Aberforth & Albus

Harry, Ron és Hermione másnap reggel ráértek későn kelni, hiszen előző este már összepakolták a ruhákat és egyebeket az újabb utazásra. Délelőtt tizenegykor megmosakodtak, felöltöztek, felkapták hátukra a három Feneketlen Zsákot, majd bezárták a házat és kiléptek az utcára.

A Grimmauld tér kihalt volt, csak néhány autó közlekedett a zuhogó eső miatt. Az emberek szívesebben maradtak bent a meleg lakásokban ezen a szombati napon. Harryék megkerülték a teret és bevették magukat az első sikátorba, hogy felkészüljenek a hoppanáláshoz. Nem sokat teketóriáztak, megfogták egymás kezét és háromra elrugaszkodtak. A következő pillanatban már több száz kilométerrel arrébb találták magukat, Roxmorts falu gyönyörű varázsló-házai és üzletei között. Itt nem volt meglepő dolog a hoppanáló emberek látványa, bár ezen a délelőttön nem sokan közlekedtek az utcán itt, Skóciában sem.

A tőlük balra lévő Három Seprű párás ablakain kiszűrődő fény szinte csalogatta az embereket, meleg, száraz helyet és ínycsiklandozó vajsört ígérve. Harryékre is hatott ez a hívogató látvány, de nekik fontosabb dolguk volt. A Három Seprű mellett elhaladva végigsétáltak a főutcán, majd a posta után befordultak egy zsákutcába, melynek végén állt a Szárnyas Vadkan fogadó régi épülete. Beléptek az ajtón a kecskeszagú, rettenetesen koszos helységbe, és körülnéztek. A kocsma ugyanúgy festett, mint mikor legutóbb jártak itt. Az asztaloknál kámzsás emberek ültek, és fojtott hangon beszélgettek, ahogy az a Szárnyas Vadkan gyanús vendégeinél szokás volt. Harry és két barátja úgy vélte, ők is kimerítik a „gyanús vendég” fogalmát, ezért mindhárman magukon hagyták fekete utazó köpenyük csuklyáját. A pultnál egy hosszú, szürke hajú és szakállú öregember mérte az italokat, Harryék pedig gondolkodás nélkül megindultak felé. 

- Jó napot kívánok – köszönt Harry az öregnek. – Beszélni szeretnénk önnel, ha…

- Mit akarsz? – mordult fel a kocsmáros.

- Beszélni szeretnénk önnel négyszemközt.

A férfi azonban ismét ugyanazt kérdezte:

- Mit. Akarsz.

Harry végre rájött, ahhoz, hogy beszélhessen, először rendelnie kell valamit. Addig az öreg nem áll szóba vele.

- Öhmmm… akkor kérünk…

- Kérünk három pohár Lángnyelv whiskyt – szólt közbe Ron vigyorogva.

Hermione rosszallóan hümmögött, a csapos pedig köpött egy embereset, majd kelletlenül elővett három irdatlanul koszos poharat és megtöltötte őket a nedűvel.

Harryék átvették a poharakat és kifizették az italt. Harry ekkor újból próbálkozott. Már nyitotta a száját, mikor a kocsmáros közbe vágott.

- Gyere utánam – morogta az öreg, és kilépett a söntés mögül.

Elindult a lépcső irányába, és a három jó barát követte, de mikor beérték, a férfi megállította őket.

- Csak te jöhetsz – mutatott Harryre. – Ők itt maradnak.

Ron és Hermione kelletlenül belegyezett és Harry a kocsmáros után indult az emeletre.

A lépcsőn felérve egy hosszú, pókhálós folyosón találták magukat, aminek jobb és baloldalán ajtók nyíltak a szobákba. Az öreg kinyitotta a tizenkettes számú szoba ajtaját és betessékelte rajta Harryt, aki észrevétlenül megmarkolta pálcáját a köpenye alatt – semmi oka nem volt bízni ebben az emberben.

Az öreg becsukta az ajtót, Harry pedig leült az egyik poros fotelbe, ami egy szakadt lepedőjű ággyal, egy gardrób szekrénnyel, egy másik fotellel és egy éjjeli szekrénnyel együtt a szoba berendezését alkotta.

- Mit akarsz? – kérdezte harmadszorra is a kocsmáros, és Harry kezdett attól tartani, hogy csak ezt a két szót ismeri az öreg.

- Ismeri Mundungus Fletchert? – próbálkozott Harry.

- Ja – hangzott a tömör válasz.

- E-egyik alkalommal, egy ékszerrel fizetett önnek az italért.

Az öreg bólintott. Harrynek csak most tűnt fel, hogy milyen fenyegető alakja van a magas, hosszú hajú és szakállú férfinak így, karba tett kézzel, fölé magasodva. Harry úgy döntött, feláll a székből, hogy visszanyerjen valamit az önbizalmából. Keze a talár alatt továbbra is a pálcát markolta.

- Szeretném megvásárolni azt az ékszert, ha lehetne…

- Minek?

- Mert mágikus erejű, és nekem tudnom kell, hogy ez az a bizonyos darab, amit keresek.

- Nincs annak varázsereje, Potter.

Harry már meg se lepődött, hogy az öreg tudja a nevét. Úgy gondolta, jobb, ha egy kicsit elmélyíti a beszélgetést, hogy az öreg engedékenyebb legyen.

- Ön már tudja a nevem, én is szeretném tudni az önét.

Az öreg mordult egyet, majd kiköpött egy szót, csak úgy hanyagul.

- Aberforth.

- Milyen Aberforth? – tudakolózott tovább Harry, és törekedett rá, hogy udvariasan kérdezze. Valahonnan ismerős volt neki a név…

- Dumbledore. Aberforth Dumbledore.

Harrynek látványosan leesett az álla. Dumbledore testvére! Akit megbüntettek egy kecske megbűvöléséért. Innen volt ismerős neki a név, és a hosszú haj és szakáll, meg a kék szemek.

- Uh… ööö… részvétem, uram.

- Ja, ja… én is sajnálom – bólogatott kelletlenül Aberforth.

Mindketten elhallgattak egy pillanatra, majd az öreg leült az ágy szélére és most Harry érezte előnyben magát. Nem ült vissza a székre.

- Albus sokat mesélt rólad, mikor együtt iszogattunk esténként – morogta tovább Aberforth.

Harry meglepődött, hogy a férfi képes összetett mondatokban is kommunikálni.

- Nekem viszont nem mesélt sokat önről.

- Sose álltunk olyan közel egymáshoz – magyarázta. – Meg… én nem is voltam olyan tehetséges, mint ő… Igazából csapnivaló varázsló vagyok.

Ekkor Harry szemébe nézett szigorúan.

- Tőlem ne várd, hogy segítek az átkozott háborúdban.

Harry felvonta a szemöldökét.

- Nem az én háborúm. És nem is a professzoré.

- Pedig ő személyes ügynek tekintette! – vetett ellent Aberforth. – Ő hozta az iskolába azt a sátáni gyereket, pedig látnia kellett volna rajta, hogy milyen!

Harry megcsóválta a fejét.

- Ne akarja őrá kenni! – figyelmeztette az öreget. – Megvolt az esélye, hogy Tom Denem jó ember legyen…

Aberforth megint köpött egyet.

- Egy fenét! Én is láttam a kölyköt, egy hátborzongató kis fenevad volt. Jobb lett volna még idejekorán kitekerni a nyakát.

Harryt Aberforth modora egyre inkább Vernon bácsiéra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy nagybátyja sosem köpködne a lakásban.

- Ez volt a baj Albusszal, mindenkinek szerette megadni az esélyt… - dohogott tovább. - Pedig az ő feladata lett volna eldönteni, ki érdemli meg valójában!

- Az ő feladata lett volna…?

- Hát persze! – csattant fel az öreg. – Ő volt a legerősebb, a legnagyobb, az agyonistenített Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore! Ki más feladata lett volna, ha nem az övé?

- Maga meg miről beszél? – kérdezte Harry, és egyre inkább az volt a gyanúja, hogy az öregből így jön ki a gyász, és a testvére elvesztése miatti sokk: hibáztatja Dumbledore-t a saját haláláért.

Aberforth dúlt fúlt magában, Harry nem értette pontosan, mit motyog. Végül felállt és járkálni kezdett a szobában.

- Uram, kérem, nyugodjon meg – próbálkozott Harry a csitító szavakkal. – Dumbledore professzor tudta…

- Albus nagyon jó igazgató volt! – vágott közbe a férfi mogorván. – Nem volt nála nagyobb igazgatója Roxfortnak. A baj csak az, hogy az iskolán kívül is igazgatóként viselkedett… jóságos tanárbácsiként, aki vigyáz a nebulóira…

- Talán nem így kellett volna viselkednie?

- Nem! Átkozottul nem! – dörrent Aberforth reszelős hangja. – Megvolt hozzá a hatalma, hogy jobbá tegye a világot, mégse csinálta! Mikor baj volt, próbálta megoldani, de semmit se tett, hogy megelőzze azt!

- Hogy érti ezt?

- A fenébe is, Albusnak kellene vezetnie ezt az egész kócerájt! Mindig mondtam neki, hogy fogadja el a miniszteri posztot, és ne viselkedjen úgy, mint valami jóságos mikulás! – itt elcsukott a hangja, de folytatta -… Albusnak a lelki ereje nem volt meg hozzá, hogy erős kézzel bánjon az emberekkel! Ez… ez volt vele a baj…

Aberforth újra leroskadt az ágyra és kezébe temetve arcát, halkan zokogott. Harry nem tudta mit kellene tennie, így hát jobb híján leült mellé és támogatólag átölelte a vállát.

Mikor pár perc után az öreg lenyugodott és kitörölte szeméből a könnyeket, felöltötte a mogorva arcot és Harryre dörrent.

- Mi a csudának kell neked az a vacak?

Harry egy pillanatra nem tudta, mire céloz az öreg, de gyorsan észbe kapott, és rájött, miért is van itt.

- Dumbledore professzor is kereste ezt az ékszert… Hogy miért, azt nem mondhatom el.

Aberforth megvetően fölhorkantott.

- Hát persze! A jó öreg Albus-féle titkolózás, hogy a ménkű csapna bele…

Azzal ismét felpattant és kivágtatott a szobából, olyan hirtelen, hogy Harrynek felocsúdni sem volt ideje. Öt perc múlva visszajött, kezében a medált szorongatva. Hanyagul ledobta Harry elé a földre, aki ettől kezdve nem hallott és nem látott semmi egyebet – minden figyelmét lekötötte a csillogó ékszer.

- Igen, ez az…! – suttogta Harry, amint meglátta a kígyó formájú, cirádás S-betűt. Megpróbálta kinyitni a medaliont, de az nem engedett. Aberforth érdeklődve figyelte.

- Uram, mennyit kér ezért az ékszerért?

- Meg akarod venni? – fintorgott Aberforth, talán Harry furcsa ékszer-ízlésén.

- Nem, el akarom pusztítani – válaszolta Harry úgy, hogy a szeme se rebbent. Azt azonnal megállapította, hogy a medál sértetlen – Regulusnak nem sikerült időben tönkre tenni, csak arra maradt ideje, hogy elrejtse a házban.

- Minek? – hangzott az újabb tömör kérdés.

- Mert veszélyes… Uram, mindenképp össze fogom törni, ez a legfontosabb! – jelentette ki nyomatékosan Harry. – Mennyit ér meg önnek? Mondja, és kifizetem…

Az öreg a homlokát ráncolva, nyelvét kidugva töprenget, végül kinyögött egy összeget.

- Ötven galleon.

- ÖTVEN?! – háborodott fel Harry. – Hiszen Mundungus egy üveg italért adta ezt magának!

- Ennyi az ár, tetszik, nem tetszik?

Harry nem tehetett mást, morogva kifizette az öreget – mégse akarta kirabolni Dumbledore tulajdon testvérét.

Aberforthnak ennyi elég is volt. Elköszönt, kicsörtetett a szobából és becsapta az ajtót, mint aki jól végezte dolgát.

Harry pedig letette a földre a kis arany ékszert és elmotyogta az ellenőrző bűbájt.

Szavaira sűrű füst gomolygott elő az ékszerből és egy arcot formázott a szoba közepén – egy fekete hajú, zöld szemű, jóképű fiút.

- Annulatte! – szólt Harry, s a füstből alkotott kép eloszlott.

Harry egy pillanatig sem várt. Meglendítette a pálcát és elharsogta a varázsigét:

- Diffindo!

A medál megremegett, halványlila fénnyel felizzott, s a következő pillanatban ezer apró darabra robbant.

*

A Szárnyas Vadkan fogadótól Harryék útja jódarabon ugyanarra vezetett, amerről jöttek, de mikor a Három Seprű után kiértek a falu határába, a Roxfort tábla után a hegyre vezető ösvényt követték fel, az iskolába. Zuhogó esőben baktattak felfelé a sáros úton, átléptek a szárnyas vadkanszobrokkal díszített míves kapun, s folytatták útjukat immár a roxforti birtok határain belül. Az út közben Harry fojtott hangon beszámolt barátainak az emeleti szobában történtekről és a horcrux elpusztításáról, amit Hermione és Ron ujjongva fogadtak, szinte alig bírták visszafogni magukat, hogy ne perdüljenek táncra az út közepén.

Átvágtak a kastélyparkon, a fúriafűz és Hagrid romos kunyhója mellett, s körülbelül húsz perces gyaloglás után megérkeztek a Roxfort hatalmas főbejárata elé.

Ron lenyomta a súlyos kilincset, és az ajtó engedelmesen kinyílt. Az impozáns bejárati csarnokban találták magukat, s innen megállás nélkül felmentek a lépcsőn, mely a nagyterembe vezetett, s egy vaskos ajtó zárta le. Mivel ebédidő volt, Harryék biztosak voltak benne, hogy a terem tömve lesz diákokkal és tanárokkal, s mivel éhesek is voltak, úgy döntöttek jobb, ha rögtön csatlakoznak volt társaikhoz.

- Hát, itt vagyunk… - mondta Harry, és barátaira nézett.

- Na, kopogj be! – mondta Ron vigyorogva, s Harry úgy is tett, majd lenyomta a kilincset.

Mikor kitárult az ajtó, a szokásos látvány fogadta őket. Az ebédelő diákok, és tanárok zsivaja töltötte meg a nagytermet, az asztalokon halmokban álltak az ínycsiklandozó ételek, az elvarázsolt mennyezet pedig a fölötte lévő borús égbolt képét mutatta. Az iskolai házak négy hosszú asztalára merőlegesen állt a terem túlsó végében a tanárok asztala, ahol az igazgatói széken Dumbledore professzor helyén most Minerva McGalagony igazgatónő ült, a volt igazgatóhelyettes. Tőle jobbra Flitwick professzor, mint új igazgatóhelyettes ült egy magasított széken, mert a tanár úr alig volt nagyobb egy hatéves gyereknél. A McGalagonytól balra lévő széken is változás történt, ez régen Piton széke volt, s most Horatius Lumpsluck, a mardekár ház régi-új vezető tanára foglalta el. Tőle balra ült Hagrid, hatalmas méreteivel három széket elfoglalva, és erős kontrasztot képezve Flitwick professzorral.

Hagrid és Madame Cvikker közt ült az aranyhajú Fleur, aki mint mágikus önvédelem tanár volt utóda Pitonnak. Harrynek feltűnt, hogy egy szék üresen maradt, ezek szerint az átváltoztatástant továbbra is McGalagony tartja.

Harryék érkezése legelőször a tanároknak tűnt fel és általános döbbenetet váltott ki. McGalagony még fel is állt a székből és úgy figyelte a közeledőket, Hagrid leitta magát a töklével, Fleur vidáman integetett, Lumpsluck pedig fészkelődni kezdett a székében. A tanárok furcsa viselkedése a diákoknak is feltűnt, akik automatikusan a bejárat felé fordultak, s nyomban elcsöndesedtek. Harry, Ron és Hermione végigmasíroztak a termen és megálltak a tanári asztal előtt.

- Jó napot igazgatónő! – köszöntötte Hermione McGalagony professzort barátai nevében is. – Megjöttünk.

- Azt… azt látom Miss Granger – hebegte McGalagony.

- Vendégül látnának három fáradt utazót, professzor? – kérdezte mosolyogva a lány.

- I-igen, persze… foglaljanak helyet – mutatott McGalagony a griffendél asztalához, s Harryék, miután egy biccentéssel vagy mosollyal köszöntek a többi tanárnak, elfoglalták régi helyüket az asztalnál.

Harry leült a nagyon vidámnak tűnő Ginny mellé, aki nem szólt egy szót sem, csak egy észrevétlen puszit nyomott az arcára, Ron pedig kezet rázott Deannel és Neville-el.

Ekkor végre alaposabban is körülnéztek a teremben, s megállapították, hogy az asztalok rendesen foghíjasak, több diák is hiányzott, köztük a griffendél asztalától Seamus Finnigan, akit Harry a legkevésbé kedvelt volt szobatársai közül, Parvati Patil és hollóhátas nővére, Padma, valamint Romilda Vane és csivitelő barátnői mind hiányoztak – igaz, Harrynek nem.

A hugrabug és hollóhát asztalánál sokkal többen hiányoztak, a hugrabugosoknak például jó, ha a fele itt volt. A mardekár ház tanulói azonban mind jelen voltak – egy kivétellel.

Mikor Harryék is hozzáláttak a jóízű falatozáshoz, megkezdődött az izgatott kérdezősködések sora. Elsőnek Neville hajolt oda Ronhoz és fojtott hangon érdeklődött.

- Merre jártatok eddig? Lekéstétek a vonatot, vagy mi?

- Nem, Neville. Csak kirándultunk. Elmentünk erre-arra, világot látni… - válaszolta vigyorogva a fiú.

Ron válasza elképedt tekinteteket vont maga után az asztalnál, s a diákok nyomban tovább adták sugdolózva az egész teremben.

- Megáll az eszem! – sipította Lavender Brown, aki mellett nem egy griffendéles, hanem a hugrabugos Susan Bones ült. – Itthon tombol a háború, ti meg kirándultok?

- Mért? – kérdezett vissza Hermione tettetett értetlenséggel. – Szép az idő, ezer látnivaló – miért ne kirándulnánk?

Ron és Harry elnevették magukat. Asztaltársaik hiába próbáltak kiszedni komolyabb választ a három jó barátból, azok mindig elviccelték. Ginny nem kérdezett semmit, csak gyengéden fogta Harry kezét az asztal alatt azóta, hogy a fiú leült mellé.

Miután Harry, Hermione és Ron a többi diákkal együtt befejezték az ebédet, és mozgolódni kezdtek a szobáikba, klubhelységeikbe visszatérő diákok, McGalagony professzor lépett oda Harryhez.

- Potter, ha végzett, tíz perc múlva várom az irodámban. Beszédem van magával.

Harry nem tudta nem észrevenni az igazgatónő hangjába vegyülő szemrehányást.

- Rendben professzor, ott leszek – bólintott Harry.

- A jelszó: bagolycsipet – tette hozzá, s azzal elment.

Ron, Hermione és Harry összenéztek, mind tudták, hogy miért akar beszélni vele a professzor. Harry megkérte Ront, hogy vigye fel a holmiját a szobájukba, majd egy mosollyal elbúcsúzott Ginnytől és McGalagony után indult.