ZUMM! A hirtelen jelentkező hangra és a szoba közepén megjelenő két alakra mindenki összerezzent és ösztönösen a pálcájáért kapott, de szinte azonnal rájöttek, hogy félelmük alaptalan volt. A két érkező Bill és Fleur volt, valamint egy nagy láda, ami mellettük landolt.

- Jó ég, a szívbajt hoztátok ránk! – sopánkodott Mrs Weasley, majd két-két puszival üdvözölte fiát és menyét.

- Bosáss meg Molly – szabadkozott Fleur, s meglebbentette hosszú szőke haját, ahogy kibújt úti köpenyéből. A mögötte álló Ginny és Hermione gúnyolódva utánozták. Mrs Weasley szúrós szemekkel nézett rájuk.

- Így á legbiztonságosáb utázni mánápság – tette hozzá a lány, majd eltüntetett a zsebében egy aranyórát. – Nosak! Ki ez á tündéhi kis vélá? – kérdezte mosolyogva, mikor megpillantotta Paulinát.

- Mutatkozz be szépen – figyelmeztette Hermione a kislányt.

Paulina szót fogadott, s nem mulasztotta el az alkalmat, hogy bemutassa átváltozó képességét, amivel elkápráztatta a jelen lévőket, különösen Fleur-t és Billt.

- Muriel néni – szólt Bill komoly arccal. – Azt hiszem, nagyon fogsz örülni a karácsonyi ajándékunknak… - s azzal már kezdte is nyitni a nagy faládát, ami velük együtt érkezett.

A ládában sok-sok régi csecsebecse, papírok, ékszerek lapultak.

- Te jó ég! Megtaláltátok? – kapott a szívéhez Mrs Weasley, már másodszor az elmúlt egy percben, de most örömében.

Muriel néni könnyes szemmel, szótlanul nézte ellopott, s visszakerült kincseit, múltjának egy-egy régi darabkáját.

- Honnan kerültek elő? – érdeklődött Mr Weasley.

– Ragyás Harrisnél voltak, akkor találkoztunk vele, mikor a Szárnyas Vadkanban próbálta eladni – hallatszott a gyors válasz.

Karácsony napja békésen telt, a főhadiszállás lakói mellőzték a komolyabb beszélgetéseket, zenét hallgattak, kártyáztak, és degeszre tömték magukat a finomabbnál finomabb édességekkel, akár a gyerekek.

Az uzsonnához már Fred és George is csatlakozott, vadonatúj szőrme szegélyű köpenyekben érkeztek, melyet egy-egy arany csat tartott össze – s Harry megállapította, hogy még senkit sem látott ilyen elegánsan öltözni.

Bill és az ikrek segítettek kiválogatni Muriel néni holmijait a ládából, és visszapakolni őket eredeti helyükre. Mr és Mrs Weasley egészen önfeledtek voltak, Celestina Maggica rádióból zengő énekére még táncolni is kezdtek, akár Fleur és Bill esküvőjén.

- Jaj, el se hiszem, hogy milyen régen éreztem magam ilyen jól! – sóhajtotta Mrs Weasley. - Most minden annyira rendben van…

- Igen Molly, ezt teszi az emberrel a karácsony – mosolygott Mr Weasley.

Harry nyelt egyet. Arcáról lehervadt a mosoly. Megint elérte az a nyomasztó érzés, hogy nem teszi a dolgát. Gyűlölte ezt a gondolatot – végül is mit tehetne most? Karácsony van, mindenki pihen, senki nem várja el tőle, hogy még most is Voldemort járjon az eszében. Senki… csak ő maga.

Egyre forróbb lett körülötte a szék, minden porcikája szinte ordított érte, hogy azonnal álljon fel és induljon – mindegy hová, de nem ülhet itt.

- Hová mész Harry? – szólt utána Hermione.

- Csak kimegyek egy kicsit levegőzni…

Harry begyorsította lépteit, nehogy valaki megkérdezze, vele tarthat-e és neki nemet kelljen mondania. Nem akarta elmagyarázni nekik, hogy most egyedül akar lenni egy kicsit.

Kilépett az udvarra, és zsebre tett kézzel sétálgatni kezdett. Körös-körül a dombvidéket egyenletes hótakaró borította, melyből, mint fekete csontvázak, meredeztek az ég felé a kopasz fák. Kihalt volt minden, s ahogy Harry a távolba pillantott, nagyon magányosnak érezte magát. Nem tudta, miért kerítette hatalmába ez az érzés. Mikor már azt hiszi, túljut a nehéz pillanatokon, újabb, még bonyolultabb érzések törnek fel benne.

- Most meg minek jöttem ki? – motyogta Harry és az égre emelte tekintetét. Gondolatai őrült keringőt jártak az agyában.

Van bármi értelme annak, amit csinál? Ha legyőzi is Voldemortot, az mihez fog vezetni? A végtelenségig sorolhatná a kérdéseit, melyekre válasz nem adható. Senki sem tud válaszolni, ha senki nem ismeri saját magát. Akkor önmaga, ha Voldemort ellen küzd… De tényleg csak ennyi lenne? Ez az egész élete? És mivé válik?

Harry a lenyugvó nap felé fordult, s egy pillanatig gyönyörködött benne. Ekkor vette észre a friss lábnyomokat a hóban. Első gondolata az volt, hogy Mr Weasley ment fáért – merthogy a lábnyomok a Prewett-ház mögé, a kert felé vezettek. Azonban szinte rögtön beugrott neki, hogy Mr Weasley nem mehetett el fáért, senki nem mehetett el fáért, mert a kandallóban ki nem alvó varázspor lángolt.

Harry arcvonásai elsötétültek, miközben előhúzta varázspálcáját. Tudta mit kockáztatna, ha most kiabálni kezdene, hogy figyelmeztesse a bent lévőket – ki tudja, ki ólálkodik a ház körül (s legfőképp hogyan jutott be). Harry a meglepetés erejében bízva indult el a lábnyomokat követve. A ház sarkához lapult, s kilesett mögüle, de nem látott senkit. A lábnyomok jól láthatóan a nappali fala irányába vezettek; a fal nagy részét egy nagy ablak foglalta el, s Harry innen is tisztán kivehette a bent tartózkodók alakját.

Az ismeretlen talán merényletet akar megkísérelni ellenük? – futott át a gondolat Harry agyán, s szemével azonnal keresgélni kezdte az illetőt – de senkit se látott. Balsejtelemtől vezérelve gyorsan hátrafordult, hátha a merénylő a hátába került – de semmi.

Szemével követte a lábnyomokat, amik csak az ablakig vezettek, visszafelé nem. Bemászott volna az ablakon, mikor senki se figyelt? – találgatta Harry, s egyszerre beugrott neki a megoldás: egy láthatatlanná tévő köpeny!

Harry nem várt tovább, egy vadászó leopárd hangtalanságával elindult az ismeretlen felé, s pálcáját arra a pontra szegezte, ahol a lábnyomok szerint lennie kellett. Mikor biztos volt a dolgában, megsuhintotta, s a következő pillanatban a varázspálca vége kéken felizzott.

- Aúúú…! – kiáltotta az ismeretlen (hangja alapján férfi), mikor Harry lefegyverző bűbája eltalálta.

A vizes hó szétfröccsent, ahol a láthatatlan ember elesett, s egy pálca vált láthatóvá pár méterre előtte. Kéz és lábnyomok indultak meg kapkodva a pálca felé, de mikor felkapta, Harry teljes testsúlyával nekiugrott a férfinak, s mindketten elvágódtak. Egymásnak és a földnek ütődve gurultak le a domboldalon, körülöttük szinte hullámzott a hó.

Az ismeretlenről lehullott a köpeny, de gurulás közben Harrynek nem volt ideje megszemlélni az arcát. A férfi jajgatott és prüszkölte a szájába kerülő havat, Harry viszont összeszorított fogakkal várta, hogy végre megálljanak, s közben próbálta óvni varázspálcáját.

Nagy csattanással érkeztek meg úti céljukhoz, egy göcsörtös fa törzséhez, ami veszélyesen kilengett, mikor a két test nekicsapódott. A rajta gubbasztó két őrszem-bagoly felháborodott huhogással a magasba röppent és a torony felé vette az irányt.

Harry egy másodpercig sem tétovázott. Ügyet sem vetve a karjában dobogó tompa fájdalomra, rávetette magát a kapálózó, havat köpő idegenre, s belenyomta a fejét a hóba. Most még jobban kapálózott és kiabálni próbált, de nem tudott értelmes szavat kinyögni a fejét eltakaró hótól. Karjait hátrafelé lóbálta, hogy megpróbálja megütni Harryt, aki ekkor hátrarántotta a férfit a kabátjánál fogva, majd teljes erejéből orrba vágta, mikor az hanyatt vágódott.

- Jaaj… az ollob… - nyögte a férfi, s törött orrából ömlött a vér.

Harry a varázspálcáját a nyakának nyomta, hogy abbahagyja a kapálózást, s ekkor végre megpillantotta az arcát.

- Percy! Mi a frászt művelsz itt?! – kiabálta Harry a harmadik Weasley-fiú arcába, aki fájdalmasan jajgatva takargatta az orrát.

- A… anyát… anyát akaltab láddi… - válaszolta nehezen.

A dombtetőről ajtócsapódás és ijedt kiáltások hallatszottak – a madarak megvitték az incidens hírét.

- Igen? – sziszegte Harry dühösen. – Aztán meg szépen rohansz a miniszterecskédhez árulkodni, mi?!

Percy vadul rázta a fejét, megrémítette Harry iszonyú tekintete.

- De-eb… deb dehogy…

- Honnan tudod, hogy ide kellett jönnöd? – folytatta Harry a faggatást, s ekkor vette észre, hogy a varázspálcát még mindig a fiúra szegezi.

- Beggalagod adda ezd… - Percy benyúlt a zsebébe (Harry figyelmesen követte a mozdulatot; a legkevésbé sem bízott benne), és előhúzott egy gyűrött kis papírt, amin a ház címe állt.

- Mivel vetted rá, hogy odaadja, ha szabad tudnom? – morogta Harry.

- Se-semmivel. Csak az igazad bodtab… láddi agaltab anyát…

- És apádra nem voltál kíváncsi? – kiabálta Percy arcába dühösen. – Meg a testvéreidre? Akiket elárultál? Nem is vagy méltó a Weasley névre, te áruló!

Harry egy pillanatra elcsodálkozott magán, bár arcára semmi nem ült ki ebből; fogalma sem volt, mi mondatta ezt vele.

Percy visszanyert valamit sértett méltóságából és mérgesen összehúzta szemöldökét. Vérző orrát törölgetve azonban inkább komikus volt a látvány, mint komoly.

- De talád úgy gondolod, hogy béltó vagy rá, Harry? – vágott vissza. – Beférgőztél a családugba és belerágattad anyáékat ebbe a háborúba… te fegetemáguzs! – tette hozzá dühösen.

Harry közel volt hozzá, hogy megint megátkozza Percyt – s leginkább azért, mert sértette a fülét az igazságnak ez a kényelmetlen töredéke. Valóban ő vitte bele Weasley-éket a háborúba? Talán tényleg azért vannak most halálos veszélyben, mert Harry és Ron egy fülkében utaztak Roxfort felé…

- Feketemágus? – sziszegte vissza Harry, csak erre a sértésre gondolva, hogy elkergesse az agyában motoszkáló kínos kérdéseket. – Szóval elbeszélgettél Srimgeour-rel?

- Bi vad, ha iged? – nyekeregte Percy, és egy marék hóval törölgette az arcát, hogy hűsítse a sérülést. – Előtte is tuddab bár, hogy egy dühöggő őrült vagy…

- Ez a dühöngő őrült mindjárt kiátkozza az áruló nyelvedet! – fenyegetőzött Harry, s megint csak megdöbbent saját szavain. Ezt be kell fejezni gyorsan, mielőtt még elveszti a fejét…

Egy darabig csak nézte Percy reszkető arcát, aztán elengedte és hátrébb mászott a hóban. Felállt és felsegítette a Weasley fiút.

- Harry! Harry! – hallatszott a dombtetőről a kiabálás, Ron ekkor vette észre barátját.

Harry intett neki, majd szemügyre vette Percy vérző arcát. Meglengette a varázspálcát, amitől Percy összerezzent, de a varázslat csak a fiú törött orrát rakta helyre, s a következő lendítés letisztította a vért.

- Gyere, menjünk – indítványozta Harry. – Édesanyád már nagyon szeretne találkozni veled.

Percy szemében szomorúság – és talán ijedtség – tükröződött, de elszántan bólintott.

- És hadd adjak egy jó tanácsot – tette hozzá Harry, mikor Percy már indult volna felfelé az általuk vájt ösvényen. – Most az egyszer ne azzal törődj, hogy neked legyen igazad. Fogadd el, amit mondani fognak és minden jobb lesz.

Percy megint bólintott, Harry pedig elengedte a fiú karját, és eltette a pálcát. Ron ekkor már lefelé bucskázott a hóban, hogy barátja segítségére siessen, de Harry megint intett neki, hogy minden rendben van.

Félúton találkoztak, s Ron először igencsak meghökkent, mikor meglátta bátyját, majd meglepődése konok hallgatásba váltott. Nem köszönt Percynek, sőt rá se nézett többet, hanem sarkon fordult és elindult vissza a házba.

Percy felkapta a földről elvizesedett és szakadt láthatatlanná tévő köpenyét és a zsebébe gyömöszölte.

Mikor Harry és Percy felértek a tetőre, a ház előtt csak Mr és Mrs Weasley, meg Muriel néni várta a tékozló fiút, a többiek tüntetőleg visszamentek a házba.

Harry sem állt meg, hogy végignézze a családi jelenetet, hanem egyenest a barátai után ment a nappaliba. A Weasley-k és Hermione egyforma módon karba tett kézzel ültek, csak akkor néztek fel, mikor Harry belépett, aki jobb híján el is foglalta a helyét Fred és Bill között a kanapén. Fleur közömbös arcot vágott, s mivel nem kívánt részt venni a többiek tüntetésében, elindult a konyha felé.

Az udvar felől behallatszottak Mr és Mrs Weasley szavai. Harry kissé meglepődött, hogy Mr Weasley újra szóba áll a fiával, bár a szavak nem voltak épp kedveskedők.

- Minek jöttél ide? – hallatszott a goromba hang.

- Jaj, Arthur, ne… - tiltakozott Mrs Weasley.

- Most már bánod, hogy elárultad a neved, Percy? – Mr Weasley hangjába nem kevés szomorúság vegyült.

Sokan voltak már hűtlenek a családjukhoz, barátaikhoz, sokan váltak árulóvá. De miért? – kérdezte önmagától Harry. Mi vezette rá ezeket az embereket, hogy hátat fordítsanak azoknak, akiktől annyi jót kaptak?

Pettigrew árulását megértette – gyűlölte érte, de megértette. Féregfark féltette a saját életét, s ez többet jelentett neki a becsületnél, a barátai életénél.

Piton árulása is csak egy ravasz csel volt, ami közelebb vitte Voldemortot a győzelemhez. Harry nem tudta leküzdeni a Piton iránti haragot, gyanakvást és megvetést, addig nem, amíg legalább nem látja saját szemével, hogy Dumbledore-nak igaza volt.

Marietta Edgecombe árulását is értette. A göndör hajú lány szülei a Minisztériumban dolgoztak, s megparancsolták neki, hogy ne szálljon szembe a roxforti főinspektorral. Marietta pedig meghozta a döntését, hogy ki mellé áll: a barátai vagy a szülei szavára hallgat-e.

De Percy árulásának mi értelme volt? Harryt szinte bántotta ez a gondolat, próbálta megérteni, s csak jöttek a kérdései megállíthatatlanul.

Közben Weasley-ék párbeszéde is folytatódott a ház előtt.

- Azt hittem, ismerlek Percy, de tévedtem – mondta Mr Weasley. – Mindig olyan okos voltál, a legjobb tanuló, de úgy látszik, csak a tananyagot tanultad meg…

- Az ég szerelmére Arthur, karácsony van! – kérlelte Mrs Weasley. – Hadd jöjjön be.

- Be akarsz jönni? Rendben, gyere be, Percy. A testvéreidnek is magyarázd meg, miért mentél el.

Mr Weasley, felesége és harmadszülött fia bejöttek a nappaliba. Mindenki másképp reagált Percy láttán. Fred és George kivonultak a konyhába és onnan meresztettek dühös szemeket Percyre. Bill ülve maradt, de arca komolyabb volt, mint valaha. Ron magában füstölgött, Hermione pedig mellette ült és átölelte a vállát, nehogy felpattanjon, és valami butaságot csináljon. Ginny és Muriel néni kifejezéstelen arccal nézték Percyt.

- Azt hittem, amit mindenki – szólalt meg Percy. – Azt hittem, hogy Dumbledore téved…

- Nem, te nem azt hitted, hogy téved, te azt hitted, hogy hazudik! Ő, Dumbledore!

- Nem apa, én azt hittem, hogy Harry hazudik…

- Azt hitted, amit Caramel akart, hogy higgyél, és mindezt a karrieredért! – Mr Weasley úgy mondta ezt, mintha a legundorítóbb dolog lenne a világon.

A karrier… A siker és a hatalom… Ér az bármit is? – kérdezte Harry önmagától. – Arctalan emberek tömege dolgozik, mint a hangyák, és azt mondják, hogy a sikerért. De mit értenek siker alatt? Tudják egyáltalán, hogy mi a valós cél, vagy már rég elvesztették azt? Azt hiszik talán, hogy a pénzért dolgoznak… De a pénzt csak költik és költik, akár megtakarítják, akár két kézzel szórják, mindegy. Költik élelemre, szórakozásra, nagyobb, szebb lakásra, fényes üstökre és gyors seprűkre. Van ennek bármi értelme?

És megint jött a kérdés: van bármi értelme annak, amit ő, Harry csinál?

- Voldemort legyőzésének van értelme! – válaszolta a hang a fejében, mely érdekes módon Dumbledore-éra emlékeztette. – Annak van értelme, ha valaki végzi a dolgát, amíg a feladata nem nő a fejére. Addig jó, amíg te végzed el a feladatod, és nem a feladatod végez ki téged.

- És csak ennyi lennék? – jött az újabb kérdés Harry hangján, Harry agyának zegzugaiban. – Voldemort ellensége, és kész? Percy is csak ennyi lenne? Egy minisztériumi alkalmazott, aki hátat fordított a családjának?

Percy megfogadta Harry tanácsát, és nem védte magát apja vádjaival szemben. Csendben tűrte az igaz szavakat, akár egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

- Sajnálom…

- Sajnálod? Azt mondod, sajnálod? – Mr Weasley már nem kiabált, de nyugodt sem volt. – Az ember akkor mondja, hogy sajnálja, ha eltört egy seprűt, vagy megbukik bájitaltanból. De az árulás…

- Arthur, kérlek ne hozd ezt elő – motyogta Mrs Weasley.

- Molly, ennek pontot kell tenni a végére, egyszer, s mindenkorra. Tudni akarom, hogy kicsoda Percy! – Mr Weasley újból a fia felé fordult. – Ki vagy Percy? A miniszteri almunkatárs, vagy a fiam?

Harry gondolatai újra befelé fordultak. Vajon ő kicsoda? A fiú, aki túlélte, vagy a Kiválasztott? Már tudta, hogy a kettő nem egy és ugyanaz. Tizenegy évesen a tükör előtt álló fiú a kis túlélő volt. A tizenhét éves pedig a Kiválasztott. A kettő közt nagy különbség van. S Harry gondolatainak az adta nyomasztó mivoltát, hogy nem tudta, mi lesz majdan. Nem marad örökké a Kiválasztott. Vagy hulla lesz – akár elutasítja ezt a feltevést, akár nem -, vagy… Kicsoda? Kivé válik?

- Nem… nem vagyok többé almunkatárs…

- Hah, kirúgtak, mi? - hördült fel Mr Weasley.

- Nem…

- Már nem kellettél Srimgeour-nak. Csak addig voltak puszipajtások, amíg a hasznukra válhattál! Na ez a különbség a kollégák és a barátok közt, Percy!

- Nem kirúgtak. Felmondtam – szólt közbe Percy.

Mr Weasley elhallgatott.

- Apa, én megváltoztam – folytatta kétségbeesetten Percy. – Esküszöm. És beláttam, hogy tévedtem.

- Szóval a fiam vagy? – kérdezte Mr Weasley kiszáradt szájjal, kissé rekedtesen.

- Te… te kitagadtál, ezt neked kell megmondanod…

- Nem! – jelentette ki a férfi. – Kitagadtam a miniszteri almunkatársat, de csak te tudhatod, hogy annak vége van-e már.

A válasz ekkor megérkezett Harry kérdéseire. A beszélgetés alatt Harry annyira a gondolataiba mélyedt, hogy észre se vette, milyen irányt vettek az események. A Weasley család újra teljes lett, és Mr és Mrs Weasley megölelték Percyt. Ron, Bill és az ikrek már nem voltak ennyire közvetlenek, de elfogadták, hogy testvérük visszatérjen közéjük.

Ginny volt az, aki választ adott a kérdéseire. Nem szóval, pillantással, hanem csak egy érintéssel. Miután egy gyors öleléssel boldog karácsonyt kívánt Percynek, Harryhez ment, aki még mindig a kanapén ült, bár időközben Bill és Fred magára hagyták. Ginny megfogta Harry kezét és leült mellé.

- Mivé válok? – azt nem tudhatom. Azt tudom, mi vagyok most. Akinek az a feladata, hogy megállítsa Voldemortot. Ez a feladatom, ez vagyok én. S ha ezt elérem, az nem jelenti a végét semminek – csak változás lesz. Új célok, új vágyak, új örömök – s új patrónus. Új képek Edevis tükrében. Dumbledore megmondta, és én tudhattam volna, hogy ez rám is igaz: az élet változás.

És minden küzdelem egy új esélyt ad az életnek. Minden küzdelem végén, minden cél elérésekor egy új változás veszi kezdetét, mely új küzdelmeket von maga után. Amiről ma azt hisszük, a legfontosabb a világon, csak egy a sok változás közül. Percy, a miniszteri almunkatárs csak egy volt a fiú változásai közül. És ennek is vége szakadt, mint minden másnak. Helytelen döntés lett volna Percyé? Az adott pillanatban talán annak tűnt, de nélküle nem állna itt előttünk ez az új, sokkal értékesebb Percy. Aki már több mint előtte volt.

A kérdéseink tehát a legfölöslegesebbek. Nem kell keresnünk a válaszokat, azok úgy is megjönnek majd – még akkor is, ha nem tudatosul bennünk, hogy már meg is kaptuk. Nem kell félni a nehéz kérdésektől. Csak élni kell - ez válasz mindenre.