Ron és Hermione megelégelték a hallgatást, mert Hermione hangosan megköszörülte a torkát, majd Ron új utakra terelte a beszélgetést.

- És mennyit tud Tudjaki…? – kérdezte. – Mármint tudja, hogy tudjuk, mi van a horcruxokkal vagy nem?

- A Sötét Nagyúr nem tudja, hogy ti ismeritek a titkát – világosította fel őket Piton. - Azt sugalltam neki a jelentésem alkalmával, hogy Dumbledore túl éretlennek tartotta Pottert, hogy elmondja ezeket a tényeket, s helyette inkább engem avatott be. Mivel a jóslattal kapcsolatban a Nagyúr már rádöbbent, hogy Dumbledore nem mondott el nektek fontos dolgokat, minden szavam elhitte.

- Mikor fogunk elmenni a pohárért? – érdeklődött izgatottan Hermione.

- Hamarosan – intette türelemre Piton, mindenféle sértegetés nélkül. – Sok mindent el kell simítani előtte, hogy a Nagyúr és a többi halálfaló ne gyanakodjon. Először is el kell terelnem valamivel Borgin figyelmét - az a vénember jóformán ki se teszi a lábát a boltjából.

Aztán meg kell szervezni a találkozót, azt is észrevétlenül, és végül be kell jutnunk a laboratóriumba. Ha bent vagyunk, ott vár ránk a legnagyobb kihívás: meg kell birkóznunk a Sötét Nagyúr védővarázslataival. Bár tanulmányoztam Potter emlékeit a barlangban tapasztaltakról, félek, az én tudásom egymagában kevés lesz ehhez.

Harry, Ron és Hermione nem fűzött hozzá semmit a hallottakhoz, inkább igyekeztek nem belegondolni, miféle rémségekkel lehet tele az a titkos laboratórium.

Piton megint sétálni kezdett, tett egy kört előttük, majd hirtelen elhatározással újra feléjük fordult.

- Bevallom, alábecsültelek titeket – szólt, s ezzel meglepte a három jó barátot. – És már nem először követem el ezt a hibát. Remek munkát végeztetek a medaliont és a pohárt illetően. Úgy látszik, Dumbledore professzornak mégis csak igaza volt – használhatók vagytok…

- Szóval maga se bízott benne vakon! - mondta ravaszkodva Harry.

Piton kifejezéstelenül nézett rá, ahogy mindig, ha igazságot talál az állításban.

- Voltak bizonyos… fenntartásaim – közölte érzelemmentesen. – De ez nem változtat semmin! – váltott parancsoló, rideg hangsúlyra. – Akkor cselekedtek, ha én mondom, és csakis azt teszitek, amit én mondok, világos?

Megvárta, amíg Harry, Ron és Hermione egyenként bólintanak beletörődésük jeléül. Harrynek az járt a fejében, hogy a kétségbeesett tanácstalanság helyett most a türelmetlen várakozással fognak telni a napjai és azzal a cseppet sem megnyugtató gondolattal, hogy Perselus Piton kezébe adta a háború kimenetelének sorsát.

- Helyes – zárta le a beszélgetést Piton és hátat fordított nekik. Malfoy sietősen kihátrált a szobából és már el is ment, Piton azonban még visszafordult az ajtóból.

- Holnap reggel megbeszéljük a további teendőket, ha a többiek megérkeztek. Az emeleti hálószobák a tiétek.

Megint megvárta, hogy Harryék bólintsanak.

- Nem zárom be az ajtót, de a csak a házban járkálhattok - (újabb bólintás). - Nem ajánlom, hogy kitegyétek a lábatokat az utcára az engedélyem nélkül!

Azzal távozott. Harry, Ron és Hermione nyugtalanul összenéztek. Habár Harryt még mindig perzselte az iszonyatos gyűlölet és az elszántság, hogy Voldemort után Pitonnal is végezni fog, („Igen, már ezerszer kiérdemelte!” – győzködte magát) azt is tudta, hogy mostantól hosszú időre meg kell szabadulnia ettől az érzéstől. Nem hagyhatja, hogy elvonja a figyelmét a feladatáról, ahogy azt korábban Hermione is nagy bölcsen megjegyezte – Harry megint csak kénytelen volt elismerni a lány igazát. Nem foglalkozhat a minisztériummal, a koboldlázadással vagy Piton bűnhődésével.

- Észrevettétek, hogy alig tudunk többet, mint előtte? – kérdezte egyszerre Ron.

- Azért az a dolog a megszállt illetőről, meg a működő horcrux-ról elég riasztó… - jegyezte meg Hermione.

Harry és Ron igazat adtak neki.

- De ez legalább azt jelenti, hogy a horcrux az országban van… - folytatta az eszmefuttatást a lány. - Furcsa, hogy külföldön nem is rejtett el egyet sem.

- Aha.

- És az is különös, hogy milyen szűkszavú volt Voldemort Pitonhoz – dörmögte bizalmatlanul Ron. – Úgy értem, megölte Dumbledore-t, meg mindent. Elintézte Voldemortnak az egyetlen embert, akitől valaha tartott és mit kap cserébe? Egy hülye címet valami Első halálfalóról, meg üres szavakat…

Hermione a homlokát ráncolta.

- Arra gondolsz, hogy Piton nem volt teljesen őszinte velünk? – kérdezte bizonytalanul.

- Hát persze! – jelentette ki határozottan a fiú. – Hallhattad, megmondta a szemünkbe, hogy eszében sincs elmondani Voldemort terveit. Pedig ő a bizalmasa, a…

- Jaj, nehogy már bedőljetek annak a szövegnek! – szólt bele Harry. – Ez csak egy humbug. Voldemortnak nincsenek bizalmasai, még az úgynevezett „Elsők” se… Dumbledore beszélt nekem erről. Voldemortnak sosem voltak barátai és nem is akart soha egyet se. Akik mégis azt hitték, hogy a barátai, azok súlyosat tévedtek. Piton „bizalmi” pozíciója csak egy valamivel jár, ez világos: ha hibázik, nem kap olyan nagy büntetést, mint a többiek.

- Apropó többiek – kapott a szón Ron. – Kik a többi összeesküvő? Piton nem beszélt róluk.

Harry megvonta a vállát.

- Nekem se mondta el a névsort, csak Malfoyt, meg Pettigrew-t említette.

- Talán Malfoy anyja még benne lehet – vetette fel az ötletet Hermione.

- Kik lehetnek, akik rettegnek Voldemorttól? – gondolkozott hangosan Ron.

Harry is elmélyedt a gondolataiban nevek után kutatva, de Hermione memóriája megint kivételesnek bizonyult.

- Az az Avery nevezetű… - találgatott bizonytalanul. – Voldemort megkínozta, amiért rossz információkat kapott tőle, nem emlékszel? – nézett Harry tanácstalan arcába. – Ron mesélte, hogy álmodtál róla. Emlékszem, mert tovább kellett adnom Dumbledore-nak.

Harry bólogatott. Most már emlékezett az esetre: azon nyomasztó látomások egyike volt, amikben Voldemort fejében találta magát, sőt úgy érezte, mintha ő maga lenne Voldemort. Harry agya egy rejtett zugában arra gondolt, a jelen körülmények közt talán elviselné ezeket az álmokat is, ha belső információkat kaphatna a halálfalók táboráról. Hát igen… Piton nem bizonyult elég hasznos hírforrásnak – gondolta keserűen és elfintorodott.

Ron lustán hátradőlt az ágyon, amin Malfoy és Piton távozása óta üldögélt a cipőjét babrálva.

- Majd meglátjuk, mi sül ki ebből holnap – motyogta Ron behunyt szemmel. – most aludjunk.

Harry mélyen egyet értett vele, s miután elbúcsúzott Rontól és Hermionétól, átbattyogott a szemközti szobába, ami az előzőnek a pontos ikerpárja volt, ugyanolyan vaskeretes ággyal, rozoga éjjeliszekrénnyel, sőt, még egy magányos kaszáspók is ugyanarra a helyre szőtte hálóját, ahol a másik szobában. Miután Harry ruhástól végighemperedett a nyikorgó ágyon még sokáig nem jött álom a szemére, s abban is biztos volt, hogy őutána senki más nem hagyta el a szemben lévő hálószobát.

A többi halálfaló másnap reggel érkezett meg. Harryék a nappaliban várták őket a másik három lakóval együtt. Harryék többnyire csak Pitonnal álltak szóba – Malfoytól csak lenéző, és az előző esti incidens óta óvatosabb pillantást kaptak, ha találkozott a tekintetük; Pettigrew-ra pedig mind Harry, Ron és Hermione is méltóságukon alulinak érezték akárcsak ránézni egy szemrebbenés erejéig. Azonban a Pitonnal váltott pár szó is kimerült három-három goromba „jó reggelt”, néhány „jönnek már?” és az egyre többet ismételgetett „mikor mehetünk már a francba?” mondatokban. A kapott válaszok sem hangzottak túl udvariasabbnak, s a reggel 6-órás kényszeredett felébredés után eltöltött két órás unalmas várakozás és kérdezgetés után Harrynek már csak barátságtalan kézmozdulatokra futotta a kedvéből, valahányszor Piton vagy Malfoy hátat fordított neki. 

Nyolckor hangzottak az első koppanások az ajtón. Piton kimérten az ajtóhoz lépett, s beengedte az első vendéget: Narcissa Malfoyt.

- Cissy! – üdvözölte Piton a hosszú szőke hajú asszonyt, aki valamit ugyan visszanyert régi bőrszínéből azóta, hogy Harryék utoljára találkoztak vele Madam Malkin talárszabászatában, de továbbra is nyomasztóan sápadtnak tűnt egy egészséges emberhez képest.

- Perselus! – mosolygott a nő a férfire, majd pillantása a szobában lévőkre esett. Egy pillanatra elidőzött tekintete a fián, majd Harryt és a többieket is szemügyre vette. Végül egy röpke kézfogás után Piton félreállt, a nő pedig besietett a házba.

Több mint szokatlan volt a három jó barátnak a lejátszódó jelenet: Draco, amint meglátta anyját az ajtóban, azonnal felpattant a karosszékből, ahol eddig gubbasztott, mint egy kihűlt hulla, most pedig sietős, határozott léptekkel Narcissához ment és megölelte.

Harry nem tudta mire is számítson. Meghökkent, hogy ilyen emberi gesztust lát a két gyűlölt ellenségtől (minden józan esze ellenére is ellenségként gondolt rájuk), majd azon lepődött meg, hogy önmaga meghökkenése tudatosult benne. Mégis mire számított? Valami ostoba halálfaló rejtjeles kézfogásra? Vagy hogy meghajolnak egymás előtt, felmutatva a Sötét Jegyet? Végül már saját ostobaságán csodálkozott és rá kellett jönnie, hogy Draco Malfoy, az ellenszenves, utált fiú, akit hat éve ismer, mégiscsak egy ember, még ha gonosz is.

Mire felocsúdott saját gondolataiból, Malfoy már udvariasan átadta helyét anyjának, aki most arról sajnálkozott, mennyire lefogyott a fia és biztos nem eszik rendesen. Harry rápillantott a mellette falat támasztó Ronra, aki hasonlóan meglepődött arcot vágott, majd Hermionéra is, aki azonban tárgyilagosan bámulta a vendéget és Draco Malfoyt.

A következő vendég Narcissa után pár perccel érkezett, jöttét három erőteljes dörömbölés jelezte az ajtón.

- Piton – hangzott fel egy mély hang, ahogy a belépő kövér halálfaló kimérten biccentett.

- Bulstrode – üdvözölte Piton ugyanolyan távolságtartóan.

Nocsak! – lepődött meg magában Harry. Szóval Millicent Bulstrode apja is halálfaló. Harry kíváncsi volt, vajon a mardekárból hánynak van halálfaló rokona? Talán mindnek… - emlékeztette magát a Teszlek Süveg manipulálására. De úgy tűnik, Voldemort nem végzett olyan jó munkát, ha ezek az emberek mind a halálát akarják.

Mr Bulstrode bedöcögött a házba és ő is csak egy futó pillantást vetett a három jó barát felé, majd leült a kanapéra.

- Mrs Malfoy! – hajolt meg a kövér férfi ültében. – Örülök, hogy látom kegyedet…

- Én is örülök, Barnard.

A távolságtartó köszönésből Harry arra következtetett, hogy Mr Bulstrode és Mrs Malfoy alig ismerik egymást. Ezek szerint a férfi új lehet a halálfalók közt – már csak abból az okból is, mert Harry nem emlékezett rá, hogy hallotta volna a Bulstrode nevet a temetőben, mikor Voldemort Azkabant megúszott hívei tizenhárom év után újra összegyűltek.

A harmadik érkezőt azonban ismerte, méghozzá nagyon is jól. Az ajtón a gorillára emlékeztető Marcus Flint lépett be.

- Mr Piton! Hívott és jöttem – dörmögte mély hangján az alig húsz éves fiú, aki azonban jóval többnek tűnt koránál rendezetlen bajuszával és dús szemöldökével.

- Úgy van, Flint, és abban is biztos vagyok, hogy tudod, mért kellett jönnöd – válaszolta Piton és beinvitálta az érkezőt.

- Ööö… hát én nem is… - ekkor megpillantotta Harryéket. – Ja… miattuk.

Harry és két barátja Flintnek se köszönt, ahogy ő se vette a fáradtságot, hogy egy fintornál több időt pazaroljon felesleges udvariaskodásra.

Flint nem ült le Mr Bulstrode mellé, de kezet fogott a férfivel, majd Malfoy-jal is, és ő is meghajolt Narcissa előtt.

Kicsit tovább kellett várni a következő emberre; eltelt öt, majd tíz perc, negyed óra, Piton is egyre többet pillantott fel az egyik szekrény polcán ketyegő órára. Végül jó húsz perc elteltével megint kopogtattak.

A belépőt Harry és Ron azon nyomban felismerte, bár csak egyszer láttak róla képet a Reggeli Prófétában. Nem is felejthették el egykönnyen. Az újságban ugyanis azt írták róla, hogy minden idők egyik legkegyetlenebb halálfalója:

- Wildung, hát te is megérkeztél – köszöntötte szenvtelen hangon Piton a jövevényt.

Valter Wildung egy komor biccentéssel belépett a szobába, s jelenlétével azonnal betöltötte a helyiséget. Magas férfi volt, jóval túl a két méteren, s a hatást még növelte hátrafésült fekete haja. Barna bőre borostás volt, szája sarkától a szeméig pedig egy hosszú vágás metszette keresztbe arcát, egy kegyetlen sérülésre emlékeztetve viselőjét. Harry úgy emlékezett rá, beszélt is azzal a bizonyos illetővel, akinek Wildung a sebhelyet köszönheti…

A férfi sötétkék talárban volt, alatta pedig előkelő varázslóöltözéket viselt széles övvel, amilyen Dumbledore professzor is hordani szokott. Nyakában egy ezüstláncon kék, könnycseppformájú pici ékkövet hordott. Harry megborzongott: Wildung csak úgy árasztotta magából a hideget.

Mindenki, még Narcissa és Draco Malfoy is feszengni látszottak. Mr Bulstrode idegesen forgatta körbe nagy kövér fejét, Marcus Flint pedig mániákusan hajlongott, mikor Wildung elvonult előtte. Piton a legkisebb jelét sem mutatta, hogy kényelmetlenül érezné magát a vendég miatt, nem is törődött vele különösebben. Wildung sem ült le, megállt a szoba Harryékkel átellenes végében és onnan nézte a többieket érdeklődő arckifejezéssel.

Zár kattanása hallatszott, majd olyan hang, mikor egy fagolyó gurul: a függönykarnis megelevenedett és elsötétítette az amúgy is kevés fényt árasztó piciny ablakot. Piton bezárkózott, majd feléjük fordult.

- Most, hogy mindenki megérkezett… - kezdte, de szavait elnyomta egy hangos horkanás Ron és Harry részéről.

- Ez lenne az a hatalmas összeesküvés? – provokálta őket pökhendi hangon Harry. – Hat ember, meg egy patkány?

Alig bírta elhinni, hogy Piton ezt többnek gondolta, mint holmi hülye viccnek az ő cukkolására. Mivel azonban Piton hírből se ismerte a humorérzéket, ez a lehetőség kiesett, úgyhogy Harry kénytelen volt nevetés helyett felháborodni. Hermione is döbbent arcot vágott, Ron pedig a mennyezetre emelte a tekintetét.

Flint nem hagyta annyiban.

- Ha nem tetszik, Potter, próbálkozz egyedül és nyugodtan megdögölhetsz!

- Dögölj meg inkább te! – vágott vissza Ron és fenyegetően felemelte a pálcáját.

Flint is pálcát rántott.

- Na mi lesz Weasley, gyere csak! Mindjárt még szélesebbre vágom azt a nagy málé szádat!

- Abbahagyni! – csattant fel Piton, mielőtt még Flint és az őt magasságában utolért Ron egymásnak ugorhatott volna.

Wildung rezzenéstelen arccal nézelődött, mintha kellemes családi kiránduláson venne részt.

A veszekedők leeresztették a varázspálcákat, előbb Flint, s csak aztán Ron, amivel Harry mélyen egyet értett.

- Nem várom el, Potter, hogy a te szánalmas észbeli képességeiddel megértsd az összeesküvés minden részletét és a munkát, amivel mindezt felépítettem – fröcsögte Piton dühösen -, de leszel szíves végre megtanulni, hogy ha én beszélek, befogod a szád!

Harry gyilkos szemeket meresztett Piton felé, de az már nem törődött vele. Újra a társasághoz intézte szavait.

- Először is mindenkit bemutatnék a másiknak – mondta. – Narcissát mindannyian ismerik és tudják mennyit áldozott fel a Sötét Nagyúr szolgálatában, úgyhogy kérlek bocsáss meg Cissy, de rögtön tovább lépnék – ha meg nem sértelek.

Narcissa mosolyogva bólintott, Piton pedig Mr Bulstrode felé fordult.

- Mr Barnard Bulstrode, az Obskurus Kiadó munkatársa… - Mr Bulstrode minden jelenlévő felé fontoskodva biccentett. – Tavaly március óta tagja a halálfalóknak, a Sötét Nagyúr a leányával zsarolta meg őt, mivel vonakodott nyíltan elhatárolni magát mellette. A lányát, Millicentet ismeritek, igaz? – a kérdést Harryhez, Ronhoz és Hermionéhoz intézte, akik bólintottak.

- Mr Bulstrode nem nézi jó szemmel a dementorok rászabadítását a lakosságra, ezért a Sötét Nagyúr hívei közt olyanokat kezdett keresni, akik osztják a nézeteit.

A kövér férfi joviálisan mosolygott – Harry el se tudott volna képzelni jámborabb embert halálfalóként. Mindazonáltal Mr Bulstrode máris nagyot nőtt a szemében dementor-utálata miatt. A végén még kiderül, hogy ez az összeesküvés még jó is valamire? – kérdezte magától.

Piton közben már Marcus Flintet mutatta be a többieknek, akiről csak annyit mondott, hogy egy éve csatlakozott a halálfalókhoz és szeretne mielőbb szabadulni. Harry számára Flintnek ez a vágya meglehetősen röhejes volt és felidéződött benne, mit mondott Sirius a halálfalókról: vagy örökké szolgálják urukat vagy meghalnak.

- Draco-t és Féregfarkat úgyszintén ismeritek mindannyian, úgyhogy rátok se vesztegetnék több szót… - mondta Piton lustán, és megvárta, amíg Draco azonnal, majd kicsit később, sértődötten Pettigrew is bólintson.

- Valter Wildung, a Sötét Nagyúr egyik legelső és legkiválóbb tanítványa – mutatott Wildungra, aki egy apró jelét sem adta, hogy tudomásul veszi a bemutatást -, és az első Első. Mr Wildung nem halálfaló, nem viseli a Sötét Jegyet, de régről ismeri a Nagyurat, s vele tartott utazásai egy részén is – ezért sok hasznos információval láthatott el minket.

Hoppá! – gondolta Harry. Voldemort egyik első talpnyalója. Furcsa, hogy az összeesküvők közt kötött ki. Vajon Piton tudja, mit csinál?

Mintha csak Harry kérdését válaszolná meg, Piton folytatta:

- Mr Wildung a segítségünkre lehet a fegyver megtalálásában… - (Harry itt felvonta a szemöldökét, akár csak két barátja) -, a már említett okokból. Személyes indítékai vannak a Sötét Nagyúr elleni összeesküvésre.

Szóval Piton azt mondja nekik, hogy valamiféle fegyvert keresnek! – gondolta Harry. Örült neki, hogy legalább ezeknek az embereknek nem beszélt a horcruxokról.

- Mifélék azok a személyes indítékok? – kérdezett közbe Ron, aki végig idegesen figyelte Wildungot.

- A személyes melyik felét nem érted, Weasley? – csattant fel Malfoy.

- Csak mert te mindenkinek a talpát nyalod, akinek köze van a halálfalókhoz, attól még…

- Elég! – dörrent rájuk Piton, megelőzve az újbóli szóváltást.

- Hallottam már ezt a személyes maszlagot – morogta Harry Piton képébe -, de még egyszer nem veszem be. Beszéljen! – parancsolta Harry a kék taláros férfi jéghideg szemébe nézve.

Wildung elmosolyodott, arcán a vágás riasztó grimaszba torzította mimikáját.

- A titkai mindenkinek megvannak, Kiválasztott – szólalt meg először érkezése óta a férfi. Hangja reszelős, erős volt, mint egy alkoholista bárénekesé. – És a titkokra jellemző, hogy megtartjuk magunknak, bármennyire is hátráltatja ez a bizalmat.

Harry nem vette le róla a szemét, az sem érdekelte, hogy a férfi nagy valószínűséggel legilimentálja őt. Végül Wildung fordította el a tekintetét és újra nézelődni kezdett a szobában. Egyik arcot vizslatta a másik után, teljesen közönyös érdeklődéssel.

Piton közben beszélt. Az újonnan jöttekhez intézte szavait, a laboratóriumról informálta őket és azon tanakodtak, többnyire Flint, Malfoy és Bulstrode, hogy hogyan csalják el Borgint a Zsebpiszok köz-béli boltjából. Hermione árgus szemekkel figyelt és jegyzett meg minden szót, ami elhangzott, Harrynek e felől nem volt kétsége. Ron viszont egyre csak Valter Wildungot nézte, tekintetében pedig semmi jóindulat nem volt.

Harry sejtette, mért dúlta fel Ront ennyire a férfi érkezése: a Reggeli Prófétában írtak alapján Wildung egy szadista muglivadász volt, aki a mugli származású varázslókra és boszorkányokra is vadászott. Piton pedig beválasztott egy sorozatgyilkost az összeesküvők táborába és a füle hallatára beszél a Voldemort elleni lázadásról. Kész őrület! Hogy omolhatott össze minden ilyen rövid idő alatt?

- Figyeltél, Potter? – kérdezte élesen Piton, mikor újra felé nézett.

- Aha, persze – válaszolta reflexszerűen Harry, bár gőze nem volt arról, miről beszélt éppen Piton.

Piton megint kezdte felfújni magát, hogy legorombítsa Harryt, aki azonban nem hagyta, hogy a férfi belekezdjen a „figyelmetlen, ostoba kölyök vagy, Potter” -című monológjába.

- Befejezte a mesélést, Piton? – érdeklődött Harry. – Mert ha igen, akkor máris elmennénk…

- Ó, untatom a méltóságos urat? – duruzsolta maró gúnnyal. – Persze, mindjárt elmehettek, csak előtte még ide jössz és leülsz erre a székre!

Piton elővarázsolt egy közönséges, dísztelen széket, majd megragadta Harry karját és lelökte rá. Ron azonnal közelebb lépett pálcával a kezében.

- Arra semmi szükség nem lesz, Weasley! – intett Piton. – Csak gondoskodunk a biztonságról.

Elővarázsolt még egy széket, Harryével szemben és leült rá. Harrynek fogalma sem volt róla, mit tervez Piton, ezért nyugtalanul fészkelődött és pálcáját készenlétben tartotta minden eshetőségre.

- Cissy, ha kérhetnélek – szólt Piton a nőnek, aki rögtön bólintott, előhúzta pálcáját és eléjük lépett.

- Mit tervez? – kérdezte Harry.

Piton szeme ravaszul villant.

- Megkötjük a Megszeghetetlen Esküt, Potter. Ha bárkinek eljár a szád a kis találkozónkról, olyan pokoli kínokat fogsz átélni, amihez képes a Cruciatus átok ereje semmi!

Piton elkapta Harry kezét és szorosan tartotta. Harry nem ellenkezett, kénytelen volt nyugton maradni. Narcissa kettejük kezéhez érintette a pálcát.

- Esküszöl – szólt Piton -, hogy senkinek, se embernek, se egyéb teremtménynek vagy halottnak nem beszélsz arról, ami ebben a házban történt?

- E-esküszöm – válaszolta Harry.

Egyszerre azt vette észre, hogy összekulcsolt kezük körül egy tüzes gyűrű csavarodik.

- Esküszöl, hogy semmilyen cselekedeteddel vagy gondolatoddal nem adod tudtára senkinek, hogy találkoztál velem?

- Igen – hangzott a felelet.

Újabb tüzes gyűrű jelent meg, s a másikkal együtt rásimult Harry és Piton kezére. A tűz csak egy pillanatig égette, aztán eltűnt.

Piton vigyorgott és ellökte Harry kezét.

- Jó – mondta. – Most jöhet a másik két jómadár.

Harry felállt a székből, de közben elkapta Piton egy pillantását, ami egészen mást üzent neki, mint az elégedett vigyor. Furcsa, megdöbbentő volt, amit Harry tapasztalt, de Piton szeme azt üzente: „csinálj valamit!” Harry összeráncolta a homlokát és a csuklóját dörzsölgetve odébb állt, hogy átadja helyét a letörten érkező Ronnak.

Harry elfordult a többiektől és gondolataiba merült, mialatt Ron és Hermione is letette az esküt. Mikor végeztek, a vendégek szedelőzködni kezdtek, hogy induljanak. Harryben erősödni kezdett egyfajta furcsa befejezetlenség érzés, s mikor Mr Bulstrode a kilincsért nyúlt, megértette, mit üzent neki Piton. Bár azt továbbra sem értette, hogy miért neki kell ezt elintéznie.

- Várjon! – szólt a férfira, aki kíváncsian visszafordult. - Azt hiszi elmehetnek csak így? – vetette oda Harry. – Lehet, hogy Piton megbízik mindenféle jöttment halálfalóban, de én nem.

- Vigyázz a szádra te koszos…!

Harry türelmetlenül legyintett a kezével és elfordult Marcus Flinttől.

- Maguk is tegyék le a Megszeghetetlen Esküt – mondta Harry. – Ha azt megteszik, máris elmehetnek, de addig nem.

- És ki állít meg benne? – morogta Flint, de nem mindenki viseltetett így az ötlet iránt. Narcissa rosszallóan nézett rá, ahogy szokott, de ülve maradt, Mr Bulstrode engedelmesen visszasétált a szoba közepére és leült az egyik elővarázsolt székre, Malfoy és Wildung pedig figyelték az eseményeket.

- Majd én – válaszolta Harry magabiztosan. – Biztosan remekül értesz a főbenjáró átkokhoz, de nem ajánlom, hogy próbálkozz. Kérdezd csak Malfoyt – bökött a fejével a szőke fiú felé, aki elvicsorodott ezekre a szavakra.

Harry szeme Piton arcára tévedt, de az kifejezéstelen volt. Nyilván okklumentál… - gondolta Harry.

- Hát jó – dörmögte Mr Bulstrode és kitartotta a kezét. Harry azonnal leült elé és megkérdezte tőle ugyanazokat, amiket Piton kérdezett tőle.

- Ha megszegi az esküt, meghal – zárta le az eskütételt Harry a feltétel kimondásával. Mr Bulstrode egy pillanatra meghökkent, aztán bólintott hájas fejével, és meg sem várva a többieket, futólagos köszöngetés után távozott.

Mr Bulstrode után Flint került sorra, majd Mrs Malfoy, akinek a szemében félelem ült, csakúgy, mint Marcus Flintnek, de a nagydarab fiú megpróbálta megvetéssel és haraggal elnyomni. De a keze remegésén ez nem tudott segíteni. Narcissa után Draco Malfoy jött sorra, akinek hideg és izzadós kezét több mint kényelmetlen volt megfogni, s jóformán eldarálták az esküt, hogy minél előbb megszabaduljanak egymástól.

Draco elbúcsúzott az anyjától, aki szintén távozott, Marcus Flinttel együtt, aki udvariasan ajtót nyitott neki – az eskető végig Piton volt és csak kurta fejbólintásokkal búcsúzott a többiektől – leszámítva Narcissát, akivel váltott egy futó mosolyt. Harrynek az volt a gyanúja, hogy Piton ideges.

Pettigrew is sorra került, neki kérges és száraz volt a tenyere, nem úgy a másik, ami egy ezüstkéz volt és hidegen csillogott a gyertyák fényében.

Miután Pettigrew az eskütétel után felpattant és visszasettenkedett a sarokba, ahol eddig ácsorgott, Harry körülnézett. Már csak egy ember volt hátra: a hallgatag Wildung. Ő azonban sátáni mosollyal az arcán, karba tett kézzel támaszkodott a könyves szekrénynek.

- Wildung? – szólította Piton a férfit.

- Csak nem képzeled, hogy esküt fogok tenni ennek a félvérnek? – kérdezte csendesen.

- Muszáj lesz – szögezte le Harry. – Addig nem mehet el innen.

Wildung és Piton farkasszemet néztek. A varázsló jéghideg kék tekintete Piton fekete szemeibe fúródott. Harry egyikről a másikra nézett, s jobb kezével a zsebében tartott pálca felé araszolt. Nem látta, mit csinál Ron és Hermione, vagy Draco Malfoy – nem akarta levenni a szemét a két mágusról –, de remélte, hogy résen vannak.

Azonban láthatóan nem történt semmi. Wildung megfontolta a dolgot, talán mert nem tudott volna egyszerre elbánni Pitonnal, Harryvel és többiekkel. A kék taláros hirtelen ellépett a faltól, amitől Harry összerezzent, majd leült a székre és feltartotta a jobb kezét. Csak akkor szakította el a tekintetét Pitonról és nézett Harryre, mikor az elkezdte mondani a szöveget.

- Esküszik, hogy senkinek, se embernek, se varázslénynek, se halottnak nem beszél arról, ami ebben a házban történt?

- Esküszöm – jött a jéghideg felelet, majd az első tűzkarika.

- Esküszik, hogy semmilyen cselekedeteddel vagy gondolatoddal nem adja a tudtára senkinek, hogy ez a találkozás megtörtént?

- Igen – válaszolta Wildung.

A férfi már húzta volna el a kezét, de Harry megszorította.

- Esküszik – folytatta nyomatékosan Harry -, hogy nem fog a többi eskütevő ellen fordulni soha, semmilyen körülmények között? Ha megszegi az esküt, halál legyen a büntetése?

Wildung nem válaszolt azonnal. Harry már készült rá, hogy elismételje a kérdést, mikor az előtte ülő varázsló elmosolyodott. Ugyanazt a torz grimaszt öltötte az arca, mint korábban, a kézszorítása pedig erősebb lett egy árnyalattal.

- Esküszöm – mondta. – Arra mérget vehetsz… Kiválasztott.

A tűzkörök eltűntek, Harry gyorsan elengedte Wildung kezét, a férfi pedig szó nélkül távozott.

- Egy pillanatra azt hittem, ránk támad – jegyezte meg Harry, miután a csend kezdett nyomasztóvá válni.

- Nem voltál vele egyedül, Potter – felelte higgadtan Piton.

- Micsoda?! – visította Hermione. – Nem is bízott benne és idehívta? Hogy lehetett ennyire…?

- Nem hívtam, Granger! – szólt Piton. – Valter Wildung a Sötét Nagyúr egyik legkorábbi híve, még a roxforti időkből ismerik egymást – magyarázta. - Wildung ugyanazt csinálta, amit én: olyanokat keresett a halálfalók között, akik nem nézik jó szemmel a Nagyúr visszatérését. Csakhogy ő más célból teszi ezt…

- Miféle célja lehet? – kérdezte Ron.

- Ő akar lenni a halálfalók vezetője. Ő akar lenni a következő „nagyúr”… hah! Ostoba féreg… Semmi méltóság nincs benne – dühöngött Piton.

Harry, Ron és Hermione döbbenten összenéztek. Pitontól vártak újabb felvilágosítást, ám meglepetésükre Malfoytól kapták azt.

- Mr Wildung nagyon erős varázsló – dünnyögte. – Megfenyegette Perselust, hogy elmond mindent a Nagyúrnak az összeesküvésről, ha nem avatjuk be.

- De hát mire jó ez neki…? – értetlenkedett Harry. – Ha ő annyit tud a horcruxokról, meg olyan nagy varázsló, ahogy mondod, mért nem kezdte el ő keresni a horcruxokat?

Piton vigyorogva rá nézett.

- Azért, mert érdekled őt – mutatott rá. – Kíváncsi rád, a jóslat miatt.

- Fel akar használni, mi? – dohogott Harry. – Pont, mint Scrimgeour.

- Ne törődjetek vele – zárta le a témát Piton. – Valter Wildung nem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy eláruljon minket – most már nem, hogy letette az Esküt. Én nem kényszeríthettem rá Wildungot, hogy tegyen esküt, de szerencsére gyorsan átláttad a helyzetet… Ezt kénytelen vagyok elismerni – szólt fintorogva Harrynek.

Ez nem igazán nyugtatta meg a jelenlévőket, talán ezért tette hozzá, mikor körbepillantott az arcokon: - Elintézem, mihelyt alkalmam nyílik rá.

- Megöli? – csúszott ki a kérdés Hermione száján.

Piton feléje fordult s egy pillanatig némán nézte.

- Igen – mondta végül. – Valter Wildung egy rendkívül veszélyes fekete mágus és veszélyt jelenthet. Nem is beszélve arról, hogy perverz örömét leli muglik és mugli származásúak gyilkolásában… Ez talán elég ok Granger kisasszony számára is, nem?

Hermione lesütötte a szemét és motyogott valamit, amit nem lehetett érteni. Piton közben az egyik szekrényhez lépett, amin kinyitott egy kis ajtót. Kivett belőle egy megbarnult régi kötelet, letette az asztalra, majd rászegezte a pálcát.

- Transportus! – motyogta, mire a kötél egész hosszában kéken világítani kezdett, majd kialudt, mintha mi sem történt volna.

- Holnap eljön ide a Sötét Nagyúr, hogy átadjalak neki – mondta Harrynek. – Elmondom, hogy megszöktél előlem.

Azzal átadta Harryéknek a kötelet. A három jó barát a szokás szerint körbeállt és várta a számolást.

Harry nem tudta megállni, hogy fel ne lélegezzen. Végre! Elhagyhatja ezt az átkozott házat, ami tele van a halálfalók bűzével.

- Ahogy mondtam – figyelmeztette őket, és egyenként ránézett Ronra, Hermionéra és Harryre. – Nem csináltok semmit, amíg nem üzenek!

- Rendben – motyogta Harry.

- Egy… kettő… három.

Se Harry, se két barátja nem vesződött köszönéssel. Lehet, hogy a sors egy oldalra sodorta őket, de az ellenségeskedést sosem fogja eltörölni. Soha, amíg csak él! – gondolta Harry a zsupszkulcs mágikus örvényében pörögve. Sosem fog megbízni Pitonban vagy bármelyik pribékjében. A kisujját se fogja érte mozdítani!