A másnapi edzés elég furára sikeredett, ugyanis betoppant pár őrrobot…
- Fussatok! – kiáltja el magát Ciklon.
Ám én nem mozdulok, mert annyira megijedek. Ekkor nagy, barna farkas szalad felém, és fellök.
- Kösz Rahne! – súgom oda neki, majd láva alakot öltök.
Nagyon fura ez az egész, de már csak egy robot van, azt pedig Ray intézi el.
Ciklon elzavar minket reggelizni, én valahogy odavetődök Ray-hez és Rahnehoz:
- Még egyszer közi Rahne! – mondom neki.
- Egy barátért mindent!  -kacsint rám.
Barátnak nevezett? Vagy csak képzelődtem? Mindenesetre nagyon feldobott ez a hír, hiszen erre várok már mióta.
Lassan elindulunk a suliba, ahol összefutok Pietroval:
- Biztos nem gondoltad meg magadat? – kérdezi.
- Biztos Pietro, de azért kösz az ajánlatot. Tudod, most már kezek beilleszkedni…
- Értem. – mondja. – Azért ha meggondolnád magadat…
Ekkor megszólal a csengő. Gyorsan elköszönünk egymástól, majd sietünk az óráinkra. 
Ma kémiával kezdek, és (nem hiszem el) Ray-jel vagyok egy csoportban.
- Hello! – köszönök neki, és hülyén érzem magam.
Vajon mi ez a különös érzés? És miért csak Ray-nél? Igazán kezdek aggódni a lelki állapotom miatt. Látszik, hogy máshol jár az eszem, mert a kémiai kísérletemhez szükséges hidrogénkloridot kiborítom.
- A fenébe! – kiáltok fel.
- Segítsek? – Kérdezi Ray, és a választ meg nem várva, el kezdi felsöpörni.
- Kösz. – mosolygok rá, és megint érzem azt a fura érzést.
Vajon miért érzem mindig, ha ránézek? Ekkor belém ötlik  a felismerés, de gyorsan elkergetem a lehetetlen gondolatot. Egésznap nagyon szétszórt vagyok, semmire sem figyelek.
Az Intézetben belebotlok Kittybe, aki azt mondja, hogy ő tudja erre a választ, csak később keressem meg, mert most randija van. Még akkor is Ray jár a fejemben, amikor belebotlok Rahneba.
- Ööö… Bocs, elbambultam. – magyarázkodom.    
- Semmi gond! – nyugtat meg. – Nem lenne kedved eljönni velem a városba vásárolni?
- Most? – kérdezem megszeppenve. Kicsit sok volt nekem ez a mai nap.
- Persze.
- Menjünk. – egyezem bele.