Harry és Ron másnap reggel kora hajnalban keltek, hogy minél korábban beérjenek a Minisztériumba. Gyors zuhanyzás és reggeli után talárba öltöztek és hopp porral azonnal az átriumba mentek. Mikor a két jó barát kilépett a lángok közül, az ismerős, színes forgatag várta őket.

Nem haboztak, rögtön elindultak a Biztonsági Őrszolgálat felé. Harrynek minden porcikája tiltakozott ellene, de odaadta a pálcáját a varázslónak, aki a mérleg alakú gépen elvégezte a szokásos ellenőrzést. Egy álság-detektorral átnézte mindkettejük ruháját, s már indultak volna tovább, mikor a detektor halkan, fémesen felbúgott.

- Hohó, fiatalember! – szólt a kék taláros férfi Ronra. – Várjon csak egy percet. Mi van abban, ha szabad tudnom?

Ron teljesen nyugodt volt, mosolyogva odanyújtott egy táskát a varázslónak.

- Ebben itt?

- Kérem, nyissa ki! – hangzott az utasítás, és Ron azonnal engedelmeskedett.

A táskából egy penna, pergamen, egy zacskó hopp-por és egy barna zsák került elő.

- Abban mi van? – kérdezte újból a biztonsági varázsló a zsákra mutatva.

- Nyissa ki és nézze meg maga! – nyújtotta Ron a Feneketlen Zsákot a férfi felé.

Az a zsák szájához tartotta az álság-detektort, ami halkan búgott.

- Biztos, hogy jó az a detektor? – kérdezte Ron szkeptikusan. – Az iskolában is használnak ilyet, de az majdnem megsüketíti az embert, ha talál valamit…

- Ez egy nagyon érzékeny darab! – fújta föl magát az őr.

- Akkor mi lesz, letartóztat, vagy mi? Talált valamit, vagy sem?

Az őr még egyszer átnézte a zsákot, de semmit se talált benne és a detektor is csak búgott, nem visítozott.

- Menjenek… de magukon tartom a szemem! – engedte el őket kelletlenül az őr, Ron és Harry pedig vigyorogva tovább álltak.

Már az aranykapun is túljutottak és beszálltak az első érkező liftbe, mikor Harry azt vette észre, hogy barátja szüntelenül vigyorog. Oldalba bökte Ront, de az ekkor felprüszkölt a nevetéstől. A liftben állók mosolyogva ingatták a fejüket.

Felértek a második szintre (Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály; Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat), és elindultak a folyosón, amin jobbra és balra ajtók nyíltak a különböző alosztályokba. Az egyik seprűtároló mellett haladtak el, mikor Ron a talárjánál fogva félrehúzta Harryt és a kezébe nyomott egy nyersfa színű, ruganyos pálcát.

- Mi ez…? A Zsákban volt?! – tette hozzá csodálkozva Harry.

- Hát persze! Azt hiszed, hogy beteszem ide a lábam fegyvertelenül azok után, ami történt?

Harry is vigyorgott most már, akárcsak barátja, és észrevette, hogy Ron is most dug a zsebébe egy fekete pálcát.

- Honnan vannak ezek? – érdeklődött tovább Harry, ujjai közt forgatva a varázseszközt.

- Ez, ami nálam van Fenrir Grayback pálcája volt… elejtette, mikor rád ugrott júniusban. Én meg felvettem. Az meg Dumbeldore-é volt…

Harry szájtátva meredt a kezében tartott hosszú pálcára, ami sokkal elegánsabb darab volt, mint bármelyik, amit eddig látott. Hálás szemmel nézett Ronra, aki megint taláron ragadta őt és indulásra ösztönözte. Harry zsebre dugta a valóságos kincset és barátja után indult a folyosón.

Befordultak egy sarkon, és rátértek arra a folyosóra, ami Mr Weasley régi irodájába is vezetett. Itt beléptek az Auror Parancsnokság nagy termébe, ahol a szokásosnál is nagyobb felfordulás és zsivaj volt. Harry észrevette, hogy a terem vagy háromszor akkora, mint előtte – bizonyára tértágító bűbájjal növelték meg a méretét.

Ahogy átvágtak a helységen, minden szem rájuk szegeződött, egyesek még a szomszéd fülkékbe is átszóltak, s mind megbámulták Harryt és Ront.

Harryék a terem végén lévő tölgyfaajtón kimentek és tovább haladtak a folyosón Mr Weasley volt irodája felé, egészen az első elágazásig, ahol Ron jobb felé fordult. Ez a folyosó pár méter után egy dupla szárnyú ajtóba ütközött, amin arany táblácska hirdette: Nyilvántartó Hivatal – belépés csak engedéllyel!

Ron teketóriázás nélkül belépett az ajtón, Harry pedig követte. Egy kis, ablaktalan helyiségbe érkeztek, aminek jobb oldalán egy zárt fülkében ült egy fiatal, szemüveges szőke boszorkány, aki egy mágikus írógépnek diktált. Ron bekopogott a fülke üvegén, mire a szőke lány felpillantott és fáradtan, de barátságosan elmosolyodott. Eltolta az üveget és végigmérte a fiúkat.

- Üdvözlöm! Mit parancsolnak? – kérdezte kedvesen, Ron pedig legjobb modorával válaszolt.

- Jó reggelt! A Nyilvántartó Részlegben szeretnénk egy bizonyos Rose Montgomery nevű boszorkány adatai után érdeklődni.

A lány arcáról leolvadt a mosoly.

- Sajnálom, de ez igen bizalmas anyag, nem adhatunk ki miniszteri engedély nélkül senkinek semmit senkiről. Tudja, a halálfalók, meg Tudjukki miatt… ez sajnos lehetetlen.

- Jól értem, tehát a minisztertől kell engedélyt kérni rá, hogy beléphessünk az irattárba?

A lány bólogatott, Ron pedig megköszönte a tájékoztatást és elhúzódott az ablaktól. Fojtott hangon beszélt Harryhez:

- Mi legyen? Kipróbáljuk Tonks módszerét?

Harry alig palástolta döbbenetét.

- Úgy érted támadjuk meg a minisztert?!

Ron vállat vont és elvigyorodott.

- Végül is… Te bejutsz hozzá bármikor bármilyen indokkal...

- Persze hogy aztán én legyek az elsőszámú közellenség! – tódította Harry. – Mást kell kitalálnunk… Nem tudunk behoppanálni a terembe?

- Kizárt! – jelentette ki Ron. – Az átriumban lehet hoppanálni, de a többi szinten védőbűbáj van.

Harry egy darabig töprengett magában és egy terv kezdett formálódni a fejében. Háromszor is átgondolta a teendőket, végül most ő ragadta meg Ront a talárjánál fogva és kimentek a teremből. Harry a legelső seprűtároló felé vette az irányt, ahol gyorsan körülnézett, hogy nem látja-e őket valaki, majd kinyitotta az ajtaját, és betuszkolta rajta Ront. Ő is belépett és bezárta az ajtót.

- Mi a terved? – kérdezte Ron, válasz helyett azonban Harry a házimanóját hívta.

- Sipor!

- Sipor? Mi van vele…?

A házimanó halk pukkanással megjelent előttük és meghajolt gazdája előtt.

- Parancsolj gazdám! – nyekeregte a manó és a szokásos fintorral nézett Harryre.

- Sipor, válaszolj a kérdéseimre: akárhol tudsz hoppanálni?

A manó gúnyos, lenéző vigyorral meredt a fiúra, majd horkantott egyet, mielőtt válaszolt.

- Hoppanálni? Sipor nem tud hoppanálni! Egy manó se tud. A hoppanálás csak a varázslók dolga…

Harry a homlokát ráncolta a megjegyzést hallva, és már készült, hogy leszidja manóját a hazug nyelve miatt, mikor meghallotta annak dünnyögését.

- Az ostoba félvér még azt se tudja, hogy mire vagyunk képesek! Nem tudja, hogy a manók suhannak és nem hoppanálnak, és még ő nevezi magát Kiválasztottnak! Jaj, szegény úrnőm mit szólna, ha hallaná, miket kérdeznek Siportól…

Harry megköszörülte a torkát zavarában és szigorú tekintettel a manóra nézett.

- Sipor, tudsz úgy is suhanni, hogy közben két embert viszel?

A vénséges házimanó ravaszul hunyorgott és csak kisebb szünet után válaszolt.

- Csak itt bent, gazdám. Messze nem tudok suhanni emberrel – majd jött a halk mormogás: - Szegény Sipor, szegény Sipor, az új gazdája betörésre akarja rávenni, jaj szegény úrnőm mit szólna, ha látná, Siporból bűnözőt akarnak csinálni, mint egy sárvérű áruló…

Harry fel se vette az előbbi megjegyzést, hanem azonnal kiadta az újabb parancsot.

- Sipor, azt akarom, hogy Ront és engem vigyél be a Nyilvántartó Részlegbe, láthatatlanul, hallhatatlanul, úgy, hogy senki ne vegyen észre, senki ne sejtse meg, mi történik. Értetted?

A manó lassan bólintott, miután átgondolta a parancsot. Újabb dünnyögés és szitkozódás nélkül hátat fordított Harrynek és Ronnak, hátra nyújtotta göcsörtös kezét, és várt. Harryék tétován megfogták, s a következő pillanatban nagyon furcsa dolog történt. Harry látta, amint keze és teste, és a mellette álló Ron eltűnik, akárcsak az előttük várakozó Sipor.

Láthatatlan testüket pehelykönnyűnek érezték, és ekkor megindultak. Akadálytalanul átsuhantak a seprűtároló falán, végig a folyosón, át egy velük szembe jövő ember testén, a kanyart levágva átrepültek a tömör sziklán, a Nyilvántartó Hivatal tölgyfa ajtaján és a mágikusan lezárt ajtón is. A fülkében ülő szőke boszorkány mindebből semmit se vett észre.

A Nyilvántartó Részleg hideg kőpadlóján pukkanva materializálódtak ismét, és Harry örömmel állapította meg, hogy épségben, mindhárman megérkeztek. Sipor magában morgolódva leült a fal mellé, öregesen, fáradtan, mint akinek nagy megterhelést okozott a suhanás.

- Ez az! Bent vagyunk! – kiáltott fel Ron boldogan.

- Kezdjük el a keresést! – indítványozta Harry és előhúzta a pálcáját, hogy fényt gyújtson vele. A teremben ugyanis korom sötét volt, révén egyetlen ember sem tartózkodott most itt.

- Lumos Maximus – mondta Harry és a pálcájából előtörő fény bevilágította a termet. Előttük hosszan, magas polcos szekrények sorakoztak, minden polc tömve tekercsekkel, amik egy-egy varázsló vagy boszorkány adatait tartalmazták. A pergamentekercsek rézhengerekben voltak, s a hengerek végén egy-egy felragasztott cetli jelezte, hogy kihez tartozik.

- Hű! – jegyezte meg Ron, ahogy végignézett a soron, melynek végén, a kőpadlón egy arany F betű díszelgett.

- Sipor, maradj itt – adta ki az utasítást Harry, és Ronnal elindultak jobb kéz felé.

Sorban haladtak el a sorok mellett, a G, H, I, J sorok, és így tovább – míg végül megérkeztek az M sorhoz. Harry és Ron összenéztek, majd Harry feltartotta pálcáját és kimondta a begyűjtő bűbájt.

- Invito Montgomery tekercs!

Kis zörej jelezte, hogy a sor árnyékba vesző végében valami megmozdult, s a következő pillanatban Harry azt vette észre, hogy húsz rézhenger repül felé nagy sebességgel. Védekezően felemelte a pálcáját, s a tekercsek kongva a padlóra hullottak előtte.

- Már azt hittem, levernek a lábadról… - mondta vigyorogva Ron, és Harryvel felkapkodták a Montgomerykről szóló tekercseket.

Sorban elolvasták mindnek a címkéjét, s mikor a huszadikat is megnézték, csalódottan állapították meg, hogy egy Rose nevű Montgomery sem volt köztük.

- Ez nem lehet igaz! – csattant fel Harry dühösen és a földhöz vágta a kezében tartott hengert. – Miért nem megy minden simán?!

Ron is tanácstalan volt.

- Nem értem… pedig minden boszorkánynak szerepelnie kell itt. Kivétel nélkül…

Harry dühösen járkált fel-alá, Ron pedig felnyalábolta a rézhengereket.

- Ezeket vissza kellene vinnünk, Harry…

Harry meg se hallotta barátja megjegyzését, hanem hangosan töprengett.

- Talán nem is boszorkány volt… Dumbledore sok mindenkit felvett, vérfarkasokat, félóriásokat…

- De mindenki tudott varázsolni – vetette ellen Ron.

- Akárhogy is, a Roxfortban kell lennie róla feljegyzésnek. Ha oda járt, biztos van valami nyoma.

- Jó, de most menjünk. Kiráz a hideg ettől a helytől. A Jóslatok Termét juttatja eszembe.

Harry bólintott, Ron pedig elindult a szekrénysor felé, Harry közben Siporért szólt.

Ebben a pillanatban hangos kürtszó hasított a levegőbe, s Harry biztos volt benne, hogy ezt kint is meghallották. Mikor Ron a sorok közé lépett, egy láthatatlan vonalat is átlépett, ami riasztóként működött a Nyilvántartó Részlegben.

- SIPOR! – ordította Harry, és a manó nyomban megjelent előtte. – Ron, hagyd a fenébe, gyere gyorsan!

Barátja leszórta a tekercseket és visszarohant.

- Sipor, vigyél ki minket innen, vissza a seprűtárolóba! – hangzott a parancs, és már suhantak is, át a terem falain, az ajtó felé rohanó aurorokon, be a szűkös kis helységbe.

- Huh, ez meleg volt! – sóhajtotta Ron, és Harryvel együtt kifújták magukat. Sipor leplezetlen undorral tekintett rájuk.

- Köszönjük Sipor – mondta Harry. – Menj vissza a Roxfortba és maradj ott. Mondd meg Dobbynak, hogy Harry kéri, készítse el neked a kedvenc kajádat… - A manó szemei tágra nyíltak és most nem morgott semmit gazdájára. Ron is csodálkozva meredt Harryre. – Most menj…

A két jó barát kilépett az ajtón és óvatosan körülnéztek. A folyosón nem volt senki, de a Nyilvántartó Részleg felől ideges beszéd és kiabálás hallatszott. Harry Ronnal a nyomában elindult a liftek felé, és az Auror Parancsnokságon haladtak át, mikor összetalálkoztak Mr Weasleyvel.

- Fiúk, mit kerestek itt? Az előbb volt valami riasztás… – kérdezte a férfi meglepődve, Ron azonban nem válaszolt, hanem szó nélkül maga után húzta apját és kimentek a nagy helységből.

- Apa, ki kell vinned innen minket! – mondta suttogva Ron. – A riasztás miattunk volt, most rögtön el kell tűnnünk.

Mr Weasley megdöbbent egy pillanatra, de azonnal cselekedett. Átlátta a helyzet komolyságát.

- Gyertek gyorsan… - mondta és már indult is a liftek felé.

Megnyomta a hívó gombot és pár idegőrlően lassú másodperc után megérkezett a felvonó és az ajtó nyikorogva kitárult. Mr Weasley beterelte a fiúkat, majd beszállt ő is és megnyomta a nyolcas gombot.

- Mit csináltatok már megint? – fordult a fiához paprikavörös képpel.

- Betörtünk a Nyilvántartó Részlegbe… Tudni fogják, hogy mi voltunk... az a szőke lány biztos emlékszik majd Harryre meg rám. Az, aki a fülkében ül…

- Teljesen elment az eszetek? Miért nem kértetek meg engem, ha valami kellett? Miért kell játszani az eszeteket?

Harry és Ron csendben hallgatták a szidalmakat, amíg a lift meg nem érkezett az átrium szintjére. Mr Weasley kivezette őket a fogadó csarnokba, a régi szökőkút mellé, és meghagyta, hogy várjanak itt. Elsietett a Biztonsági Őrszolgálathoz és Harryék látták, amint az őrvarázsló egy lila színű papírt ad Mr Weasley-nek, aki gyorsan írni kezd.

Ekkor Harry szíve hirtelen a torkába ugrott, mert azt látta, hogy a liftek felől egy csapat mágus élén a Miniszteri Titkárság teljes személyzete közeledik az átrium felé. Rufus Srimgeour, Cornelius Caramel és Umbridge jöttek át az aranykapun, mögöttük a menet közben is szorgalmasan jegyzetelő Percy, utánuk pedig három boszorkány, két varázsló, akiket Harry az Auror Parancsnokságon látott és egy Flitwick professzor méretű illető.

Mr Weasley is észrevette őket, mert ekkor gyorsan befejezte az írást, összehajtogatta a papírt, és útnak indította a lila papírrepülőt. Sietősen a két fiúhoz indult, útközben elhaladt a miniszteri menet mellett. Mikor Harryékhez ért, halk hangon szólt hozzájuk.

- Reméljük minden rendben lesz. Mordon itt van bent, írtam neki egy üzenetet, hogy módosítsa Miss Macmillan emlékeit… most sietnünk kell. Kihallgattam, miről beszélnek – mutatott a menet felé Mr Weasley, akik most az átrium közepén álltak meg beszélgetni -, szerencsére nem a betörésről van szó, a koboldokkal van valami, de most nem ez a fontos, csak, hogy eltűnjünk…

- Mire várunk? – kérdezte idegesen Ron.

Mr Weasley megtörölte izzadó homlokát és utána válaszolt.

- A kis ramazuritok miatt lezárták a kandallókat! – mutatta a vörös hajú férfi, és valóban: a kandallókban nem lobogott a tűz és nem érkeztek vagy távoztak rajta mágusok.

Az átriumban lévő varázslók mind idegesek voltak, egyikük sem tudta még, miért zárták le a Minisztériumot. Valószínűleg Srimgeourék is ezért jöttek ide, hogy elmenjenek valahová – gondolta Harry.

- Nem tehetünk mást, mint várunk, hogy újra megnyissák a kandallókat.

- És a látogatói bejárat? Azzal mi van? – vetette fel Ron.

- Azt csak vészhelyzet esetén használhatjuk, most elég feltűnő lenne, ha azzal mennénk ki.

Így hát Harry, Ron és Mr Weasley türelmetlenül vártak, hosszú perceken keresztül, körülöttük az emberek beszélgettek, toporogtak, vagy visszaindultak a liftek felé, feladván a várakozást.

A miniszter és két munkatársa nem türelmetlenkedtek, fontos megbeszélni valójuk lehetett. Harry eltűnődött rajta, vajon milyen probléma lehet a koboldokkal, és hogyan fogják megoldani. Más se hiányzik most, mint egy koboldlázadás…

- Caramel, Caramel! – sipította az alacsony alak a miniszter és társai háta mögül.

A volt és a jelenlegi minisztert túlságosan lekötötte a beszélgetés, nem figyeltek fel az illetőre.

- Caramel! Caramel!

Harry, Ron és Mr Weasley fél füllel hallották csak, ahogy a hajszálcsíkos taláros, keménykalapos férfi végre hátraszól a mögötte ugrándozó alaknak.

- Egy pillanat, uram…

- Caramel!

- MIT AKAR? – csattant fel ingerülten a volt miniszter és ekkor végre hátrafordult.

A Caramel előtt álló alacsony illető hátracsapta fejéről talárja fekete csuklyáját, a kezében tartott bőrerszényből pedig csillogó, kék port szórt a markába.

- CARAMELNEK SZERETETTEL! – kiáltotta a kobold, s hangja most egyáltalán nem volt barátságos. Düh, harag és elszántság hallatszott ki belőle. Harry jól ismerte ezt a hangot – hallotta már többször is, Voldemort és néhány halálfaló szájából, sőt, még a keresztapja, Sirius is így mordult a patkányból emberré alakult Pettigrew-ra.

A kobold a tenyerében tartott port egy erős fújással a miniszterre, Caramelre, Umbridge-ra és tétován ácsorgó Percyre szórta – s azok egy szemvillanás alatt hatalmas, fojtogató porfelhőben találták magukat, ami az átrium közepét teljesen befedte.

A kobold pedig ugrott, be egyenest a porfelhőbe, ahol áldozatai tehetetlenül, vakon hadonásztak pálcáikkal. Mikor eltűnt a rémülten kiabáló emberek szeme elől, hatalmas csattanás hallatszott és hárman háromfelé repültek. Srimgeour egyenest a Mágikus Testvériség szökőkútjának megüresedett talapzatának csapódott, és nagyot nyekkenve eszméletét vesztette. Umbridge, mint egy nagy hordó, gurult végig visítozva az átrium padlóján, Percy pedig az egyik kandalló előtt összeverődött tömegbe zuhant.

Ron és Mr Weasley egy percig sem tétovázott, azonnal a fiúhoz rohantak, hogy megnézzék, mi baja. Harry azonban elképedve állt a porfelhő előtt, amiből most velőtrázó visítás hallatszott – Caramel visítása.

Ekkor érkeztek meg a rendfenntartók, aurorok, varázsbaj-elhárítók, és mindenki, akinek volt egy csepp lélekjelenléte. Pálcát ragadtak és a porfelhőt próbálták eltüntetni – mindhiába.

Az aurorok néhány bűbáj után megunták a hasztalan próbálkozást a felhő eltüntetésével és kábító átkokat szórtak vaktában, hátha eltalálják a koboldot. A piros fénycsíkok megtörtek a porfelhő szemcséin, amik szétszórták a fényt, és egy összefüggő, vörös lepel hullott az aurorokra, akik mind elájultak.

Harry nem várt tovább, előrántotta Dumbledore pálcáját és berohant a porfelhőbe, ahol alig látott tovább az orránál.

- Mr Caramel! – kiáltotta Harry, de belélegzett a porból és súlyos köhögő roham fogta el – mintha a tüdeje is égni kezdett volna.

Ekkor valami nehéz csapódott a mellkasának és Harry hanyatt vágódott. Kinyitotta a portól könnybe lábadt szemét, s meglátta a fekete köpenybe bújt koboldot, aki gonoszul vigyorogva nézett rá.

- Nocsak-nocsak, a Kiválasztott személyesen! – mondta magas hangján a kobold, ami úgy hangzott, mintha héliumot szívott volna.

Harry a koboldra szegezte a pálcát és hátráltató ártást szórt rá, de az átok ugyanúgy széthullott, mint az aurorok kábító rontásai. Harry feje megint a padlónak koppant, ahogy visszahullott az átok, a kobold pedig erősen beleharapott a pálcát tartó kezébe.

Harry felordított, de nem vesztette el a hidegvérét, hanem másik kezével egy erős ütést vitt be a támadójának, aki lehemperedett róla. Harry négykézláb tapogatózva megindult a kék porfelhőben, kezével Caramel után kutatott. Mikor a jobb keze beleütközött egy jéghideg valamibe, újra hátba támadta a kobold. Ráugrott és beleverte a fiú fejét a kőpadlóba, akinek a homlokából csorgott a vér.

- Miért harcolsz egy ilyen hitvány emberért, varázsló? – sipította a kobold. – Dumbledore az ujját se mozdította volna érte!

- Nagyon tévedsz! – sziszegte Harry és felrúgott az egyik lábával. Eltalálta a koboldot, aki fájdalmasan felordított, mikor elterült a padlón. Harry öröme nem tartott sokáig, rögtön ez után egy hideg késpengét érzett a torkára szorulni, és fülében hallotta a kobold szavait.

- Jól jegyezd meg Kiválasztott! – figyelmeztette Harryt a kobold. – Nem vagy az ellenségem. Csak ezért élsz még. Nem minden varázsló az ellenségem. Ajánlom, hogy válogassátok meg a vezetőiteket, ne ilyen férgekben bízzatok meg!

Harry dühösen visszafeleselt:

- Akkor kit ajánlanál? Talán azt a gyilkos Voldemortot?!

A kobold kést tartó keze mintha megremegett volna a név hallatán és a szorítása is gyengült, amivel Harry haját tépte és feszítette hátra a fiú fejét.

- Nem… nem! Mit képzelsz, Kiválasztott? Mi nem vagyunk az Ő szövetségesei!

- Akkor ne támadjatok ránk! – morogta Harry, és fájdalmasan felszisszent.

- Csak azt kapta, amit megérdemelt! Koboldölő Cornelius… Hah!

Ekkor a kés már nem szorult Harry torkára és a kobold is lemászott a hátáról. Harry levegőért kapkodva zihált, de csak a porból lélegzett be egy újabb adagot, amitől megint köhögnie kellett. Egyre nehezebben bírta ezt a természetellenes porfelhőt.

- Figyelj, varázsló! – folytatta a kobold. – Van, amit már nem lehet megállítani. De ha elgondolkozol a történteken és azon, ami nem sokára fog történni, rájöhetsz, hogy az a mágusok érdekeit is szolgálja! Ha túl tudsz nézni a saját berögzült gondolkodásotokon… Minden rajtad áll, Kiválasztott! A kérdés, hogy tudsz-e olyan tisztán látni, mint Dumbledore?

Ennyit mondott a kobold, Harry egy halk pukkanást hallott, ami jelezte, hogy a támadó dehoppanált – vagy suhant, vagy valami… Harry nem tudott tisztán gondolkodni. Remegő tagokkal mászott kifelé a porból, minden porcikája friss levegőért kiáltott. Már nem látott semmit, a szeme begyulladt, a hangja elment, a füle zúgott. De mászott tovább, és pár méter után kijutott a felhőből, és újra friss levegőn találta magát.

- Harry! Harry!

Ez volt az első hang, amit meghallott visszatért hallásával. Ron szólongatta és legyezgette az arcát, hogy térjen magához.

- Vizet… - kérte erőtlenül Harry, s az eszébe villant egy emlék – fekszik a durva sziklán, körülötte zöldes fény, és egy fekete tó, tele rémekkel… Nem, nem kell víz…

- Ne! Nem szabad vizet… nem szabad beleérni…

- Harry, miről beszélsz? Tessék, idd meg.

Az első korty visszahozta Harryt a jelenbe, a maradék vizet a szemére kérte, és egy tiszta zsebkendővel megtörölte maszatos arcát. A látása is homályosan visszatért, de a szemüvege leeshetett.

- Invito szemüveg… - nyögte erőtlenül, s az hamarosan a kezébe röppent. Feltette és körülnézett.

Az átriumban álló döbbent, rémült emberek, s köztük most már Harry is, az eloszló kékes porfelhőt nézték. A földön, az átrium fénytelen parkettáján egy hidegen csillogó ember alakú valami feküdt. A legtöbb embernek sokáig tartott rájönnie, hogy az nem más, mint a jégbe fagyott Cornelius Caramel, holtan.

Harry a fejéhez kapott, amiből vékony csíkban szivárgott a vér, Mr Weasley pedig gyorsan rászegezte a pálcáját és beforrasztotta a sérülést. Harry hálásan pislogott a férfire, másra nem futotta az erejéből.

- Gyertek fiúk, induljunk – szólt Mr Weasley, s Ronnal támogatták Harryt.

- És hogyan? – kérdezte az ijedtségtől ziháló Ron.

- A látogatói bejáraton… gyertek! – mondta ismét a férfi, és ahogy mindhárman beléptek a fülkébe, Harrynek egyetlen gondolat járt a fejében: ha egyetlen kobold ilyesmire képes, akkor mit tehetnek száz vagy ezer ellen?

Mr Weasley beütötte a 62442 számot, s a fülke nyikorogva megindult felfelé. Kint, a nyílt utcán Harry mélyeket lélegzett, s a tüdeje végre kezdett kitisztulni. Mire a Kóbor Grimbusz megjelent mellettük, s ők felszálltak rá, Harry már csak arra bírt gondolni, hogy mi lehet az, amit a kobold szerint már nem lehet megállítani? Agya egy rejtett zugában nagyon is jól tudta a választ arra, hogy mi fog most következni: egy hírhedt, véres koboldlázadás.