Pár másodperccel később Harry alakja változott: fekete pulóvere és farmere, melyek patyolat tiszták voltak – hála Mrs Weasley gondoskodásának – most piszkosra, szakadtra változtak, s Harry arcán egy-két horzsolás jelent meg, arcvonásai ennek ellenére büszke, diadalmas kifejezést öltöttek. Úgy nézett ki, mint az után, hogy ép bőrrel feljött a Titkok Kamrájából.

Harry mögött megjelent Ron, Hermione, Ginny és a többi barátja képe, köztük a Rend tagjaival. Sorban jelentek meg, előbb Lupin, aztán Tonks, Mordon, Mr és Mrs Weasley, aztán Ron testvérei, és így tovább. Harry már várta, mikor bukkan fel a mosolygós kék szempár és ezüstös szakáll, de halott igazgatója nem jelent meg a tükörben.

- Különös… – ráncolta a homlokát.

- Mit látsz, Harry? – kérdezte kíváncsiskodva Muriel néni.

- Azt hittem, hogy Voldemortot fogom látni holtan. De csak magamat látom, kissé sebesülten… és titeket – tette hozzá barátaihoz fordulva. – itt vagyunk mind, életben. A Főnix Rendje, a szüleitek, mindannyian… kivéve Dumbledore. És Sirius sincs itt.

Ron és Hermione arca kifejezéstelen volt, nem úgy Muriel nénié, aki most lekapta hosszú, görbe orráról apró szemüvegét és törölgetni kezdte szürke talárja szélével, s közben fel-alá sétált.

- Azt mondod, azelőtt a szüleidet láttad? – kérdezte Muriel néni.

- Igen.

- Akkor azt hiszem, ez ékes példája annak, hogyan válik valaki szép lassan felnőtté, és hogyan tűnnek el a gyermeki álmai – mondta az öregasszony. – És ez még sokkal többet is jelent annál, bizony!

- Nem értem…

- Azt mondtad, Tudjukkit vártad, hogy majd látod a holttestét, igaz? – a néni meg se várta, hogy Harry válaszoljon, rögtön folytatta. – Helyette azt láttad, hogy itt vagytok mind, életben, s a jelekből ítélve, a győzelem után.

Harry, azt hiszem, Dumbledore professzor most nagyon büszke lenne rád, ha hallaná ezt.

- Miért? – tárta szét nevetve a karját Harry. Kissé viccesnek tartotta, hogy egy egyszerű, hétköznapi vágyálom miatt – a puszta túlélés egy háborúban – bármiféle büszkeségre adna okot.

- Az, hogy nem Tudjukkit láttad holtan, azt jelenti, hogy nem egy ember halála az, amire a legjobban vágyik a szíved.

- De hát én akarom, hogy Voldemortnak vége legyen! – kardoskodott Harry.

- Természetesen – bólintott Muriel néni. – mind így vagyunk ezzel.

De ha a halálát látnád a tükörben, az azt jelentené, hogy minden, de minden ezen a világon fontosabb számodra Tudjukki halálánál. Harry, amit most láttál, az azt mutatja, hogy a barátaid élete fontosabb neked, mint az ellenségeid pusztulása. Ez nagyon lényeges különbség! Ez azt jelenti, hogy maga az élet fontosabb neked a halálnál!

- És miért nem láttam Dumbledore-t és Siriust?

Muriel néni mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.

- Ez azért lehet, mert már sokkal felnőttebb vagy, mint mikor először néztél a tükörbe. Most már, gyanítom fel tudod fogni, mivel jár a halál. Mennyire megmásíthatatlan és végleges – és ezzel együtt kinőttél a gyermekkorból is. Már nem lehetetlen dolgokra vágysz, nem az elhunyt ismerőseidet akarod visszakapni, hanem olyasmire áhítozol, amiért tenni is képes vagy. Ez igen dicséretes, Harry.

Harry csendben nézte a varázsos tükör által mutatott boldog jövőképet. Vajon ilyen lesz, ha egyszer túl lesz mindenen? Vajon pont ilyen boldogan fognak egymás mellett állni a barátaival? Vagy az elhunytakat fogják siratni? Harrynek egy gyomorszorító érzése támadt: talán nem is marad senki, aki sirathatná az elhunytakat?

Ekkor nyilallt agyába a felismerés, hogy mennyi minden más lett azóta, hogy először nézett a tükörbe. Egészen eddig csak élte a megszokottnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életét, változott együtt a barátaival, s változott körülötte minden. De ez a változás csak most tudatosult benne igazán, csak a mágikus tükörben látott képmás ébresztette rá Harryt, hogy a múlton töprengeni értelmetlen. Idegennek tetszett előtte önmaga emléke, az a tizenegy éves fiú, aki hosszú éjszakákat virrasztott át Edevis tükre előtt ülve, s a múlt rabja volt, míg Dumbledore fel nem rázta.

Olyan érzés volt, mint mikor az ember egy öreg fotóalbumot nézeget, s a róla készült régi képek egy vadidegen arcát mutatják, akinek halvány sejtése sincs afelől, hogy miken fog keresztül menni az eljövendő években.

Harry szülei, nagyszülei, s köztük Rose is, visszamerült a múlt sötét árnyai közé, a feledésbe, a gyász nélküli rideg elfogadásba. S csodák csodájára Harry megkönnyebbült. A tükör varázsa feledtette vele az értelmetlen, röpke vágyat, hogy minden erejével kapaszkodjon Rose Evans-be, a – Petunia néni mellett - talán utolsó élő rokonába.

Újra barátai, társai, az élő szerettei, és feladata foglalta el az első helyet Harry szívében, s végre megértette önmagát is. Megértette, hogy miért haltak meg körülötte a hozzátartozói.

Sokáig nem bírta felfogni, miért kellett Siriusnak meghalnia, miért tölthettek olyan kevés időt együtt. Most már tudta, hogy Sirius sorsa nem az volt, hogy a Harry szívében tátongó űrt töltse be, miután megismerkedtek és összebarátkoztak. Sirius sorsa, a feladata a Voldemort nagyúr elleni háborúban, a leglényegesebb szerepe az volt, hogy meghaljon. Hogy a halálával ő, Harry elszakadjon mindentől, ami a múlthoz köti. Hogy képes legyen beteljesíteni a jóslatot.

- Nos… most, hogy ezen is túl vagyunk – szólt Muriel néni, s hangja visszarántotta Harryt gondolataiból -, a tükörben látott képet őrizzétek meg magatokban, a szívetek mélyén! A tükör mostantól végig itt lesz, de erősen javaslom, hogy ne keressétek fel újra, meg újra, nehogy a rabjává váljatok… De azt hiszem, ti már bölcsebbek vagytok ennél – mosolyodott el az öregasszony.

- Jövő héten elkezdhetjük az érzelem alapú varázslatokat, ami hetedéves bűbájtan anyag a Roxfortban. Ahogy sejtem, ezerszer meg fogjátok bánni az iskolakerülést, mert szigorú tanár vagyok ám! – nevetett Muriel néni, s vele együtt Harryék is.

- De ma még folytassuk a kombinált varázslatok gyakorlását! Ronni, te kezded – adta ki az utasítást a néni. – A feladat a következő: kavarj forgószelet, emeld fel vele ezt a széket, és egyidejűleg kösd béklyóba tüzes kötelekkel, s roppantsd is össze velük.

- Atya ég! – nyögte Ron, de engedelmesen előhúzta pálcáját.

A délelőttöt a szokott menetrend szerint gyakorlással töltötték. Ron, Hermione és Harry egymás után próbálkoztak a nehéz feladat végrehajtásával, de mire a Land’s End-i templom harangja egy órára kongatott, csak Hermionénak sikerült a teljes varázslatot végrehajtania – s neki sem ment gond nélkül. Minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy a kellő pillanatban a megfelelő mozdulatot hajtsa végre pálcájával. Kitartása meghozta gyümölcsét, egy látványos pálca-lengetés után a szék elszenesedett maradványai potyogtak le a szalon túlsó végében.

- Gratulálok, Hermione! – örvendezett Muriel néni, a lány pedig büszkén kihúzta magát. – És mindezt non-verbálisan, ez rendkívüli volt, kis drágám!

- Köszönöm – mosolygott Hermione.

- Jól van – csapta össze a tenyerét Ron. – Korog a gyomrom, szerintem tartsunk egy kis szünetet.

- Az evőgép működésbe lépett… - jegyezte meg csípősen Hermione és kiérdemelt egy lesújtó pillantást a fiútól.

- Jó, mehettek – egyezett bele Muriel néni. – Én itt majd összepakolok.

Ron már indult is, nyomában Hermionéval, Harrynek azonban nem akaródzott mozdulnia. Szemét újra a tükörre függesztette, és a felderengő képet nézte. A sorban megjelenő varázslók és boszorkányok közt volt egy alak – egy sötét, baljós arc, aki csak most keltette fel Harry figyelmét.

- Piton… - sziszegte Harry fogai közt a gyűlöletes nevet.

- Mondtál valamit Harry? – kérdezte Muriel néni, miközben pálcájával rendbe hozta a törött bútordarabokat.

- Nem… semmit – hazudta Harry, s elfordult a tükörtől.

Fejében kavarogtak a gondolatok. Mit keresett Piton a boldog képen? Hiába bizonygatta Dumbledore, hogy a bájitalok mestere Voldemort nagyúr elkötelezett ellensége, Harry képtelen volt félretenni megvetését és haragját volt tanárával szemben. Akkor miért szerepelt a barátai közt?

Sóhajtott egy mélyet és elindult Ron és Hermione után, hogy Mrs Weasley ínycsiklandozó sültjével kiverje fejéből nyomasztó gondolatait.

- Harry, várj egy percet – szólt utána Muriel néni.

Harry engedelmesen megállt és a nénihez fordult.

- Szeretnék adni neked egy ajándékot. Egy érdekes könyvet – magyarázta a néni.

Harry felvonta a szemöldökét.

- Még három hét van karácsonyig, Muriel néni – tárta szét a karját a fiú, de a néni rá se rántott.

Bő talárja hatalmas zsebéből elővett egy barna papírba csomagolt tárgyat, s mosolyogva Harry felé nyújtotta.

Harry átvette az ajándékot.

- Köszönöm… de miért…?

- Ez egy igen érdekes könyv. Tele van olyan varázslatokkal, amikhez szerintem, megvan benned a tehetség. De igen nehéz bűbáj mind, kevés ember van, aki mindet végre tudja hajtani belőle.

- Jól kezdődik… - motyogta Harry, s elvigyorodott.

Muriel néni nevetett.

- Tégy vele egy próbát! – javasolta az öregasszony. – Ártani nem árthat.

- Rendben – egyezett bele Harry, és lehúzta a kötöző madzagot a csomagolásról.

- De ne maradj sokáig, mert mindjárt ebédidő – jegyezte meg Muriel néni, majd kiment a szalonból.

Harry kíváncsian letépkedte a papírt a könyvről, s megpillantotta annak díszes borítóját. Nagyon szépen megóvott könyv volt, mindössze egyetlen aranyszínű felirattal a címoldalán:

Az ősi és titokzatos

Árnyék - mágia

Nemes Nagykönyve

Harry felvonta a szemöldökét, majd érdeklődve belelapozott a könyvbe. A megsárgult oldalakon sok-sok tömény szöveg volt, nem olyan volt, mint egy szokásos bűbájtan-varázskönyv, ahol egymás után szerepeltek a varázsigék, s utána fél, vagy egy oldalas leírásokkal. Az Árnyék-mágia nagykönyve – bármi is legyen az – nagyrészt elméleti tudománynak tűnt Harry számára, s ez máris csökkentett a vonzerejéből.

Ennek ellenére leült a kanapéra és beleolvasott a könyv első fejezetébe.

„Az nemes és nagybecsű árnyék mágia az idézéseknek tudománya. Természeténél fogva az mágikus élet minden területén nagy vívmányokat érhet el vele az hozzáértő magiszter, révén nem szükséges körülményes transzformációhoz folyamodnunk, ha lehetőségünk van megjeleníteni magát az kívánt tárgyat-lényt.

E csudás ága az varázsos tudományoknak sosem örvendett oly nagy népszerűségnek, mint az átkok s bűbájolások diszciplínája. Az árnyékok mágiájának egynémely ágát a közhiedelem gyakorta az fekete tudományokkal (gyilkos és kínzó átkokkal) azonosította. Minő oktalanság! Az, ki elmélyed az nemes tanokban, csakhamar ráérez, hogy ezen idézésekhez sokkal inkább szükségeltetik tiszta szív, s erős érzelmek, mintsem emésztő gonoszság. Ezen elidegenedés visszavezethető az botor fekete mágusok közkedvelt varázslataihoz, melyekkel fennen hirdették az szenvedély s nyílt harag fegyverként használását.

Az árnyék mágia nem csupán közönséges tárgyak megidézésére szolgálhat, az varázsló mágikus erejének segedelmével képessé válhat kivetíteni saját érzelmeit, gondolatait az valóságba. Az megidézett – tárgy, bestia, s egynémely esetben növény – az idéző varázsló szellemével egylényegű, s olykor roppant erővel bír. Ily lényeket használhat fegyverként is az magiszter – mint az be csudás patrónus bűbájt önnön védelmére az sötét fenyegetéssel szemben.

Az árnyék mágia neve természetéből eredeztethető: e pompás megidézettek ugyanis koránt sem tartanak örökké, nem maradandóak, csupán időlegesek, mint az gondolat, vagy az árnyék maga, mely csupán addig látszik, míg van fény, mi táplálja őt.

Jóllehet, bűbájosok sokasága zárkózott el e misztikus tanoktól, fellelhető néhány egyszerű árnyék mágia, mely az mindennapokban is használtos, úgymint közönséges tárgyak előhívása, az ádáz dementorok elleni védekezés, továbbá…”

Harry érdeklődve hümmögött. Most már nem tűnt olyan érdektelennek számára a dolog, elméleti volta ellenére sem. Nem is tudta, hogy a patrónus bűbáj, melyet már tizenhárom éves kora óta rendkívül jól képes elvégezni, az árnyék mágia témakörébe tartozik. Muriel néni nem véletlenül adta ezt a könyvet – gondolta Harry. Tudta, hogy jól ért a patrónus bűbájhoz, és a tükörnyitó bűbájjal bebizonyította, hogy fogékony az érzelem alapú varázslatokra.

Ez lenne a varázslásnak az az ága, amihez igazán tehetsége van? Lupin azt tanácsolta, hogy keresse meg, mi az, amihez a legjobban ért.

„Az megidézett az idéző varázsló szellemével egylényegű…”

– A szellememmel egylényegű? – gondolkozott hangosan Harry.

A patrónus bűbájjal kapcsolatban ez világos volt, mint a nap, de egy egyszerű tárgy - mint egy szék – is rendelkezne a megidéző személyiségével?

- Archisellium! – mondta ki magában a varázsigét Harry, miután pálcáját maga előtt a padlóra szegezte.

Nyomban megjelent egy vörös-zöld csíkos, párnázott karosszék, majdnem olyan szép, mint amilyet Dumbledore professzor szokott varázsolni.

Harry figyelmesen körbejárta a karosszéket, de fogalma sem volt, mire kellene figyelnie. Megérintette a karfáját, hátha súgnak valamit az érzései, ahogy Mr Weasley tanította a zsupszkulcsokról – de semmi. A karosszék teljesen közönséges karosszék volt. Se több se kevesebb, s Harry semmiféle jelentést nem talált benne.

Eltüntette a széket, s újabb idézésen törte a fejét, melyet ismert. Régi emlékek jutottak eszébe, mikor másokat látott megjelentetni valamit a semmiből.

Elsőnek az az emlék jutott eszébe, mikor Draco Malfoy egy kígyót varázsolt elő, s Harry ekkor tudta meg magáról, hogy párszaszájú. A varázsige halványan derengett neki, de nem merte próbálgatni anélkül, hogy a pontos szavakat tudná. Flitwick professzor ezt alaposan beleverte a fejükbe a legelső bűbájtan órák alkalmával. Bizarr dolgok születhetnek abból, ha valaki rosszul mond ki egy varázsigét.

Következőnek Dumbledore varázslata jutott eszébe, mikor több hálózsákot varázsolt elő a Roxfort nagytermében – de varázsigére itt sem emlékezett.

Emiatt nem aggódott különösebben, mert közben tovább lapozgatta a becses könyvet, s fejezetenként talált egy-egy varázsigét, melyek hatását hosszú oldalakon át taglalták.

Emlékezett azonban egy szóra, melyet évekkel korábban egy erdő közepén hallott, s mely magát a halálfalók Sötét Jegyét küldte a magasba, hogy megfélemlítsék az embereket. Harry azonban messzemenőkig elzárkózott tőle, hogy kipróbálja ezt a varázsigét, így végül úgy döntött, puszta nosztalgiából megidézi szarvas alakú patrónusát.

Erősen koncentrált, hogy felidézze magában a pillanatot, mikor megtudta, hogy Roxfort lesz az otthona a Dursley-ház helyett, s egy új élet, új jövő vár rá, majd megsuhintotta pálcáját. A pálcából csattanás kíséretében ezüst füstfelhő tört elő és fényesen kavargott Harry előtt – de alakot nem öltött.

- Most mi van? – ráncolta homlokát Harry, s újból elvégezte a patrónus bűbájt.

A szarvas megint nem jött elő, csak a gyengécske felhő lebegett a szeme előtt.

Nyugalom, biztos csak rossz emléket választottál – nyugtatgatta magát Harry, s most behunyta a szemét, és minden erejével a Siriusszal és Weasley-ékkel eltöltött boldog pillanatokra koncentrált.

- Expecto Patronum! – mondta ki most hangosan a varázsigét, de az eredmény ugyanaz lett.

- Mi van velem?! – fakadt ki Harry, a megmagyarázhatatlan kudarc felidegesítette.

Még háromszor végezte el a bűbájt, de egyszer sem sikerült inkarnálódott patrónust létrehoznia. A felhő csak kavargott-kavargott, néha kezdett formálódni, de nem ért el teljes sikert.

- Gyere már, az ebéd itt az asztalon! – hallatszott Ron hangja a lépcsőház felől, de a hívás nem jutott el Harry agyáig.

Zsibbadtan állt a szalon közepén, pálcája ernyedt kezében lógott. Harry komolyan megijedt. Mi lesz, ha jönnek a dementorok, és nem tud ellenük védekezni? Hogyan magyarázza ezt meg a barátainak, a Főnix Rendjének, és Muriel néninek, aki épp most ajánlotta neki az árnyék mágia tanulmányozását? És legfőképpen: mi történhetett, hogy képtelen végrehajtani azt a varázslatot, amit már tizenhárom éves kora óta jobban tud, mint bárki más, akit ismer?