Hideg szél és hófúvás borzolta a kedélyeket a reggeli órákban, ezért nem is tartózkodtak sokan az utcákon, mindenki igyekezett a munkahelyére vagy a legközelebbi fűtött épületbe, ahol kicsit felmelegedhettek. A tél közepén is szokatlan volt az ilyen zord idő, s a meteorológusok feladták a reménytelen küzdelmet, hogy normális előrejelzést adjanak – mindenki az egyetlen biztos tényt mondta: hideg és havazás.

Alig ért véget a karácsonyi szünet, az iskoláknak újra be kellett csukniuk kapuikat, s ennek a tanároknál jobban csak diákok örültek, akik élvezték a meghosszabbított pihenést. A buszok és vonatok is felfüggesztették működésüket sok vonalon, egyedül az autókból nem volt hiány az utakon.

Azok a vásárlók, akik a Morris & Társa szőnyeg- és bútorüzlet ablakán bámultak ki az utcára egyöntetűen úgy vélték, hogy épeszű ember nem sétálgatna az utcán, bármilyen kíváncsi is a boltok ünnepek utáni megfogyatkozott termékeire. Alighanem ugyanilyen sültbolondnak tartották azt az illetőt is, aki az útnak a bútorüzlettel átellenes felén bandukolt a farkasordító hidegben, látszólag fittyet hányva a mostoha időjárásra. Hosszú, fekete kabátját szorosan összehúzta, nyakát térdéig lelógó, zöld sál melegítette, fejére csuklyát húzott, ami eltakarta az arcát. Csakugyan szokatlan látvány volt Leicester utcáin, ezt még a bolt tulajdonosa, Mr Morris is így vélte, aki már jócskán benne járt a hatvanban.

- Jöjjön már be, jóember, még megfagy odakint! – ordította túl az öreg a szélzúgást a nyitott ajtóban állva, s a boltban tartózkodók nagy ijedelmére tekintélyes mennyiséget kieresztett a melegből.

A fekete kabátos illető odanézett a hangra, aztán csak intett a kezével, jelezve, hogy nem tart igényt búvóhelyre – s már ment is tovább. Mr Morris megcsóválta a fejét és a továbbiakban letett róla, hogy a kint lebzselő „buggyantakat” behívja a melegre.

A távolság és öregkorára erősen megromlott látása miatt Mr Morris nem láthatta, hogy a fura öltözetű embernek nincs oka félni a fagyos széltől. Ha valaki szembe ment volna vele az utcán, talán észrevette volna a furcsaságot, de az út túloldaláról semmiképp nem lehetett volna észrevenni, hogy az illetőt minden egyes hópehely elkerüli és a szél sem lobogtatja hosszú kabátját vagy a sál szabad végét. Tökéletesen otthonosan mozgott a zord időben.

Nem is igazán foglalkozott a hóviharral, neki mindegy volt, hogy zuhogó eső vagy rekkenő hőség, ráadásul teljesen más kötötte le a gondolatait. Az előtte álló találkozón töprengett, melynek helyszínét, egy kis utcácska végén megbúvó ódon, három emeletes épület körvonalait már meg is pillantotta, mikor befordult a kereszteződésben. Tudta, hogy igen nagy jelentősége van ennek a találkozónak, melynek valódi mivoltáról a többi résztvevő nem sejthet semmit sem.

Elvigyorodott erre a gondolatra, de ez nyomban emlékeztette is rá: nem szabad engednie, hogy bármi is túl árulkodó legyen. Nyomban eltüntette a vigyort, s a hátralévő száz méteren ügyelt rá, hogy teljesen semleges dolgok körül forogjon az esze.

Az épület elé érve megállt és felnézett a homlokzatra, melyen latin felirat állt kőbe vésve:

Consilium Grandis de Veneficus prognatis

Az épület nagyon régi volt, de látszott rajta, hogy folyamatosan használják. Itt-ott pergett róla a zöldfestés és a vakolat, az ablakokra és a bejárati ajtóra is ráfért volna egy felújítás, ennek ellenére masszív formája különös erőt sugárzott magából - mint mikor az ember ránéz egy építményre, és úgy érzi, ez még ötszáz év múlva is itt lesz.

A fekete ruhás alak felsietett a rövid lépcsőn a bejárathoz, majd hármat koppantott egy különös, vízköpőre emlékeztető ezüstös kopogtatóval. Nem kellett sokat várnia, mire az ajtó kinyílt és megjelent mögötte egy hosszú, őszes szakállú ember, aki ugyanolyan földet söprő kabátot viselt, mint a jövevény.

- Jó reggelt – köszönt neki. – A tárgyalásra jött?

- Igen, de úgy vélem, kissé korán érkeztem… - válaszolta a férfi.

A szakállas szélesebbre tárta az ajtót és betessékelte rajta. Hosszú, széles előszoba tűnt fel, sötétzöld és fekete kőlapokkal burkolt padlója csillogott a gyertyafényben, mely a világítást szolgáltatta. A falakat régi, pókhálós, de elegáns tapéta borította.

Az öreg odavezette a vendéget a jobb kéz felöli ruhatárhoz.

- Nem maga az első – mondta közben rekedtes, fáradt hangon. – Mire megjöttem, már megérkezett az egyik pártfogó.

A férfi már félig levette kabátját, de most megakadt a mozdulat közben, aztán lassan visszafordult az öregember felé.

- Na és ki az? – kérdezte.

- Nem tudom – vonta meg a vállát amaz, s közben visszaballagott a ruhatárral szemközt elhelyezett portás-pulthoz. – Még Diggory, az éjszakai ügyeletes engedte be. Fent van a másodikon… Apropó! – kapott a fejéhez a férfi. – A tárgyalás a 2/12-ben lesz, de fél órát csúszik, mert a jegyző megbetegedett. Most szólt róla… Szóval Mr Black elment a minisztériumba egy másik jegyzőért, de…

- Nem érdekelnek a jegyzők problémái – szakította félbe közömbösen a fiatalabb és már hátat is fordított a portásnak. – Fent leszek a 12-esben, maguk meg foglalkozzanak csak hivatalnokokkal.

Azzal faképnél hagyta az öreget, végigsietett a folyosón egészen a lépcsőházig. Sorban a falak mentén régi olajfestmények sorakoztak, de ő egy pillantást se vetett rájuk. Felszaladt a lépcsőn két fordulót egészen a második emeletre.

Ez a folyosó is hasonlóan hosszú volt, mint a földszinti előszoba, de ez széltében szelte át az épületet. Gyönyörű, bordó szőnyeg terült el a parkettázott padlón, a falakon itt is festmények és régi gyertyatartók voltak felerősítve, s szabályos ötméterenként ajtók nyíltak különböző helyiségekbe, melyek csak számmal voltak megjelölve.

A férfi egészen a tizenkettesig ment, ahonnan jól láthatóan fény szűrődött ki. Idegesen fújt egyet, majd bekopogott.

- Igen – szólt ki a hang, mire a férfi belépett.

- Gondolhattam volna, hogy maga az! – tett eleget a hűvös üdvözlésnek, mikor meglátta a terem közepét elfoglaló hosszú asztalnál üldögélő alakot.

Ha a fekete ruhás furcsa pillantásokat váltott ki az emberekből, akkor ez a férfi teljes döbbenetre késztette volna őket. Hosszú, fehér szakálla és haja volt, görbe orrán félhold alakú szemüveg nyugodott, s derűsen mosolygott a belépőre, miközben a szilvakék felöltője zsebéből kivett cukorkát bontogatta.

- Én viszont jól tudtam, hogy te leszel a másik pártfogó, Tom.

A fiatalabb, Tomnak nevezett férfi összevonta a szemöldökét, majd becsukta az ajtót és beljebb jött a szobában.

- Az én nevem Voldemort – mondta jéghidegen, mire a másik csak oldalt döntötte a fejét és tovább mosolygott. - Honnan tudta, hogy én fogok jönni, Dumbledore?

Dumbledore bekapta a citromszínű cukorkát, majd hanyagul felemelte az előtte heverő dossziék egyikét.

- Itt írták, hogy a tárgyaláson te fogod képviselni őket… – felelte. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra találkozni fogunk.

Voldemort kihúzott magának egy széket az asztalfőn és helyet foglalt.

- Én sem gondoltam – jegyezte meg szárazon. – Amióta visszautasította tőlem a tanári állást, kénytelen voltam jelentkezni a minisztériumba.

Ezek a szavak láthatóan meglepték Dumbledore-t, mert most abbahagyta a cukorszopogatást és felvonta a szemöldökét.

- Kénytelen voltál? – kérdezte. – Hogy érted ezt?

- Tudja, hogy a tanítás volt az egyik elképzelésem. De most, hogy ez kudarcba fúlt – hála magának – úgy döntöttem, hogy elfogadom Lumpsluck professzor ajánlatát és jelentkezem a minisztériumba. Vagy talán azt hiszi, hogy még visszamentem volna dolgozni a Borgin & Burkes-be?

Dumbledore bólintott, s folytatta a cukormajszolást.

- Érthető – dörmögte. – Mindazonáltal furcsállom, hogy egy ilyen jelentéktelen ügyben jelentkeztél pártfogónak…

Voldemort maga elé húzta a dossziékat, és azokat lapozgatta, mikor válaszolt.

- Ugyanezt én is furcsának találhatnám magától – jegyezte meg.

Dumbledore csak legyintett.

- A család tagjai régi barátaim – mondta és újabb cukorkát bontott. - Természetes, hogy vállaltam a felkérést.

- Szóval felkérték magát? – pillantott fel a mappából Voldemort. – Csodálom, hogy meg tudják fizetni… Vagy talán értsem úgy, hogy ingyen vállalta a védelmüket?

Megvárta, amíg a másik bólint, aztán folytatta: - Ez nagylelkű magától. Még akkor is, ha az ember barátairól van szó. Ennyi idő és fáradtság, felkészülni a tárgyalásra, összeszedni a szükséges papírokat… Még nekem is hetekbe telt, pedig én a minisztériumban dolgozom. Nagylelkű…

- Téged talán nem a nagylelkűség vezérel, Tom? – kérdezte udvarias érdeklődéssel Dumbledore.

Voldemort megrázta a fejét.

- Nem – válaszolta és megeresztett egy halvány mosolyt, mely furcsán fenyegetőnek hatott tőle. – Pénzügyi megfontolásból jelentkeztem erre az ügyre. Szerencsémen múlott, hogy végül kijelöltek pártfogónak.

Dumbledore most még följebb emelte a szemöldökét, mint az előbb, s kissé még előre is dőlt a székben, amiben eddig kényelmesen hátradőlve hintázott.

- Ez meglepő! – szólt hangosan. – Közel egy hónapja hallottam, hogy Abraxas Malfoy úr pert indított Araminta Meliflua ellen. Tetemes összeg forog kockán. Amelyik fél megnyeri a pert, dúsgazdag lesz… Akárcsak a szerencsés pártfogó. Meglep, hogy nem hallottál róla, Tom.

A szavak hatására Voldemort sápadt arcán zavart árnyék futott végig, de gyorsan rendezte vonásait. Megköszörülte a torkát és felszegte fejét.

- Nem hiszem, hogy esélyem lett volna megkapni azt az ügyet – válaszolta kimérten, majd újra a papírokba temetkezett.

Dumbledore csak hümmögött egyet, galacsint gyúrt a cukrospapírokból és a szoba másik végében elhelyezett szemétkosárba dobta. Befordította székét az asztalhoz, aztán ránézett a Voldemort előtt heverő dossziékra. A legfelsőn cirádás kézírással ez állt: I. G. Prewett – kérelem a miniszteri tanácshoz, személyes okmányok másolatai, perindíték.

- Megengeded? – szólt újra a mappáért nyúlva.

Voldemort biccentett, Dumbledore mosolyogva kinyitotta a dossziét és ő is lapozgatni kezdett a papírok közt.

- Hol a ménkűben vannak már? – morogta negyed óra elteltével a falnál álló ingaórára pillantva. Az már fél tizet mutatott.

Voldemort most dossziét váltott s közben félmosollyal az arcán fordult Dumbledore-hoz.

- Csak nem ideges, professzor? – kérdezte nem titkolt gúnyos éllel a hangjában.

- Bevallom, korog a gyomrom – panaszolta az öreg. - A citromos cukorkákkal nem lehet sokáig ellenni.

Most Voldemort vonta fel a szemöldökét.

- Jobb, ha felkészül, hogy még késő délutánig itt leszünk. Ne számítson rá, hogy megegyezhetünk. Akárcsak az ügyfeleim, én is mindent vagy semmit alapon gondolkozom. Főleg, ha egy árulókból álló banda akarja jogtalanul rátenni a kezét arra, ami…

- Ami jog szerint őket illeti – fejezte be helyette a mondatot Dumbledore a saját szájíze szerint. – Én is elkötelezett vagyok, Tom. És megkérhetnélek rá, hogy a tárgyalás alatt kerüld a hasonló jelzőket, mikor Ignatiusról beszélsz?

Asztaltársa orrlyukai idegesen kitágultak és lassan megcsóválta a fejét.

- Még mindig azt hiszi, hogy kioktathat, ugye? – kérdezte halkan. – Mint régen, az iskolában. Minden alkalmat megragadott, hogy…

- Kérlek, ne hozakodjunk elő a régi vitával! – emelte fel mindkét kezét Dumbledore. – Ezt már megbeszéltük december elején. Én csak arra kértelek, hogy a tárgyalás zökkenőmentessége érdekében tartózkodjunk a marakodástól. Azt majd úgyis megteszik helyettünk az ügyfeleink. Ne adjunk még mi is táptalajt ennek… Ó, és majd elfelejtettem: boldog születésnapot.

Voldemort újra kifejezéstelen arccal nézett beszélgetőpartnerére.

- Nem ünneplem a születésnapokat. Nincs szükségem rá, hogy számon tartsam a koromat.

Dumbeldore tovább mosolygott, láthatóan élvezte a beszélgetést, nem úgy, mint Voldemort.

- Pedig igen jeles napon születtél. Az év utolsó napján ünnepelni…

- Maga is ekkortájt született, ha jól emlékszem – szólt közbe Voldemort.

- Január 26-án – bólintott rá Dumbledore. - Még két hét van addig.

- Maga azonban rendíthetetlenül számolja, ugye?

- Úgy bizony – helyeselt az öreg. – Ez már a száztizenötödik!

- Szép kor – mondta közömbösen a másik.

Beszélgetésüket kopogás szakította félbe, mire Voldemort azonnal szólt, hogy szabad. Három ember lépett be a szobába. Legelöl egy előkelő, fekete hajú hölgy lépett be, aki a harmincas évei közepén járhatott és gyönyörű, kékes hímzésű fekete ruhát viselt. Mögötte egy hasonló korú, vörös hajú férfi jött, aki egyszerű szabású barna és igen kopott öltönyt viselt. Barna szeme résnyire szűkült, mikor megpillantotta az asztalnál ülő Voldemortot. Mögöttük egy szemüveges, alacsony ember lépett be, aki halványzöld keménykalapot szorongatott a kezében és válla csupa hó volt.

Az asszony szeme azonnal felcsillant, mikor meglátta Dumbledore-t.

- Albus! Köszönöm, hogy elvállaltad – hálálkodott és jobbról ballról megpuszilta az arcát.

- Ez csak természetes. Ignatius – szólt a vörös hajúnak is, akivel kezet fogtak.

- Jó reggelt, jó reggelt! – köszönt kedélyes jókedvvel a másik férfi és az egyik szék háttámlájára akasztotta kalapját. Sietve ő is kezet rázott mindenkivel. – Á, Dumbledore professzor, nagyon örülök. Maga pedig ööö… Voldemort, ugye? Cornelius Caramel, szolgálatára.

- Maga a jegyző? – kérdezte Voldemort. Ő levegőnek nézte a másik két érkezettet.

- Igen, Mr Black ma reggel szólt, hogy be kell ugranom Mr Forman helyett erre a ööö… megbeszélésre – miközben beszélt, folyamatosan dülöngélt a sarkán és hadaró beszédstílusával együtt egy izgő-mozgó mitugrász alak benyomását keltette, ami cseppet sem nyerte el Voldemort tetszését, ez rá volt írva az arcára. Dumbledore csak összepillantott a mellette álló vörös hajú férfival és összemosolyogtak – ők is hasonló véleményen voltak.

- Jól tudom, csak egy megbeszélés lesz ma a perről és, ha tudunk megegyezünk? – nézett körbe Caramel.

- Arra nem fog sor kerülni – jegyezte meg halkan Voldemort és visszaült a helyére.

Mire Dumbledore is hellyel kínálta Ignatiust és az asszonyt, újra kopogtattak – ezúttal két férfi érkezett: az egyik ötven év körüli, sápadt, horgas orrú, fekete hajú ember volt, míg a másik egy Dumbledore korabeli, de nála sokkal megviseltebb, hajlott hátú, kopaszodó öreg volt, aki kék talárt viselt, melyen elöl jobb oldalt egy hímzett W-betű volt látható.

Most Voldemort állt fel elsőként és üdvözölte őket.

- Jó napot, Voldemort – nyekeregte az öreg és kezet rázott vele. – Felkészült, fiam?

- Igen, bíróúr – válaszolta amaz, majd a magas férfihoz fordult: - Foglaljon helyet, uram.

Dumbledore érdeklődve figyelte a jelenetet, élénken fürkészve a horgas orrú férfi – Voldemort ügyfele – arcvonásait. Az ugyanúgy levegőnek nézte a vörös hajú férfit és az asszonyt, Dumbledore-ral azonban kelletlenül kezet fogott.

- Úgy hallom, a napokban unokája született, kedves Marius – szólt hozzá Dumbledore, mire a férfi arckifejezése még gorombább színt öltött, mint előtte.

- Nem tudom, miről beszél – mondta susogó hangon. – Nekem nincsen unokám… Sem pedig lányom.

- Hát persze – mosolygott tovább az öreg. – Bizonyára tévedtem…

A bíró nem mutatta jelét, hogy meghallotta volna a meglepő szavakat, helyette csak öreges fáradtsággal bíbelődött csatos táskájával és a fiatal jegyző segítségét kérte, hogy kényelmesen elhelyezkedjen az egyik széken.

- Nem hittem volna, hogy te leszel az egyik pártfogó, Albus – szólt fáradtan Dumbledore-hoz. – A napját se tudom, mikor vállaltál el egy ügyet…

- Nem hagyhattam cserben Ignatius-t – mondta az, és kacsintott egyet a mellette ülő Mr Prewett-re.

- Rendben van, akkor lássunk is neki… - dünnyögte szórakozottan a bíró és kivette a táskájából a papírokat, majd minden jelenlévőnek kiosztott egyet, a jegyző kivételével. – Itt írják alá, kérem, hogy megjelentek – mutatta a lap alján lévő vonalat Dumbledore és Voldemort ügyfeleinek.

Mindannyian elővettek egy-egy madártollat, tintásüvegbe mártották és odafirkantották a nevüket. A bíró elégedett volt, s most eltette az iratokat.

- Jegyzőúr, készen van?

Caramel bólintott.

- Helyes. Tehát… Minkét fél megjelent a megbeszélésen - a felperes, Mr Ignatius Prewett és a felesége, Mrs Lucretia Prewett, valamint az alperes, Mr Marius Perselus Prince. A két pártfogó a felperes oldalán Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore, az alperes oldalán Tom Ro…

- Kérhetném, hogy itt is használják a valódi nevem? – szólt közbe fagyosan Voldemort, mintha már számított volna rá, hogy nem a neki tetsző nevet fogják mondani.

Az öreg bíró pislogott néhányat, majd szaporán bólogatott.

- Hogyne, persze. Bocsásson meg, kérem – majd a jegyzőhöz fordult. – Mr Caramel, kérem javítsa a jegyzőkönyvet és a továbbiakban szíveskedjék a Voldemort nevet használni… még ha az én öreg fejem el is felejti néha.

Caramel szaporán satírozott a sastollal, majd újra tintába mártotta és javította a bekezdést. Dumbledore hosszú ujjait sátor módjára egymásnak támasztva figyelte a vele szemben ülő másik pártfogót, aki az asztallapot bámulta maga előtt, amíg a bíró végzett a kötelező adatok felsorolásával. Mikor a bíró felolvasta ezeket és megkérdezte, hogy az adatok a valóságnak megfelelők-e, megköszörülte a torkát.

- A minisztériumhoz benyújtott perindíték alapján a vita tárgya egy ingatlan és számtalan ingóság, melynek teljes listája… igen, látom. Tehát a teljes lista mellékelve van a kérelemben. A vita alapja egy végrendelet, melyet még Mrs Ursula Molly Prince, a felperes édesanyja és az alperes néhai felesége állított ki 1959. március 19-én, egy hónappal sajnálatosan bekövetkezett halála előtt.

Dumbledore oldalt pillantott és látta, hogy Ignatius összeszorítja a száját, felesége pedig nyugtatólag megfogta a kezét.

- Tehát Mrs Prince…

- Mrs Prewett, ha kérhetném! – szólt most közbe a Dumbledore balján ülő Ignatius.

Az alperes és Voldemort, aki eddig az asztalt bámulta, most fölnézett.

- Parancsol? – pislogott újra a bíró.

- Anyám haláláig az apám nevét használta – magyarázta Ignatius. - A Prewett-et. Nem pedig a Prince-t.

A bíró megvakarta a feje búbját.

- Látom, bajban leszünk a nevekkel… - sóhajtotta. – Rendben van, tehát Mrs Prewett… Öhm… Mr Prince, van ellenvetése?

A horgas orrú férfi megrázta a fejét, majd a jegyzőkönyv kedvéért kinyögött egy határozott nemet. A bíró folytatta:

- Mrs Prewett a végrendeletében minden vagyonát, a cornwall-i házat és annak minden ingóságát, valamint a Gringotts Bank 811-es széfjének teljes tartalmát kizárólagosan férjére, Marius Prince-re hagyta.

A bíró ekkor elhallgatott és körbenézett a pártfogókon és az ügyfeleken, akik hallgatásba merülte, de Voldemort ezt a pillanatot választotta ki, hogy megszólaljon.

- Az elhangzottak fényében tehát érthetetlen, hogy Mr és Mrs Prewett milyen alapon támadják a végrendeletet. Tudtommal hosszú betegeskedése alatt egyetlen egy alkalommal sem látogatták meg Mrs Prince-et…

- Prewett-et – szólt közbe a bíró Caramelhez fordulva. A jegyző szaporán satírozott.

- Nem látogattuk meg?! – háborgott Ignatius felesége. – De hisz…

Dumbledore csitítólag megfogta az asszony kezét és visszaültette a helyére, mert nagy indulatában felpattant a székről.

- Csillapodj Lucretia, kérlek – mondta, ezután pedig a bíróhoz fordult: - Mrs Prewett azt akarja kifejezni, hogy férjével és három gyermekükkel összesen kilenc alkalommal próbálták felkeresni Ursulát, mióta 1958 decemberében megtudták, hogy halálos beteg, valamint számtalan levelet írtak.

Voldemort ismét közbeszólt, de ügyfele csak méltóságteljesen felszegte fejét és tovább hallgatott.

- Amelyekre nem érkezett válasz – szögezte le. – Mr Prince pedig világosan közölte velem, hogy mi állt azokban a levelekben: Mr Prewett kétségbeesetten próbált bocsánatot kérni Mrs Prince-től a veszekedések miatt, amelyek egészen addig folytatódtak, amíg Mr Prewett és kedves családja – hangsúlyozom: önszántukból el nem hagyták a házat.

Ignatius és Lucretia idegesen összepillantottak, azonban Dumbledore rendíthetetlen nyugalommal hallgatta.

- Ennek értelmében úgy vélem, világos, hogy Mr és Mrs Prewett semmilyen jogot nem formálhat sem a házra, sem a benne fellelhető értékekre, melyeknek jogos tulajdonosa értelemszerűen Mr Prince.

Most Ignatius érezte úgy, hogy betelt a pohár, bár ő nem pattant fel, mint a felesége, csak ökölbe szorította a kezét és elvörösödött.

- Az a ház évszázadok óta a családunk birtokában van! Anyám mindennél fontosabbnak tartotta a családot! Ha velünk még össze is veszett, miért nem hagyta a húgomra vagy a nővéremre, akik végig ápolták és vele maradtak… És mi ez a zagyvaság, hogy nem látogattam meg? Be se tehettem a lábam a házba! Még a közelébe se tudtam menni az anyámnak, hogy megnézzem, hogy érzi magát!