Nagyváradot már igazi városnak látta. Vérbeli hírlapírók és szerkesztők közé került, friss szellemű, tájékozott, de a körülmények szorításában kibontakozni képtelen tehetségek és féltehetségek társaságába. Sokat tanult új barátaitól, mindenekelőtt a Párizst megjárt, művelt, radikálisan antifeudális szemléletű és nála is fiatalabb Bíró Lajostól (1880-1948). Könyvek helyett túlnyomórészt emberektől szerezte - kávéházi s egyéb beszélgetések során - széles körű ismereteit. És az újságokból: szokásává vált, hogy a fontosabb lapokat naponta végigolvassa. Kiváló érzékkel, ösztönösen rátalált a hiteles hírforrásra; gyorsan és biztonsággal tájékozódott a kor politikai erőviszonyaiban.

A századelőn újságírónak lenni hivatást és életmódot jelentett. Szerb Antal találóan állapította meg Adyról, hogy az ő „újságíró-volta egyáltalán nem véletlenszerű. Ő nem úgy került a sajtóhoz, mint Petőfi... költői tehetségének jutalmaképp, és hogy megélhetéséről valamiképp gondoskodjanak. Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét”. Ezzel függ össze, hogy verseit is, miként a cikkeit, könyörtelen pontossággal szállította a napilapok és folyóiratok számára, tehát nem fordított valami sok időt érlelésükre; valamint az is, hogy költőként elsősorban „emberi dokumentumokat” kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s állandó aggodalommal figyelte: mit szól verseihez a publikum; végül pedig, hogy belemerülve a napi politikába, némelyik verse úgy hangzik, mintha vezércikk volna.

Már családi hagyománya és neveltetése, a kuruc idők emlékét őrző, szabadságszerető környezet is az ellenzék soraiba állította Adyt. Még inkább odavitte temperamentuma; a tekintélytiszteletet csak önmagát illetően tűrte, akkor volt igazán elemében, ha ellentmondhatott. Nagyvárad kitágította látókörét: bevonta őt az országos politika küzdelmeibe, és megismertette vele az új idők új tanait, a polgári radikalizmus és a szocializmus eszméit. Élesen támadta a magyar feudalizmust konzerváló erőket. Publicisztikája jelentősebb ezekben az években, mint költészete.

1903 szeptemberében jelenik meg új verseskötete, a Még egyszer, amely majdnem olyan visszhangtalan marad, mint a korábbi kötet. Pedig néhány vers már előlegezi a későbbi Adyt, így pl. az első igazán rá jellemző szerelmes verse, a Fantom (1900; Az én menyasszonyom címmel bekerült az Új versek kötetbe is) jelzi az újfajta, megbotránkoztatásul hirdetett női eszményt: erkölcsi magaslatra helyezi a perdita-szerelmet. Ennek az eszménynek jegyében éli Ady az életét is, egy futó kapcsolatának következményét, vérbaját úgy tekinti később - már csak Friedrich Nietzschének, a felsőbbrendűség prófétájának nyomán is -, mint a zseniális embert az átlagostól megkülönböztető kiváltságot.