- A levél tartalma igaz, Dumbledore professzor úr megkért engem, hogy a halála esetén segítsek elpusztítani a horcruxokat és így a Sötét Nagyurat.

Harry megvetően horkantott. Megint ordítani szeretett volna, de a szavak nem jöttek a szájára. Úgy érezte, már mindent kiadott magából, mikor Dumbledore portréjával vitatta meg ezeket.

- A történtek után nem maradhattam, főleg mivel láttad, hogy mit tettem… Bevallom, nem tudtam, hogy akkor ott voltál a toronyban. Azt reméltem, hogy miután Draco elmenekült, én visszajöhetek az iskolába és egyszerűen az egyik halálfalóra fogtam volna a gyilkosságot.

Harry újra Pitonra nézett, ha lehet még nagyobb gyűlölettel, mint előtte.

- Azonban mindent láttál és ez romba döntötte a terveimet, sőt a professzor úrét is. Ideális esetben, te sosem tudtad volna meg, hogy én öltem meg Dumbledore-t, s zavartalanul véghezvihettük volna a tervet, de sajnos…

Harry arcán örömtelen mosoly terült szét és nem törődve a korábbi figyelmeztetéssel, Piton szavaiba vágott.

- Sajnos kiderült, hogy maga egy köpönyegforgató áruló, igen.

Piton elnémult egy pillanatra, majd megrázta a fejét.

- De nem a professzort árultam el – szólt halkan.

- És ezt higgyem is el? – dörrent rá Harry.

- Dumbledore professzor ezt várja tőled. Sosem várt el többet, Potter, csak, hogy higgyenek neki. De te még ehhez is túl büszke vagy – folytatta a leteremtést Piton. - Inkább nekiállsz megmenteni a világot azzal a pojáca Weasleyvel meg az okostojás Grangerrel!

- És mit tehettem volna? Bíztam volna magunkat egy koszos gyilkosra? – ordította Harry.

Piton figyelmen kívül hagyta a sértést.

- Nem a professzort árultam el – ismételte nyomatékosan. – A Nagyúrt árultam el, amiért ő is elárult engem…

- Ja persze, meg akarta ölni magát, igaz? – vágott közbe szkeptikusan Harry.

Piton megint elhallgatott és furcsán nézett Harryre. Aztán hirtelen elhatározással visszaült a karosszékbe.

- A Nagyúr elárult engem, ahogy szinte az összes hívét. Sohasem vitte véghez azt, amit ígért, s ezzel minden embere ellen árulást követett el. A Sötét Nagyurak módszere ez – mondta Piton érzelemmentes hangon.

Végighúzta hosszú mutatóujját a száján, majd így szólt:

- Én a Sötét Nagyúr ellensége vagyok, akárcsak te, Potter. Az indítékaink nagyon hasonlóak, neked és nekem. Csak a módszereink különbözőek. Igen, nagyon különbözőek…

Eddig titkoltam előled a részleteket, a professzor úr parancsára, de a helyzet a halálakor gyökeresen megváltozott. Nem szívesen teszem, de beavatlak a terveimbe. Erre azért is kénytelen vagyok, mert tavaly áprilisban megtudtam, hogy csak te tudod véghezvinni a legfontosabbikat. Természetesen a Nagyúr elpusztításáról beszélek.

Harry figyelmesen hallgatott. Józan esze, ami azt súgta, hogy maradjon csendben, háttérbe szorította a makacs kételkedést.

- Mikor közel három éve a Nagyúr újra testet öltött és Dumbledore összehívta a Főnix Rendjét, az én feladatom annyi volt, hogy újra beférkőzzek a Nagyúr bizalmába és kémkedjek utána. A visszatérése után két órával mentem el hozzá, mikor te a gyengélkedőn feküdtél. Elmondtam neki mindent a Főnix Rendje újbóli megalakulásáról, arról, hogy kik a tagjai és mi történt Roxfortban az elmúlt tizenhárom évben. Voltak lényeges részletek, amiket elhallgattam a Nagyúr elől, mint az, hogy Dumbledore követeket küld az óriásokhoz, sőt azt is, hogy Cornelius Caramel hogyan áll hozzá a helyzethez. Ezekkel csak röpke napokkal tudtam hátráltatni őt, csak annyival, hogy találja ki ő maga, mi folyik a háttérben. Ez volt az első lépés.

Viszont már az első találkozásunkkor felfigyeltem egy remek lehetőségre, amit rögtön meg is próbáltam kiaknázni. Ez pedig a belső széthúzás a halálfalók közt. Mint azt talán te is tudod, Potter, a halálfalók csoportja két részre osztható. Az egyik típus a fanatikus, életét is feláldozni képes halálfaló, aki mindent megtenne a Sötét Nagyúrért…

- Lestrange… - jegyezte meg Harry.

- Pontosan – bólintott Piton. – Bármennyire is furcsának tűnhet számodra, ők azok, akiknek a viselkedése a legtávolabb áll a Nagyúrétól. Ezek az őrültek bármire hajlandók, hogy az ő kedvében járjanak, s épp ezzel alacsonyodnak le a szemében. Semmit se fogtak fel abból, amit a Nagyúr tanított nekik, ezért valójában áldozatok inkább. Szerencsétlen bolondok.

A másik csoport, akik megmenekültek az azkabani fogságból – mosolygott halványan Piton. – Mi már korántsem vagyunk hajlandók feláldozni minden a Nagyúrért, megmaradunk az ésszerűség talaján, ahogy mindenkinek kellene.

Elmondtam a Nagyúrnak, hogy Lucius Malfoy felhasználta a naplóját a saját céljai érdekében, s elvesztette azt. A Nagyúr rendkívül dühös lett Lucius-ra, s a büntetés sem maradt el. Tudtam, hogy megölni nem fogja, mert szüksége volt minden egyes emberére a visszatérése után, ezért nyugodtan felhasználtam őt. A Nagyúr megkínozta a többi halálfaló szeme előtt, akikben tovább nőtt a félelem a mesterük iránt. És nekem pont ez volt a célom.

Tudod, Potter, a félelem engedelmességet szül, de ha túlcsordul, hajlamos az ellenkezőjét kiváltani. Hosszú idő kellett hozzá, de most már kialakult. Van összeesküvés a halálfalók közt. És ez volt Dumbledore professzor célja. Ez volt az eredeti terve, és az oka, hogy senkinek sem beszélt arról, hogy miért bízik bennem. Inkább hajlandó volt bolondnak tettetni magát még a te szemedben is. Olyannak mutatni magát, aki képes hinni egy volt halálfalónak csak azért, mert az azt mondja, hogy megbánta a bűneit.

A saját ostobaságomat bántam meg, amiért Roxfort után azonnal beálltam a Nagyúr hívei sorába és mindent megtettem volna a szabadságért, amit ígért. Mert ezt ígérte ő: szabadságot, mert a hatalom szabaddá tesz. Ha társai leszünk, megosztja velünk a hatalmát és mind azt tehetünk, amire vágyunk… Természetesen hazugság volt minden. Nem voltunk többek puszta szolgáknál.

Nem tűnt fel neked, hogy a Főnix Rendje feladata először a te és a jóslat védelme, őrzése volt, ma pedig gyakorlatilag kimerül abban, hogy a Roxfortot őrzik és neked segítséget nyújtanak?

A régi Rend nem ilyen volt. A régi Rend tagjai üldözték a halálfalókat.

Ez amiatt van, hogy a professzor úr felismerte, az újabb harchoz újabb haditerv kell. Már nem a halálfalók jelentik a legnagyobb veszélyt, ahogy régen, hanem maga a Nagyúr. Csupán egyetlen ember…

Ezért aztán a halálfalók, a Nagyúr bizalmasai közt kellett ellenségeket találni. Olyanokat, akik annyira rettegnek a hatalomra jutásától, mint ti. És vannak ilyenek. Ennek köszönhetően a halálfalók szervezete gyengébb, mint valaha.

- Kikből áll ez a csoport? – kérdezte Harry magában megemésztve a hallottakat.

- Hamarosan bemutatlak nekik. Megbeszéltünk egy találkozót, holnap ide jönnek. De köztük van az az ostoba Féregfark is, és Draco…

- Malfoy? – csattant fel Harry. – De hát…

- Draco kiérdemelte a bizalmamat, mikor nem végezte el a feladatát. Pontosan erre számítottam, ahogy a professzor úr is – mondta Piton.

Rövid csend telepedett a szobára, a por már leült, Harry pedig teljesen megfeledkezett vállában és bordáin lüktető fájdalomról. A félig fekvő testhelyzete azonban kezdett kényelmetlenné válni a hátrakötözött kezekkel, ezért letette a lábát és ülő helyzetbe tornázta magát. Piton fél szemmel figyelte.

- Szóval elhiszed, hogy nem vagyok ellenség, Potter? – kérdezte.

- Van más választásom? – morogta Harry válasz képpen.

- Nincs – susogta ravaszul a varázsló.

Harry sóhajtott egyet és lemondóan ingatta a fejét. Úgy érezte, még választ vár néhány kérdésére.

- Nemrég kaptam egy elátkozott levelet. Egy manó kézbesítette. Maga küldte?

- Igen én voltam – bólintott Piton. – Mikor kézhez kaptad a levelet, képes voltam távolról legilimentálni téged.

- Vettem észre… - jegyezte meg Harry.

- Így álmodban behatolhattam az elmédbe és megtudtam mindent, ami azóta történt, hogy utoljára találkoztunk. Szükségem volt információkra, és tudnom kellett, mikor hova mész. Csak így tudtalak elfogni. A levél elégett, hogy ne maradjon nyom. Nem tudhattam, hogy még a kezedben lesz akkor, valószínűleg túl erősen hatoltam az elmédbe… - mondta minden sajnálkozás nélkül. – De, mint látod, meggyógyítottam a kezed.

- És hogyan állította le a zsupszkulcsot?

- Nem én voltam, hanem a dementorok – válaszolta Piton. – Ha sok dementor van együtt, egy helyen, képesek kiszívni a varázserőt az emberekből. Mint Azkabanban egykor. És ez tárgyakra is vonatkozik.

Harry kezét egyre jobban bántotta a kötelek szorítása, csúnya horzsolás keletkezett a csuklóján. Piton úgy tűnt, megint értette, mire gondol, mert megpöccintette a pálcát és a kötelek lehullottak Harry karjáról.

- És most mi a terve? – kérdezte Harry a csuklóját dörzsölgetve.

Piton felállt és az ablakhoz ment. Pár másodpercig nézelődött jobbra-balra, mint aki vár valakit, aztán visszafordult Harry felé.

- Először is el kell mondanod, hogy mit találtál a Misztériumügyi Főosztályon – szólt.

Harry hátradőlt a kanapén és összeszedte az elmúlt éjszaka emlékeit. Azon tanakodott, mindent elmondjon-e Pitonnak, végül rövid tépelődés után úgy döntött, tömören beszámol az egészről. Akármi is fog történni, nincs értelme eltitkolni, amit megtudott a nagymamájától és Muriel nénitől. Ha Piton az ő oldalán áll, mindent tudnia kell – ha pedig titokban minden szava ellenére mégis Voldemort embere, akkor pedig teljesen mindegy eltitkolni a részleteket.

Piton figyelmesen hallgatta a történteket a Lelkek Terméről, a tartályba zárt dementorokról és Rose Evans-ról, de számára a lényeges rész a laboratórium volt a Borgin & Burkes alatt.

- Igen, valószínűleg ott van egy horcrux – erősítette meg Piton Harry véleményét, miután elgondolkodva végigsimított hosszú ujjával a száján. Elgondolkodva járkált fel-alá, s Harry türelmetlenül várta a fejleményeket.

- Nos? – kérdezte élesen Harry.

Piton szeme élesen villant. Ha korábban történik ez a beszélgetés, Piton nyilván ráförmedt volna, amiért nem szólította tanár úrnak. Talán ezt is akarta, Harry nem tudta megállapítani a goromba arc vonásairól, de rövid szünet után a férfi így szólt:

– A tervem a következő: te nem csinálsz semmit – parancsolta Piton. – Holnap délben a kis barátaiddal együtt visszaküldelek a főhadiszállásra és ott is maradsz. Beadsz valami mesét a távollétetekről, nem érdekel mit, az már a te dolgod. Ha szükség van rád, értesítelek. A horcruxért természetesen együtt megyünk, mert az igazgató úr így kívánta. Világosan beszéltem, Potter?

Harry beletörődve bólintott és igyekezett nem gondolni rá, milyen képet fog vágni Lupin, ha megint titkolóznia kell előtte. Helyette a többi kérdésére koncentrált, amikre most kaphatott választ.

- Ha már a terveknél tartunk, elmondaná, hogy mit tervez Voldemort…?

- Ne mondd ki a nevét! – csattant fel Piton idegesen.

Harry meg se várta, hogy Piton befejezze, már mondta is tovább.

- Mit csinál most, hol van egyáltalán? Kik a szövetségesei? Maga mindenről tud, nem igaz, hiszen maga az Első, vagy mi, Voldemort kedvence…

- Fogd be a szád, ostoba…!

Harry azonban nem hagyta ennyiben.

- Mért nem mondja ki a nevét? Ha maga Voldemort ellensége, akkor ne szólítsa Sötét Nagyúrnak!

Piton felpattant a székről, közben bal alkarját fogta, ahol a Sötét Jegy rejtőzött a talárja alatt. Félelemmel vegyes dühe gyorsan apadni kezdett, ahogy önuralommal visszafogta érzelmeit.

- Nem mondom ki a Nevet, Potter, mert veszélyt jelenthet rám nézve.

- Ugyan, miféle veszélyt? Engem meg akar ölni, mégis ezerszer kimondtam már a nevét, és nem termett ott, hogy…

- A te karodon nincs ott a Sötét Jegy! – vágott közbe Piton. – Nem csak a Nagyúr tud hívni minket a Jegyen keresztül, hanem mi is őt! Ha kimondjuk a Nevet, azt mindig meghallja.

Harry némán nézett a varázslóra, végül csak ennyit mondott:

- Ezt nem tudtam…

- Persze, hogy nem tudtad, Potter! – förmedt rá Piton. – Nem szoktam beszámolni róla minden jött-mentnek.

Piton visszaült a székbe, Harry pedig várt néhány másodpercet, majd újra megkérdezte:

- Szóval, mi a terve Tudjakinek?

- Erről majd ráérünk később is beszélni…

- Nem! – vágta rá merészen Harry. – Most fogunk beszélni róla.

Piton úgy nézett rá, mint egy sas, ami lecsapni készül. De – ahogy az nála egyáltalán nem volt meglepő – az arcára kiülő érzelmek megint meghazudtolták a gondolatait.

- Látom még mindig azt hiszed, hogy jobban tudsz mindent, igaz Potter? – susogta Piton. – Az ember azt hinné, hogy tanultál a drágalátos keresztapád halálából… hogy megtanultál hallgatni az idősebbekre…

- Ne próbálkozzon ezzel – szakította félbe ismét Harry. – Felesleges. Már nem tud felbosszantani vele. Azok után nem, ami a toronyban történt. Azt tanultam meg, hogy az egész világon csak három emberben bízhatok – és ezek közt maga nem szerepel, de még a professzor sem.

Piton kifejezéstelen arccal hallgatta, ami Harrynek meglehetősen furcsa volt.

- Szóval a professzor sem… - szólt halkan a férfi. – Mindezek után még benne sem…

- Hogyan bízhattam volna benne, amikor még önmagában se bízott? – kérdezte Harry.

Piton most először értetlenkedve nézett rá. Mindez csak egy pillanatig tartott:

- Dumbledore professzornak mindig remek meglátásai voltak és sziklaszilárd tervei. Én vagyok rá a legjobb példa, Potter – mutatott önmagára Piton. – Senki mást nem avatott be a részletekbe a halálfalókkal kapcsolatban…

Harrynek szöget ütött valami a fejébe, s ezt rögtön szóvá is tette.

- Mondja, olvasta azt a levelet, amit a professzor nekem írt?

- Hogyan olvastam volna? – kérdezett vissza Piton.

Harry most lassan elmosolyodott. Piton arca kifejezéstelen maradt.

- Érdekes… - dünnyögte Harry, aztán hirtelen elnevette magát. A nevetésében nem volt öröm, inkább csak gúny.

Pitonnak ez már több volt a soknál.

- Ha nem tudsz értelmesen viselkedni, véget vetünk a beszélgetésnek!

- Magán nevetek, Piton! – válaszolta Harry szemtelenül. – Maga végig azt hitte, hogy a Főnix Rendje legértékesebb tagja, mert Dumbledore magával osztja meg a terveit. Úgy látszik a professzor is tudta, hogy maga csak erre jó… Parancsot teljesíteni.

Piton felpattant a székből és iszonyú tekintettel nézett Harryre. Harry is felállt és vigyorogva bámult Pitonra.

- Milyen érzés örökké parancsokat teljesíteni, „Herceg”? – gúnyolta Harry. - Ilyen királyi névvel is csak arra volt jó, hogy először Voldemort parancsaira ugráljon, most meg Dumbledore utasításait követte. Minden tervét elmondta magának, hogy maga véghez vigye azokat, de arra már nem volt jó, hogy a kétségeit is megossza magával!

Harryből ömlöttek a szavak. Úgy érezte, most minden sértést visszaadhat Pitonnak, amit az évek során kapott tőle. Piton fenyegetően felemelte a pálcáját, de ő nem törődött vele.

- Maga csak egy eszköz, Piton! Az volt a halálfalók közt is és a Rendben is az volt – folytatta Harry. - Siriust gúnyolta, amiért a főhadiszálláson kuksolt és még csak nem is értette, hogy miért tartja ott őt Dumbledore. Odáig volt tőle, hogy bebizonyítsa mindenkinek, maga milyen különleges, hogy maga a Főnix Rendje kulcsembere, igaz? Pedig Dumbledore magát nyugodtan küldte az életveszélybe, amíg Siriust megpróbálta megvédeni! Látja már, Pipogyusz? Háborúban az embereket védjük, az eszközöket meg felhasználjuk…!

PAFF!

Piton nem törődött a varázspálcával, helyette hatalmas pofont adott Harrynek, amitől a fiú csillagokat látott és elterült a földön. Harry már nem nevetett, de az arcán még látszott a gúny és eltökélte magában, hogy azt Piton nem fogja letörölni onnan.

- Arcátlan féreg! Ha még egyszer gúnyolódni mersz rajtam, olyan kínokat fogsz átélni, hogy azt kívánod bár meghalnál! Átkozott… fogalmad sincs róla…!

Harry a földön fekve elégedetten nézte a tébolyultan füstölgő Pitont, s közben a farmerzsebében keresgélt Dumbledore levele után, amit mindig magánál tartott, pedig már régen el kellett volna égetnie. Kihalászta a gyűrött levelet és Piton felé nyújtotta.

- Tessék, nézze meg! – mondta Harry.

Piton kitépte a kezéből az oldalakat és szemügyre vette.

- Itt mindent leír – magyarázta Harry. – Ha eddig nem tudta, milyen volt Dumbledore, most megismerheti.

Piton vadul olvasni kezdett, homloka ráncokba futott.

- Dumbledore bízott magában és bennem is. Épp csak önmagában nem. És ez volt az ő legnagyobb hibája. Mindig az eszére hagyatkozott, akkor is, amikor a szívére kellett volna hallgatnia… Ezért értették meg egymást olyan nagyon, igaz? – kérdezte Harry csendesen, de már nem volt gúnyolódás a hangjában.

Piton olvasott tovább, de most megállt és Harryre nézett.

- Azért magával osztotta meg a terveit, mert tudta, hogy maga ugyanúgy gondolkodik, ahogy ő.

Piton szó nélkül hagyta a megállapítást, s ebből Harry tudta, hogy igaza volt.

- Már rég el kellett volna égetned ezeket a lapokat – figyelmeztette Piton.

- Tudom… - hagyta rá Harry. Nem érdekelte túlságosan az óvatoskodás ebben a pillanatban.

Piton tüzet gyújtott a pálcájával, s egymás után elégette a levél lapjait. Nem maradt utánuk más, csak hamu. Aztán meglendítette a pálcát és a hamu a kéményen át kiröppent a szabadba. Nem volt már lehetőség összeállítani a levelet.

Harry feltápászkodott a földről és a pálcájáért indult. Felvette és zsebre dugta, Piton közben figyelte. Harry feléje fordult és csak álltak. Egyikük sem szólt egy szót sem hosszú másodpercekig. Harry nem gondolkozott már semmin, egykedvűen nézett a másikra. Őt megnyugvással töltötte el, hogy tárgynak titulálta a férfit, azt azonban nem tudhatta, hogy Pitonra milyen hatással volt ez. Ha tudna legilimentálni, most volt tanára szemébe nézve könnyedén megtudhatná, hogy érez.

Kopogtattak az ajtón – három erőteljes koppanás.

- Gyere be! – szólt Piton, s az ajtó azonnal kinyílott.

Draco Malfoy lépett be, s mögötte Peter Pettigrew. Mindketten megtorpantak az ajtóban, mintha csak egy sóbálvány átok találta volna el őket.

- Te jó ég, mi történt itt? – kérdezte Malfoy döbbenten, ahogy körbehordozta tekintetét a porig rombolt nappalin. Féregfark némán tátogott, mint egy partra vetett hal.

- Kérdezd Pottert – vonta meg a vállát Piton. Malfoy most figyelt fel Harryre, aki tőle balra, zsebre tett kézzel, hátát az egyik szekrénynek vetve álldogált. – A vendégünk bal lábbal kelt fel.

- Potter – köszönt a szőke, mardekáros fiú, s felöltötte szokásos felsőbbséges vigyorát.

- Malfoy – viszonozta az üdvözlést Harry.

- Harry… de jó, hogy… - motyogta Pettigrew, bár valószínűleg azonnal rájött, hogy milyen képtelen helyzetben vannak most. Mikor Harry legutóbb találkozott szülei egykori jó barátjával, az megölte Cedric Diggory-t, majd egy hosszú kést vágott az ő karjába. Ezért aztán Harry nem szólt hozzá semmit, direkt levegőnek nézte.

Draco Malfoy sokat változott, mióta Harry látta, több mint fél évvel ez előtt. A fiúnak most hosszú szőke haja volt, mely elegánsan omlott vállára, csakúgy, mint apjának, Lucius Malfoynak. Mivel muglik közt voltak, nem hordhatott talárt, s ezért meglehetősen szokatlan volt a külseje Harry számára. Fekete zakót és nadrágot, hozzá sötétkék garbót viselt, amitől egy előkelő mugli benyomását keltette.

- Csak nem okozott gondokat a ragyásfejű? – kérdezte vigyorogva Pitontól, a férfi homlokából és szájából csordogáló vérre célozva.

- Törődj a magad dolgával! – dorgálta meg Piton, de nem úgy, mint mikor Harryt szidta, annál sokkal elnézőbben, már-már gyengéden.

Pettigrew és Malfoy beljebb jöttek, felocsúdva az első meglepetésből, majd Pettigrew bezárta az ajtót.

- Elmondtad neki a részleteket? – érdeklődött Malfoy.

Harry meglepődve felvonta a szemöldökét. Mióta tegeződnek ezek?

- Még nem. Ráér – válaszolta Piton.

- Azt hittem, sietnünk kell, mert holnapután jön…

- Igen, de addigra ők már nem lesznek itt – szögezte le Piton, Malfoy pedig helyeslően bólintott egyet, majd ledobta magát abba a székbe, amiben korábban Piton is ült.

- Nem szívesen szakítom félbe a bájcsevegést – szólalt meg Harry -, de szeretném látni a barátaimat.

Úgy gondolta, már fölösleges követelőznie a tájékoztatásért, mert Piton úgy sem fog válaszolni, amíg nem akar.

Malfoy felröhögött, de Piton intett neki, mire elhallgatott. Ő is somolygott, de beleegyezően bólintott.

- Jól van, Potter. Gyere – mondta, majd elindult a kidőlt szekrény felé. Kifeszegette a maradványokat, s átlépett a rejtekajtón. A lépcső, mely az emeletre vezetett rögtön a küszöbtől indult. Piton sietős léptekkel elindult rajta, Harry pedig követte.

A lépcső egy fordulóval ért fel az emeletre, ahol rövidke folyosó vezetett tovább, egy kis ablakig, ami beszürkült a rátapadt kosztól. A folyosón jobbra-balra két-két ajtó nyílt szobákba.

Piton a varázspálcájával kinyitotta az első, jobb kéz felé nyíló ajtót, majd kitárta Harry előtt.

- Itt van a párocska – mondta Piton, s durva mozdulattal belökte Harryt az ajtón.

Hermione és Ron az ágyon ültek, s Harry nagy megnyugvására sértetlennek látszottak.

- Harry! Jaj, Harry! – kiáltott fel Hermione, mikor meglátta, s rögtön a nyakába ugrott.

- Jól vagy? – kérdezte Ron aggódva, mikor észrevette, hogy Harry fintorog a fájdalomtól Hermione szoros ölelése miatt.

- Jól, persze… - nyugtatta meg gyorsan barátait.

Hermione azonnal elengedte barátját és dühösen nézett Pitonra. Ron azonban kárörvendően felhorkant, mikor feltűnt neki, hogy gyűlölt volt tanára sem sértetlen. Pitonnak idő közben rászáradt a vér a homlokára, s barátságtalan arckifejezése egyenesen ijesztővé vált, mikor mérges volt. Így volt ez most is:

- Ha kiszórakoztad magad, Weasley, beszámolhatsz Potternek, meddig tartott ki a szánalmas patrónusod a dementorok ellen – morogta Piton. – Büszke lehet a barátod, hogy megtanította neked, hogyan maradj életben velük szemben – két másodperccel tovább.

Ron füle elvörösödött, de Harry nem hagyta annyiban.

- Én meg azt mondom majd el nekik, mennyit is jelentett maga Dumbledore-nak, Pipogyusz! – előzte meg a visszavágással Hermionét, aki már nyitotta a száját, hogy szidalmakat zúdítson a férfi nyakába.

Pitonnak se volt alkalma többet mondani, mert Harry rögtön bevágta az orra előtt az ajtót. Ez után barátai felé fordult.

- Elég volt belőle mára – szólt. Majd fáradtan az ágyra huppant az oldalát szorítva.

- Mi történt odalent? – kérdezte Ron. – Pár perce dübörgést, meg robajlást hallottunk…

- Harcoltatok?

Harry bólintott. Nem várta meg, hogy barátai tovább kérdezősködjenek, elmondott nekik mindent a nappaliban történtekről.

- Látjátok, Piton a mi oldalunkon áll – mondta Hermione, mikor Harry befejezte a beszámolót. Két barátjának azonban feltűnt, hogy ezt nem túl nagy lelkesedéssel mondta a lány.

- Vagy ez is csak egy dupla-tripla csavart trükk, hogy totálisan megkeverjen mindenkit… - jegyezte meg Ron.

Hermione nem mondott semmit, már nem akarta mindenáron Dumbledore véleményét hangoztatni.

- Harry? – szólt rá Ron. – Szerinted kinek…?

- Kinek az oldalán áll? – dőlt hátra Harry. – Szerintem a sajátján…

- Akárhogy is, hamarosan kiderül – mondta Hermione. – Ha elmegyünk a Borgin & Burkes-be és ha megtaláljuk valamelyik horcruxot, akkor kiderül kinek a pártját fogja.

- Aha… - motyogta Harry és fájós bordáit markolászta.

- Várj – Hermione kihúzta Harry pálcáját a zsebéből és a fiú oldalára szegezte. – Így mindjárt jobb lesz…

A pálca vége felizzott, majd kialudt, majd megint felizzott. Ez párszor megismétlődött, s Harry fájdalma azzal együtt szűnni kezdett.

- Köszi – mondta hálásan Harry, majd hátrébb csúszott az ágyon és háttal a falnak dőlt.

Két barátja ugyanígy tett.

- És most mit csináljunk? – hangzott Ron kérdése.

- Most várunk.

És vártak. Sokáig, unatkozva, hol a kinti utcát bámulva, hol a falat vagy a plafont. Lentről csak cipők dobogása hallatszott, majd egyszer csak Féregfark felháborodott kiabálása:

- Mi az, hogy én takarítsak össze?!