- Á, Dumbledore! – köszöntötte a fiatal Mr Ollivander a professzort, és kezet ráztak. – Örülök, hogy látom.

- Én is örülök, kedves Augustus – mondta vidáman Dumbledore, s Ollivander hellyel kínálta. Dumbledore udvariasan elutasította.

- Nos, akkor mi járatban van nálam? – csapta össze két tenyerét a pálcakészítő.

Dumbledore egy törött, vastag pálcát húzott elő a zsebéből és a pultra helyezte.

- Ez lenne a problémám – felelte a professzor és hosszú ujjával a pálcára mutatott.

Ollivander rosszallóan ciccegett és a fejét hajtogatta.

- Képes volt eltörni ezt a remekművet? Az egyik legkiválóbb pálca volt, amit valaha készítettem – sajnálkozott Ollivander. – Fűzfa, tizennégy hüvelykes, főnixtoll maggal.

- Nem én törtem el, Augustus, elhiheti. Nem szokásom a falhoz csapkodni a pálcámat, ha netán nem sikerül egy bűbájom – felelte hűvösen Dumbledore.

Ollivander furán pislogott és közelebb hajolt vásárlójához.

- Csak nem ő volt az? – kérdezte, s hangját titokzatosan lehalkította. – Csak nem Grindelwald?

- De igen, sajnos így történt – bólintott Dumbledore. – De most már nem okozhat több gondot, nem igaz?

Ollivander zavartan bólogatott és kézbe vette a törött pálcát. Most már nem ciccegett, csak szemére biggyesztette monokliját és vizsgálgatta a varázseszközt. Végül hümmögött egy sort és hanyagul hátradobta a pálcát, ami egy kukában landolt.

- Na de kérem, kedves Augustus! – nevetett fel Dumbledore. – Kissé több tisztelettel bánjon vele. Több, mint hatvan éven át használtam…

- Jut eszembe! Mit használt azóta, hogy eltört? Mért nem jött már korábban hozzám?

- Amint bizonyára tudja, rengeteg dolgom volt most, hogy Grindelwaldot végre eltávolítottuk a Wizengamotból. Újjá kellett szervezni az egészet… Mit tehettem volna? – vonta meg a vállát Dumbledore. – Az ő pálcáját használtam.

- Áh! – legyintett lesújtóan Ollivander és az üzlethelység hátsó része felé indult, ahol plafonig érő polcokon tárolta a varázspálcákat rejtő dobozokat. – Azokkal az ócska Gregorovics-féle pálcákkal állítom, egy épkézláb idézést nem lehet összehozni! Nem is értem, hogyan tett szert ekkora varázserőre az a bitang…

Ollivander elgondolkozva válogatott a dobozok közt, de még egyik mellett se határozta el magát.

- Mi se értjük, Augustus, mi se – dörmögte Dumbledore, zsebre tett kézzel. Majd kissé sürgetően hozzátette: - Nem szeretnék faragatlannak látszani, de lehetne egy kicsit gyorsabban? Tudja, még mindig sok a dolgom, az iskolában is, meg a Minisztériumban.

- A pálcavásárlást nem lehet elkapkodni Dumbledore! – rótta meg a pálcakészítő. – Tudja, hogy a pálca választja a varázslót, és…

-… és nem fordítva – fejezte be helyette a professzor. – Tudom, Augustus, tudom. De, ha sikerül fél kettőre befejeznem a vásárlást, pénz helyett valami sokkal értékesebbel fogok fizetni magának.

Az üzlet ajtajából látni lehetett, ahogy Ollivander szeme felcsillan, s mikor Dumbledore előhúzott valamit a zsebéből, s felmutatta, a pálcakészítő mindent feledve visszasietett a pulthoz. Harry nem látta, mit vett elő a professzor, így Ginnyvel és McGalagonnyal együtt előrébb ment.

- Ó, te jó ég! Merlin szentséges szakálla, hát még egyet szerzett! Az isten áldja meg magát Dumbledore! – Ollivander arca valósággal ragyogott, ahogy átvett a professzortól egy kicsi, piros madártollat. Harry azonnal felismerte, hogy az egy főnix farktolla.

- Hogy vette rá Fawkes-ot, hogy még egyet adjon? Ó, ezt biztosan nem fogom eladni még jó pár évig! Még egy olyan tehetséges ifjú varázsló, mint Tom… - lelkendezett Mr Ollivander. – Azt hiszem, jó sokáig kell várnom, mire még egy olyan tehetség átlépi az üzletem küszöbét.

- Khmm… - köszörülte meg a torkát Dumbledore, s arca furán elsötétült, tekintete komor volt. – Az idő, Augustus… - figyelmeztette a pálcakészítőt, aki azonnal észbe kapott, s pultja egyik fiókjába rejtette a becses kincset.

- Oh, persze! – mondta Ollivander és már sietett is vissza a dobozokhoz. Valósággal kapkodta egymás után a szóba jöhető dobozokat, bár Harrynek fogalma sem volt, mi szerint válogatja őket a mágus.

- Hmmm… Azt hiszem, ez megfelel magának – ráncolta a homlokát Ollivander, mikor kezébe került egy hosszú, lila doboz, és elindult vissza, Dumbledore felé. – Tizenöt hüvelykes, magyal, főnix maggal – Ollivander ekkor kacsintott egyet Dumbledore-ra, s már bontotta is a dobozt, mikor az üzlet hátsó részében néhány pálca lepotyogott a polcról, s egy vékonyka hang ijedten felkiáltott.

- Hé, te! – kiáltott hátra Ollivander, s Harry látta, amint egy alacsony, szürke talárba burkolt illető felkap egy dobozt, s az üzlet hátsó kijárata felé fut.

- Megállj, te kis tolvaj! – fenyegetőzött Ollivander, s a Dumbledore-nak szánt pálcával a tolvaj után iramodott.

Dumbledore türelmetlenül sóhajtott, s kilépett a bolt ajtaján a napfényben fürdő utcára. Harryék mentek utána.

Az utcán állva Dumbledore megsuhintotta hosszú, barna köpenyét, s dehoppanált. Harryék szeme elől eltűnt az utca, az emberek sokasága, szürke köd borított el mindent, ami egy pillanattal később újra kitisztult. Dumbledore az Üklopsz Bagolyszalon hátsó fala mellett lapult, s mosolyogva nézte, ahogy Ollivander az alacsony tolvajt üldözi – hasztalan. A szürke taláros illető sokkal fürgébb volt, mint ő, de nem tudhatta, hogy egyenest Dumbledore felé rohan.

Mikor a tolvaj be akart kanyarodni a sarkon, az utolsó pillanatban Dumbledore kilépett elé, s a menekülő egyenest nekiszaladt. Hátraesett és fájdalmasan feljajdult, de a professzor még csak meg se ingott. Harry és két kísérője látta, ahogy a tolvaj, aki csak egy gyerek lehetett, Dumbledore-ra szegezi a lopott pálcát. A professzor elmosolyodott, mintha egy csínytevő diákot látna éppen. Ekkor Ollivander is megérkezett, s lefegyverezte a tolvajt.

- Most megvagy! – mondta, s elkapta a felrepülő pálcát.

A gyerek csuklyája hátracsúszott, s felfedte arcát. Harry és Ginny eltátotta a száját. A csuklya alatt rejtőző arc rémítően hasonlított Voldemortéra. Habár az illető egy tizenkét év körüli lány volt, s barna haja ziláltan keretezte arcát, voltak aggasztó jelek. Az arca hófehér volt, akár a vakolat a bagolyszalon falán, s szemei bevérzettek. Szemöldöke rég kihullott, s alatta, a szem körül a bőre elsötétült, rémítő, szellemszerű vonásokat kölcsönözve neki. Szája és orra emberi volt, nem torzult kígyószerűre, mint Voldemort jelenlegi kinézete, de a hasonlóság félreérthetetlen volt.

- Merlinre! – suttogta Ollivander – Miféle rémség ez?

- Ő nem egy rémség, Augustus – vonta össze a szemöldökét Dumbledore -, csak egy kislány.

Ollivander még jobban fintorgott, s pálcáját sem eresztette le. Dumbledore megelégelte a dolgot, s kikapta a pálcakészítő kezéből a fenyegető varázseszközt.

A kislány – csakis Rose lehetett, ebben Harry biztos volt -, most rémülten hátrafelé araszolt négykézláb, de vörös szemeit a két varázslón tartotta. Nem szólt egy szót se, de torkából fenyegető sziszegés tört elő, akár egy sarokba szorított kígyónak.

- Szentséges szalamandra! – hüledezett Ollivander. – Dumbledore, ez a lány párszaszájú!

Dumbledore hunyorgott, így figyelte a lányt, de a pálcát nem emelte rá. Semmi félnivalója nem volt tőle.

- Gondolja? – kérdezett vissza szórakozottan, s leguggolt a kislány mellé.

A lány a falig hátrált rémületében, s még mindig a pálcát leste.

- Mi a neved? – kérdezte kedvesen Dumbledore.

- Rose – suttogta egy hang halkan, hosszas szünet után. – Rose Montgomery.

Dumbledore hosszan elidőzött a véreres szemeken, az elsötétedett karikákon körülötte, a kiszáradt, fehér ajkakon. Majd a válla fölött Ollivanderre nézett.

- Bízza csak rám, Augustus – szólt Dumbledore. – Majd én vigyázok rá. Menjen vissza az üzletébe.

Ollivander hümmögött, de nem tágított.

- És a pálcája? Mi lesz a pálcájával?

- Egyelőre ez is megteszi – mutatta fel a kezében tartott darabot. – Ha nem válik be, majd máskor visszajövök kicserélni.

- Akkor minden rendben… - dörmögte Ollivander. – Minden jót.

Azzal elment, s Dumbledore magára maradt Rose-zal. A professzor kinyújtotta kezét a kislány felé, aki talán megbízott benne, mikor a barátságos, kék szemekbe nézett, s megfogta a kezét. Dumbledore talpra húzta a kislányt és egyetlen pálcaintéssel leporolta a ruháját. Rose összerezzent ijedtében.

- Nem kell félned, nem bántalak – nyugtatta Dumbledore, s eltette újdonsült pálcáját, melyen most Harry észrevette, hogy azonos azzal a darabbal, amit Ron nyújtott át neki legutóbbi minisztériumi kalandjuk alkalmával, s mely most, ebben a percben is bal nadrágzsebében lapult.

- Kérlek, válaszolj egy kérdésemre – hajolt közel Dumbledore a lányhoz. – Ki tette ezt veled?

Rose megrázta a fejét, s lesütötte a szemeit.

- Nem emlékszem – vallotta be. – Nem tudom, hol voltam. Néhány napja itt tértem magamhoz… kenyeret loptam… nem tudom, hol voltam ez előtt.

- Akkor honnan tudod a neved? – vonta fel a szemöldökét a professzor.

- A… az árvaházban adták – mondta Rose. – Egy árvaházban éltem eddig, de… nem tudom mi történt… az már régen volt.

Dumbledore most még jobban ráncolta a homlokát, s megvakarta a fejét.

- Mi volt az árvaház neve?

- Szent Ferenc… - felelte a lány, s most már látszott rajta, mennyire türelmetlenül várja, hogy kiderüljön, mi lesz a sorsa. Dumbledore észrevette ezt, s ismét kinyújtotta felé a kezét. Még a professzort is meglepte az a bizalom, amit Rose mutatott, mert a lány megint megfogta a kezét, s rábízta magát.

- Szereted a kastélyokat, Rose? – kérdezte mosolyogva a professzor.

- Még csak képen láttam – motyogta a kislány.

- Akkor én mutatok neked egy olyan kastélyt, amitől biztosan elámulsz majd! Persze, csak ha van kedved itt hagyni ezt az unalmas sikátort.

Rose bólintott, s Dumbledore ismét megsuhintotta a köpenyét. Dehoppanált, és a kép eltűnt. Visszatért a szürke köd, de most nem tisztult ki – az emlék eddig tartott.

- Jól van – szólalt meg McGalagony Ginny mellett. – Rugaszkodjatok el a földtől, és engedjétek el magatokat.

Harry így is tett, s már repült is felfelé a feketeségben, vissza az irodába. Egymás után érkeztek meg, s landoltak az igazgatói szoba hideg kövezetén.

- Nos? – érdeklődött mosolyogva az öreg Dumbledore festménye keretei közül.

- Mitől lett ilyen az arca? – kérdezte Harry. – Olyan volt, mint Voldemort. Egyetlen horcruxtól lett ilyen?

McGalagony újra elfoglalta helyét az íróasztalnál, s Harry és Ginny is visszaültek a székekbe.

- Nem – válaszolta lassan Dumbledore. – Voldemort sok kísérletet végzett szegény lányon. Gyanítom, hogy rajta kísérletezte ki azokat a módszereit, amikkel ilyen erős varázslóvá vált.

Megpróbáltam meggyógyítani Rosie-t miután magamhoz vettem. Elintéztem a papírmunkát az árvaházban, és a Roxfortba mentem vele. Ekkor még azt hittem, hogy boszorkány, vagy kvibli, mert mindent látott, amit egy mágus. De hamar rájöttem, hogy nem tud varázsolni, semmilyen módon, viszont remekül érzékeli a mágiát. Tanítottam a Roxfortban, mert szerettem volna, ha velünk marad. Sőt, néhány órára is járt. Bájitaltanra, növénytanra, legendás lények gondozására, csillagászatra, mágia történetre. A társai azt hitték, csak egy tehetségtelen boszorkány, aki nem ért eléggé a mágiához, s ezért felmentést kapott a bűbájtan és az átváltoztatástan alól… de valójában csak mugli volt. Tudtommal a szülei is egyszerű muglik voltak, de korán meghaltak egy szörnyű tűzvészben.

Harry megemésztette magában a hallottakat, s egy újabb kérdés ötlött az agyába.

- Nem emlékezett rá, hogy mi történt vele? Úgy értem, később sem sikerült visszahozni az emlékeit?

Dumbledore mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.

- Mikor tizenhét éves lett, megkért engem, hogy hozzam vissza az emlékeit. Tudta ő is, hogy arra csak egy mód van: a Cruciatus átok …De én nem tudtam megtenni – Dumbledore megrázta a fejét, ahogy felidézte az emlékeket. – Ő olyan volt nekem, mintha a lányom lett volna. Még apának is szólított néha, mikor kért valamit… Ne csodáld hát, hogy nem tudtam megtenni neki, amit kért.

Harry csendben figyelt, nem szólt közbe, mert tudta, hogy a professzor folytatni fogja a beszámolót. Kint elállt az eső, s napok óta először a felhők oszladozni kezdtek. Az ablakon erőtlen fény sütött be.

- Sok mindenre azért én magam is rájöttem, mikor varázsitalokkal és főzetekkel megpróbáltam kitisztítani a vérét. Arcát és szemeit meggyógyítottam, s egyrészt a lelkét is – a barátok, a család és az otthon jó hatással volt rá. Sok mindent sikerült rendbe hoznom, amit a horcrux tönkretett.

De voltak más, sokkal makacsabb elváltozások, amiket Voldemort nagyúr kegyetlen kísérletei eredményeztek nála. Voldemort mindent Rosie-n próbált ki, amiket később aztán önmagán is alkalmazott. Egyrészt a kígyóméreg egy sajátos bájitallal elegyítve felruházza az embert a csúszó-mászók bizonyos képességeivel.

- Párszaszó…? – kotyogott közbe Ginny.

- Igen – bólintott Dumbledore. – Ezenkívül további hüllőszerű vonások, mint a méreggel teli fogak… (McGalagony borzadva a szája elé kapta a kezét – ezek szerint ezt neki sem mesélte még a professzor)… a több mint nagyszerű látás és szaglás – ezeket mind Voldemort is magáénak tudhatja.

Kísérletezett azzal is, hogy az óriások néhány bámulatra méltó képességével ruházza fel magát, nevezetesen, hogy ellen tudjon állni az átkoknak, pusztán a bőre keménységével. A Rosie-n tapasztalt nyomokból állíthatom, hogy igen kitartóan próbálkozott, ugyanakkor ez a kísérlete lett a legkevésbé sikeres. Talán mindössze egy-két jelentéktelen rontás ellen nyert védelmet, mint a gumiláb rontás, nevető átok, és hasonlók.

Ne csodálkozz Minerva – szólt a professzor -, mondtam, hogy Tom Denemben immár több a szörnyeteg, mint az ember… Ki tudja, talán mindig is így volt.

Dumbledore szomorúan ingatta a fejét és csak bámult maga elé, nem nézett Harry, Ginny vagy McGalagony szemébe.

- Szörnyű volt látni, hogy mit művelt azzal a kislánnyal, Minerva – folytatta Dumbledore. – Értem az olyan gonoszságot, ha egy ember megöl egy másikat. Elítélem, de értem. De ezt… ezt nagyon nehéz megértenem. Életem másfél évszázada alatt sosem találkoztam még ilyen bestiális gonoszsággal, mint amilyen Tomot jellemezte talán kezdettől fogva - Dumbledore ekkor McGalagony szemébe nézett. – Gondolod Minerva, lehetséges, hogy valaki ilyennek szülessen? Szeretném remélni, hogy nem… szeretném hinni, hogy minden ember ártatlannak születik, s talán még Voldemortban is van valahol egy cseppnyi jóság, vagy legalább volt régen, élete első éveiben, de…

McGalagony nem válaszolt, a megválaszolhatatlan kérdés ott lógott a levegőben, árnyékot borítva a szobában lévők szívére. A professzor megköszörülte a torkát és visszatért az elmélkedésből a jelenbe, s tovább mesélte Rose történetét.

- Akkor kezdtem tanulmányozni a fekete mágia rejtelmeit. Azelőtt nem ástam bele magam a sötét tudományokba, puszta elvből. De mint később kiderült, mikor Voldemort ellen harcoltam, jó hasznát vettem az ekkor szerzett tapasztalataimnak. Így, furcsa módon mindketten tanultunk Rosie-tól. Voldemort kísérleti alanynak használta, számomra viszont új értelmet adott az életemnek.

Tudod, Harry, azelőtt soha nem volt senki, aki olyan közel állt volna a szívemhez. Feleségem, gyermekem sosem volt – csupán menyasszonyom, akit korán elvesztettem. S Rose után is te voltál az egyetlen, aki iránt olyan felelősséget éreztem, mint senki más felé.

Harry kihasználva az elbeszélésben beálló újabb szünetet, feltett egy kérdést, ami régóta foglalkoztatta:

- A professzor úr nem jutott el a horcrux-ig? Úgy értem a serlegig, vagy egy másik lélek darabig?

Dumbledore megrázta a fejét.

- Arra rájöttem, hogy Rosie egy horcrux készítést szenvedett el, addig azonban nem jutottam el, hogy Voldemort után nyomozzak ő általa. Voldemort jól látta a gyengeségemet: nem akartam megkínozni a lányomat csak azért, hogy módot találjak az ő legyőzésére. Rose, s később a te boldogságod fontosabb volt számomra, mint Voldemort pusztulása. És akkor, mikor Rose a Roxfortban volt, Voldemort még ki tudja merre járta a világot.

- Professzor úr… - szólt közbe Harry, s kivette zsebéből a kis bizsut, ami Rose horcrux-sza volt. – Megtaláltuk ezt… Ön tette bele Rose dobozába?

Dumbledore némán meredt a nyakláncra, mely ezüstösen csillogott az egyre erősödő nappali fényben.

- Professzor…?

Harry még sosem látta ilyennek öreg igazgatóját. Mikor Voldemort kísérleteiről mesélt, látta a szemében a szinte megtört szomorúságot. Harry arra gondolt, hogy ha a festmények tényleg csak az elhunyt varázsló érzelmeit és emlékeit foglalják magukba, nem többet, s nem kevesebbet, akkor Dumbledore kemény arca, határozott, bátor jelleme, melyet a külvilág felé mutatott, egy álarc volt csupán. Alatta a százötven év alatt felhalmozódó bánat és magány olyan mélyre ásta magát, hogy talán már maga a professzor sem tudta megmondani, melyik énje az igazi: az esendő ember, vagy a világ legnagyobb varázslója.

Dumbledore most olyan volt, mintha vívódna magában. Festett arcvonásai megfeszültek, ahogy azon töprengett, mit válaszoljon a kérdésre.

- Igen… én tettem oda – válaszolta nagy sokára Dumbledore. – Akkor még nem tudtam, hogy mi is az, csak azt tudtam, hogy mágikus. És, hogy fekete mágiával készült. Rengeteg fájdalom volt abban a nyakláncban. Így hát magamnál tartottam egy ideig, amíg rájöttem, mi is az. De aztán elvittem az árvaházba és elrejtettem ott. Megtévesztettem a hatóságokat, rávettem őket, hogy lezárják a nyomozást. Rosie a Roxfort tanulója lett.

Harry a homlokát ráncolta, s McGalagony is értetlenül nézett az öreg professzorra.

- Miért? – kérdezte McGalagony. – Hogyhogy nem törted össze, Albus?

Dumbledore egy pillanatra behunyta a szemét, de válaszolt.

- Minerva, akkor még én sem értettem, hogyan működik egy horcrux – magyarázta a professzor portréja. – Attól féltem, hogy meghal, ha teszek valamit azzal a nyaklánccal. Horatius-szal is beszéltem akkor a horcruxokról, de ő sem tudta megmondani, hogy mi történik az emberrel, ha egy elkészített horcrux elpusztul. Elmondtam neki a gyanúmat, hogy Tom Denem esetleg készített egy horcruxot, de Horatius nem akart beszélni erről.

Mint tudod Harry, nagyon érzékenyen érintette ez a téma. Már javában dúlt a háború, mikor megbizonyosodtam róla, hogy Voldemort horcruxot készített, s Horatius Lumpsluck ekkor felmondott és elhagyta a Roxfortot.

Zsákutcába jutottam, nem tudtam meg többet a lélek darabolás módszereiről. Így hát felhagytam az egésszel. Legalábbis addig, míg a kezembe nem adtad Tom Denem naplóját. Akkor kezdtem neki újból a keresésnek.

- És Rose? Mi történt Rose-zal? – kérdezte mohón Harry. – Hová tűnt? Hol van most? Élnie kell, ha még ép a horcrux…

Dumbledore csendre intette, s nyomban válaszolt.

- Rosie meghalt, Harry… Nem sokkal a születésed után. Beteg volt… mugli betegségben szenvedett.

- De hát… - értetlenkedett Harry -, a horcrux sértetlen. Élnie kell!

- Én is tudom – felelte Dumbledore, s hangja nyugtalanul csengett. – Mégse tudom, hol van. Nem keresett meg engem, pedig mondtam neki, hogy segítek rajta mindig. Talán… talán csalódott bennem a kudarcok miatt, vagy tudtom nélkül valami baj volt a horcrux-szal.

Dumbledore elnémult, hátradőlt székében és csendben tűrte Harry, Ginny és McGalagony rászegeződő tekintetét. Harry eltűnődött rajta, vajon mennyi titkot rejt még öreg professzora.

- Még valami, Harry – szólt Dumbledore professzor. – Van valaki, aki segíthet eljutni hozzá, ha él, bár… nem tudom, hogy rá lehet-e venni valamivel. Talán te képes leszel rá.

- Kiről beszél, professzor? – kérdezte Harry, Dumbledore azonban valami egészen másról kezdett el beszélni.

- Mikor a levélben fiamnak szólítottalak… a mögött több volt, mint gondolnád.

Miután Rose végzett a Roxfortban, a Czikornyai & Patza könyvesboltban dolgozott csaknem két évig. Utána hozzáment egy mugli férfihoz, és az óta csak néha látogatott el az iskolába. Miután a háború kitört, egyre ritkábban láttam őt. Idősebb koráról csak annyit tudok róla, amit elmesélt a lánya. Ugyanis Rose később két gyermeknek adott életet. Lily és Petunia Evans-nek…