Harry, Ron és Hermione unalmas várakozása egészen késő estig tartott. Mire a nap eltűnt a horizont mögött és a szürke utcára sötétség borult, Harry kezdte úgy érezni magát, mint egykor a Dursley-házban, mikor Vernon bácsi bezárta őt a legkisebb szobába vagy korábban a lépcső alatti gardróbba. Egyedül kuksolt a sötétben hosszú órákon át, társaság híján lakótársaival, a gardróbban tanyázó pókokkal beszélgetett. Bár a mostani helyzet kicsit más volt, tekintettel arra, hogy itt volt vele Ron és Hermione is, ennek hatását Harry a legkevésbé sem érezte. Mindkét barátja némán üldögélt és bámult a semmibe, mintha valamiféle Lovegood-kórban szenvednének. Harry nem tudta megállni, hogy ne kacagjon fel erre a gondolatra, s hosszú ideje ez volt az egyetlen hang, ami megtörte a csendet.

- Mi olyan vicces? – kérdezte bambán Ron, aki már hosszú ideje félálomban volt, egy olyan idegesítő állapotban, mikor az ember legszívesebben elaludna, mégsem jön álom a szemére, így kénytelen ébren, ép elmével kibírni, amíg a semmittevés percei leperegnek.

- Semmi – mosolygott Harry, s a beszélgetés ezzel be is fejeződött.

Hermione egy alig hallható hümmögéssel jelezte, hogy életben van és már vissza is süllyedt a hallgatásba.

Lovegood-kór… Harrynek hosszú ideje most jutott először eszébe a hosszú szőke hajú, álmatag Luna, akivel az elmúlt két évben jó barátok lettek. Vajon mit csinálhat most a lány? És mit csinálhat a többi barátja? Neville, Ernie, Fred, George és Ginny. Nem kellett sokáig töprengenie, hogy majdnem biztosan tudja, Fred és George valami új találmányon törik a fejüket a boltjuk fölötti lakásukban, Ernie Macmillan valószínűleg a könyvtárban tanul még éjfélig, Ginny, Luna és Neville pedig nyilván az igazak álmát alusszák a Roxfortban. Talán Roxfort most sokkal békésebb, hogy ő, Harry nincs ott. Emlékezett rá, miket mesélt Hagrid kiskorában az iskoláról. A Roxfort a béke szigete volt az első háború idején, mert Voldemort nem merte megtámadni. De attól kezdve, hogy ő betette a lábát az iskolába, minden megváltozott. A Roxfort talán ezer év alatt sem élt át annyi bizarr furcsaságot, betörést, baleseteket, merényletek sorozatát, féktelen rombolást, gyilkosságot, amennyit az utóbbi hat évben, csak mert ő ott tanult. Hiába volt ott Dumbledore, akitől Voldemort is félt, még ő sem állíthatta meg azt a káoszt, amit Harry hozott magával – s amivel magával sodorta sok barátját is.

Nem kellene ezen rágódnia, emlékeztette magát. Senki sem hibáztatja őt a történtekért. Senki, csak ő maga. Tessék, megint ott tart, ahol karácsonykor. Egyfolytában emlékeztetnie kell magát arra, hogy ne járassa az agyát a dolgokon, legyen nyugodt… Igen, csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni.

Az egyetlen, ami számít, hogy ő már nincs Roxfortban. Roxfort most újra a régi.

Lépések zaja hallatszott – valaki jött fel a lépcsőn. Ez önmagában nem lenne furcsa, hiszen rajtuk kívül még hárman laktak ebben a házban, de az utóbbi nyolc órában senki sem jött fel az emeletre, ami nagyban hozzájárult a három jó barát melankóliájához.

Harry, Ron és Hermione most egy csapásra kijózanodott a félálomból és türelmetlenül várták, hogy azoknak a lábaknak a gazdája vajon az ő szobájukba jön-e.

Nem kellett csalódniuk, az ajtó kinyílt és megjelent Draco Malfoy vigyorgó képe. Ron lemondóan visszaroskadt az ágyra.

- Másra számítottál Weasley patkány? – kérdezte Malfoy lassú, vontatott stílusban.

- Akarsz valamit? – érdeklődött Harry nem a legkedvesebb modorában.

Malfoy összevonta a szemöldökét és beljebb jött a szobába. Mögötte egy fa tálca lebegett a levegőben, rajta néhány szendvics és két tökleves kancsó.

- Féregfark csinált vacsorát. Ha kell, akkor lássatok hozzá. Ha nem, nekem mindegy…

A tálca leereszkedett az éjjeli szekrényre, de Harry és Ron nem nyúlt hozzá. Undorodó pillantásokat küldtek a fiú felé, pusztán bizalmatlanságból, de Hermionét nem érdekelte az ilyesmi. Elvett egy szendvicset a tálcáról és enni kezdett.

- Ízlik a patkányhús, Granger? – nyekeregte Malfoy.

Hermione kiköpte a szendvicset és köhögési roham fogta el. Malfoy röhögött, Harry és Ron pedig próbáltak segíteni a fuldokló lányon.

Mikor Hermione abbahagyta a köhögést, Malfoy még a szemeit törölgette.

- Csak vicceltem, Granger – mondta kárörvendve. – El tudod képzelni, hogy patkányhússal etetnélek titeket?

- Rólad mindent el tudok képzelni – válaszolta Hermione és visszalökte a tálcára a szendvicset. Elment az étvágya.

- Most, hogy meghoztad a moslékot, el is takarodhatsz – vetette oda Ron és látszott rajta, hogy szívesen kipróbálná a szőke fiún a tökfej-bűbájt.

- Udvariasabban, Weasley! – szólt Malfoy. – A vendéglátókkal nem illik így beszélni.

- Csak a koszos halálfalókkal! – vágott vissza Ron.

Malfoy sápadt arcán rózsaszín pír jelent meg, jelezve, hogy nagyon nem tetszett neki a megszólítás.

- Na mi lesz? – idegesítette tovább Ron. – Pálcát rántasz? Van merszed végre tenni is valamit vagy mindig csak a szád járt?

- Fogd be a szád! Ne merj így beszélni velem…!

- Mert mit teszel? – vette át a szót Harry. Neki is elege volt Malfoyból. Nem akarta látni a képét.

- Hagyjátok abba! – próbálta csendesíteni őket Hermione.

- Ne szólj bele, Granger! – csattant Malfoy hangja. – Nem egy sárvérű fogja megmondani, hogy mit csinálja-aaak…!

Malfoy még be sem fejezte a mondatot, de már fejjel lefelé lógva találta magát a szobában, hosszú, szőke haja a padlót söpörte. Harry a sarkánál fogva lebegtette, és arról se feledkezett el, hogy gyorsan lefegyverezze. Gondolatban megdicsérte magát, amiért ilyen pontosan tudott végrehajtani kombinált varázslatot.

Malfoy azonban nem dicsérte, válogatott szitkokat és káromkodást zúdított rá, Ron pedig vidáman nevetgélt. Hermione szótlanul és kissé sápadtan állt mellette - talán belátta, hogy felesleges békítőként fellépnie a veszekedők közt.

- Ideje megtanulnod, hogy senkit se nevezz sárvérűnek, Malfoy! – kiabálta túl Harry a szőke fiú szitok-monológját.

- Szerintem túl elfoglalt ahhoz, hogy figyeljen rád… - jegyezte meg Ron nevetés közben, Malfoy eszeveszett kapálózását figyelve.

- Eressz le! Eressz le, mert megbánod, te…!

- Azt kérdeztem, megértetted? – kérdezte Harry nyomatékosan, de Malfoy tovább küzdött. – Szerintem nem árt, ha a mi régi barátunk kap egy kis leckét udvariasságból, nem igaz Ron?

- Dehogynem – bólintott nevetve a megkérdezett.

- Harry… ne csináljátok – motyogta Hermione zavartan, de Harry nem törődött vele.

Malfoy bokájához emelte a pálcát és kis hurkot írt le vele a levegőben. A fiú lassan forogni kezdett a levegőben, mint egy búgócsiga, majd egyre jobban begyorsult.

- Áááá! Tegyél le! Tegyél le! – nyögte Malfoy.

Harry elégtétellel figyelte a fiút és eszében se volt leereszteni. Harry leguggolt, hogy Malfoy arcával egy vonalba kerüljön, így beszélt hozzá:

- Látod már milyen érzés a kiszolgáltatottság, Malfoy? – szólt Harry. – Azt hittem, tanultál valamit a kiszolgáltatottságról azok után, hogy Voldemort parancsát kellett teljesítened… De úgy látszik, te csak a körülményes úton tudsz tanulni.

Malfoy egyre sebesebben pörgött a levegőben. Hermione szájára szorított kézzel iszonyodva nézte. Harry tudta, hogy azt az emléket juttatja eszébe, amit sok éve a Kviddics Világkupa táborában láttak. Harry is emlékezett erre – ekkor hallott először a halálfalókról -, ezért akarta így megleckéztetni Malfoyt.

- Neee! – könyörgött a fiú és kezeivel kalimpált maga körül, hogy bele tudjon kapaszkodni valamibe, de semmit se ért el.

- Malfoy! – szólt rá Harry. – Ígéred meg, hogy soha senkit nem fogsz többet sárvérűnek hívni!

A válasz szinte azonnal jött.

- J-jó, rendben… Megígérem… csak eressz már le!

Harry lelassította, majd megállította a pörgést, végül a Malfoy fiú megfordult a levegőben és fenékkel leereszkedett a padlóra. A szédüléstől nem bírt egyenesen állni a lábán, így elterült a padlón és csak zihált, mint egy partra vetett hal.

Hermione elfordította a fejét, Ron azonban elégtétellel nézte Malfoyt. Ahogy Harry is, aki azonban kezdte sejteni, hogy Hermionétól fog még hallani néhány keresetlen szót a rögtönzött leckéztetésről.

- Potter, megint nem bírsz magaddal? – csendült egy hang az ajtó felől.

Piton állt ott karba tett kézzel; Harrynek az a benyomása támadt, hogy nem csak épp most érkezett.

- Mondtam, hogy vigyázz Potterrel, Draco – szólt Piton és lehajolt a kába fiúhoz. A hóna alá nyúlt és ülő helyzetbe emelte. – Legutóbb is hogy jártál… - csóválta a fejét, s közben előhúzta a pálcáját. Apró fénygömböket varázsolt, amik egymás után eltűntek Malfoy fülében. A fiú ettől jobban lett, szemmel láthatóan nem szédelgett tovább, s képes volt egymaga felállni. A szégyentől vörösen izzó arccal meredt Harryre és Ronra, aki már nem vigyorgott. Hermione a cipőjét bámulta.

Piton most újra feléjük fordult.

- Épp vissza akartam adni a pálcáitokat, de ha képtelenek vagytok lenyugodni…

- Lenyugodtunk – morogta Ron.

Piton lassan végignézett mind hármójukon, majd bólintott.

- Helyes. Nem azért vagytok itt, hogy a régi sérelmeket akarjátok tisztázni…

- Ezt épp maga mondja?! – mordult fel Harry. Piton kétszínű szavai egyenesen sértették a fülét.

- Ne vágj a szavamba!

Ez hihetetlen! – dühöngött magában Harry. Hogy lehet valaki ennyire kétszínű?! Ő beszél a sérelmek tisztázásáról, közben meg akarta ölni azokat, akik gyerekkorában megalázták!

- Itt vannak… – sorban visszaadta mindegyiküknek a varázspálcákat. – Tegyétek el. Itt nem lesz rá szükség. Se ma, se holnap.

Ron kétkedve nézett rá, de látva Harryt és Hermionét, ő is belenyugodva zsebre dugta a visszakapott varázseszközt. Malfoy olyan képet vágott, mint egy duzzogó óvodás és karba tett kézzel állt az ajtófélfának támaszkodva. Harry nem törődött vele. Eleget idegeskedett már Malfoy miatt az elmúlt hat évben és nem akart a továbbiakban foglalkozni ezzel. Különben is, kit érdekel Malfoy? – gondolta Harry. – Ő csak egy jelentéktelen kis senki…

- Úgy látszik, előszeretettel használod a varázslataimat, Potter – duruzsolta Piton. – Levicorpus… ha jól emlékszem.

Harry lassan bólintott. Ugyanazt a furcsa tekintetet látta Piton szemében, mikor tavaly a Sectumsempra varázslatot használta ugyancsak Malfoyon az egyik roxforti fiúvécében.

- Nem vagyok meglepve – folytatta a varázsló. – Mikor roxforti diák voltam, gyorsan elterjedtek az általam alkotott varázslatok… – Harry nem bírta nem észrevenni, mennyire méltóságteljesen ejti ki Piton az „alkotott” szót.

- Én nem ismerek egyet se – szólt közbe Draco az ajtó mellől, arcán irigység jelei mutatkoztak. Talán észrevette, Piton milyen furcsán viszonyul ahhoz, hogy Harry Potter ismeri az ő varázslatait, miközben ő egyről se tud.

Piton a válla fölött Malfoyra nézett és tisztán kivehetően mosolyra görbült a szája. Harry és Ron lopva összenéztek és mindketten undorodó kifejezést öltöttek.

„Majdnem úgy elvan telve magával, mint Francica!” – dohogott magában Harry.

- Valóban? – kérdezte Piton Malfoytól. – Ez furcsa… Pedig az édesapád jól ismerte ezeket. Mikor fiatal koromban beléptem a halálfalók közé, Aurora fűnek-fának elhíresztelte, milyen varázslatokat ismerek. Hamarosan a társaim is megtanulták őket.

Malfoy szaporán pislogott és szorosabbra fonta a karját.

- Ki az az Au…? – kezdte Hermione, de nem tudta befejezni.

- És Potter mégis honnan ismeri ezeket? – kérdezte Malfoy most már hallható sértődöttséggel a hangjában.

Piton visszafordult Harry felé és vigyorogva nézett rá. Pár másodperc után biccentett a fejével, beszédre ösztönözve Harryt.

- Egy könyvben olvastam – mondta Malfoynak. – A régi Bájitaltan haladóknak–könyvébe firkálta őket. De azt nem értem, mért hagyta el? – tekintett fel kérdőn Pitonra, aki még mindig jó egy fejjel magasabb volt nála.

A válasz most sem érkezett rögtön; Piton vagy kivárt, vagy elgondolkozott a régi emlékeken, de arcáról semmit se lehetett leolvasni. Már nem is mosolygott, ahogy pár pillanattal ez előtt. Olyan mértékben tudta uralni az érzelmeit, hogy az egyenesen ijesztő volt.

- Sosem akartam megtartani magamnak a tudást, Potter – felelte végül. – Bár legtöbbször megválogattam kinek, mit tanítok, akkoriban azt hiszem, csábított a bizonytalanság, hogy egy ismeretlennek a kezébe fog kerülni az a könyv. Nem tudom megmagyarázni, pontosan mért is hagytam hátra a bájitaltan szertárban… Ma már nem tennék ilyesmit.

Harry és Ron csendben figyelték Piton szavait, ahogy Malfoy is. Hermione viszont feltett egy kérdést, ami már előző évben is roppantul foglalkoztatta:

- Abban a könyvben Félvér Hercegnek nevezte magát – mondta a lány. – De ha a halálfalókhoz csatlakozott, miért hívta magát félvérnek?

- Természetesen azért, Granger, mert félvér vagyok! – csattant fel Piton. – Édesanyám aranyvérű volt, az apám viszont mugli. Van még hasonló ostoba kérdése?

Hermione láthatóan kicsit meghökkent azon, mennyire feldúlta a kérdés a varázslót, de megpróbált nem törődni vele.

- Nem… nem így értettem… - motyogta Hermione. – Én csak…

Ron befejezte helyette a kérdést:

- Mért hirdette, hogy félvér, ha másokat sárvérűzött?

- Talán mert minden, amit a fiatal halálfalók tanúsítottak, csupa önbecsapás és hazugság volt? – kérdezett vissza talányosan Piton.

- Szóval… maga nem… - kezdte akadozva Harry. – De akkor mért hívott másokat sárvérűnek?

Harry élénken emlékezett a Merengőben látott emlékre, amiben a fiatal Perselus Piton sárvérűnek nevezte Lily-t, Harry édesanyját, annak dacára, hogy a lány meg akarta védeni őt James Pottertől és Siriustól.

- Azért, mert ez egy sértés – válaszolta magától értetődő hangon Piton. – Ha meg akartam sérteni valakit, hát úgy tettem, ahogy épp akartam.

Miközben beszélt, szilárdan nézett Harry szemébe, mintha kifejezetten hozzá beszélne. Harry kiolvasta a tekintetéből az üzenetet: senkinek ne merjen beszélni a Merengőben látottakról!

Malfoy érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Az arckifejezésén látszott, hogy számára is új dolgok hangzanak el most, s az is egyértelmű volt Harrynek, hogy volt évfolyamtársa bizonyosan egész másként vélekedik a sárvérűzésről.

- A többi halálfaló nem pont így gondolja – adott hangot Harry a véleményének.

- Az már az ő dolguk – legyintett Piton nemtörődöm módon. – Mint már említettem, én mindig az ésszerűség talaján próbáltam maradni.

A beszélgetés megint elült hosszú másodpercekre, s Harry, miután elkapta Hermione sokatmondó pillantását, úgy vélte ideje új utakra terelni a társalgást.

- Hajlandó végre elmondani, amit tudnak? – kérdezte Harry remélve, hogy most nem fog újabb elutasítást kapni.

- Ha hajlandó vagy meghallgatni és nem teszel fel közben ostoba kérdéseket, akkor: igen – válaszolta Piton. Akárcsak Malfoy, ő is karba tett kézzel állt, de közben fel-alá járkált a szobában. Harry elgondolkozott rajta, hogy régen is ilyen izgő-mozgó volt Piton vagy ez egy újonnan felvett szokása.

- Mennyit tudsz valójában a Nagyúr terveiről? – kérdezte, s abbahagyta a járkálást.

- Nem sokat… - vallotta be Harry. – Gondolom, tervei vannak az óriásokkal és a dementorokkal.

Piton halványan elmosolyodott.

- Szóval semmit se tudsz… - susogta. – Valóban, óriásokat hívott az országba, északra, egy szigeten gyűjti össze őket. Ők úgy hiszik, a Nagyúr céljai közt szerepel, hogy egyenlőséget teremtsen és jogokat adjon nekik – de ez természetesen hazugság.

- Hányan vannak? – kotyogott közbe Harry.

- Úgy húszan-harmincan – jött a válasz. (Ron halkan füttyentett) – Mindenben a Nagyúr parancsait követik és ők nem az a fajta, akiket egykönnyen meg lehetne győzni. Semmiképp sem egy ilyen Minisztériummal. A Sötét Nagyúr felhasználja az óriások és dementorok erejét a céljai elérésében, de csak annyiban, mintha inferust használna. Nem, Potter, a nagyúrnak olyan tervei vannak, amelyeknek csak részletét osztja meg a legbizalmasabbjaival is…

- Az Elsővel? – kérdezett közbe Harry, ügyet se vetve Piton rosszalló tekintetére vagy korábbi figyelmeztetésére. – Az maga, ugye?

- Igen, jelenleg én vagyok az Első halálfaló, vagyis az ő bizalmasa – válaszolta Piton. – Ennélfogva tudok az olyan haditervekről, amik a Mágiaügyi Minisztérium végső megtörését célozzák.

Harry gyomra vetett egy bukfencet. A Minisztérium végső megtörését? Hát már ilyen erős lenne Voldemort? Összepillantott két barátjával, akiknek hasonló gondolatok járhattak az eszükben.

- Mondja el a haditervet – kérte izgatottan Hermione, de Piton mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Eszemben sincs elmondani – mondta Piton.

- És miért? – csattant fel dühösen Ron. – Vagy azt se árulja el? Ne várja, hogy vakon megbízzunk magában, mint Dumbledore!

Piton arca eltorzult a méregtől és már nyitotta a száját, hogy durván legorombítsa Ront, de Hermione nem hagyta szóhoz jutni:

- Attól tart, hogy lelepleződik Voldemort előtt, igaz?

Vagy a kérdés vagy a nagyúr nevének kiejtése miatt, de Piton nem kezdett ordítani, gyorsan visszanyerte higgadtságát.

- Látom, helyén van az eszed, Granger – duruzsolta halkan, majd újra karba fonta a kezét. – Ha elmondom nektek, mit tervez a Nagyúr, ti rögtön rohantok a drága Lupinhoz, meg a vén bolond Mordonhoz árulkodni. A Nagyúr pedig tudni fogja, hogy azt csak én mondhattam el nekik.

- Mért gyanakodna magára? – kérdezte Harry. – Maga az Első, nem gyanakodna épp magára. Ezer lehetőség van, ahonnan megtudhatnák a Főnixek, nem biztos, hogy…

- Mint mondtam, Potter, a Nagyúr úgy tudja, hogy egyedül én ismerem a hosszú távú haditerveit – szakította félbe Piton és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Ez nem teljesen igaz, ugyanis elmondtam három másik embernek is arra az esetre, ha valami történne velem.

Ami pedig a Sötét Nagyúr gyanakvását illet, nos… az hamarosan megváltozik velem kapcsolatban.

Harry, Ron és Hermione hallgatott. Az ajtónál álldogáló Malfoy valamivel nyugtalanabbnak tűnt, mint pár perccel ez előtt, kezével idegesen babrált az ajtófélfán.

- Épp erről akartam beszélni veletek – folytatta Piton. – Ha egy halálfaló Első lesz valamilyen oknál fogva, arra a Nagyúr hamarosan újabb feladatot bíz – mégpedig bizalmas feladatot. Az én feladatom az, hogy keresselek meg és öljelek meg téged – mondta szemrebbenés nélkül.

Harry visszatartotta a kényszert, hogy akár egy pillanatra is pislogjon; Hermione és Ron azonban nyitva felejtették a szájukat. Piton sötéten elvigyorodott és tett néhány lépést előttük.

- Mivel dementorokat használtam az elfogásodra – a Nagyúr kifejezett tanácsára -, biztosan eljutna a fülébe a hír, hogy a nyomodra bukkantam. Ezért az egyetlen ésszerű lépést választottam: megmondtam neki, hogy sikerrel jártam.

- Micsoda?! – kiáltott fel Ron.

Piton nem törődött vele, tovább beszélt.

- Holnapután ide jön, hogy megnézzen magának, addigra el kell mennetek. Elmondom neki, hogy kudarcot vallottam és te megszöktél.

- Nem fogja megdicsérni magát… - csúszott ki Harry száján a megjegyzés. 

- Tudom – mondta rezzenéstelen arccal a férfi. – De nincs okom félteni az életemet. A bizalmi pozíciómat természetesen elvesztem, nem leszek többé Első. Ezért is lenne számomra kockázatos, ha a Főnix Rendje meghiúsítaná a Nagyúr terveit.

Hermione nyugtalanul fészkelődni kezdett.

- Akkor… akkor kénytelenek vagyunk hagyni elbukni a Minisztériumot. Ugye? – nézett fel Pitonra.

Ron jól hallhatóan nyelt egyet.

- Nem feltétlenül – jött a bizakodó válasz Pitontól. – Ha sietünk, még az előtt elpusztíthatjuk a Nagyurat, mielőtt sor kerülne erre.

Harry felkapta a fejét. Végre! Hosszú idő után ezek a szavak, amikre igazán vágyott! Ha Piton azt mondja, még időben elpusztíthatják a horcruxokat, akkor van remény.

- Beszélt magának a horcruxokról? Beavatta?

- Tudja, hogy tudok róluk, de nem mondta el nekem, hol vannak – válaszolta Piton. - Azazhogy ő nem mondta el… De már nyomra bukkantam.

Harry agyába számtalan kérdés kezdett özönleni, mégsem ő volt az, aki feltette az elsőt.

- A kígyója tényleg horcrux? – kíváncsiskodott Ron.

- Igen, az, leellenőriztem. Azzal nem lesz probléma, akármikor el tudnám pusztítani, mégis úgy kellene, hogy a Nagyúr ne tudjon róla. Szóval én nem tehetem, majd neked kell megtenni… – nézett Harryre Piton -, vagy valaki másnak, hogy önvédelemnek tűnjön. Nem szabad felhívnunk rá a figyelmét, hogy bárki kifejezetten a kígyót akarta elpusztítani.

Harry, Ron és Hermione, sőt Draco is bólogatott. Harry csak most figyelt fel arra, hogy Draco itt maradt és mindent hall a horcruxokról és a tervekről. Piton biztos kiparancsolta volna, ha nem akarja, hogy halljon ezekről a dolgokról – figyelmeztette magát Harry gondolatban. Egy biztos: Dumbledore nem épp így tervezte a horcrux-vadászatot.

Harry végül rákérdezett arra, ami a leginkább foglalkozatta:

- És az ismeretlen horcrux?

- Arról hallottam a legtöbbet – válaszolta Piton -, de még az is kevés, hogy biztosan tudjam, miről van szó. Hollóhátihoz tartozott valamikor, és az is biztos, hogy most nála van…

- Vol… bocsánat. Tudjakinél? – javította ki magát gyorsan Harry.

- Azt mondta, tervei vannak vele – bólintott Piton.

Harry a homlokát ráncolta.

- Miféle tervei lehetnek egy horcrux-szal?

- Minden horcruxával terve van, Potter! – figyelmeztette Piton, hosszú mutató ujját feltartva. – Terve volt a mugli naplóval, a serleggel és a medállal is – és felhasználja a kígyót is.

Harry végiggondolta és be kellett látnia, hogy valóban így van. A napló célja az volt, hogy újra kinyissa a Titkok Kamráját és Voldemort uralma alá hajtsa a Roxfortot; a kígyóé, hogy szolgálja őt; a medál és az elrejtett serleg arra volt jó, hogy életben tartsa a Voldemortot, ha elpusztul a teste. Talán az ismeretlennek is ez a célja? De semmi biztosat nem tudnak még…

- Mit mondott még magának? – érdeklődött Harry. – Kell még lennie valaminek!

Piton megint szünetet tartott, de most az arcára kiült a töprengés és – rá oly nem jellemzően – a bizonytalanság.

- Van valaki… - kezdte, s hosszú ujjával ismét végigsimította a száját. – Egy általam ismeretlen illető, aki majdnem bizonyos, hogy az egyik horcrux hatalma alá került.

Harryék döbbenten néztek Pitonra, majd Hermione ösztönösen Ronra sandított.

- Úgy mint Ron húga? – kérdezte. – Mint Ginny, amikor Tom Denem naplója megbabonázta?

- Igen, pontosan úgy – válaszolta Piton. – De szinte semmit se tudok róla és még sosem láttam. Személyesen a Nagyúrral áll kapcsolatban, neki számol be… de hogy miről, azt végképp nem tudom.

Mikor látta, hogy Harry, Ron és Hermione mohón várakozó arccal néznek rá, folytatta.

- Úgy vélem, hogy a minisztérium alkalmazottja lehet vagy más fontos pozícióban lévő ember.

- Miből gondolja ezt? – kérdezte Harry.

- A Sötét Nagyúr egy beszélgetésünk alkalmával – egészen pontosan, mikor kifaggatott az információkról, amiket Dumbledore-tól szereztem - célzott rá, hogy egy horcruxot úgymond „csatarendbe” állított, hogy minél előbb sikerüljön átvennie a hatalmat. Mivel már nincsenek beépített halálfalók a mágiaügyi minisztériumban, valószínűleg szükségesnek látta, hogy a kezébe vegye az irányítást. De erről senkinek nem beszél…

Harrynek eszébe jutott egy lehetőség, s agya vadul dolgozott, hogy összerakja a kirakójáték darabjait, de mint mindig, Hermione gyorsabb volt nála:

- Nem hallott egy Marcus Leonard nevű emberről? – kérdezte.

- Nem.

- Ez furcsa… - dünnyögte Hermione. – Leonard egy auror volt, akit a minisztérium Harry után küldött. Talán azt remélték, hogy ha követik Harryt, elvezetheti őket a halálfalókhoz. De Leonard néhány hete eltűnt. A Reggeli Prófétában azt írták, hogy szerintük a halálfalók rabolták el.

- Tényleg volt egy ilyen cikk – jegyezte meg Malfoy.

Piton egy darabig csendben gondolkozott és járkált, majd újra megszólalt.

- Ez lehetséges. Ugyanis nem hallottam róla, hogy elrabolták volna halálfalók. Ha egy horcrux hatása alá került, akkor nem is kellett elrabolni. De ez nem magyarázza meg, miért tartják eltűntnek…

Harrynek szöget ütött a fejébe Piton tanácstalansága és ezt nyomban szóvá is tette.

- Ha legilimentált azzal a levéllel, akkor hogy lehet, hogy nem tudja ki az a Leonard?

Piton felpillantott és abbahagyta a járkálást.

- Azzal a levéllel csak a horcruxok után kutattam az elmédben, Potter – világosította fel Harryt, kizökkenve eddigi gondolataiból. – Egy bizonyos téma egy meghatározott érzelmi állapotot vált ki egy emberből és engem csupán az érdekelt, mit tudtál meg a lélek-darabokról. Így tudtam meg azt is, hogy tegnap éjszaka a minisztériumba indultál Muriel Prewett-tel.

Harrynek egy cseppet sem tetszett a gondolat, hogy Piton mennyit látott a gondolatai közül, de most egy kicsit megnyugtatta az a tudat, hogy csak a számára szükségeseket figyelte.

- Megjegyzem, aggasztóan sokat álmodsz ezekről a dolgokról – nézett szúrósan Harry szemébe. – Egyáltalán nem vetted komolyan az okklumenciát, igaz?

- Hát nem igazán… - ismerte be Harry.

- Jellemző – mondta lesújtó hangon a varázsló.

- Miért számít ez? – bukott ki Harryből. – Vol… Tudjaki már okklumentál ellenem, nem akar csak úgy…

Harry elhallgatott, mikor eszébe jutott a novemberi éberálom, amit Voldemort küldött rá. Rájött, milyen buta volt, hogy az utóbbi időben megfeledkezett arról az esetről, s hogy még Pitonnak se szólt róla.

Piton nem figyelt fel rá, mért hallgatott el Harry hirtelen, inkább kihasználta az alkalmat, hogy legorombítsa.

- Az okklumencia az elme szükséges védelme, Potter! – morogta elégedetlenül. – Az igazgató úr úgy kívánta, hogy le tudjad zárni az elmédet, és az igazság az volt, hogy én ezt nem is taníthattam meg neked! Senki se tud okklumenciát tanulni, azt csak magad érheted el, ha megfogadod a tanácsokat. A tanácsaimat pedig már az első foglalkozás alkalmával elmondtam neked, de te túl pökhendi és ostoba vagy ahhoz, hogy önmagadtól tanulj…!

- Tudjaki beszélt hozzám – szakította félbe Harry, s Piton nyomban elhallgatott. Mi több, a legorombítást kéjes örömmel figyelő Malfoy is egészen elsápadt. – Ezt sem látta, ugye?

Piton nem válaszolt, de minden figyelme Harryé volt. Harry pedig beszámolt a fenyegető szavakról, amik a fejében visszhangoztak. Ó, ha tudnád… Győzelmet arattam! Végleges győzelmet…

- Nem tudja, mire utalhatott ezzel? – kérdezte Hermione.

- Sejtelmem sincs – vallotta be Piton, de a szeméről lerítt, hogy nyugtalanítják a hallottak.

Ez minden, amit mondani tud? – morgolódott magában Harry. Ennyit Dumbledore-tól is hallhatott már…

Piton egy goromba pillantással jelezte, hogy nem tetszik neki a Harry felől érezhető megvetés.

Csend ült a szobára, hosszú csend. A kinti világból zaj nem szűrődött be, de a szemközti lemezbolt kék neonfénye éles kontrasztban állt a szobát megvilágító pislákoló gyertyák lángjával.

- Ezzel ráérünk foglalkozni – szólt végül Hermione. – Az első dolgunk a pohár.

- Grangernek igaza van – hagyta rá Piton. – Ne foglalkozzatok a további nyomozással, mert csak veszélybe sodornátok magatokat. Magatokra vonhatjátok a többi halálfaló figyelmét.

- Ők mit tudnak ezekről? – érdeklődött Harry. – A jóslatról, a horcruxokról?

- A horcruxokról szinte semmit, a jóslatról pedig annyit, amennyit a Nagyúr. Ebbe beavatott minden halálfalót, de természetesen csak annyit tudnak, amennyit kihallgattak a…

- Mármint amennyit maga kihallgatott! – csattant fel újra éledő dühvel Harry.

Pitonnak újra elakadt a szava, láthatóan nem gondolta volna, hogy Harry rájött erre. Végül csak ennyit mondott:

- Szóval erről is hallottál.

Harry fújtatott a haragtól, de igyekezett kordában tartani az indulatait.

- Igen – préselte ki a szót. – Trelawney mondta el, hogy akkor maga hallgatózott az ajtó előtt.

Ha nyugodtabb kedélyállapotban lett volna, Harrynek feltűnt volna a bánat szürke maszkja, ami Piton arcán látszódott, de dühe megállíthatatlanul fortyogott a szívében elnyomva minden mást.

- Nincs mentségem – válaszolta egyszerűen. – Ez is egyike azoknak a bűnöknek, amiket elkövettem a Nagyúr szolgálata alatt.

Ron megvetően felhorkant.

- Nem tudok mást mondani, Potter, csak azt, hogy megfizettem érte ugyanazt az árat, amit te.

Ugyanazt az árat? – gondolta Harry. Hát persze! Nehogy bedőlj neki, öregem, ez is csak egy koszos halálfaló, még ha eszesebb is a többinél!

Harryt mérhetetlen undor fogta el, s ezt már nem titkolhatta el a szobában jelenlévők elől sem. Piton nem vágott szitkokat a fejéhez, ahogy szokott, ha Harry úgy néz rá, mint egy rakás trágyára, csak háta mögé kulcsolta a kezét és folytatta a járkálást.

Harry pedig némán gyűlölte tovább. Mennyire nyilvánvaló, hogy Piton és Voldemort teljesen egyformák! – vélte és legszívesebben leköpte volna az előtte álló sötét alakot. Voldemort is csak a saját életét félti és Piton se különb. Azt hiszi, mert Voldemort elárulta és majdnem megölette, már meg is fizette az árat az ő szülei haláláért.

Neeem, még korántsem fizetett meg mindent! De majd ő, Harry gondoskodik róla. Még nem most, majd Voldemort bukása után… Akkor majd Piton kerül sorra!