- Harry… - suttogta a szót Rose. – Harry? … Hát persze… persze, hogy te vagy az… a szemed, akár az enyém és Lilyé… Milyen rég láttam utoljára ezeket a szemeket…

Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a fiú arcát, de a gömb fala nem engedett. Harry válaszul ugyanoda tette a kezét, ahol Rose érintette az üveget.

- Akkor mégis halottak… - csendült a szomorú hang. – Érzem benned, hogy olyan magányos vagy… mint én…

Harrynek kiszáradt a szája, egyetlen szót sem bírt kinyögni. Rose pár percig szótlanul nézte Harryt, elmélyült unokája látványában, aztán arca megint elsötétült, ahogy Muriel nénihez fordult.

- Megmondtam, hogy ne hozz ide senkit! – dörrent rá. – Nem akartam, hogy így lássanak…

- Nem is tettem volna Rose, ha nem lenne életbe vágóan fontos – hangzott a száraz felelet.

- Fontos?

- Igen, az… nagyon is – mondta Muriel néni, s dacosan a szellem csillogó szemébe nézett. – Azt hiszem, végre rájöttünk, miért nem tudsz szabadulni innen.

Rose szemei tágra nyíltak, egy pillanatig semmit se szólt, aztán ábrázata rögtön megenyhült.

- Hát sikerült? – kérdezte. – Ennyi év után rájöttél? Már olyan rég feladtam a reményt…

- Nem én jöttem rá, igazából – válaszolta a néni. – Hanem az unokád, és… az a helyzet, hogy Dumbledore is tudta volna a magyarázatot, ha nem vagy olyan pökhendi, hogy nem kérsz segítséget tőle.

A szellem úgy nézett, mint akit pofon vágtak. Látszott, hogy elszokott a beszélgetéstől, és csak nehezen követi mások savait. Talán az idő tette, talán más, de rengeteg érzelem látszódott az arcán. Harry kezdte felfogni a dolgot, a hangulatváltozásokat, a sötétséget és a haragot. Rose Evans, mivel teljes értékű személyiség volt, emlékekkel, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt, befolyásolta a többi személyiség-maradványt a puszta jelenlétével. Sőt, Harry azt is sejtette, mi az a közös pont, ami körül a fényes csillagocskák forognak.

- Te ne beszélj így velem! – förmedt rá a nénire a szellem. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül!

- A régi nóta… - legyintett Muriel néni.

- Csak ne vonogasd a vállad! Ugyanúgy nem érted, mint apám. Őt és Lilyt kíméltem vele, hogy el akartam tűnni! Csak ők számítottak nekem… Nem akartam látni az arcukat…

- De hát miért? – szólt közbe most Harry.

Rose hirtelen felé nézett, s kissé meglepődött.

- Dumbeldore sok szörnyűséget látott, és korábban is meggyógyította…

A szellem megint felöltötte fenséges szomorúságát.

- Oh, ha láttad volna az arcát… Mikor próbált rájönni, miért vagyok más, miért hullik a hajam, miért vörös a szemem… Jót akart és jót is tett, de őt magát jobban megviselte, mint engem… nem értettem sokat abból, amit elmondott nekem, de az arca világossá tette…

Olyan más lett akkor… Megismertem, milyen volt előtte a hatalmas Dumbeldore. Beszéltek róla a barátai, s beszélt a szeme is. Az életöröm, a vidámság, a bizakodás, ez volt ő maga – s ez mind kiveszett belőle… én öltem ki belőle, Harry… Én ébresztettem rá, milyen mély az emberi gonoszság…

Harry összenézett Muriel nénivel, de az öregasszony semmi jelét nem adta, hogy érzelmileg hatással lenne rá, amit Rose mond. Bizonyára többször hallotta már ezt.

- Dumbledore erős lett volna – kardoskodott tovább Harry.

- Igen! Erős lett volna, mindig erős volt… - vágta rá a szellem. - De egy dolog erősnek lenni, és más belül összetörni… Hidd el nekem Harry, ő gyengébb volt, mint azt el tudnád képzelni…

A szobába lassan visszatért a fény, bár a szomorúság légköre megmaradt. Ha külső szemlélő lenne, Harryt biztos megviselte volna a hangulatváltozások folyamatos sora, de így, hogy a szellemre koncentrált, józan tudott maradni. Ez a józanság vezette rá, hogy hátranézzen Ronra és Hermionéra. Barátai egymásba karolva álltak és figyelték őt. Normálisan viselkedtek, de Hermione szemében könnyek csillogtak.

- Ő is kímélni akarta önt… - motyogta Harry. – Nem mondta el magának, hogy rájött, mit tett Voldemort…

- Voldemort? – kérdezett vissza susogva Rose. – Voldemort megölette velem a kis Emilyt… Tönkretette az életeteket… Megölte az édesanyádat…

Újra feléledt a harag a szellemben, s Harry most már felismerte a szeretet által táplált dühöt. Hiszen ő maga is nagyon jól ismerte, hogyan vált át a szeretett személy elvesztése tomboló gyilkolási vágyba.

A gömb révén az érzés emléke olyan tisztán izzott Harryben, hogy szinte hallotta saját eltorzult hangját, amint üvöltve Bellatrix Lestrange után rohan.

Elhessegette az emléket, az esze azt súgta neki, hogy ne törődjön most ezzel – s ha lehet, máskor se. Kontrollálnia kell magát… a dühe veszélyes fegyver.

- Tudom – nyugtatta Harry. – Tudom… de Voldemort más szörnyűséget is csinált. Ezt… ezt itt elvarázsolta – magyarázta, s közben előhúzta kabátja zsebéből a kis nyakláncot, mely Rose Evans lelkének egy darabját rejtette.

- A régi nyakláncom… - emlékezett vissza a szellem.

- Igen – válaszolta Harry és Rose felé nyújtotta, mintha át akarná adni neki. De a szellem ezüstös ujjai csak az üveget markolászták. – Emiatt nem tud meghalni. Ez tartotta itt a földön.

- De apa… ő miért…? Miért nem törte össze? – tette fel a kérdést Rose, amit már Harry is feltett Dumbledore-nak.

- Félt, hogy azzal rögtön megölné magát – felelte Harry. – Nem tudta, hogyan működik. Amikor pedig megtudta, ön már… régen eltűnt.

A szellem arcvonásain minden látszódott: a szomorúság ezernyi árnyalata, amiért elvesztett mindent és mindenkit, saját rejtélyes tragédiája, a halhatatlanságra kárhoztatva ezen a helyen, a szeretet, amivel a lányát és Dumbledore-t akarta megkímélni…

Harry őszinte sajnálatot érzett iránta, de muszáj volt továbblépni.

- Több ilyen is van – folytatta, s ekkor Rose megint őrá figyelt, valósággal eltépte tekintetét a nyaklánctól. – Voldemort is ilyeneket csinált, hogy ne lehessen megölni. Nekem pedig tudnom kell, hogy hol vannak.

Rose bólintott szép fejével, hosszú haja hullámzott körülötte, mintha vízben lenne.

- Dumbeldore elmondta, hogy nem emlékezett semmire… és hogy ő nem akarta megtörni az emléktörlő bűbájt, mert…

-… mert nem akart fájdalmat okozni – fejezte be Harry helyett a mondatot. – Látod, hogy belül mennyire megtört? A nagyobb jó érdekében nem tudott fájdalmat okozni nekem… Annyira szeretett…

Harry bólintott, de nem szólt egy szót sem.

- De én nem hagytam annyiban. Megértettem és elfogadtam, hogy ő nem teszi ezt meg nekem… Mikor később visszagondoltam, csak még jobban szerettem őt ezért… - suttogta szomorúan – Kerestem mást, aki megteszi…

Fejével ekkor Muriel néni felé fordult, s ismét farkasszemet néztek.

- Igen – mondta az öregasszony. – Én máshogyan szerettelek, mint Dumbledore. Én úgy szerettelek, hogy fájdalmat is okoztam azért, hogy megtudd, ki vagy.

A szellem elmosolyodott a szavakra. Most először tűnt úgy, hogy kettejük közt valóban barátság volt valamikor.

- Szóval a bűbáj megtört? Emlékszik mindenre? – kérdezte Harry.

- Igen, de amúgy is emlékezne – mondta Muriel néni. – A halálával együtt a bűbáj hatása is megszűnt. Elég sokkhatás lett volna a teste halála ahhoz, hogy minden visszatérjen.

- De hát akkor mért nem jártak utána, hogy mi történt? – tárta szét a karját Harry értetlenül.

Rose és Muriel összenéztek, majd Harryre emelték tekintetüket.

- Mi utána jártunk… - válaszolta Rose susogó hangján. A teremben újra fényáradat köszöntött be. – Hatodévesek voltunk Muriellel, mikor együtt keresni kezdtük Denemet. Akkor már eleget tudtunk róla… mikor járt a Roxfortba, ki volt ő, hová ment…

- Követtük őt – vette át a szót a néni. – Nyár folyamán nyomoztunk utána, Rose-t a bosszúvágya hajtotta, engem pedig a kíváncsiság. Bevallom, kíváncsi voltam Tom Denemre. Az a hír járta róla, hogy a legtehetségesebb roxforti diák volt, ez pedig egy hollóhátas számára nagy kísértés. Persze nem tudtam, hogy mennyire veszélyes.

- Az volt a tervünk, hogy elfogjuk őt, és Dumbledore-hoz visszük… - mondta Rose. – De nem jártunk sikerrel. Felismert engem, és mikor megtudta, hogy Dumbeldore pártfogoltja vagyok, megpróbált megölni… talán, hogy a titkai rejtve maradjanak… Majdnem végzett mindkettőnkkel… A szerencsén múlott, hogy megmenekültünk…

- És a horcruxok? Mért nem keresték őket?

Rose értetlenül nézett Harryre – Harrynek ekkor eszébe jutott, hogy még nem magyarázta ezt el a szellemnek, de Muriel néni válaszolt:

- Természetesen azért, mert nem tudtuk, mire kellene figyelnünk. Sok mindent láttunk Rosie visszahozott emlékeiben, de nem tudtuk, minek van jelentősége, és minek nem. Dumbledore-nak pedig…

- Nem szóltak – sóhajtotta Harry.

A fejét hajtogatta, aztán ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy ő is ugyanígy viselkedett az öreg igazgatóval. Sokkal könnyebben ment volna minden, ha figyelmezteti Dumbledore-t a hangokra, amiket hallott a Titkok Kamrája kinyitása után, vagy ha nem viselkedik sértett büszkén, és beszámol neki korábban a Misztériumügyi Főosztályról szóló álmairól. Hiába volt Dumbledore mindig segítőkész, Harry bizalma valamiért mindig megrendült benne.

Hermione ekkor megköszörülte a torkát.

- Öhm… elnézést – mondta a lány, s ekkor mindenki feléje nézett. – Mrs Evans… Azokat az emlékeket… lenne mód, hogy megnézzük?

Muriel Rose-ra pillantott, aki lassan bólintott.

- Megmutathatom nektek… - suttogta a szellem.

Harry türelmesen várakozott, bár belül izgatott volt, és még mindig zavarban volt a bizarr szituációtól.

Rose szelleme hátrébb húzódott, elnyelte őt a fényes csillagok sokasága, visszaúszott a galaxis középpontjába. Pár pillanatig kellett csak várniuk, aztán a gömb felületén homályos képek jelentek meg – egy kőfalú, ablaktalan terem körvonalai. A kép gyorsan kitisztult, s Harryék szemügyre vehették az újabb rejtélyes termet.

Durva kőből kibányászott pincehelység lehetett, mindenféle díszítés nélkül, azonban annál több mágikus szerkezettel. Volt többféle méretű kő-, réz-, ón- és arany üst; három nagy szekrény telis-tele kémcsövekkel, varázsitalokkal, dobozokkal; az egyetlen fényforrásként szolgáló bonyolult, tükör-rendszer, mely a terem mennyezetének közepébe vágott lyukon keresztül beáramló fényt szórta szét.

- Ez olyan, mint egy laboratórium – jegyezte meg Ron, s Harry egyetértett vele.

- Igen… igen, ezt már láttam – dünnyögte Muriel néni homlokráncolva. – ide zárta be Rosie-t az a…

Muriel néni elharapta a mondatot, de Harry gondolatban befejezte, s jó pár szitkozódó szót tett hozzá.

- Hol lehet ez a hely? – kérdezte Hermione a nénitől.

Mielőtt a néni válaszolt volna, az emlékkép változott: a helyiség egyetlen ajtaja, egy nagy, kőbe vésett bejárat most kinyílott, port verve és súrlódó hangot keltve. Harry arca egy kőszoboréval vetekedett, mikor meglátta a belépő két embert. Egy magas, fekete hajú fiatal férfi ment elől, mögötte pedig egy kövérkés, idősebb varázsló, aki a mindig goromba ember benyomását keltette, ahogy Tom Denem vezetésével körbejárkált a teremben.

- Ezek meg kicsodák? – kérdezte Ron.

- Az a fekete hajú fiú Voldemort – mondta Harry. – A másikat nem tudom, pedig nagyon ismerős… Már biztos láttam valahol. Talán egy halálfaló…

- Én tudom kicsoda – szólalt meg Muriel néni. – A neve Burke. Caractacus Burke.

- Nem ő volt annak a boltnak a tulajdonosa? – kotyogott közbe Hermione. – A Borgin & Burkes…?

- De igen – bólintott Muriel néni, és arca undorodó fintorra húzódott. – Ez egy féreg.

Harry is emlékezett már, hol látta Burke-öt. Dumbledore Merengőjében, mikor a professzor azt mesélte neki, hogyan került Mardekár medálja a műgyűjtő Hepzibah Smith-hez.

Voldemort és Burke most halkan szóba elegyedtek. Harrynek és barátainak nagyon kellett figyelnie, hogy értsék a fojtott hangú beszélgetést.

- Itt vagyunk, uram – mondta visszafogott udvariassággal Voldemort.

Harryt már nem csapta be ellenségének ez az arca, tudta jól, hogy mögötte nincs valós tisztelet főnöke iránt. Ez is csak a nagy színjáték része volt. Burke azonban ezt nem vette – vagy nem akarta észre venni.

- Szépen berendezkedtél, Tom – mondta félig elismerően, félig morcosan Mr Burke.

Tom nem szólt, hagyta, hogy főnöke kedvére körbesétáljon a laboratóriumban.

- Most dühösnek kellene lennem rád – folytatta Mr Burke, hátát mutatva Voldemortnak. – Mégsem vagyok az… Elismerem, ha taknyos kezdő korodban kaplak rajta, hogy kísérleti helynek használod ezt a helyet, nem úsznád meg néhány szóval.

Tom most sem reagált a szavakra, csak szorosabbra fonta összekulcsolt karjait. Harry gyanította, hogy a pálcáját fogja a talárja rejtekében, de aztán figyelmeztette magát, hogy talán túlságosan is paranoiás.

- Mond, Tom, mégis miféle dolgokat művelsz itt?

- Csak csillapítom a tudásszomjamat, Mr Burke – válaszolta behízelgően Voldemort.

Mr Burke láthatóan nem volt megelégedve a válasszal, és úgy járkált körbe a helységben, mintha az övé lenne. Sorban megnézegetett mindent, a szekrényeket, a tükröket, az üstöket, de semmi rendkívüli nem volt a laboratóriumban, ami Harryék számára áruló jel lett volna. A terem nagy része túlságosan is üresnek látszott.

- Elég szegényes berendezés a tudásszomjadhoz képest – mondta lenézően Mr Burke. – Ez a sok kacat… ezt akármelyik roxforti iskolaelső kelléktárában megtalálod…

- Roxforti iskolaelső vagyok, uram… - szabadkozott Voldemort, s megint a visszafogottság érződött magas hangjában.

- Ha csak az lennél, nem vettelek volna fel ide. Ha jólfésült mamakedvence tanulóként jöttél volna ide, elküldtelek volna azonnal – köpte a szavakat a férfi.

Voldemort arcán most először jelent meg a dermesztően fagyos tekintet. Harry ismerte ezt az arcot, és a férfi helyében bölcsebbnek látta volna visszafogni magát. Mr Burke azonban nem ismerte azt a Voldemortot.

- Emlékeztetném rá uram, hogy az édesanyám halott – szólt Voldemort.

Burke megvonta a vállát.

- Sajnálom – dünnyögte, de hangjában semmi sajnálat nem volt. – Nos, elmondanád, hogy mi hasznom ebből az egészből?

Voldemort arcán egy árnyék suhant át.

- Haszna? – kérdezte élesen, majd gyorsan hozzátette: -… uram?

- Igen, hasznom. Ugyanis ez az én üzletem Tom, ennélfogva várom az eredményeket. Ha kísérleteket végzel itt, valamilyen tanulmányodhoz, hát hol az eredmény? Mutasd be, és én pénzzé teszem! – fröcsögte Burke vadul gesztikulálva. – Ehhez jól értek, emlékszel?

Voldemort felöltötte iszonyú ábrázatát, Burke azonban a jelek szerint még mindig az engedelmes alkalmazottat látta benne. Harry meg mert volna rá esküdni, hogy Voldemort szemei is rohamosan vörösödni kezdtek.

- Eredmény, Mr Burke? – suttogta Voldemort. – Az eredményt akarja látni?

Egyetlen pillanat alatt történt minden. Voldemort fekete kesztyűbe bújtatott keze előre csapott, mint egy kígyó feje. Torkon ragadta Mr Burke-öt, másik kezével pedig a férfi csuklóját szorította, ami talán épp a pálcáért nyúlt. Mr Burke torkát fájdalmas ordítás hagyta el, amint Voldemort fordított egyet a csuklóján, s az hátborzongató reccsenéssel megadta magát.

- Uramisten… - suttogta borzadva Hermione, s belekapaszkodott Ron karjába. Harry gyanította, hogy nem lenne ilyen hatással barátaira a jelenet, ha nem tudják, hogy maga Voldemort az, aki most Caractacus Burke-öt a terem közepén álló asztalkának taszítja.

Harry tisztában volt vele, hogy Ronnak és Hermionénak meghatározó ez a látvány, hiszen ők most látják életükben először Voldemort nagyurat.

- Szóval szegényes a berendezés, Burke? – sziszegte Voldemort, s két kézzel szorította a férfit. – Nem mondták még magának, hogy a látszat csalóka?

Voldemort csettintett az ujjával, s a feje fölött függő lencse és tükör elfordult – a teremben változott a fény, halványzöld derengés töltött be mindent, s ezzel együtt egyetlen pillanat alatt a laboratórium újabb berendezési tárgyakkal bővült.

Megjelent néhány új szekrény, fekete ládák egymásra halmozva, ezüst műszerek, melyek működését Harry nem értette, lebegő, szüntelenül forgó arany gömbök, s egy hevenyészett fekhely a sarokban, melyen egy soványka, barna hajú lány volt. Rose még szörnyűbben festett, mint a Dumbledore merengőjében látott emléken – szemei vérvörösek voltak, arca egy halott sápadtságával vetekedett.

Harry azon a véleményen volt, hogy Rose és a többi frissen megjelent berendezés mindig is itt volt, csak valamilyen varázslat védte őket.

A zöldes fényt az egyik legnagyobb kőüst árasztotta magából, ami hirtelen tele lett méregzöld folyadékkal – Harry azonnal felismerte: ugyanaz a bájital volt, amit Dumbledore is kénytelen volt meginni halála estéjén.

- Mit művelsz? Megőrültél?!

Burke épp csak egy borzadó pillantást vethetett a lányra, aki kábán nézte őt, s ekkor Voldemort meglendítette pálcáját. Harry nem látta, mikor húzta elő, de villámgyorsan forgatta. Egy közönséges fa ivókehely jelent meg halk pukkanással, majd a kőüst felé röppent. Belemerült a zöld méregbe, s visszalebegett Voldemorthoz.

- Ne… ne! – tiltakozott Burke, de semmi nem használt.

Voldemort már ekkor is olyan erős varázsló volt, hogy egy nálánál sokkal idősebb, tapasztaltabb mágus sem tudott tenni ellene semmit. Voldemort letuszkolta a folyadékot Burke torkán, aki azonnal visítani és vonaglani kezdett a földön.

- Most már az enyém vagy Burke! – sziszegte Voldemort. – Ha tiltakozol ellene, meghalsz. Ne állj ellent…

Burke köhögött és öklendezett, borzalmas fájdalmai lehettek, ahogy a zöld folyadék lassan átvette fölötte az uralmat.

- A végén még megöli magát ez az ostoba…! – morogta Voldemort, szavait a kábán pislogó kislánynak intézve.

Pálcáját Burke-re szegezte, s elmormogta a legilimens varázsigét – fokozatosan átvette Burke elméje felett az irányítást, a fájdalmai erre csökkenni kezdtek. Burke megadta magát a folyadék hatalmának.

Harry, Ron és Hermione ámulatára a következő pillanatban a férfi felállt, kihúzta magát, leporolta nadrágját és talárját, aztán meghajolt a fiatalabb előtt.

- Voldemort nagyúr, hűséges szolgád vagyok – mondta kristálytisztán a férfi.

Voldemort hátborzongatóan elmosolyodott, s eltette pálcáját.

Az emlék ezzel véget ért, a kép elmosódott és visszatért a fénylő galaxis képe. Nem sokkal később Rose szelleme is visszaúszott az előtérbe.

- Ez történt? Ennyire emlékszik? – kérdezte Ron kissé rekedtesen.

- Dehogy is! – torkolta le Muriel néni. Sok emlék van a kísérletekről, igaz, Rosie?

A szellem szomorúan bólintott.

- Megmutathatom azokat is…

Harry megrázta a fejét, s vele együtt Hermione is.

- Láttuk, amit akartunk – mondta Harry. – A laboratórium…

- Nem keresték ezt a helyet, Muriel néni? – kérdezte Hermione.

- Dehogynem – jött a felelet azonnal. – De a Borgin & Burkes-ben nem lehet csak úgy körülnézni! Az üzlethelységbe léphetnek csak be vásárlók, máshova nem…

Harry szórakozottan bólogatott, és a sebhelyét kapargatta. Ez újabban rossz szokásává vált, de segített neki gondolkodni.

Az a zöld folyadék… A hatalmába keríti az embert, mint a napló. Biztosan köze lehet a horcruxokhoz – gondolta Harry. Mint a barlangban, amit Dumbledore ivott ki. Ez fedte a nyakláncot… Ahol a zöld folyadék, ott a horcrux. Hermionénak is ez járt a fejében, mert várakozva, türelmetlenül nézett Harryre.

A fiú észbe kapott, emlékezett rá, hogy neki kell meghoznia a döntéseket.

- El kell mennünk az üzletbe! – jelentette ki Harry. – Hívunk Rend-tagokat, aurorokat, mindenkit, akit kell… Felforgatjuk az egész helyet…

- De Harry…

- Mi van?

Hermione az ajkba harapott, mielőtt válaszolt volna, Harry tudta, hogy ez a töprengés és bizonytalanság jele nála.

- Nem hívhatjuk fel Voldemort figyelmét.

Harrynek el kellett ismernie, hogy a lánynak igaza van.

- Akkor máshogyan kell bejutnunk… de a lényeg, hogy gyorsan kell csinálni.

Egy teljes percig csak álltak egy helyben, senki sem szólt semmit – végül Muriel néni törte meg a csendet.

- Indulnunk kell, Harry. Mindjárt öt óra, s megjönnek az első emberek. Észrevétlenül kell távoznunk.

Ron és Hermione beleegyezően bólintottak, de Harrynek nem akarózott mennie. Volt itt valaki, akit nem akart csak úgy itt hagyni. Rose és Harry csak nézték egymást, zöld szempár a zöld szempárt… s mégis olyan idegenek voltak egymásnak. Harry nem tudta biztosan, hogy képes lesz e megmozdulni. A múlt megint rabul ejtette, megint olyan volt, mintha rátalált volna olyasmire, amire régen vágyott, de ez sem az igazi. Semmi sem olyan, amilyennek várta, amilyennek szeretné. Siriusszal is egészen másként képzelte, s most itt van Rose Evans, aki él és halott egyszerre.

Rose számára világos volt, mi bénítja le Harryt, s azt is tudta, hogy mi az, amivel mozdulni bírhatja:

- Menj csak – szólt mosolyogva, s a termet beragyogta a szeretet. – Nem kell búcsúznunk, én itt leszek…

Harry zsibbadt elmével bólintott, Rose pedig nem várta meg, hogy Harry újra tétovázásba merüljön. Gyorsan, egy szó nélkül visszaúszott a fényességbe, eltűnt a szemük elől. Eltűnt, és Harryt már nem tartotta itt a múlt.

Mélyet sóhajtott, s a levegővel együtt kiszakadt belőle mindaz, amit az elmúlt egy órában itt tapasztalt. Végre lépni tudott. Hátrált néhány lépést és barátait követve elhagyta a Lelkek Termét.

Muriel néni becsukta a tölgyfaajtót, gyorsan átvezette őket a Dementor Termen, kinyitotta a tükröt, s mire Harry ismét észbe kapott, már a liftek előtt találta magát, kívül a Misztériumügyi Főosztályon.

- Mért van itt ilyen sötét? – kérdezte Ron, mikor Muriel néni becsukta mögöttük a Főosztály fekete ajtaját.

- Dunsztom sincs - válaszolta Harry. – De tényleg sötét van…

- Na gyertek – mondta a néni, s előhúzta a süveget talárja övéből. – Itt van a zsupszkulcs, ez visszavisz titeket. Nekem most itt kell maradnom…

- Miért? – csodálkozott Ron.

- Azért mert az épület megjegyezte, hogy jártam itt az éjszaka, és kicsit nehéz lenne rá magyarázatot találnom, hogy miért mentem el a munkaidő kezdete előtt. A túlórát könnyű beadni…

- És mi? – aggódott Hermione. – Minket nem jegyzett meg az épület?

- Titeket nem ismer fel, csak azt jegyzi meg, hogy rajtam kívül még három személy járt a Főosztályon – magyarázta a néni. - Majd beadok valami mesét, nem lesz probléma. De most menjetek, siessetek!

Harry, Ron és Hermione egymás után megfogták a kopottas fejfedőt. Muriel néni gyorsan elengedte, s hátrált egy lépést.

- Jó utat! – mosolygott a néni.

Ron lassan számolni kezdett.

- Egy…

Harry gerince mentén enyhe borzongás futott végig, mintha jeges szél fújta volna meg.

- Kettő…

Harry arca elernyedt, furcsán elgyengült… a hideg fuvallattól felállt a karján a szőr.

- Három…

- Dementorok! – ordította Harry, ahogy rátört a felismerés.

De már késő volt. A zsupszkulcs működésbe lépett, s Harry, Ron és Hermione erős rántást érzett a köldökénél, majd pörögni kezdtek a semmiben. Az utazás csak másodpercekig tartott, de rosszabb volt bármilyen eddiginél. A jéghideg széltől kipirosodott az arcuk, ujjaik elkékültek, szívükből pedig kiröppent minden derű, boldogság. Fülüket megtöltötte a földöntúli sivítás.

- Au… - nyögte Harry, mikor durva csattanással földet ért az ismeretlen közepén. Jég vette körül, jég volt alatta is, és mindenhol feketeség.

- Ron… Hermione… Hol vagytok? – kiáltotta Harry, de hangja beleveszett a dementorok éhes visításába.

- Harry… - jött Hermione hangja, s a következő pillanatban a lány hideg ujjait érezte a karján.

A dementorok ekkor támadásba lendültek. A semmiből suhantak feléjük, de Harry és Hermione nem tétovázott.

- Expecto Patronum! – kiáltották kórusban, s pálcáikból azonnal ezüstös füstfelhő tört elő.

Mindkét patrónus gyengének bizonyult. Az erőtlen pajzsokat a dementorok úgy söpörték félre, mint a könnyű párafelhőt. Harry erőtlenül térdre zuhant.

- Hermione! – hallatszott ekkor Ron rémült hangja, s azon nyomban újra elharsant a varázsige. Harry szeme előtt összefolyt a kép. Az utolsó dolog, amit látott, egy dementor rothadó keze az arca előtt, majd vakító fehérség.