A tékozló fiú

Harry az ebédidő alatt egyszer sem hozta szóba megmagyarázhatatlan kudarcát, mely percről percre jobban dühítette, s érzelmei kiültek az arcára is. Muriel néni meg is kérdezte tőle, hogy miért ilyen haragos, attól tartott, talán nem tetszett Harrynek a könyv. Harry a tőle telhető legnagyobb udvariassággal nyugtatta meg az öreg hölgyet, hogy a könyv remek, csak nem érzi magát túl jól.

Végül úgy határozott, alszik rá egyet, hátha másnapra megoldódik a problémája – de tévedett. Első dolga volt reggel, hogy kitisztult fejjel, frissen, nyugodtan a szalonba menjen és megidézzen egy patrónust. Azonban a szarvas nem bukkant fel, csak a makacs ezüstös felhő keringőzött Harry orra előtt.

Bosszúsága és rossz kedve tekintélyeset csökkent reggeli után, mikor Bill és Mr Weasley kíséretében megérkezett Ginny a karácsonyi szünetre. Harry már várta, hogy újra találkozzanak, de az előző nap eseményei kiverték a fejéből a találkozást – ám most épp fordítva történt.

Ginny sorban köszönt barátainak, Harryt pedig a többiek előtt a szokásos diszkrét öleléssel és puszival üdvözölte.

- Ginny, ülj le és egyél – invitálta Hermione a lányt, de Ginny elutasított mindenféle reggelit.

- Köszönöm, de nem tudnék most enni – mondta fintorogva. – Kicsit rosszul vagyok, a fejem is fáj. A suliban egy csomóan lebetegedtek a karácsony közeledtével. Tudjátok, nátha, meg ilyesmi… Inkább felmegyek a szobánkba és kipakolom a bőröndöm – tette hozzá és távozott.

- Harry, nem akarsz segíteni? – fordult vissza a lépcsőről Ginny.

Harry egy pillanattal később már rohant is fel a lépcsőn.

Vasárnap lévén a Főnix Rend tagjai közül többen látogattak el a főhadiszállásra, mint rendesen. Többek közt a rég nem látott Kingsley Shacklebolt, aki a mugli miniszterelnök irodájában látott el biztonsági feladatokat; Dedalus Diggle, aki most Mundungus helyét tölti be, mint „alvilági hírhozó” – kapcsolatba lépett a varázs világ hírhedt lókötőivel, csempészeivel, hogy a halálfalók nyomára bukkanjanak.

Vacsorára betoppant Lupin és Tonks is, akik egyenest Roxfortból érkeztek, ahol McGalagonynak tettek jelentést a Voldemortot követő különböző csoportokról (Grayback vérfarkasairól, akik három vámpírral szövetkezve tervezik a brutális farkasember kiszabadítását Azkabanból). Mikor Harry megpillantotta a kézen fogva érkező Lupint és Tonksot, azonnal eszébe jutott, mi történt egy éve, mikor a fiatal lány kiszabadította szorult helyzetéből a Roxfort Expresszen, és visszakísérte a kastélyba. Az eléjük siető Piton tudatta vele, hogy Tonks patrónusa megváltozott, s most egy farkas formáját ölti, amit a Lupin iránti – eleinte viszonzatlan – szerelme váltott ki.

Harry arra gondolt, hogy talán vele is valami hasonló történhetett, s emiatt támadtak gondjai a bűbájjal.

Mrs Weasley vacsorájának elfogyasztása után a Főnix Rendje tagjai a dolgozószobában ültek össze tanácskozni. Harry, Ron és Hermione is jelen lehetett, már senki nem kérdőjelezte meg a jogosultságukat – mindenki egyöntetűen azon a véleményen volt, hogy a három fiatal kiérdemelte, hogy a Rend tagja legyen, ráadásul Harryt sokan immár afféle vezetőként fogadták el. Ösztönösen elhallgattak, ha megszólalt, és figyelték minden szavát.

Éppen Mr Weasley emelkedett szólásra, mikor Harry elkalandozó gondolatai visszatértek a jelenbe.

- Egyértelmű, hogy Andalgó Ampók tartja kezében a lázadást, Ragnok csak egy báb – mondta.

- Andalgó…? – jegyezte meg csendben Ron, s fintorogva elhúzta a száját. Hermione belekuncogott a tenyerébe.

- Az Állomás és a Transzformációs Kutatóintézet után már Azkabant is az ellenőrzésük alatt tartják – folytatta Mr Weasley. - Az elvarázsolt páncélokkal, amiket ők ferrumoknak neveznek, elfoglalták az egész szigetet…

- Mi történt a rabokkal? – kérdezett közbe Lupin.

- A koboldokat azonnal kiengedték – ez várható volt -, de rögtön utána kötöttek egy tűzszünetet, és megegyeztek a Minisztériummal, hogy a foglyaikat elvihetik, ahova akarják.

- Néhány auror kíséretében át is vettük őket – szólt Mordon. – Most az Auror Parancsnokságon tartják a könnyebb eseteket, a halálfalókat meg lefagyasztották...

- Mit csináltak velük? – kérdezte Harry.

- Jégbe fagyasztották őket, amíg nem találnak jobb helyet nekik.

Harrynek feltűnt, hogy Muriel néni rosszallóan hajtogatta a fejét.

- A miniszter őrjöngött, mikor megtudta mi történt Azkabannal – mondta Kingsley. – Parancsba adta minden kobold azonnali letartóztatását.

- Huh, abból nagy botrány lesz – jegyezte meg Mr Weasley.

- Az biztos. Ilyen intézkedést nem adtak ki már vagy háromszáz éve…

- Kettőszáz-harminchat éve – javította ki Hermione Kingsley-t. – Az utolsó óriásháború idején adták parancsba minden óriás kiűzését az országból. Ez persze később módosult…

- Akárhogy is, a koboldokat nem lehet kiűzni. Kíváncsi vagyok, mit forral Srimgeour – mondta Lupin és megvakarta az állát.

- Nem tervez az semmit – szólalt meg Harry mogorván. – Teljesen őrült a pasas. Meg kell állítanunk.

- Harry?! – kiáltott fel Hermione. – Hogy mondhatsz ilyet?!

A lány nem volt egyedül a döbbenetben, s Harry utóbb maga is belátta, hogy meglehetősen szokatlan dolog volt egy rakás aurornak azt tanácsolni, hogy szálljanak szembe a mágiaügyi miniszterrel. Csakhogy ezek az aurorok egyben a Főnix Rendje tagjai is voltak. Harry magában már el is döntötte: ha egyes aurorok inkább a minisztert választják a Rend helyett, hát tehetnek neki egy szívességet. Ő Ampókot választja, s tudta, hogy Dumbledore is így tett volna.

A tanácskozás után a Rend tagok egymás után elhagyták a tükörvilágot, majd ki-ki ment a maga dolgára. Miután Harry is kilépett a napfényes tópart képét formázó varázsos helyről, megvárta, amíg mindenki elhagyja a dolgozószobát, majd odament az utolsónak kilépő Tonkshoz és Lupinhoz.

- Tonks, várjon egy pillanatra – szólt Harry a rózsaszín hajú lány után.

Tonks és Lupin megálltak és mindketten kíváncsian felé fordultak.

- Beszélni szeretnék magával… négyszemközt – tette hozzá Harry és egy bocsánatkérő pillantást eresztett meg Lupin felé.

Lupin biccentett és távozott Mordon nyomában.

- Hú, ez komolynak hangzik – jegyezte meg nevetősen Tonks, miután kettesben maradtak. Harry is elmosolyodott halványan, de csak udvariasságból.

- A tanácsára van szükségem, illetve talán a segítségére is – bökte ki Harry. – Nem tudok patrónust idézni.

Tonks eltátotta a száját, és egy pillanatig megütközve nézett Harryre, majd hirtelen megrázta a fejét és nagy komolyan a fiú vállára tette a kezét és a szemébe nézett.

- Történt valami? Megváltozott valami? – kérdezte tőle.

Harry széttárta a karjait.

- Nem tudom… - vallotta be. – Fogalmam sincs, mi változhatott meg.

- Sok minden kiválthatja. Érzelmi megrázkódtatás, szerelem, akármi…

Harry megköszörülte a torkát.

– Magával hogyan történt, mikor megváltozott a patrónusa?

A lány erre elnevette magát és kicsit elvörösödött.

- Oh, értem… - dünnyögte Harry és bocsánatkérő mosollyal nézett Tonksra. – De nem voltak gondok, mikor az új patrónusát idézte? Nem ment nehezebben?

- Dehogynem – bólintott a lány. – Majdnem az elejéről kellett kezdenem a tanulást… de ebben mindig tehetséges voltam, szerencsére – akárcsak te! – bökött Harry mellkasára.

Tonks egyszerre gyanakvó arccal nézett Harryre.

- Biztos, hogy nem történt valami? – puhatolózott Tonks. - Bármi, ami… talán a nagymamáddal kapcsolatosan?

Harrynek eszébe jutott, min gondolkozott, mikor Edevis tükre – pontosabban annak másolata – előtt állt. Emlékezett rá, hogy akkor milyen érzés kerítette hatalmába: tudatosult benne a változás, amin keresztül ment az elmúlt hat évben.

Tonks látta a Harry arcán átsuhanó árnyékot, és elmosolyodott. Harry összeszedte magát és megpróbálta szavakba foglalni a történteket.

- Tegnap valami olyasmi történt, ami ráébresztett arra, mennyire megváltoztam azóta, hogy Roxfortba járok. Eddig észre sem vettem a változást, csak éltem… De most valahogy már nem érdekel, mi történt a múltban.

Tonks megértően bólintott.

- Ez épp elegendő ahhoz, hogy a patrónusod eltűnjön – mondta. – Tudom, milyen formát öltött régen, és hogy miből táplálkozott. Ha tegnap valóban lezártad a múltad, és ráébredtél, hogy azok az emlékek, amikből a patrónusod eredt, már nem töltenek el olyan örömmel, mint előtte, akkor bizony újra kell kezdened, Harry.

Harry idegesen fújt és a fejét hajtogatta. Kezdheti előröl a tanulást! Épp, mikor megtalálta, hogy mihez ért igazán. Ennél bosszantóbb dolgot nehezen tudott elképzelni.

- Figyelj – szólt Tonks -, ha elfogadod a segítségemet, az ünnepek alatt itt leszek, és együtt visszahozhatjuk a patrónusodat – vagyis egy új patrónust, mert nem hiszem, hogy a szarvasod visszatérne.

Harry hálásan bólintott.

- Köszönöm, Tonks. Nagyon köszönöm.

- Semmiség.

A következő napokban mindenkinek sok dolga volt a Rendből, de a beszélgetésük után három nappal, közvetlenül karácsony előtt Tonksnak sikerült időt szakítania Harryre – annál is inkább, mert ő is átlátta a helyzet komolyságát.

Ron, Ginny, Hermione és Paulina a délelőttöt a nappali feldíszítésével és karácsonyfa állítással töltötték, Harry pedig rosszullétre hivatkozva kivonta magát ebből – s Tonks javaslatára a szalonba mentek.

- Jó, akkor lássuk, hogyan próbálkoztál eddig – mondta a lány.

- Oké… - motyogta Harry és előhúzta pálcáját.

Maga elé emelte az üres szobába és némán elvégezte a varázslatot. A pálcából ezüstös felhő tört elő, s kavarogva lebegett Harry előtt, formátlanul, alaktalanul. Csak pár pillanatig látszódott, gyorsan halványulni kezdett, majd teljesen elenyészett.

- Aha. Mire gondoltál közben? – érdeklődött Tonks.

- Arra, hogy milyen érzés volt megismerni Siriust, az igazi oldalát. Mikor megtudtam, hogy ártatlan volt – felelte Harry csüggedten.

- Szerintem próbálj meg olyasmire koncentrálni, ami újabb – javasolta Tonks. – Az emlékek idővel megkopnak, akár boldogok, akár rosszak, de a remény már más tészta!

Harry elmosolyodott. Milyen jó, hogy megismerte a vágyait, mikor belenézett a tükörbe. A végén még kiderül, hogy Muriel néni tükrének van valami haszna is…

- Felkészültél, Harry?

Harry felidézte magában a tükörben látott képet, a barátait épen-egészségesen, önmagát győztesen. Elképzelte a Voldemort feletti diadal érzetét, melyet már annyiszor átélt, tizenegy-tizenkét évesen, azokban az időkben, mikor még senki se tudta volna megmondani, hová fog vezetni kettejük véget nem érő ellentéte. Harry azonban elhessegette fejéből Voldemortot, minden vele kapcsolatos gondolatot – az ő boldogságában nincs helye a nagyúrnak. Abban csak Weasleyéknek, Hermionénak, Hagridnak, Lupinnak és Tonksnak van helye. Rájuk gondolt, az örömükre, a boldog pillanatokra, melyeket ezek után fognak átélni. Harry elraktározta magában ezt az érzést, végül bólintott.

Tonks elmosolyodott és várta, mi történik.

Harry újra felemelte pálcáját, és átadta magát a boldog jövőnek. Aztán hangosan kimondta a varázsigét:

- Expecto Patronum!

Fénylő felhő robbant ki a pálcából, hosszan, erősen – sokkal erősebben, mint az előbb. Határozottan leereszkedett a padlóra és elterült, de formát nem öltött. Harryn azonnal úrrá lett a kudarc érzete, s a füstfelhő ekkor eloszlott.

- A fenébe! – morgolódott Harry, de Tonks nem csüggedt.

- Ez sokkal jobb volt, mint az előbb – jegyezte meg a lány. – Elárulod, mi járt a fejedben?

Harry rögtön válaszolt:

- A barátaimra gondoltam, hogy életben vannak mind, és boldogok…

- És Tudodki? – kérdezett rá Tonks.

Harry megrázta a fejét.

- Ez egy kicsit kevés, nem gondolod? – szólt közbe a lány. – Nem emlékszel, mit tanított Remus?

Harry felkapta a fejét és éberen figyelt. Lehet, hogy alapvetően rosszul csinál valamit? Megfeledkezett volna a patrónus idézés egyik lényegéről?

- A barátaid most is élnek és boldogok – többé-kevésbé. Te egy olyan helyzetet képzeltél el, amiben minden ugyanúgy van, mint a háború előtt – folytatta Tonks, és közben leült egy kanapéra.

Harry hevesen tiltakozni kezdett:

- Dehogyis, én a Voldemort bukása utáni életünket képzeltem el – mondta hevesen. – Mi lenne annál jobb, mint…

- És gondolod, hogy ez fog történni? – szólt közbe hirtelen egy csendes nyugodt hang a szalon ajtaja felől.

Harry megpördült és Lupint látta, amint fáradtan mosolyogva álldogál egymagában. Nagyon gyengének és sápadtnak tűnt, ami nem csoda. Csak nemrég múlt el a telihold.

Harry pár másodperces késéssel kezdte csak felfogni, mit mondott Lupin.

- Hogy érti ezt? – tárta szét a karjait Harry.

Tonks csak mosolygott, Lupin pedig beljebb jött a szalonba és megállt Harry előtt.

- Ha azt képzeled, Voldemort pusztulása után minden felhőtlen és boldog lesz, akkor nagyon tévedsz – jött a válasz. – Ne áltasd magad Harry. A háború előtti helyzetet többé nem lehet visszahozni, még az emberek szívében sem.

- De a tükör… - kezdte makacskodva Harry, de Lupin közbe vágott.

- Muriel elmesélte mi volt. A tükör a vágyadat mutatja, én pedig az örömödről beszélek – jelentette ki.

Harry egy pillanatig emésztette a hallottakat.

- A kettő nem egy és ugyanaz? – kérdezte Lupintól.

- Nem – felelte, de aztán megvonta a vállát. – Nos, nem mindig. A legtöbbször nem.

Harry hallgatott.

- A vágyad egy ilyen idilli helyzet, igaz? A vágyunk mindig a cél, amiért küzdünk, de az örömöt az okozza, mikor elérjük ezt a célt. Még ha nem is vesszük észre.

Harry, a Voldemort elleni küzdelem az életed maga. Ha egy olyan gondolatból próbálsz meg patrónust idézni, amit a célod beteljesítése után érezhetsz, azzal magadat hazudtolod meg. Ha egyszer legyőzöd Voldemortot, majd akkor már tudsz erőt meríteni ebből. De addig nem. Muriel is megmondta: ismerd önmagad! Mikor vagy leginkább az, aki? – fejezte be ezzel a furcsa kérdéssel Lupin.

Harry maga elé meredt és jóformán végiggondolta élete meghatározó pillanatait. Csak az érzésekre koncentrált, nem magukra a történésekre. A válasz kézen fekvő volt:

- Mikor szembeszállok Voldemorttal.

Lupin újra elmosolyodott.

- Gondoltam – mondta, és lopva Tonksra pillantott.

- Akkor ebből idézz patrónust! – javasolta a lány, Harry pedig bólintott.

Nem volt könnyű dolga Harrynek. Nem egy megtörtént eseményre, vagy remélt képre kellett gondolnia, hanem egy különleges lelki állapotot kellett átélnie. Hiába koncentrált volna azokra a pillanatokra, mikor szemtől szemben állt a fekete mágussal – azt a gondolatot kellett felidéznie, mikor minden porcikája, testének minden sejtje érezte, mit kell tennie. Mint a temetőben… Az a bátorságot adó erő, ami arra ösztönözte, hogy ne egy sírkő mögött lapulva várja a halált, hanem álljon talpra és nézzen szembe vele.

- Expecto Patronum! – kiáltotta Harry, s pálcája megremegett.

Ezüstös fény világította meg a szobában állók arcát, s a ragyogásból finom körvonalak rajzolódtak ki. Gyengén, de felismerhetően egy négylábú, zömök lény körvonalai… egy új patrónus.

- Ez az Harry! Remek volt – dicsérte Lupin, Harry pedig leeresztette a pálcát.

A patrónus látható maradt, nem enyészett el, de nem volt olyan egyértelmű, kitisztult formája, mint a szarvasnak. Harry örült, hogy javulást ért el, de elégedetlen is volt egyszerre.

Tonks boldogan mosolygott és közel lépett az ismeretlen lényhez, mely fénylő, nagy fejét felé fordította.

- Ez szép nagy – jegyezte meg a lány, és feltartott hüvelykujját mutatta Harrynek.

- Ne aggódj, fog ez menni még jobban is – nyugtatta Lupin.

- Remélem… - ennyit fűzött hozzá Harry, s mikor patrónusa eltűnt, megköszönte a segítséget Tonksnak és Lupinnak.

*

Karácsony reggelén Harryt nagy kupac ajándék várta az ágya mellett. Sok-sok színes csomag, kicsik és nagyok.

- Boldog karácsonyt! – köszöntötte Ron, mikor észrevette, hogy Harry is felébredt.

Ron már négy ajándékot kibontott, melyek az ágyán hevertek nagy összevisszaságban. Egy doboz Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé Ginnytől, egy kék Weasley-pulcsi Ron édesanyjától, egy hosszú, vörös sál Billtől és sárkány formájú édességek Charlie-tól. Volt köztük egy Magyar Mennydörgő is, ami haragosan nyújtogatta a nyakát. Ron direkt Harrynek hagyta meg ezt a darabot, s most átdobta az ő ágyára.

- Neked is boldog karácsonyt! – mosolygott Harry, s miután felvette kerek szemüvegét, Ron példáját követve bontogatni kezdte ajándékait.

Az első doboz Hermione ajándéka volt: egy fénylő, kékes üveggolyóbis. Párnázott dobozából egy rövidke levél került elő, melyet a lány írt, szabályos gyöngybetűkkel:

Harry, ez egy Mosolyhozó Varázsgömb. Belezárhatod a boldog emlékeidet, mint egy Merengőbe, és ha előveszed, mosolyt csal az arcodra, bármilyen letört is vagy. Mordon mesélt róla nekem, s persze rögtön azzal hozakodott elő, hogy remek önvédelemre, mert, ha elég erős, elriaszt egy dementort… De inkább tekintsd csak Mosolyhozónak!

- Hermione mindig meg tud lepni valamivel – hajtogatta a fejét Harry és szívét boldogság járta át.

- Ühüm – hagyta rá Ron. – A legkiszámíthatatlanabb lány, akit ismerek… Hogyaza!

Az ajándék, amit Ron bontogatott, harsány pukkanással feldurrant a fiú kezében és ragacsos, narancssárga péppel borította be a szobát.

- Mi a nyavalya volt ez? – háborgott Harry, és a szemüvegéről törölgette a maszatot.

A választ egy felcsendülő hang adta meg, ami a Ron kezében tartott, zöldségszerű valami maradványaiból szólt:

„Boldog karácsonyt Roncimonci! Hihihihi…” – zengte Fred és George hangja kórusban.

Ron eltüntette a pépet pálcája intésével és mérgesen félredobta a szétdurrant sütőtök darabjait.

- Na várj csak, ezt még megkeserülik, ha addig élek is – morogta Ron, és most a többi ajándékát szabadította meg a létől.

- Törölni kellett volna az emlékeikből, mikor tökké változtattad a fejüket – vetette fel Harry.

- Akkor semmit se tanultak volna belőle! – csattant fel Ron.

- Miért, így tanultak belőle?

Ron türelmetlenül legyintett és nem válaszolt. Tovább bontogatták az ajándékaikat, s nemsokára belépett az ajtón Hermione, nyaka körül egy hasonló hosszú sállal, mint amilyen Roné volt, s amilyen Harry következő csomagjából is előkerült, de ez Ron vörös és Harry zöld sáljával ellentétben kék volt, és akárcsak a fiúkéba, érdekes, csillogó szálakat szőttek a kék fonal közé.

- Jó reggelt, boldog karácsonyt! – köszönt vidáman Hermione. – Kösz a pálca tokot Harry. Nagyon praktikus.

- Szívesen – mondta Harry. - Én meg köszönöm a Mosolyhozót. Tényleg elriaszt egy dementort?

Hermione a plafonra emelte a tekintetét.

- Javíthatatlanok vagytok!

Leült Ron ágya végére és rámosolygott a fiúra, majd furán összehúzta a szemöldökét.

- Mért van itt ilyen sütőtök szag? – kérdezte.

Ron horkantott egyet, és Harry válaszolt.

- Három szó: Fred és George.

- Oh. Értem… Csodásak ezek a sálak, igaz? – terelte másra a beszélgetést Hermione.

- Ja – vonta meg a vállát Ron.

- Aha – utánozta Harry barátját.

Hermione egy darabig fürkészve nézte őket, majd fújt egyet.

- Fogalmatok sincs róla mi ez.

Mondta Hermione, s inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés. Harry és Ron a fejét hajtogatta.

- Bűbájtanból mindkettőtöknek T, vegyétek tudomásul! – pörölt velük mérgeskedve a lány. – Nem emlékeztek, mit mondott Flitwick professzor a mirabilis-fonalakról?

- Mért kéne emlékeznünk? – dünnyögte Ron.

Hermione egy lesújtó pillantást küldött feléje.

- Ezek az ezüstös fonalak mágikus tulajdonságúak - magyarázta. – Ha azt akarod, ezzel a sállal megmászhatsz egy sziklát, vagy egy várfalat is, mert addig nyúlik, amíg szükséges, de sosem szakad el! Nagyon különleges holmi, Izlandon és Norvégiában szőnek belőle köteleket a hajós varázslók…

Szavait az ajtó kivágódása szakította félbe, amin berontott a nagyon izgatott Paulina.

- Hermione! Hermione! Figyeld, mit tudok! – kiabálta a kislány, s Hermione meglepetten felvonta a szemöldökét. Nyilván azt hitte, hogy a kislány azért ilyen izgatott, mert örült a babának, amit karácsonyra kapott tőle.

Paulina megállt Harry, Ron és Hermione előtt, majd befogta az orrát és összeszorította a szemét, mintha egy medencébe akarna ugrani. A következő pillanatban azonban a kislány fülei elkezdtek nőni – csak nőttek és nőttek, míg nem olyan nagyok lettek, mint egy házimanóé.

Paulina nagyot kacagott Harryék arckifejezésén, és megrázta a fejét. Barna hajfürtjei lobogtak, manó-fülei csattogtak, ahogy az arcának csapódtak.

- Hű… - tátotta el a száját Ron. – Ezek szerint…

-… metamorf mágus vagy? – fejezte be Hermione.

- Mint Tonks? – kérdezte Harry.

- Hogy mi vagyok? – kíváncsiskodott Paulina.

Hermione felocsúdott, és végre felfogta mit jelent mindez. Odaszaladt a kislányhoz, felkapta és megszorongatta. Paulina most varázsolt először, amióta találkoztak.

- Most már boszorkány vagyok?

- Igen, kicsim, az vagy! – válaszolta boldogan Hermione.

Paulina még vagy ötször növesztette meg a füleit, s az orrát, mialatt az ajándékokat bontogatták, s önfeledten beszélgettek a szobában. Fél tíz körül, Mrs Weasley hívására mentek le az emeletről a konyhába, hogy megreggelizzenek, s mikor leértek a lépcsőn, egy nagy méretű meglepetés fogadta őket.

- Hagrid! – kiáltott fel Harry, mikor meglátta hatalmas termetű barátját a nappaliban. A vadőr feje a plafont súrolta, s közben Muriel néni teáját szürcsölgette egy hozzá képest nevetségesen kicsi csészéből.

- Sziasztok! – köszönt Hagrid a három jó barátnak, s ezzel együtt összeroppantotta a mutató és hüvelykujja közt tartott csészét. – Jaj, bocsáss meg Muriel…

Mrs Weasley jóindulatú mosollyal megszabadította Hagridot a kifröccsent teától, majd megjavította a pohárkát.

- Várj csak, segítek – ajánlotta Mrs Weasley, s egy pálcakoppintással vödör nagyságúra növelte a teás csészét.

- Köszönöm Molly – dörmögte Hagrid, s öntött magának a teás kancsóból.

Harry, Ron és Hermione odaszaladtak Hagridhoz, és kissé gyerekesen mindhárman megölelték. A Hermione nyomában érkező Paulina ijedt szemeket meresztett az óriási emberre, de mikor látta, hogy a hatalmas külső jámbor szívet takar, kissé zavartan kinyögött egy egércincogásra emlékeztető „sziá”-t.

- Remek híreim vannak! – harsogta Hagrid ragyogó mosollyal az arcán. – Megjöttek az óriások!

- MICSODA?! – döbbent meg Harry, Ron és Hermione egyszerre.

Mr és Mrs Weasley, és a többi Rend-tag mosolygott, ők már tudtak róla.

Harry eltűnődött rajta, hogy ez most jó hír-e vagy rossz. Hagrid széles vigyorából ítélve jó, azonban túl jól ismerte a vadőrt ahhoz, hogy minden, az ő számára jó hírnek hallatszó dolgot azonnal el is könyveljen annak.

- És? – várta Harry az új információt.

- Négyen jöttek el keletről… közülük kettő, akivel beszéltünk Olympe-pal. Dumbledore-t keresték, a Tiltott Rengetegben bújtak meg, ott találkoztak Gróppal. Ő pedig szólt nekem. Bizony, Kicsi Gróp nagyot fejlődött, mióta utoljára találkoztatok vele! – mondta büszkén Hagrid. – Levelet írt nekem, ezt képzeljétek! Kicsit nehézkesen, de azért én megértettem az üzenetet…

Hagrid boldogan elő vett kabátja számtalan zsebeinek egyikéből egy nagy fakérget, amire szénnel egy girbe-gurba X-et rajzoltak.

- McGalagony professzor beszélt velük, miután megtaláltam őket. Azt mondták, hogy segíteni akarnak Golgomát legyőzésében – magyarázta a vadőr. – Az a bitang Golgomát kiirtotta a fél törzset, most meg ide dugta azt a szörnyű nagy képét…

- Mi? Itt van a gurg? – kapta fel a fejét Ron.

Harry is emlékezett rá, hogy Golgomát, a vérszomjas óriás úgy lett a keleti törzs gurgja, vagyis vezetője, főnöke, hogy letépte az előző vezér fejét, és a tetemet egy folyóba hajította. Ráadásul az új gurg lepaktált a halálfalókkal, aminek Hagrid és Madame Maxime tanúja volt.

- Igen, Golgomát és két másik óriás jött az országba – felelte Hagrid. – A többiek meg a közeli szigetekre költöznek.

- Tudodki ígéretet tett rá, hogy visszajöhetnek, ha átvette az uralmat – tette hozzá Mr Weasley fia és annak két barátja értetlen arcát látva.

- Hah! Csak hárman vannak, a mi óriásaink meg négyen! – legyintett Ron nemtörődöm mosollyal az arcán. – Sima ügy…

- Abban ne legyél olyan biztos! – rótta meg Hagrid. – Óriás és óriás közt nagy különbség van. Nézd csak meg Kicsi Grópot! És Golgomát a törzs legnagyobb harcosa a…