Lassan lebegve hagyom el az álmok birodalmát. Először azt hiszem, hogy a saját ágyamban fekszem, és egy teljesen átlagos napom kezdődik el, aztán megérezem a hátamat nyomó, hideg követ, és minden eszembe jut. Felülök, és nagyot nyújtózkodom, majd, mikor lenézek magamra, azt hiszem, még mindig álmodok. Egy hatalmas, fekete talár terül el rajtam, védve a hidegtől. Hirtelen elfelejtem azt, hogy egy erdőben bujkálok az aurorok elől két körözött bűnözővel, és csak az jár a fejemben, hogy a bájitalok mogorva mestere betakart a saját köpenyével. Ha nem lenne itt a barlangban Bill és Draco, akkor felpattannék, és táncra perdülnék ettől a számomra romantikus élménytől.
„- Jahj, néha úgy viselkedem, mint egy hülye csitri!” – sóhajtok fel magamban.
- Jó reggelt! – hallom meg Bill köszöntését.
- Jó reggelt neked is! – mosolygok rá. Szerintem most, ha maga Voldemort állna itt előttem, akkor is csak mosolyogni tudnék. – Jobban vagy? – felkászálódom a földről, és odasétálok hozzá. – A lázad szerencsére lement – könnyebbülök meg, mikor megfogom a homlokát.
- Éhen halok! – sóhajt fel.
- Az jó jel! Mindjárt hozok valamit… Draco! – fordulok a barlang falánál kuporgó szőkeséghez, aki mogorván emeli rám a tekintetét. – Maradt még abból a bogyóból, amit tegnap a professzor evett?
- Nem, de Piton elment, és azt mondta, hoz valami kaját – feleli.
- Mikor ment el?
- Körülbelül úgy két órája.
- És még nem jött vissza? – rémülök meg. – Megyek és megkeresem.
- Azt mondta, várjuk meg itt! – áll fel a földről Draco.
- Én meg azt mondtam, megkeresem! – indulok el a barlang szája felé, de elém lép.
- Nem engedhetem el! Megígértem Pitonnak, hogy visszatartom!
- Menj előlem! – a megdöbbenés és a düh keverékétől kipirul az arcom. – Nem hallottad? – mikor nem mozdul, megpróbálom arrébb rángatni, de a testi fölény ellen nem tudok mit tenni… - Jól van. Eressz el! Nem megyek sehová! – váltok taktikát. Először csak lazul a szorítása, majd, mikor látja, hogy nem mozdulok, elenged.
- Okos döntés! – bólint helyeselve, majd ordítva rogyik össze, mikor hirtelen a lábam előre lendül, és a térdem belefúródik, legérzékenyebb testrészébe. – Sárvérű ribanc! – káromkodik a földön fetrengve. – Ezt még megkeserülöd!
- Szép rúgás volt! – nevet fel Bill.
- Köszi, hogy segítettél! – nézek rá kissé dühösen.
- Gondoltam, ügyes kislány vagy, egyedül is elintézed! – kacsint rám.
- Hát, én megmondtam, hogy elmegyek! – vonom meg a vállam, és egy gúnyos mosolyt vetek a szenvedő szőkeségre, majd kisétálok a barlangból.
Még sokáig hallom magam mögött a kis görény szitkozódásait, de nem nagyon foglalkoztat a dolog. Csak szívességet tennék a világnak, ha nem lenne több kis Malfoy, akik felnőve nagy Malfoyokká bajt okozhatnának az emberiségnek. Bár nem hiszem, hogy akkorát rúgtam volna, hogy ez bekövetkezzen…
Most, hogy végre kivilágosodott, és nem rohanva vágok át a fák között, jobban körül tudok nézni, és rájövök, hogy ez a kis erdő igazán gyönyörű. A fák méregzöld ruhájukban magasodnak az ember fölé, mint hatalmas óriások. A lábaiknál ezerszínű virágok nyílnak, megosztva lakóhelyüket néhány gombával. Ahogy haladok egyre beljebb, elszalad előttem néhány mókus, és egy pár madarat is látok elszállni a fejem felett. Teljesen belemerülök a táj szépségeibe, mikor halk susogást hallok nem messze előttem. Először úgy tűnik, mintha csak a szél hangja lenne, de később már ki tudok venni néhány emberi szót is.
- Csssss… Nem lesz semmi baj… Nyugodj meg… Csssss…
Halkan lopódzom a hang irányába, miközben a fák rejtekébe húzódva haladok. Mikor a susogáshoz érek, kihajolok egy törzs mögül, és ámulva figyelem a jelenetet, ami ha nem a szemeim előtt zajlana, el sem hinném, hogy megtörtént.
Perselus a földön térdel. A kezeivel gyengéden simogatja az előtte heverő sebesült őzgidát, aki hálásan és fájdalmasan néz rá hatalmas fekete szemeivel. Percekig csak nézem a párost, teljesen elmerülve a gondolataimban. Összerezzenek, mikor Piton a suttogás helyett normális hangon szólal meg. Kell egy pár perc, mire rájövök, hogy a mondatait nekem szánja.
- Még bámul egy darabig, vagy esetleg segítene?
- Mi? Ja, persze… - dadogom zavartan, majd közelebb sétálok. – Nem akartam leselkedni, csak… - kezdenék magyarázkodni.
- Csak mégis leselkedett! Pedig nem is lenne szabad itt lennie! Megmondtam Dracónak, hogy…
- Draco fontosabb dolga akadt, mint hogy engem őrizzen – kanyarodik felfelé a szám az emlékre.
- Mi fontosabb dolga lehet egy erdő közepén? – vonja fel gyanakvóan a szemöldökét Piton.
- Éppen próbálja megmenteni leendő gyermekeit – kuncogok fel, mire a tanár szemöldöke még feljebb szalad. – Megpróbált megállítani, én meg megrúgtam egy bizonyos helyen… - magyarázom, mire Piton arca fájdalmas fintorba torul.
- A helyében én mostantól éberen aludnék, a Malfoyok nem a megbocsátásukról híresek – figyelmeztet.
- Ugyan már, mit tehet velem? – vonom meg a vállam.
- Draco nem olyan ártatlan, mint amilyennek kinéz… - feleli titokzatosan.
- Ezt meg hogy érti? Képes lenne…
- …ölni? Nem, azt nem hiszem – rázza meg a fejét a férfi. – Viszont az eddigi életét és azokat az elveket, amikkel az apja megfertőzte, elég nehéz lesz kinevelni belőle. Márpedig egy aranyvérű nem tűri el, hogy egy sárvérű megalázza!
- Elegem van már ebből az aranyvérű-sárvérű dologból! Miért nem lehet egyszerűen mindenki csak EMBER? – kérdezem meg, miközben segítek felemelni a sérült gidát. Az állat fejét tartom, miközben Piton a testét fogja. Mikor már jól tartja az állatot, eleresztem, és a mellettünk lévő kosárnyi bogyót akasztom a karomra.
- Mert az ember ösztönösen fél attól, ami különbözik tőle, és amitől félünk, azt el akarjuk pusztítani.
- Ezért lépett be a halálfalók közé annak idején? – kérdezem meg, de Piton elkomoruló arcát látva, azonnal meg is bánom a merészségemet. Már azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, mikor végül mégis megszólal.
- Tartozni akartam valahova.
- Tessék? – nézek fel rá.
- Azért álltam be halálfalónak, mert azt hittem, hogy köztük végre társakra találhatok, akik megbecsülnek. Fiatal voltam és ostoba.
- Egyetértett az elveikkel? – kérdezem meg, és érdeklődve várom a választ.
- Hiába is tagadnám, egy ideig az ő elveiket vallottam – pillant rám kíváncsian arra, hogy mit reagálok erre. Próbálok nem túl kifejező arcot vágni…
- És mitől változott meg a véleménye?
- Megismertem valakit, aki bebizonyította, hogy egy mugli is érhet legalább annyit, mint egy aranyvérű mágus.
- Ki volt az a nő? – érdeklődöm, és lélegzet visszafojtva várom, hogy a megérzésem igaznak bizonyul-e.
- Valaki, aki megmentette az életemet, miután én meg akartam ölni… Először bolondnak tartottam, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak jó ember – meséli. Ezután egy jó ideig csendben megyünk egymás mellett. Ő valószínűleg azért hallgat, mert elmerült az emlékeiben, míg én azon elmélkedem, hogy merjem-e feltenni a bennem felmerült kérdést. Végül összeszedem a bátorságomat, és megszólalok.
- Szerette őt?
- Úgy gondolja, hogy köze van hozzá?
- Nem… nem, bocsánat! – rázom meg a fejem.
- Még mindig szeretem – szólal meg halkan.
- Ó! – ennyi az egész, amit ki tudok nyögni. Ha még most is azt a másikat szereti, az azt jelenti, hogy nem szerelmes belém. Ó én ostoba! Hogy is remélhettem ilyet! Olyan idióta vagyok!
- Megérkeztünk… - zökkent ki az önmarcangolásból Piton. Mikor belépünk a barlangba, a szőkeség felpattan, és dühösen siet elém előre szegezett pálcával.
- Ereszd le! Most! – parancsol rá Piton ellentmondást nem tűrő hangon.
- De hát megtámadott! – szorítja erősen fegyverét Draco.
- Te vagy olyan béna, hogy lány létemre simán elintéztelek! – vonom meg ártatlan tekintettel a vállam, és a kosarat odaviszem Billhez.
- Én megölöm! – durrog a kis görény.
- Muszáj magának mindig rátenni még egy lapáttal? – csattan fel Piton, majd miután leteszi a földre az őzgidát, közénk áll. – Elegem volt már az állandó civakodásukból! Olyanok, mint két rossz gyerek! Te, leteszed a pálcádat, most! És leülsz oda! – mutat a barlang egyik fala mellé. – Maga pedig, befogja a csinos kis száját, és elmegy vérrózsa-füvet szedni a sebesültnek. Kész, pont, nincs vita! – zárja le a beszélgetést, mikor én és a szőkeség is egyszerre nyitnánk a szánkat, hogy ellenkezzünk.
Ránézek Billre, hogy segítsen, és védjen meg az igazságtalan kényszermunkától, de csak vigyorogva megvonja a vállát. Duzzogva kinyújtom rá a nyelvem, majd elindulok, hogy végrehajtsam a küldetésemet. Szerencsétlenségemre a vérrózsa-fű elég ritkásan nő, szóval jó ideig meresztgethetem a szemeimet, mire találok egyet-egyet. A másik pechem, hogy apró kis tüskék borítják a szárát, és nehéz úgy megfogni őket, hogy az ember ujja sértetlen maradjon. Egy órával, negyven szál vérrózsa-fűvel, és 12 szúrással később érek vissza a barlanghoz.
- Mi tartott ilyen sokáig? – siet hozzám Piton, és elveszi tőlem az összegyűjtött növényeket.
- Nagyon szívesen! – mondom gúnyolódva. – Segítsek valamiben? – lépek közelebb az állathoz.
- Igen, látja ott azt a botot a fal mellett? – mutat egy ágra.
- Persze – bólintok.
- Akkor menjen oda… - kezdi, én pedig, megteszem, amit mondott. – Úgy, most pedig, hogy ne legyen láb alatt, üljön le mellé, és fogja be!
- Ha-ha, nagyon vicces! – húzom el a számat, majd csak azért is, hogy ellentmondjak neki, kivonulok a barlang elé.
Már órák óta ácsoroghatok egy fa mellett, mikor lépéseket hallok a hátam mögött. Nem fordulok meg, nem lenne értelme, mert tudom, hogy ő az.
- Nem akarja tudni a nevét? – hallom meg a hangját.
- Kinek a nevét? – fordulok meg, és értetlen arccal meredek rá.
- Azét a nőét, akit szerettem és szeretek a mai napig.
- Miért érdekelne a neve? – húzom meg a vállam, és újra a hátamat mutatom neki, hogy ne lássa milyen ideges is vagyok.
- Mert maga is ismeri…
- Tessék? – pillantok hátra rá.
- Gilda volt a neve - néz mélyen a szemeimbe.
- Gilda? Az anyámat is… - kezdem, majd mikor leesik, hitetlenkedve meredek rá. – Nem… - rázom meg tétován a fejem. – Nem… Az nem lehet!