Hosszú másodpercekig csak ülök, és üveges tekintettel bámulok magam elé. Kívülről valószínűleg úgy tűnhet, mintha éberkómába zuhantam volna, pedig az agyam lázasan jár. Piton ott volt, mikor megölték a szüleimet. Lehet, hogy ő maga is részt vette benne. Szerelmes vagyok a családom egyik kiírtójába. Segítettem neki megszökni a Rend és az aurorok elől. A gyűlölet, amely elönti az egész testemet, szinte lángokba borít. Gyűlölöm magam! És gyűlölöm Pitont!
- Sidney, jól vagy? – hallom meg Bill hangját. Lassan felnézek rá. A szemei csillognak az aggodalomtól. Vajon, akkor is aggódna értem, ha tudná, mit tettem? Vajon megbocsátana, segítene? – teszem fel magamnak a kérdést. Nincs más választásom, mint kockáztatni.
- Bill, mondanom kell valamit… - kezdem el összeszoruló szívvel és torokkal. – De előtte kérdeznem kell valamit. Ha elkövettem volna valami hülyeséget, nem azért, mert rosszat akartam, hanem mert iszonyúan ostoba voltam, segítenél helyrehozni?
- Mit csináltál? – kérdezi kissé nyugtalanul.
- Előbb felelj! Segítenél? Elhinnéd nekem, hogy nem tudtam, hogy rosszat teszek? Tudnál még bennem bízni? – tudakolom félve.
- Tudom, hogy direkt sosem ártanál senkinek. Mit csináltál? – kérdezi meg újra.
- Tudom, hol van Piton – súgom neki halkan.
- Mi? – a szemei a csodálkozástól kitágulva merednek rám. – Szólnunk kell a Rendnek, el kell fognunk! – felpattan, és az ajtó felé indul.
- Ne! – sietek utána, és megragadom a kezét. – Nem mondhatod el senkinek!
- De hát, miért nem? – néz rám gyanakodva. – Figyelj, ha azt tervezed, hogy bosszúból egyedül végzel vele, akkor felejtsd el! Túl veszélyes!
- Nem. Nem ez az ok – rázom meg a fejem.
- Akkor micsoda?
- Az, hogy eddigénbújtattampitont – hadarom el gyorsan, mintha a szavak égetnék a számat.
- Hogy mit tettél? – csattan fel a hangja.
- Eddig én bújtattam Pitont – ismétlem meg lassabban, majd félve Billre pillantok.
- Te nem tudod, mit beszélsz! – néz rám elképedve. – Megőrültél?
- Nem. Kérlek, hallgass meg! – könyörgök neki a szavaimmal és a pillantásommal. Mikor nem mozdul, úgy gondolom, ez „Rendben”-t jelent, így folytatom. – Tudom, hogy egy idióta vagyok, de azt hittem, hogy Piton a mi oldalunkon áll.
- Megölte Dumbledore-t?! – tárja szét a kezét Bill, és olyan dühösen néz rám, hogy érzem, közel járok a síráshoz megint. – Mit kellett volna még tennie, hogy igazi halálfalónak nézd?
- Én csak… én csak azt hittem, hogy ez Dumbledore egyik terve… Hogy Piton az ő parancsára tette…
- Nem gondolod, hogy ha ez így lenne, akkor Dumbledore beavatott volna legalább egy rendtagot, hogy megvédje a bosszúnktól Pitont?
- Nem tudom… Lehet…
- Nem lehet, hanem biztos! – kiabálja Bill, majd megragad a karjaimnál fogva, és megráz. – Hol van Piton?
- Ha elmondom, én is az Azkabanba kerülök. Nem akarok odajutni. Kérlek, segíts! Nem tudom, mit tegyek! – esek teljesen kétségbe. Újra zokogni kezdek, és Bill karjaiba vetem magam. Először azt várom, hogy majd eltaszít magától, mint egy leprást, de ehelyett még jobban magához húz, és simogatni kezdi a hátam.
- Jól van. Jól van. Megoldjuk. Kitalálunk valamit – suttogja.
- Tényleg? – nézek fel rá könnyes szemekkel. Egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig bízik bennem, hogy segíteni akar. – Annyira sajnálom… Kérlek, ne haragudj rám!
- Nagyon nagy butaságot csináltál, ugye tudod? – néz rám úgy, mintha egy gyerek lennék, aki véletlenül betörte az ablakot egy labdával. Gyengéden végigsimít az arcomon, majd zavartan elenged, és hátrébb lép.
- Tudom – bólintok. Kutakodva keresem a pillantását, de ő kerüli a tekintetemet.
- Kell egy terv, amivel el tudjuk fogni Pitont, de te nem keveredsz gyanúba – indul el az ablak felé. – Hol rejtőzik most?
- A nagynéném nyaralójában. És Draco Malfoy is vele van – jut eszembe hirtelen.
- Ez csak tovább bonyolítja a helyzetet… - feleli elgondolkodva, miközben a tájat fürkészi. – Rendben. Elmondom, mit fogunk tenni! – fordul hirtelen felém. – Először is, ott kell tartanod Pitont a nyaralóban. Én szólok a Rendnek, és elmondom, hol vagytok. Odamegyünk, elfogjuk őt és a Malfoy fiút. Én pedig, elmondom a rendtagoknak, hogy én terveltem ki, hogy férkőzz Piton bizalmába és csaljuk csapdába.
- De akkor azt fogják mondani, hogy meggondolatlan voltál… Felelősségre is vonhatnak ez miatt! – aggodalmaskodom.
- Legfeljebb leszidnak, és egy ideig nem adnak önálló feladatot. Még mindig jobb, mintha az Azkabanba küldenének téged – vonja meg a vállát.
- Én… Jaj, Bill! – ugrom a nyakába újra. – Én nem is tudom, mit mondjak! Hogy hálálhatnám meg?
- Csak legközelebb ne keveredj bele ilyesmibe.
- Rendben, megígérem! – mosolygok rá, és a szívemre teszem az egyik kezem. – Tényleg, nagyon köszönöm!
- Rendben, rendben! Ne hálálkodj! Most pihend ki magad, aztán visszamész a nyaralóba, én pedig, beszélek Harryékkel. Gyerünk, be az ágyba! – tol engem az említett bútor felé. Megvárja, amíg bebújok a takaró alá, majd lehajol, és egy puszit nyom a fejem búbjára.
Mikor pár óra múlva elindulok vissza a nyaralóba, látom rajta, hogy iszonyúan aggódik értem. Molly még marasztalni akar, de nemet mondok, mert minél hamarabb túl akarok lenni ezen az egészen. Bill kikísér a ház elé, és megölel.
Újra seprűre szállok, és irány a pokol. Ahogy közeledek a célomhoz, úgy szorul össze egyre jobban a gyomrom. Mikor leszállok a kertben, már úgy érzem, hogy viszontlátom Ginny hagymalevesét. Remegő kézzel nyitom ki az ajtót, és lépek be a házba.
- Na végre, hogy kegyeskedett hazajönni! – hallom felcsattanni Draco hangját. – Már azt hittem, hagy minket itt éhen halni! Az az álló, fagyos ládaizé teljesen üres, a gépeket nem tudjuk használni. Merlinre, éhen halok! – panaszkodott.
- Öhm… Mindjárt összeütök valamit – mondtam zavartan. – Piton professzor hol van?
- Itt vagyok – hallottam meg az ismerős hangot a lépcső tetejéről. – Látom hazajött! És egyedül. Okos kislány! – mosolyodott el gúnyosan.
- Nem volt más választásom – felelem, és a konyha felé indulok. Próbálok minél természetesebben viselkedni, de érzem, hogy minden porcikám remeg. Hatalmasat ugrok, mikor valami megkocogtatja az ablakot. Ijedten kapom oda a fejem, és érzem, hogy egy ütemet kihagyott a szívem. Egy kék postásruhát viselő férfi mosolyog be az ablakon, és int, hogy előre megy az ajtóhoz. Piton kérdőn néz rám, de én intek neki, hogy semmi gond.
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezem, mikor kinyitom az ajtót.
- Jaj, jó napot! Fúh, már egy órája keringek itt. Jó eldugott helyen van ez a ház – panaszkodik a postás.
- Hát, igen… - dadogom kissé megzavarodva. – Miben segíthetek? – teszem fel újra a kérdést, és közben kinézek az udvarba. Nagyon nem örülnék neki, ha egy mugli előtt jelennének meg Billék, és alakulna ki egy varázsharc.
- Egy levelet hoztam – közli, és a táskájából elővesz egy vörös-arany színű borítékot.
- Nekem? – lepődöm meg. – De hát, senki sem tudja, hogy itt vagyok.
- Igen, eredetileg nem is erre a címre küldték, ezért is késett ennyit a kézbesítés – magyarázza a férfi, és átnyújtja a levelet. – Majdnem egy fél éve adták fel. Remélem, nincs benne semmi sürgős – vigyorog rám. – Kérhetnék egy aláírást? – nyújt felém egy papírtömböt és egy tollat.
- Persze – firkantom le gyorsan a nevemet. – Köszönöm. Viszlát! – mondom gyorsan, és a postás orrára csukom az ajtót.
Közelebbről is megnézem a borítékot, és egy pillanatra elakad a lélegzetem, mikor meglátom a feladó nevét. Albus Dumbledore. Feltépem a borítékot, és kihúzom belőle a vörös levélpapírt.

Kedves Miss Collins!


Mikor ezt a levelet megkapja, én már valószínűleg nem leszek az élők sorában. Ha minden jól megy, akkor mélyen tisztelt tanárkollégám, Perselus Piton professzor lesz a gyilkosom. Sajnálom, hogy nem avathatom be teljesen a terveinkbe, de a jó védelmének érdekében kérem Önt, hogy segítse és védje Piton professzort minden rá leselkedő veszedelemtől, így a Főnix Rendjének bosszújától is. Perselus csak azt cselekedte, amit én kértem tőle. Ő az egyetlen esélyünk arra, hogy Harry Potternek esélye legyen győzelemre vezetni a Rendet. A professzor tudja, hogy mit kell tennie, az Ön dolga annyi, hogy azt tegye, amit Ő kér.
Bízom benne, hogy teljesíti a kérésemet!
A legőszintébb tisztelettel:

Albus Dumbledore

Ahogy az utolsó betűt is elolvasom, a papírdarab lángra lobban. Ijedtemben kiejtem a kezemből, és végignézem, ahogy a padlón hamuvá válik.
- Mi volt az? – lép ki a konyhából Piton.
- Egy levél – nézek rá. Most már magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Ma reggelig biztos voltam benne, hogy Piton a jó oldalon áll, aztán egy perccel ezelőttig meg mertem volna esküdni, hogy egy kegyetlen gyilkos. Most pedig, a mára már halott Dumbledore közli velem, hogy a professzor mégis az ő embere.
- Milyen levél? – ül ki a gyanakvás az arcára.
- El kell tűnnünk innen! – jelentem ki hirtelen. Azt kell tennem, amit Dumbledore akar. Nem hiába volt ő a világ legnagyobb mágusa!
- Tessék? – vonja fel a szemöldökét Piton.
- Elárultam magukat. A rend mindjárt itt lesz! – jelentem ki kétségbeesve. – El kell tűnnünk!
- Elárult? – Piton előrántja a pálcáját, és rám szegezi. Draco csak áll az ajtóban, a szemei csillognak a rémülettől.
- Igen, de most segítek. Bízzon bennem! – kérem.
- Bízzak magában, hiszen, most vallotta be, hogy feladott!
- Ha nem akarnék segíteni, nem szóltam volna. Tudok mindent! Az a levél az előbb… Dumbledore írta a halála előtt.
- Albus? – suttogja maga elé a tanár.
- Azt mondta, segítsek magának. Hát ezt teszem! Menjünk már! – siettetem őket. Bólint, és mindhárman az ajtó felé indulunk. Éppen kilépünk rajta, mikor egy átok a szőkeség feje mellett csapódik az ajtófélfába.
Visszaugrunk a házba, és bevágom magunk mögött az ajtót. Ijedten pillantok körbe.
- Most mit csinálunk? – kérdezi Draco, hol rám, hol Pitonra pillantva, miközben további átkok csapódnak az ajtóba. A hátsó kijárathoz rohanok, és a többiek követnek. Már majdnem elérjük, mikor az kicsapódik, és Bill áll meg előttünk, egyenesen Pitonra szegezve a pálcáját.
- Sidney, gyere ide! – nyújtja felém a kezét.
- Bill, hallgass meg… - kezdem.
- Gyere, minden rendben van – néz rám, várakozóan.
- El kell engedned minket! – közlöm vele.
- Tessék? – néz rám megint úgy, mintha elment volna a maradék eszem is.
- Nem magyarázhatom el, de Piton a mi oldalunkon áll. A Rend nem kaphatja el! Hadd menjünk… - könyörgök neki.
- Nem tudod, mit beszélsz! – rázza meg a fejét.
- De tudom. Kérlek Bill! – próbálkozom tovább. Közben hallom, hogy a többiek bejutottak elől.
- Capitulatus! – kiáltja Piton hirtelen, és Bill a falnak csapódik.
- Megőrült? Ezt meg miért kellett? – ordítok a professzorra, aki odalép Billhez, és felrángatja a földről. A támolygó férfit odataszítja Dracónak, majd magához ránt engem, és a pálcáját a nyakamhoz szegezi. – Mit… - kezdem, de ekkor megjelenik Potter és még néhány auror.
- Álljanak meg! – sziszegi Piton. – Különben megöljük őket!