majd lehetővé teszi számukra, hogy idővel ők is nevükhöz méltó szamurájok legyenek. Ámbár úgy tűnik, hogy közülük sokan kissé elhanyagolták a „kultúrát” a katonai tudományok miatt, mégis akadtak harcosok, akik roppant büszkék voltak tudásukra, sőt olykor elvállalták egyes templomok és szentélyek védnökségét, amelyek később iskolák és fontos kultúrközpontok lettek. Gyermekeik a harci mesterség folytonos gyakorlása közepette, mintegy tízéves korukban kerültek e monostorokba, ahol négy-öt esztendőt töltöttek, miközben igen nagy erőfeszítésekre kényszerültek: a nap a szútra olvasásával kezdődött, majd délig szépírási gyakorlatok következtek. Ebéd után különböző olvasmányokkal, ezt követően testgyakorlással foglalkoztak. Végül az este a költészetnek meg a zenének volt fenntartva, az utóbbit a legférfiasabbnak tartott hangszereken, a harántfuvolán, illetve az egyenes fuvolán művelték. Az olvasmányok régi történetek, harcos krónikák voltak, valamint törvénykönyvek, mint amilyen a Dzsóei Sikimoku (1232-ben lépett érvénybe), továbbá nevelő hatású maximák gyűjteménye, mint például az Előírások gyermekek számára (Dódzsikjó) vagy a Három írásjelből álló epigrammák (Szandzsikjó); valamennyi mű az ifjú szamurájok elméjének csiszolására volt szánva. A nemesek gyermekei általában kevésbé gyakorlati nevelésben részesültek. Ők a szépíráson, a költészeten és a kínai klasszikusokon, a zenén és a festészeten kívül főképp az olyan ismereteket sajátították el, mint amilyen például a viselkedés és az akkor oly bonyolult etikett művészete, továbbá megtanulták felismerni a különböző tömjénfélék illatát, az írisz hagymáját, a kagylókat, a teákat stb. A fiatal lányok megtanultak ízlésesen öltözködni, és értettek a zenéhez, a versfaragáshoz és a tánchoz. A fiúk inkább sólyomvadászattal szórakoztak, lovas hőstetteket hajtottak végre, íjlövészetben vetélkedtek, és egy fajta labdarúgást (kemari)űztek...