Harry és Mordon egyszerre kapták oda a fejüket, s Lupint látták, aki zsebre tett kézzel őket nézi. Harry még sosem látta ilyen komornak az arcát.

- Azt hittem, megbeszéltük, hogy ilyesmire nem tanítjuk őket, Rémszem – mondta, és beljebb jött.

Mordon nem jött zavarba, továbbra is nyugodtan a botjára támaszkodott, Harry azonban elfehéredett.

- Én meg úgy emlékszem, hogy ezt te jelentetted ki, én pedig korántsem értettem egyet veled, amit a tudtodra is hoztam – recsegte az auror.

Lupin még közelebb jött, szemét le sem vette Mordonról, s Harry most először vett észre dühöt a férfi szemében. Ijesztő volt a tekintete.

- Szóval nem értettél egyet velem… - ismételte csendesen Lupin. – Mondd csak, Rémszem, emlékszel még egyáltalán Jamesre, vagy már én vagyok az egyetlen, aki őrzöm a halott barátaim emlékét?

Mordon nem válaszolt, csak felvonta ép szemöldökét. Lupin folytatta:

- Talán emlékszel még, James mennyire ellenezte, mikor Barty Kupor felhatalmazott titeket, hogy használjátok a főbenjáró átkokat. Azt mondta – jól emlékszem -, hogy a Minisztérium ezzel lesüllyedt Voldemort szintjére. Barty volt a mi Voldemortunk és ti lettetek a halálfalói! – morogta haragosan. Hangja továbbra is csendes volt, de hiányzott belőle az a megszokott nyugodtság. Harry szinte látta a kék szemei mögött parázsló farkas tekintetét.

- Lupin… – kezdte Mordon. – Te is tudod, hogy Harryben ott van Tudodki ereje. Tetszik, vagy sem, azok az erősségei, amik neki…

- Nem! – jelentette ki Lupin. – Hogy mondhatsz ilyet? Nem emlékszel, mit mondott Dumbledore?

- De emlékszem – reccsent rá az auror. – És arra is emlékszem, hogy száz métert zuhant a Csillagászati Toronyból!

Most Lupin maradt csöndben, de nem készült magyarázkodni, ahogy Mordon tette. Harry szinte várta, hogy mindjárt ordibálni fognak egymásra, netán pálcát is rántanak – ehelyett azonban Lupin szokásos, nyugodt hangján szólt Harryhez.

- Kérlek, menj ki innen, Harry. Én még elbeszélgetek Mordonnal.

- Ne csináljanak semmit… - figyelmeztette őket tétován.

- Nyugodj meg, fiam, nem fogunk átkozódni vagy mi! – legyintett Mordon.

Harry ebben nem volt olyan biztos, de Lupin, bámulatos módon visszanyerve higgadtságát, bólintott. Harry ekkor szót fogadott és szó nélkül kiment a szalonból, s nem felejtette el becsukni maga mögött az ajtót.

Lement a földszintre, de mielőtt még kigondolhatta volna, mivel magyarázza meg a többrendbeli dübörgést, Ron és Hermione siettek elé.

- Mi történt? – faggatta Ron.

- Hát… ööö…

- A gyilkos átkot akarta megmutatni, igaz?

Harry már meg se lepődött, hogy a lány kitalálta a történteket. Ron szemei azonban tágra nyíltak a döbbenettől.

Harry sután bólintott, majd fejével intett, hogy menjenek innen. Hogy kikerüljék a szalont, s a Lupin és Mordon veszekedéséből esetlegesen kiszűrődő zajokat, a csigalépcsőn mentek fel két emeletet, és bezárkóztak az egyik szobába.

- Hagyjuk ezt az egészet! – szólt Harry mérgesen. Nem akart tovább arra gondolni, hogy öt perce még azt az átkot gyakorolta, ami megölte a szüleit. – Meséljétek már el végre, hogy mi történt a ruhával! Horcrux volt, vagy sem?

- Nem, Harry – válaszolta Hermione szomorúan. – Sajnáljuk, de csak egy közönséges talár volt.

- A fenébe… - morgolódott Harry. – Mért nem tud minden simán menni?

Ron és Hermione csendben maradtak, és Harryt figyelték, aki megint felvette régi szokását és fel-alá járkált a szobában, s közben némán dühöngött.

- Azzal a Leonarddal kapcsolatban… - kezdte Hermione, miután megbizonyosodott róla, hogy Harryt lefoglalja a szitkozódás. – Arra gondoltam, hogy talán éppen ő volt Imperius-átok alatt.

Harry és Ron felkapta a fejét.

- És… - folytatta a lány -, talán Voldemort irányította, és ezért akart megtudni rólad dolgokat… Végül is Voldemortot érdekelheti az, hogy milyen ember vagy. Jobban meg akar ismerni, ha már a jóslathoz nem fér hozzá.

- Ööö… lehet – dünnyögte Harry, s titokban igazat adott Hermionénak. Az ő verziója hihetőbb volt, mint saját nyakatekert összeesküvés-elméletei Scrimgeourról.

- De az első alkalommal… mikor álmomban legilimentáltak?

- Biztos vagy benne, hogy az legilimencia volt?

- Nem, semmiben se vagyok biztos… - sóhajtotta Harry. – De ha Scrimgeournak van egy embere a Renden belül…

- Tudod, egy kicsit olyan vagy, mint a miniszter – jegyezte meg Hermione. – Jaj, ne légy dühös… kérlek hallgass meg – tette hozzá, mikor meglátta Harry arckifejezését. – Arra céloztam, hogy te is előszeretettel hibáztatod mindenért Scrimgeourt, meg az aurorjait, és közben hajlamos vagy… megfeledkezni Voldemortról…

- Méghogy megfeledkeztem róla! – emelte fel a hangját Harry.

Ron úgy nézett a lányra, mint egy ütődöttre.

- Hogy lehet megfeledkezni valakiről, akinek az a célja, hogy kinyiffantson? – tette fel a logikus kérdést Ron.

Hermione türelmetlenül fújt egyet, és lehuppant az egyik ágyra.

- Először is, Ron… Voldemortnak nem az a célja, hogy megölje Harryt, ez csak szerepel a tervei közt…

- Az nem ugyanaz?

Hermione válaszra se méltatta.

- Másodszor: Scrimgeournak megvan a maga gondja. Ha ő a koboldokkal akar foglalkozni, tegye. Neked meg mást kellene tenned, és nem folyton azt hangoztatni, hogy likvidálni kellene a minisztert, meg harcoljunk együtt Ampókkal!

- Én ilyet sosem mondtam – tárta szét a karját Harry. – És különben is… Szerinted, akkor mit kellene csinálnom? Folyton zsákutcába jutunk, ezzel az átkozott ruhával se mentünk semmire!

Hermione nagyon komoly arcot vágott, ahogy Harry szemébe nézett.

- Azt kellene tenned, amit Dumbledore professzor javasolt – mondta csendesen.

- De hát… azt tesszük! Keressük a horcruxokat, ahol tudjuk! – válaszolta Ron Harry helyett.

- Meg kellene keresnünk Pitont - mondta ki a véleményét Hermione, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Harry azt hitte, rosszul hall. Abbahagyta a járkálást és leült az egyik ágyra.

- Hogy aztán úgy végezzük, ahogy Dumbledore? – sziszegte dühösen.

Hermione szeme meg se rezdült. Ugyanazt a magabiztosságot tükrözte, mint Dumbledore-é.

- Nem fogjuk úgy végezni – mondta. – Te is tudod, hogy két lehetőség van. Ha Piton Voldemortnak dolgozik, akkor mindent elmondott neki a horcruxokról, és akkor Voldemort is mindenbe beavatta. Ennél fogva mindenről tud, és sok mindent mondhatna nekünk. Például, hogy mi a negyedik horcrux…

Harry és Ron összepillantottak. Mindketten ugyanarra gondoltak, s lelki szemeik előtt már látták is, ahogy pálcát szegezve Pitonra, éppen Veritaserummal itatják.

Hermione folytatta:

- A másik lehetőség, hogy Piton még mindig a mi oldalunkon áll, akkor pedig segíthet nekünk megtalálni a horcruxokat. Ha valóban ő küldte a levelet neked, akkor az ezt támasztja alá.

- Mégis mivel? – csattant fel Harry idegesen. Gyűlölte, ha olyan példákat hoznak fel, ami első látásra aljas támadás, aztán belemagyaráznak mindenféle lehetetlen dolgot.

- Gondolkozz már! – szólt rá Hermione. – Te mondtad, hogy Voldemort máshogyan is hozzáférhetne az elmédhez, nem kell neki hozzá Piton…

- De igen, mert Voldemort most okklumentál…

- Érdekes módon két hónapja mégis jelentkezett, minden félelem nélkül – jegyezte meg Hermione. – Harry, ha Voldemort nagyon kíváncsi rád, akkor azt maga intézi.

- Ugyan miért? – kérdezte Ron kételkedve.

- Természetesen azért, mert rengeteget tudsz róla. Olyanokat, amiket a halálfalói sem. Ha valamelyik emberét bízza meg, és az áruló, vagy épp elkapják az aurorok, és kifecsegi a titkait…

- Jó, jó, értem – mondta Harry. – De akkor is… hogy a fenébe találnánk meg Pitont?

Ekkor kopogtattak az ajtón, de Harry még látta a lány arcára kiülő tanácstalanságot a kérdése miatt, s ebből tudta a válaszát.

- Szabad – mondta Hermione.

Lupin lépett be a szobába, arcán egy esetleges párbaj bármilyen nyoma nélkül, ahogy azt Harry remélte. Nem tett volna jót az ügyüknek egy belső széthúzás a Rendben.

- Sziasztok – köszönt a férfi komoran.

- Mr Lupin, én nem akarom használni azt az átkot… – kezdte Harry, de Lupin csendre intette.

- Nem kell magyarázkodnod. Mordon érvei nagyon meggyőzőek, és nem hibáztatlak téged.

Beljebb jött a szobában és becsukta maga mögött az ajtót.

- De – folytatta -, azt hiszem, te is tudod, hogy azzal az átokkal nem mennél semmire. Voldemortot párbajban legyőzni… hát nem is tudom… - csóválta a fejét Lupin.

Harry maga elé meredt és arra gondolt, hogy mit tenne, ha most megjelenne itt Voldemort. Leállna vele párbajozni, tudván, hogy semmi esélye? Talán csak megpróbálná megint leblokkolni a pálcáikat, ahogy a temetőben tette – de azzal is mire menne? Csak időt nyerne vele.

- Édesapád volt a legjobb párbajozó, akivel valaha találkoztam – mondta Lupin. – Nem használt fekete mágiát, de olyan átkokat ismert, amiket ő maga és Sirius találtak ki… Gyorsabbak voltak a reflexei, mint Dumbledore-nak, fürgébben tudott hoppanálni, mint bárki más… És Voldemort mégis legyőzte. Hiába volt a legjobb párbajozók egyike, nem tudott párbajban legyőzni olyant, aki teljesen másként harcol…

- Értem… - motyogta Harry halkan.

- Hasznos az Adava Kedavra, ha egy közönséges varázsló lenne az ellenséged. De Voldemort ellen nem mennél vele semmire.

- Tudom, csak… nem tudom, mire gondoltam – vallotta be Harry. – Mordon azt mondta, ezzel túlélhetném a harcot ellene. Hogyan máshogy végezhetnék vele?

- Sokféle módon el lehet pusztítani valakit és ez alatt nem csak a gyilkolást értem. Az az ő módszerük, Harry, erről már beszéltem. Találd meg a saját erősséged, és használd azt! – javasolta Lupin, és végre egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

Harry emlékezett a könyvre, amit Muriel nénitől kapott, de a patrónusa eltűnése óta bele se nézett.

- Nem lesz gond Mordonnal? – kérdezte Harry.

- Nem, dehogy… - legyintett a férfi. – Azt mondta, hogy nem dughatjuk homokba a fejünket, háború van, amiben embereket ölnek… és hát igaza van. De az emberölés legyen csak a mi dolgunk. Ne kelljen nektek is… Neked más a dolgod, és az sokkal fontosabb, mint a miénk. És ahhoz nem kell ölnöd – rázta meg a fejét Lupin. – Bármit is mondjon egy nyavalyás jóslat…

Lupin visszament az ajtóhoz, de a kilincsen megakadt a keze.

- Még valami… - mondta, mikor újra rájuk nézett. – Azt hiszem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a továbbiakban butaság lenne a volt tanárotokként gondolni rám. Szeretném, ha… egy kicsit közvetlenebbek lennénk egymáshoz. Örülnék, ha ezentúl Remus lennék és nem Mr Lupin.

Ron egy kicsit felnevetett, Harry és Hermione pedig boldogan mosolyogtak. Harrynek ez valahogy sokkal többet jelentett, mint mikor Mordon kérte őket erre.

- Rendben van… Remus – mondta neki.

Miután Ron és Harry jó éjszakát kívántak Lupinnak és Hermionénak – mint kiderült, a lány szobája volt az, ahová betértek -, Harry végleg elhatározta magában, hogy megtanulja rendesen az Árnyék-mágiát, az idézések tudományát; azt, amihez születése okán van tehetsége, s nem azért, mert Voldemorttól örökölte. S ezzel együtt megfogadta azt is, komolyan veszi a tanácsot, hogy ne használja a főben járó átkokat, mert nincs meg hozzá a kellő határozottsága – végre hallgatni fog Piton egyik legutolsó tanácsára.

*

Aznap este Harry kellemetlenül riadt fel álmából – valaki rázta a vállát.

- Harry, Ron, ébredjetek már! – próbált suttogni Hermione, ahogy türelmetlenül ébresztgette barátait.

- Mi… mi van már megint? – motyogta félálomban Harry, Ron pedig tiltakozva morgott.

- Mi lenne? Mennünk kell! Muriel néni az előbb ébresztett fel, indulunk a Minisztériumba.

Harry agyából egy perc alatt kiröppent az álom, s Ron is kinyitotta a szemét.

- Most? De hát… - hebegte Harry.

- Igen most! – vágta rá Hermione és pisszegett, hogy halkabban csodálkozzanak. – Muriel néni szerint máskor nem lehet. Az időpont, amit eltervezett, kiderült, hogy nem jó többé. Scrimgeur bekavart…

Ennyit mondott, azzal kiviharzott a szobából.

Harry és Ron döbbenten összenéztek, majd mintegy puskalövésre, egyszerre pattantak ki az ágyból és kezdtek el öltözködni, olyan kapkodással, hogy Harry először fordítva vette fel a farmerét, Ron pedig elvágódott zokni-húzás közben. Mrs Weasley álmosan mordult egyet alattuk.

- Óvatosan – figyelmeztette Harry.

Sikerült újabb zajongás nélkül felöltözniük és lelopakodniuk a földszintre, ahol Hermione és Muriel néni türelmesen várakoztak – bár Hermione tövig rágta a körmét. Harry nem csodálkozott idegességén. Ő maga is nyugtalan volt most, hogy visszamegy a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra, arra a helyre, ahol elvesztette a keresztapját. Igyekezett nem gondolni erre, és csak a nagymamájával való találkozásra összpontosítani. Legbelül azonban volt egy érzése, hogy a találkozás nem épp olyan lesz, amilyennek szeretné. Egyáltalán milyen találkozást szeretne? Harry teljesen összezavarodott a gondolattól. Abban már most biztos volt, hogy a legbizarrabb dolog lesz, ami életében történt vele.

A levél érkezése óta nem látta Muriel nénit, és egy kicsit meglepődött rajta, hogy látja.

- Jobban vagy, Harry? – kérdezte a néni, Harry kezére sandítva.

Készülődés közben Harry felhúzott egy pár fekete kesztyűt, amit még korábban készített elő magának. Nem szándékozott összeégett tenyerét, vagy a kötszert mutogatni másoknak. A rideg valóságot megtartotta magának.

- Köszönöm, megvagyok – válaszolta Harry.

- Tényleg most megyünk a Misztériumügyre? – kérdezte Ron a nénitől, miután felvette cipőjét és kabátját.

Harry is felhúzta hallhatatlanná tévő csizmáját, magára kapott egy fekete kabátot és a sálat, zsebébe gyűrte a láthatatlanná tévő köpenyt, és ezzel készen állt.

- Máris indulunk, gyertek ide körém! – utasította őket Muriel néni, és felmutatott egy szakadt süveget. – Fogjátok meg a zsupszkulcsot!

Harry, Ron és Hermione megragadták a fejfedő karimáját, s a következő pillanatban már száguldottak is. Az őrült tempójú forgás végén inogva, de talpon érkeztek meg úti céljukhoz.

Harry körülnézett, s kissé meglepődött, mikor tudatosult benne, hogy gyakorlatilag rögtön az úti céljukhoz érkeztek. Ő, Ron, Hermione és Muriel néni a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra vezető dísztelen fekete ajtó előtt álltak.

Muriel néni eltette a süveget és habozás nélkül kinyitotta az ajtót, amiről a három jó barát tudta, hogy a furcsa Kerek Terembe vezet, ahonnan az alosztályok bejáratai nyílnak. Az öregasszony belépett a helységbe, s nyitva tartotta az ajtót Harryéknek. Harry lépett be elsőnek, mögötte barátai. Muriel néni elengedte az ajtót, az becsapódott, s a kék gyertyákkal megvilágított baljós fekete terem forgásba lendült, ahogy arra Harryék számítottak.

- Már ismeritek ezt a helyet, jól sejtem? – kérdezte a néni, miután a forgás leállt.

Harry és Ron bólogattak.

- Hogyan tudjuk meg, melyik ajtó kell? – érdeklődött Hermione a tucatnyi ajtóra pillantva. – Mikor a Jóslatok Termét kerestük, végig kellett próbálnunk az összeset…

- Vannak rajtuk rejtett utalások, Hermione – magyarázta a néni. – Csak érintsd meg az egyik ajtó felületét! – mondta mosolyogva.

Hermione találomra odalépett az egyikhez, és rátette a kezét. Pár pillanatig szótlanul állt és koncentrált, majd homlokráncolva ellépett az ajtótól.

- Furcsa… - suttogta a lány. – Olyan mintha… mintha tudás lenne bent… Hoppá! Ezt meg mért mondtam?!

Muriel néni szélesen mosolygott.

- Akkor az a Tudás Terme – bólintott a néni. – Az ajtó megmondja neked, hogy mi van mögötte. Ezt én találtam ki – jelentette be büszkén.

Hermione udvariasságból felvett egy halvány mosolyt, de Ronnal és Harryvel együtt az itt átélt szörnyűségek miatt nem tudták felhőtlenül csodálni a hely mágiáját.

- Mi melyik termet keressük? – kérdezte Harry.

- A Lelkek Termét, Harry – válaszolta a néni.

Ron és Harry összenéztek.

- Csak nem azt, amelyikben az a boltív van? – nézett körbe Ron, mintha azt a borzalmas termet keresné a tekintetével.

- Nem - rázta a fejét a néni. – Az a… nos, hát az a Halál Terme – felelte a néni és bátortalan pillantással nézett Harryre. Tudta, hogy a fiú ott vesztette el a keresztapját.

Harry igyekezett nem gondolni rá, helyette a többi termet idézte fel magában, amelyekben jártak, de egyikre se illett rá a lélek kifejezés. Így nem maradt más, mint a…

- A Zárt Teremről beszél, ugye Muriel néni?

- Igen, arról. Nézzük csak, melyik az… - susogta a néni és hosszú pálcájával a gyertyák felé intett.

Azok hideg, kékes fénye sárgás, Nap-színűvé változott, mely beragyogta a szobát. Harry és barátai a szemük elé kapták a kezüket a hirtelen változás miatt, de mikor hozzászoktak az új viszonyokhoz, döbbenten vették észre, hogy minden ajtón felirat díszeleg. Ugyanazzal a kapkodó, hanyag kézírással körmölt jegyzetek, mint Muriel néni dolgozószobájának tükrein.

A feliratok nemes egyszerűséggel jelezték, melyik terem található az ajtó mögött: Csillagok Terme, Halál Terme, Élet Terme, Tudás Terme, Idő Terme – Jóslatok Terme, Démonok Terme… és így tovább. Végül Harry észrevette a Lelkek Terme feliratot az egyik ajtón, s rögtön megindult felé.

- Próbáltuk kinyitni a Zárt Termet, mikor az órás termet kerestük – magyarázta Ron.

- Az Idő Termét…

- Igen, azt. De sehogy se nyílt az ajtó. Se varázslattal, se Sirius késével.

- Ez azért van, mert ez nem is egy ajtó – válaszolta Muriel néni. – Kicseréltem egy biztonságosabb átjáróra, mikor lezártam a termet.

Azzal ismét intett a pálcájával, s az ajtó egyszerűen eltűnt. Harry azt hitte, emberek állnak a megnyílt ajtó mögött – de aztán rájött, hogy önmagukat látja. Az ajtó helyén egy ember nagyságú tükör tűnt fel.

- Á, egy tükörvilág! – ismerte fel a rejtélyt Hermione.

- Úgy van – mosolygott a néni. – Speculum Aperitur!

A varázsige hatására most a tükör is eltűnt, s megjelent mögötte egy sötét terem. Harry, Ron és Hermione kíváncsian közelebb léptek, de bemenni nem mertek – várták, mit mond a néni. A teremben magas üvegtartályokat láttak, melyek a padlótól a plafonig nyúltak, s a mennyezeten vastag vezetékeket, melyek a tartályokból indultak ki és a helység távolabbi vége felé futottak.

- Ez a Lelkek Terme? – kérdezte furcsa hangon Harry. Mindenféle hihetetlen dologra számított, de tartályokra és vezetékekre álmában se gondolt volna.

- Igen és nem – válaszolta titokzatoskodva Muriel néni. – Az, ahova mi megyünk, egy következő terem, ami innen nyílik.

- Ott van Rose? Ott van a nagymamám? – kérdezte hitetlenkedve Harry.

- Igen – bólintott a néni. – Ezen a termen dolgoztam, mialatt a Főosztály alkalmazottja voltam. Tudod, személyes okaim voltak rá, amiért ezt a hivatást vállaltam, és ennek az oka bizony a dementorok…

Hermione és Harry meghökkent arcot vágott, Ron azonban összehúzta a szemöldökét és töprengő arcot vágott. Ő már hallott erről.

- A… az iskolában, tudjátok volt egy fiú… - mesélte a néni. – Nagyon jó barátok voltunk, s hát, egy idő után nem csak barátok. Azt terveztük, hogy Roxfort után összeházasodunk. De hát nem így alakult. Nathanielt – így hívták a fiút – meggyanúsították egy szörnyűséggel… azzal vádolták, hogy megölte az apját, aki a wales-i sárkányrezervátumban dolgozott. Az volt a vád, hogy megetette az apját a sárkányokkal, a saját apját! Nathaniel sose csinált volna ilyet… Jaj, de mért untatlak titeket a saját tragédiámmal?

- Nem untat minket, Muriel néni – rázta a fejét Hermione.

- Kedvesek vagytok, de ez már mind lényegtelen. Csak annyi a lényeg, hogy Nathanielt elítélték, és a legsúlyosabb büntetést kapta: egy dementor-csókot…

- Úristen – suttogta borzongva Hermione.

- Igen, borzalmas volt – hagyta rá a néni. – Hiába tiltakoztam, hiába kértem többször is a felülvizsgálást… Az ítéletet végrehajtották – Muriel néni szipogott egy sort és megtörölte a szemét rózsamintás zsebkendőjébe. – Mondanom se kell, hét hónapra rá kiderült, hogy a gyilkosságot az apja régi munkatársa követte el.

Nos, ez volt az oka, hogy kiépítettem ezt az alosztályt a régi lomtár helyén. Arra próbáltam rájönni, hogyan működnek a dementorok. Titkoltam az volt a vágyálmom, hogy valahogy vissza tudnám hozni Nathanielt… De hát az álmok csak a legritkább esetben válnak valóra. Az eredményét mindjárt látni fogjátok. Gyertek utánam…

Azzal átlépett a tükrön, be a Zárt Terembe. Harry, Ron és Hermione pedig szótlanul, izgatottan követték, és mindhárman arra gondoltak, hogy vajon miféle csoda – vagy rosszabb esetben – miféle rémség vár rájuk. S legfőképp, mi lehet az, amire Dumbledore azt mondta, hogy „csodálatosabb és szörnyűségesebb a halálnál, az emberi értelemnél, a természet erőinél, s titokzatosabb minden más rejtélynél és misztériumnál”?