Harry, Ron és Hermione összenéztek, majd Harry intett a fejével, hogy menjenek be. Látszólagos közönye viszont nem volt valódi, ugyanis furcsa szorongás fogta el, ahogy az épületre nézett. Ron határozott léptekkel elindult a bejárati ajtó felé, Hermione azonban észrevett valamit Harry tekintetében, mert tétovázva nézett rá, s csak akkor indult el, mikor Harry jelzés képpen megrázta a fejét.

Az épület előtt húzódó fekete kovácsoltvas kapun átlépve, pár lépcső megmászása után érkeztek meg a bejárathoz. Harry megnyomta a csengőt, mire pár másodperccel később az ajtó kinyílott.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte kedvesen egy öregúr, aki kockás inget és magasra felhúzott, szürke nadrágot viselt. Valószínűleg ő a portás – gondolta Harry. Bentről gyerekzsivaj és tányércsörömpölés hallatszott, az árvaház lakói éppen ebédeltek.

- Jó napot! Mi öhmm… a gyermekotthon vezetőjével szeretnénk beszélni.

Az öreg végigmérte őket, majd recsegő hangon megkérdezte:

- Megbeszélték előre az időpontot?

- Öhmm… nem…

- Igen, természetesen megbeszéltük – vette át a szót Hermione, Harry pedig ösztönösen befogta a száját -, kérem, tudassa az igazgatóval, hogy Hermione Granger megérkezett.

Az öreg összehúzta a szemöldökét és beljebb csoszogott az ajtótól, a bejárat mögötti kis portásfülkébe. Komótosan kihúzott egy fiókot a szálkás íróasztalból, majd kivett egy jegyzettömböt.

- Hmmm… Granger, Granger… nem látok ilyen nevet – dörmögte, miután átfutotta a jegyzettömböt.

Hermione nem esett kétségbe, az öreg mellé állt és a válla fölött belenézett a jegyzetfüzetbe.

- Nem nézné meg mégegyszer, kérem? Igen fontos lenne, hogy beszéljek vele. Ha valami adminisztrációs hiba történt…

- Ejnye no, átfutom mégeccer, ha kegyednek ilyen fontos…

Harry és Ron tátott szájjal figyelték, amint a lány észrevétlenül előhúzza a pálcáját, és a jegyzetfüzetre szegezi úgy, hogy a portás ne lássa. A pálca hegye egy pillanatra felizzott, majd kihunyt, Hermione pedig visszatette a zsebébe, mint aki jól végezte dolgát.

- No fene! – szólt az öreg hirtelen. – Itt van a neve kisasszony, biztos ráült a kisördög, hogy az előbb nem vettem észre.

- Semmi baj, előfordul az ilyesmi – mosolygott kedvesen Hermione, az öreg pedig eltette a jegyzettömböt. – Szólna kérem az érkezésünkről?

- Persze, hogyne, máris – motyogta az öreg és csigalassúsággal felemelte az asztalon nyugvó fekete telefon kagylóját. Miközben beszélt, Hermione hátrafordult, és a meglepett Harryre és Ronra kacsintott vidáman, majd, miután a portás közölte velük, hogy az első emeleten jobbra található irodában várják őket, a három jó barát Hermionéval az élen megindult a lépcsők felé.

Az ajtóhoz érve Hermione kopogott, majd egy rekedt, női hang hívására beléptek a fekete-fehér padlózatú, egyszerű berendezésű irodába, ami egyben afféle társalgó is volt. Harry emlékei szerint az árvaháznak az eddig látottak közül ez volt az egyetlen része, ami majdhogynem változatlan maradt. Az igazgatói székben ülő hölgy viszont megváltozott, a harmincas években itt dolgozó sovány, szigorú főnökasszony helyett most egy túlsúlyos, elkényelmesedett, de első látásra kedves nő fogadta őket.

- Oh, jó napot, Miss… öhm… Graner? Jól mondom? – köszöntötte a lányt az igazgatónő.

- Granger vagyok asszonyom. Ők pedig itt az unokatestvéreim, Ronald és James.

Harry felvonta az egyik szemöldökét meglepetésében, de a kövér hölgy ezt szerencsére teljesen figyelmen kívül hagyta.

- Örvendek! Martha Jones vagyok, a gyermekotthon igazgatónője, de leginkább főnökasszony a megnevezett titulusom. Tudja, ez még abból az időből maradt fenn, mikor az árvaház az egyház tulajdonában volt, de… jaj, minek untatom önöket, foglaljanak helyet!

Harryék leültek egymás mellé az egyik kanapéra, mely pont azon a helyen állt, ahol Dumbledore-t is hellyel kínálta az akkori főnökasszony az akkori kanapén.

- Tudja kisasszony, pocsék a névmemóriám, úgyhogy nem pontosan emlékszem, mit is beszéltünk meg… - szabadkozott a hölgy.

- Információkat keresünk egy bizonyos Tom Rowle Denemről, aki korábban, egészen pontosan 1928-tól 1944-ig ebben az árvaházban lakott.

- Önök a rokonai ennek a Denemnek? – érdeklődött Miss Jones.

Ron alig észrevehetően megborzongott a gondolatra – nem úgy Hermione, aki kapva kapott az alkalmon:

- Igen, ő a nagyapánk volt. Tavaly halt meg szegény, de szinte semmit se tudunk róla, a nagymamánk is már régen elhunyt. Így…

-… így ez az egyetlen hely, ahol jobban megismerhetik őt – bólogatott együttérzően Miss Jones. – Semmi akadálya, hogy körülnézzenek az irattárban, de sajnos nem szolgálhatok segítséggel, mert el vagyok havazva a munkával – a főnökasszony gondterhelten sóhajtott. – A gyerekeink mostanában egyre furábban viselkednek, biztos ez a nyavalyás időjárás az oka, összeszedhettek valami vírust, az egészségügyisek meg az én nyakamat szorongatják.

- Vírus? Úgy érti betegek a gyerekek? – kapta fel a fejét Harry.

Miss Jones ekkor felé fordította kövér fejét, mintha csak most venné észre Harryt.

- Nos, nem mondanám, hogy betegek, inkább olyan… furák – magyarázta kelletlenül. – Tudja, hogy van ez, fiatalember! A rohanó mai világban nem csoda, ha egyesek depressziósak lesznek, de az mégiscsak furcsa, ha egy árvaházban történik ez, ráadásul tömegesen… Na de nem váratom tovább magukat, lekísérem önöket az irattárba, aztán, ha nem haragszanak, jövök vissza dolgozni.

- Persze… köszönjük! – mondta Hermione, majd felálltak a kanapéról és a főnökasszonyt követve elhagyták az irodát. A lépcsőn mentek lefelé, mikor a földszintről szembe jött velük egy hosszú, barna hajú kislány, aki nem lehetett több hat évesnél.

- Miss Jones, Miss Jones! – sipította a kislány. – Jöjjön gyorsan, Tommy Parkernek a torkán akadt a húsgombóc és mindjárt megfullad!

Ron visszafojtotta a nevetését, mert Hermione szigorú szemekkel nézett rá.

- Jaj, rendben, máris jövök Paulina… - tördelte a kezét a főnökasszony. Láthatóan nem szerette az efféle megoldásra váró problémákat. Egy pillanatig szerencsétlenül toporgott, majd Harryékhez fordult. – Remélem, megbocsátanak, de sietnem kell. Ha lemennek egy szintet, forduljanak balra. A folyosó végén lévő ajtó az irattár, ott mindent megtalálnak, amire szükségük lehet! – azzal elsietett a kislány után, aki a hölgy vaskos kezét húzva próbálta nagyobb sietségre ösztönözni.

Hermione megcsóválta a fejét, majd intett Harryéknek és mentek a dolgukra. Már az alaksorban jártak, mikor Ron megtörte a csendet.

- Hallottátok, amit a depressziós gyerekekről mondott? Biztos a dementorok okozzák! Itt ólálkodnak a város felett, ez lehet az oka.

- Igen, valószínűleg… - bólintott Hermione. - A dementorok mindenkire hatással vannak. A muglik ugyan nem látják őket, de érzik a jelenlétüket. És a gyerekek állítólag még érzékenyebbek rájuk, sőt, néhány mugli gyerek képes arra, hogy lássa őket. Persze nem teljes valójukban, de egy elmosódott árnyat, vagy valami hasonlót. Valahogy úgy, mint a kviblik.

Harryék elértek az utolsó ajtóhoz a sötét folyosón, az elöl haladó Hermione teketóriázás nélkül benyitott. Rögtön megcsapta az orrukat a dohos szag, és a por, ami szépen befedte a méretes helyiségben található polcok minden négyzetcentiméterét.

- Hát akkor, keresgéljünk! – csapta össze a tenyerét Ron és megindult a legközelebbi polc felé.

Hamar kiderült, hogy a rengeteg irat és doboz ábécésorrendben van elhelyezve, így Harry, Ron és Hermione megosztották egymás közt a D betűseket. Gyorsan ment a munka, de a kezdeti lelkesedés nemsokára alábbhagyott, s mire befejezték az iratok és dobozok átvizsgálását (ezekben tartották az árvák itt maradt személyes holmijait, fényképeit), csalódottan állapították meg, hogy egyetlen Denem nevű emberről sem írnak.

- Talán Dumbledore elvitte az iratokat – vetette fel Ron és hangjába bosszúság vegyült. – Biztosan ő is átnézte ezt a helyet…

- Lehet - morogta Harry és ő is mérges volt a kudarc miatt.

Hermione azonban nem adta fel ilyen könnyen a keresést, látható elszántsággal vizsgálta a C és E betűseket.

- Hátha közéjük keveredett véletlenül… - magyarázta, majd mikor félretolt egy halom ládát a C soron, hirtelen elhúzódott a sortól, abbahagyott minden keresést és látványosan a homlokára csapott. – Ó, hát persze…!

Ron és Harry összenéztek.

- Gyűlölöm, mikor ezt csinálja – jegyezte meg Ron, de Hermione nem zavartatta magát. Kilépett a polcok közül és a terem másik vége felé vette az irányt. Harry és Ron további megjegyzés nélkül követték.

Az irattár végében egy rozoga, ősöregnek tűnő fa fiókos szekrény állt, minden fiókján egy arany betűvel.

- Egyértelmű, hogy semmit se találtunk ott Tom Denemről.

Harrynek ez egyáltalán nem volt egyértelmű, de Hermione folytatta:

- Mikor egy gyerek hivatalosan a varázsvilág tagjává válik, minden adatát, igazolványát, anyakönyvi kivonatát, születésének minden hivatalos dokumentumát átveszik a Minisztérium dolgozói, a mugli világban pedig eltűnik, mintha sose lett volna. Velem is így volt, mikor hétéves koromban kiderült, hogy boszorkány vagyok, egy minisztériumi varázsló felkereste a szüleimet és mindent elmagyarázott. Anyáéknak ki kellett kérniük minden iratomat az iskolámból és a háziorvosunktól is, hiszen elég nagy kavarodás lehetne abból, ha az oktatásügyiek zaklatnák az embereket, amiért a gyermekük nem jár mugli iskolába.

Harry a szekrény előtt észrevett egy, a terem kőpadlójába karcolt vonalat – egy mágikus határvonal, ami körbe vette a szekrényt. Harry gyanította, hogy ez akadályozza meg, nehogy a muglik észrevegyék az iratszekrényt.

Ron közelebb lépett és kihúzta a D betűs fiókot, majd rövid keresgélés után felkiáltott.

- Megvan! Itt van Denem! – egy barna dossziét tartott a kezében, amiben megfakult papírok voltak, és egy fekete-fehér fénykép – ami furcsa mód teljesen közönséges mugli kép volt, nem mozgott a rajta látható magas, sápatag fiú. A fénykép valóban akkor kerülhetett ide, mikor Denem elfogadta a Roxforti felvételt és hivatalosan mágus lett.

Ron habozás nélkül átadta Harrynek a papírokat, aki gyorsan átfutotta mindet. Az első egy születési anyakönyvi kivonat volt, de csak a fiú neve és születésének ideje szerepelt rajta, a szülők adatai hiányoztak. A második lapon a fiú tanulmányi adatai voltak feltüntetve, elsőnek azok, amiket az árvaházban szerzett tizenegy éves koráig. Harry meg se lepődött azon, hogy Denem mindenből kiváló volt, a legjobb osztályzatokat kapta matematikából, környezettanból, angol nyelv- és irodalomból, történelemből és testnevelésből. A tanári bejegyzés alapján a fiatal Voldemort különös érdeklődést mutatott a történelem iránt.

Az ötödik osztály után nem volt több tanári bejegyzés, sem érdemjegy, a hatodik osztálynál csak egy rövid mondat jelezte, hogy Tom Denem a Roxfort magániskolában folytatja a tanulmányait.

A harmadik lapon Harry azt várta, hogy a roxforti adatok lesznek feltüntetve, de mikor látta, hogy azon csak dátumok és nevek szerepelnek, rájött, hogy meggondolatlan volt. A roxforti adatok nem szerepelhettek ebben a nyilvántartó szekrényben, hiszen itt csak az árvaház-beli varázslók árvaház-beli adatai voltak feltüntetve, semmi több. És ilyen varázslókból nem volt sok – miközben Harry olvasott, Ron sorban nyitogatta a többi fiókot is, de csak némelyikben talált dossziét.

Az utolsó lapon, amit Harry a kezében tartott, a Denemmel kapcsolatos balesetek, sérülések, egy oltási bizonyítvány, büntetések (ezekből nem volt sok) és egyéb megjegyzések szerepeltek. Ez utóbbiak voltak a legérdekesebbek – legalábbis Harryék számára, akik épp ilyen információért jöttek ide.

Fel volt tüntetve néhány nevelőnő észrevétele, közülük az egyik ezt írta: „Tehetséges kisfiú, de igen engedetlen, a magaviseletével gondok lehetnek.” Egy másik pedig ezt: „Rendkívül fogékony a történelem iránt, és testnevelésben egyenest kiválóságnak számít.” De voltak sokkal bizarrabb, meglepőbb észrevételek is, egy-két nevelő furcsa dolgokat írt Denemről: „Kiráz tőle a hideg, valahányszor a szemembe néz. Olyan, mintha méricskélne. Akár egy állatkerti farkas a rácson túlról.” A feltüntetett büntetések, amiket Denem kapott, többnyire olyan dolgok miatt történtek, mert hazudott valamelyik tanárának, vagy rajtakapták, hogy elcsen valamit egyik társától. Ezek nagyrészt egészen kicsi korára, a hat-nyolc éves Voldemortra voltak jellemzőek, a későbbiekben egyre ritkábban fordultak elő, s Harry ezen nem is lepődött meg. Ahogy Denem egyre ügyesebb és magabiztosabb lett, és megismerte saját, különleges képességeit, egyre ritkábban kaphatták el.

Idősebb, roxforti korában két bejegyzés szerepelt, ezek közül az egyik egy fiú bántalmazása miatt történt, a másik pedig utolsó árvaházban töltött évében, 1944-ben történt és a jelek szerint nagyon felkavarta az árvaház viszonylagos nyugalmát. Ennél az esetnél személyes megjegyzés nem volt, csak dátum és név: „1944. december 28. – 1946. július 12. Súlyos bántalmazás: Emily Higgins és Rose Montgomery – rendőrségi nyomozás kezdete 1946. július 20.”

- Hát ez meg mi? – ráncolta a homlokát Harry. – Mit művelhetett, hogy még a mugli rendőrség is felfigyelt rá? És ez már jóval az után történt, hogy elhagyta az árvaházat.

- Megyek, megkeresem ezt a két nevet… - mondta Ron és már indult is, de Hermione megelőzte:

- Invito Higgins akta! Invito Montgomery akta! – kiáltotta, s a következő pillanatban egy sárga dosszié és egy kartondoboz röppent a kezébe. Hermione majdnem elejtette, de Ron segített neki megfogni.

- Ez előbb is eszedbe juthatott volna – jegyezte meg Harry.

- Ahogy nektek is! – vágott vissza a lány.

Ron kikapta a dossziét a lány kezéből és átfutotta.

- Ajjaj… - nyögte, miután végigolvasta a jelentést. – Nem csodálom, hogy felfigyeltek rá a muglik. Harry, azt hiszem Voldemort kinyírta ezt a lányt…

- Micsoda?

Harry és Hermione közelebb mentek barátjukhoz és ők is olvasni kezdték a dosszié harmadik oldalát.

- Azt írja, hogy ez az Emily Higgins a barátnőjével, ezzel a Rose Montgomeryvel ’44 karácsonyán tűntek el és utoljára Denemmel látták őket, aki akkor jött vissza a bentlakásos iskolájából… Várj csak! Egyáltalán mit keresett itt karácsonykor? Hiszen még nyáron se akart visszajönni ide!

- Olvasd csak tovább, Ron – figyelmeztette Hermione, majd Ron helyett ő folytatta. – Rose és Emily kilenc évesek voltak akkor és eltűntek, Denemmel együtt. Denemet akkor látták utoljára az árvaházban. Emilyt eltűntnek, majd halottnak nyilvánították.

- És a másik lány? – kérdezte Harry, aki a kartondobozt bontogatta.

- Róla itt nem írnak, talán majd az ő dossziéjában.

És valóban: a dobozból elsőnek egy irathalmaz került elő, s Harryék azon nyomban rávetették magukat.

- Itt is ugyanazt írja – futotta át Hermione a hivatalos szöveget. – De figyeld csak: azt mondja, Rose Montgomeryt később megtalálták London utcáin kóborolni… két évvel az eset után!

- Hol lehetett addig? – kotyogott közbe Ron.

- Azt írja, hogy a kislány semmire sem emlékezett az eltelt két évről – azt hiszem egyértelmű: Voldemort törölte az emlékeit. – Hermione rövid szünet után folytatta. - A régi, árvaházi ruhájában találtak rá, és csak egy nyaklánc volt nála.

- Mit csinált velük ez a szörnyeteg? – suttogta Harry és megrázta a fejét, mintha a rossz gondolatokat akarná kirázni belőle.

- Nem tudták meg soha. A nyomozást lezárták, mert semmi bizonyítékuk nem volt Denem ellen - Hermione közben visszavette Harrytől a dobozt, és a tartalmát nézegette. Abban csak egy szakadt kócbaba és egy bazárból származó nyaklánc volt.

- Hű… - suttogta Hermione, ahogy a nyakláncot a tenyerében tartotta. – Hű… ez… ez mágikus!

- Mi?

- Ez a nyaklánc mágikus, érzem, ahogy bizsereg… méghozzá elég erősen, nézzétek meg!

Azzal átadta a nyakláncot Ronnak, aki szintén nyomban megérezte a varázslat jelenlétét. Utoljára Harry került sorra, de ekkor Hermione kezében már ott volt a pálca és a nyakláncra szegezte. Harry is érezte, hogy a kis bizsuval valami nem stimmel. Furcsa módon ragaszkodott a bőréhez, nem csak feküdt a tenyerén, hanem egyenest belesimult a kezébe.

- Demonstrate!

A bűbáj hatására a már jól ismert sűrű füst gomolygott elő az ékszerből és mindannyiuk nagy meglepetésére egy arcot formázott: egy sovány, barna hajú lányét.

- Hiszen ez egy horcrux! – kiáltott fel Ron.

- Sssssss! Ne olyan hangosan! – rótta meg Hermione és eltűntette a füstöt. – Igen, az, de nem Voldemorté, hanem Rose Montgomeryé.

- Az hogy lehet? – lehelte Harry a döbbenettől elfúló hangon.

Hermione a fejét csóválta, hosszan gondolkozott, ahogy Harry és Ron is, de ő volt az első, aki szavakba foglalta véleményét.

- Azt írják, hogy ’44-ben vitte el őket Denem? – kérdezte Hermione, majd Ron bólogatására folytatta: - Akkor az már az után történt, hogy Voldemort tudomást szerzett a horcruxokról. Hatodéves volt, mikor Lumpsluckkal beszélgetett róla és hetedévesen készítette el a naplót, az első lélekdarabolással.

Szerintem azért jött vissza az árvaházba, hogy találjon valakit, akin kipróbálhatja a horcrux készítést… biztosan nem rögtön a saját lelkén kísérletezett, amikor még azt sem tudhatta biztosan, hogy működik-e a varázslat. És… és Emily, a másik kislány… azért nem találták meg, mert Voldemort megölte, hogy az áldozata révén kettévághassa Rose Montgomery lelkét.

Aztán… aztán… két évre bezárta. Bezárta, hogy lássa, sikeres-e a kísérlete. És mikor látta, hogy működik a horcrux, kiengedte…

Harry ekkor a fejét rázta:

- Nem, Hermione, épp az előbb mondtad, hetedévesen már el is készítette a naplót. Nem várt két évet, hogy megbizonyosodjon róla. Akkor meg miért tartotta addig ott…?

- Honnan tudjam?! – csattant fel Hermione olyan hirtelen, hogy Harry és Ron összerezzent. – Honnan tudhatnám, hogy gondolkodik egy ilyen őrült?!

Harrynek egy pillanatra elakadt a szava. Észre se vették, hogy Hermionét mennyire megérintette ez az új információ. Láthatólag kiborította a tény, hogy Voldemort tizenhét éves korában hidegvérrel megölt egy kilenc éves kislányt.

- Bocsánat, ne haragudj, én csak…

Hermione elővett egy zsebkendőt és kifújta az orrát.

- Menjünk innen – szólt rekedt hangon. – Megtaláltuk, amit kerestünk… még többet is. Csak… csak menjünk innen.

Harry és Ron bólintottak, összepakolták a talált iratokat, a kócbabát és a nyakláncot, és mindet beletették a magukkal hozott Feneketlen Zsákba, hátha később még szükség lesz rá.

A földszintre érve Hermione leült az egyik lépcsőfokra és a szobáikba siető gyerekeket nézte. Harry és Ron nem szóltak egy szót sem, hagyták, hogy a lány kifújja magát. Ezzel nem volt egyedül, Harry is úgy érezte, hogy ráférne egy kis friss levegő. Mivel ennek jelenleg híján voltak a zárt falak közt, úgy gondolta a hideg víz is megteszi.

- Mindjárt jövök, csak megkeresem a mosdót… - mondta barátainak, majd elindult a folyosón és hamarosan rá is talált egy fiúvécére. Benyitott az ajtón, ahol kellemes hűvös fogadta, és a mosdókagylóhoz lépve lelocsolta az arcát egy kis vízzel – ekkor lett figyelmes a furcsa hangokra.

Valaki sírt az egyik fülkében. Azt rögtön megállapította, hogy egy kisfiú lehet az, biztos bántotta valaki… Harry a fülkéhez lépett és bekopogott rajta.

Semmi válasz.

Megint kopogott – de a kisfiú most sem válaszolt.

Harry óvatosan kinyitotta az ajtót, a következő pillanatban pedig a falig hátrált rémületében. Ahogy az ajtó kitárult, a kellemes hűvös borzongató hideggé erősödött egyetlen másodperc alatt, Harry szívéből pedig azonnal kiröppent az a kevéske derű is, ami az irattárban hallottak után maradt benne.

- Ejnye, tudsz te ennél jobbat is – hallatszott egy gúnyos férfihang Harry fülében, majd diadalittas visítás hallatszott – egy nő gonosz kiáltása.

Ez után egy éles sikítás hasított a levegőbe, mely sírásba és jajveszékelésbe fúlt: - Megint a szörnyek! A szörnyek! Miss Jones! A szörnyek!

- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, kegyelmezz… - hallatszott egy teljesen másmilyen női hang, Harry pedig tompán érezte, ahogy feje a csempének koppan, és minden elhomályosodik előtte.

Ájulása csupán egy pillanatig tartott, egy hangos csattanás és vakító fény visszarántotta őt a valóságba. Az ajtóból egy apró, fehér-fekete foltos kutya szaladt feléje, s az állat minden lépésével egyre több életerő tért vissza Harry végtagjaiba.

Hatalmas robaj rázta meg a vécét, majd üveg- és csempedarabok potyogtak Harry mellett a padlóra.

- Harry! Harry! Ron, mi történt?

Harry látása teljesen kitisztult, fülében elhalt a jajveszékelés, és visszatért a kisfiú sírása, aki vele szemben a vécéfülkében kuporgott, egy kislány éles hangja, aki a szörnyekről kiabált, és Hermione aggódó kérdései.

- Dementor volt… - zihálta Ron suttogva. – Elkergettem… az ablakon távozott.

Harry körbeforgatta a fejét, de az első mozdulatra összemosódott előtte minden. Hermione karját érezte a derekán, ahogy a szédülésből egyenesbe rántja. Most észrevette a fehéren világító foltos kiskutyát, mely a lábai előtt ugrándozott és a farkát csóválta, de közben pillanatról pillanatra halványodott.

A vécén kívül teljes zűrzavar és ijedt kiabálás hallatszott, melyet több dolog váltott ki: a vakító fény, mely Ron patrónusának megjelenését kísérte és a robaj, amikor a menekülő dementor kiszakította a vécé ablakát és a rá szerelt rácsot a falból.

- Mi ez? Mi folyik itt? – a zavarodott Miss Jones jelent meg az ajtóban, mellette a barna hajú kislány, akit legutóbb a lépcsőn láttak, mikor a húsgombóctól fulladozó fiú megmentésére hívta el a főnökasszonyt.

Hermione válaszra sem méltatta, helyette talpra segítette Harryt, aki inogva, de megállt a lábán. Ron láthatóan még zavart volt az imént történtektől, de Harry magában megfogadta, hogy egy egész rekesz vajsört vesz barátjának, amiért ilyen gyorsan és talpraesetten reagált.

- Mit műveltek maguk? Mi volt ez a fény? Mit… mi…?

Hermione barátai meglepetésére előkapta a pálcáját és a főnökasszonyra szegezte, mielőtt az pisloghatott volna.

- Exmemoriam! – kiáltotta, mire Miss Jones arca elhomályosult, és ábrándos tekintettel meredt a semmibe.

- Mit csináltál vele? – kérdezte ijedt-nyafogó hangon a kislány. – Ti elkergettétek a szörnyeket?

Hermione elrakta a pálcát és leguggolt a kislányhoz.

- Hogy hívnak, kicsim? – kérdezte kedvesen.

- Paulina – cincogta a lány. – Paulina Pukett.

- Szép neved van… és mond, Paulina, te látod ezeket a szörnyeket, ugye?

Paulina bólogatott, majd rövid szünet után válaszolt is.

- Igen, de senki se hisz nekem. Azt mondják hazudós vagyok, pedig nem is! Te is látod őket?

Hermione elmosolyodott.

- Igen, kicsim, én is. És ha akarod tudni, hogy mik ezek, akkor gyere velünk. Én majd vigyázok rád, és ha akarod, tudok valakit, aki szívesen felnevelne egy ilyen szép kislányt.

A kislánynak tágra nyílt a szeme, ahogy Harrynek és Ronnak is. Harry már nyitotta volna a száját, hogy amire Hermione készül, az kimeríti a gyerekrablás fogalmát, de mikor a lány ellentmondást nem tűrő arccal rájuk nézett, és közölte, hogy visszamennek a Black-házba, Harrynek nem volt kedve ellenkezni, ahogy Ronnak sem, aki még csak kezdett magához térni a döbbenettől. Tudta, hogy Hermione most olyan kedvében van, amikor bármilyen ember írta szabályt és törvényt képes megszegni, gondolkodás nélkül, azért, hogy a szívét kövesse.

Harry összeszedte magát, leporolta a ruháját, Ron visszadugta zsebébe a pálcáját, Hermione pedig felkapta a kis Paulinát.

- Jaj, te kis sószsák! – mosolygott Hermione és két barátjával a nyomában, néhány csodálkozó gyermek közt kilépve az utca felé vette az irányt, majd kerestek egy biztonságos sikátort, és leintették a Kóbor Grimbuszt, amit Paulina lelkes sikongatással és élénk kérdezősködéssel kísért végig, a haza vezető úton.