- Ez nem lehet igaz! Megtaláltam! – Harry felugrott a levegőbe örömében, majd még vagy tízszer elolvasta a feliratot és az évszámot, hogy biztosan passzol-e minden.

- R.A.B., ez ő, igen! Biztosan ő az!

Tudta Regulusról, hogy belépett a halálfalók közé, és a szülei nagyon büszkék voltak rá, hogy az aranyvérűek hatalomra jutásáért harcol Voldemort oldalán. És azt is mesélték, hogy Regulus később ki akart lépni a csoportból, mikor megtudta, mit várnak el tőle. De csak pár napig bírt rejtőzni, mert a társai megtalálták és megölték.

Harry most már be tudta illeszteni a történetbe a hamis horcruxot és az R.A.B. levelében leírtakat is. A levél írója biztos volt benne, hogy pár nap múlva halott lesz, és Regulusszal így is történt, miután kilépett. Biztosan megtudta valahogyan a horcrux lelőhelyét, megkereste és elvitte… de ez megint csak újabb kérdésekhez vezette Harryt: a medált csak ketten tudták ellopni, egy nagy hatalmú és egy gyenge varázsló. Ki lehetett a másik? Talán egy kezdő halálfaló, vagy valamelyik rokon, aki közel állt Regulushoz, de ugyanúgy tartott Voldemorttól? Az első ember, aki az eszébe jutott, az Pettigrew volt, de gyorsan elvetette, mert tudta, hogy Féregfark akkoriban a nagyúr parancsait teljesítette, túl gyáva lett volna harcolni ellene, még ha titokban is teszi…

További neveken töprengett, miközben ment lefelé a lépcsőn, de semmiben sem volt biztos – a többi halálfalóról még kevesebbet tudott, mint Regulusról. De ez most egy cseppet sem szegte a kedvét, hiszen végre ráakadt a titokzatos lázadóra, ismeretlen segítőjükre. Harry leszaladt a konyhába, pálcája egy intésével tüzet gyújtott a kandallóba, majd egy marék hopp-port szórt a lángok közé. Letérdelt a kandalló elé és fejét teketóriázás nélkül bedugta a tűzbe.

- Prewett-ház! – szólt Harry, s a feje nyomban pörögni kezdett.

Becsukta a szemét, hogy ne szédüljön el, s mikor újra kinyitotta, az új főhadiszállás nappalijának képét látta maga előtt.

- Mrs Weasley! Mrs Weasley! – szólongatta Harry a kanapén üldögélő asszonyt.

Mrs Weasley a hang irányába fordította a fejét, s mikor meglátta Harry fejét a tűzben, felsikkantott és a kandallóhoz szaladt.

- Jaj, Harry, te vagy az?! Nincs semmi bajotok? Minden rendben van?

- Ne aggódjon Mrs Weasley, minden a legnagyobb rendben – nyugtatta meg Harry mosolyogva a kezét tördelő asszonyt. – Ron és Hermione is jól vannak, most épp bevásárolnak. Itt vagyunk Szipák anyukájának a házában.

- É… értem – bólintott Mrs Weasley. – És miért jöttél?

- Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Mr Lupinnal, vagy Mordonnal… de jobb lenne Lupin, ha nincs elfoglalva. Átadná neki, hogy keressen meg?

Mrs Weasley arca felderült.

- Azt nem kell, Remus itt van, máris szólok neki. Fent van a dolgozószobában Muriellel meg Arthurral.

Azzal felállt, és elsietett a lépcsőház felé. Harry jó öt percet várt, és a térdei már sajogni kezdtek, mikor megjelent a kandalló előtt Remus Lupin.

- Itt vagyok Harry. Minden rendben? Nem támadtak meg? – kérdezte ideges ábrázattal.

- Miért hiszi mindenki, hogy minket folyton meg kell menteni? – kérdezett vissza tettetett ingerültséggel Harry, de utána nyomban elmosolyodott. Lupin borús arca valamelyest megenyhült.

- Kérdezni szeretnék öntől valami fontosat, ha nem zavarom…

- Nem zavarsz, mondjad csak! – válaszolta rögtön a férfi.

- Szeretném, ha mindent elmondana nekem Regulus Blackről, mindent, amit csak tud.

Lupin kissé meglepett arcot vágott, és már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, miért érdekli ez Harryt, de a fiú komoly tekintete megállította.

- Öhmmm… Nem sokat tudok Regulusról, ritkán beszéltem vele. A mardekárba járt, kettő évvel alattunk és sokat barátkozott a későbbi halálfaló társasággal. Sosem volt vezető szellem, inkább csak a többieket követte az iskolában, ezért is került végül Voldemort emberei közé.

Lupin elsőre ennyit mondott, de ez Harrynek nem volt elég, tovább faggatta volt tanárát.

- És mikor a háború zajlott, harcolt vele?

Lupin összeráncolta a homlokát és próbált visszaemlékezni.

- Nem… nem igazán. Egyszer láttam Roxfort után, Bellatrix Lestrange társaságában, de akkor csak megfigyeltük őket, nem harcoltunk velük… másra nem emlékszem. Ja, és láttam, mikor behozták a holttestét a Szent Mungóba. Akkor éppen én is ott voltam, mert egy csúnya sérülésemet kezelték…

Harry bólogatott és megrágta magában a hallottakat.

- Hol halt meg, és hogyan? – kérdezte gyorsan.

- A Black-házban találták meg. Balesetnek álcázták, hogy úgy tűnjön, mintha leesett volna a lépcsőről és kitörte a nyakát. De mi tudtuk, hogy a halálfalók végeztek vele, mert voltak kapcsolataink, akik elmondták…

- Miért állították be balesetnek? – vonta fel a szemöldökét Harry. - Karkarov fölött például ott lebegett a Sötét Jegy!

- Azért mert a Black-család fontos pártfogója volt az ügyüknek. Voldemort nem szerette volna elveszteni a támogatásukat azzal, hogy megöleti a fiukat. Persze mi megpróbáltuk felvilágosítani az apját meg az anyját, de meg se hallgattak. Hisz tudod milyen Mrs Black… - tette hozzá Lupin egy félmosollyal.

- Halálfalóként miket csinált Regulus? – érdeklődött tovább Harry.

Lupin arca egy kicsit elsötétült és csak pár másodpercnyi szünet után válaszolt.

- Egyetlen ügyről tudok, amiben érintve volt… Voldemort megbízta, hogy néhány társával együtt öljék meg egy ellenségüket, hogy ezzel bizonyítsa a hűségét. Regulus csak a helyszínen tudta meg, hogy a célpontjuk a saját unokahúga, Andromeda és a családja.

- Tonks édesanyja? – döbbent meg Harry.

Lupin komoran bólogatott.

- És… és mi történt? – faggatta tovább, előre félve a választól.

- Regulus mentségére legyen mondva, hogy megpróbált visszakozni, de… nem engedték. Ott volt vele Bellatrix is, akinek Andromeda a tulajdon testvére volt, és épp ő volt az, aki a legjobban ragaszkodott hozzá, hogy öljék meg a Tonks családot.

A tervük balul sült el, mert a Rend számított rá, és Dedalus Diggle meg Prewették a helyszínen voltak és segítettek Tonkséknak. Három ember halt meg azon az estén. Egy halálfaló, Ted Tonks mugli édesanyja és… a kicsi Lyra… Tonksék legkisebb lánya.

- Nymphadora húga? – szörnyülködött Harry.

Lupin megint bólintott.

- Regulus ölte meg… véletlenül. Az egyik átka eltalálta a kicsi bölcsőjét, mire az lángra lobbant. Már nem tudták megmenteni… Regulus és Bellatrix elmenekültek.

Nem sokkal ez után találták meg Regulus holttestét. Talán sok volt neki, ami történt és ki akart szállni, de nem engedték. Így vezekelt a bűnéért.

Harry hallgatott. Szinte szégyellte magát, amiért pár pillanattal ez előtt még segítőként gondolt Regulusra. Bár esze még mindig tudta, hogy a volt halálfaló segített nekik és holtan akarta látni Voldemortot, de már nem bírt bűnét megbánó jó emberként gondolni rá.

Lupin gondterhelten sóhajtott egyet.

- Elmondod, hogy miért voltál kíváncsi Regulusra?

Harry újra Lupinra nézett és a gondolatok harcot vívtak a fejében. Legszívesebben mindent elmondott volna neki, de Dumbledore parancsa egyértelmű volt és még mindig kötötte őt.

- Egyszer majd elmondom, ígérem – válaszolta végül. – De még nem tehetem. És… és remélem megbocsát nekem, de ismét a segítségét kell kérnem.

- Hallgatlak – mondta Lupin és Harry örömmel nyugtázta, hogy a férfi arcán nem látszott szemrehányás vagy türelmetlenség.

- Arra kérem, hogy keresse meg Mundungus Fletchert, és hozza el ide olyan hamar, amilyen gyorsan csak tudja. Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele. Ő volt az, aki a Black-ház kincseit elvitte… mondd meg neki, hogy már nem vagyok dühös rá, de muszáj segítenie.

Lupin bólogatott.

- Rendben van, megkeresem Dungot, de nem lesz könnyű. Kilépett a Rendből azok után, hogy kiengedték az Azkabanból. Ne aggódj, meg fogom találni.

Harry hálásan elmosolyodott.

- Köszönöm. Mennem kell, úgy hallom megjöttek Ronék a bevásárlásból. Adja át a többieknek az üdvözletünket!

- Átadom. Vigyázz magadra!

Azzal Harry és Remus elbúcsúztak és megszakították a kapcsolatot, Harry feje visszatért a Black-ház nappalijába.

*

Ron és Hermione elképedve hallgatták Harry beszámolóját a felfedezéséről és, hogy miket hallott Lupintól. Hármójuk közül Hermione volt az, akit a legjobban letaglózott a felismerés.

- Hát persze! Hogy felejthettem el? – siránkozott a lány. - Végig itt volt az orrunk előtt és észre se vettük!

A következő néhány nap eseménytelenül telt, Harryék jóformán felhagytak mindenféle nyomozgatással és türelmesen vártak Lupinra. Harry nem tétlenkedett, újra takarítani kezdte a kúriát, amiben Ron és Hermione is a segítségére voltak. Helyre állították a megrongálódott tapétát, néhány helyen még át is festették olyanra, amiben a kedvüket lelték – főleg a méregzöld kígyómintás festést változtatták át vörös-arany színűre. Harry ilyenkor jókat nevetett magában, vajon miféle szidalmakat vágna a fejéhez Mrs Black portréja, ha látná, mit művelnek az emeleti nagy hálószobával, a szalonnal és a folyosóval.

A falikárpiton újabb javításokat végzett, megjelenítette rajta a kis Lyra Tonks nevét és Ron segítségével kiegészítette a családfát a Prewett és Weasley nevekkel is. Ehhez előbb meg kellett nyújtani a kárpitot, hiszen még vagy ötven név került föl, amiknek nem volt elég hely. Hermione azonban egy remek bűbájjal pillanatok alatt kétméternyi szövetet szőtt hozzá, s a családfa így már tekintélyes méretűre nőtt.

Négy nap után érkezett meg Lupin levele, érdekes módon – nem a szokásos bagolypostával, hanem miközben Harryék ebédeltek, a konyhai lángok zöldre színeződtek, s a következő pillanatban egy boríték hullott ki közülük.

Kedves Harry!

Megtaláltam Mundungust és rávettem, hogy segítsen. Ha minden jól megy, holnap reggel tízkor érkezünk. Addig is vigyázz magadra! Üdvözlöm Ront és Hermionét.

Lupin

Harryék izgatottan várták az érkezésüket, hiszen nagyon sokat vártak ettől a találkozótól: remélték, hogy megtalálják az ellopott horcruxot, amivel egy lépéssel közelebb kerülnének Voldemort legyőzéséhez.

Pénteken reggel, tíz óra előtt három perccel meg is szólalt a csengő, s Harry már rohant is, hogy beengedje az esőtől bőrig ázott Lupint és Mundungust. A két férfi Mrs Black rikácsolása közepette vágott át az előszobán a konyhába, míg Ron és Hermione lecsendesítették a festményt.

Az üdvözlésre és kézfogásokra csak a konyhában került sor, majd mind az öten helyet foglaltak az asztalnál. Harry észre vette, hogy a kurta ó-lábú, rőt hajú Mundungus a lehető legtávolabb igyekszik kerülni tőle – kézfogásuk is csupán egy pillanatig tartott és a férfi már el is helyezkedett az asztal túlsó felén. Harry gyanította, hogy Mundungusban még mindig élénken él legutóbbi találkozásuk emléke, mikor a fiú észrevette, hogy Sirius házából lopott holmikkal kereskedik a férfi, s hirtelen dühében Harry a falnak taszította.

Harry tisztában volt vele, hogy most nem szabad elragadtatnia magát, és egyáltalán, a haragja már régen elmúlt, ezért úgy vélte jobb, ha előbb igyekszik helyreállítani a jó viszonyt.

- Dung, hoztam neked valamit – mondta Harry és átnyújtott a férfinak egy fadobozkát, amit még Hermione vett Harry kérésére legutóbbi bevásárló körútjukon. – A legfinomabb andorrai dohány, remélem, ízleni fog.

Barátságosan mosolygott a férfira, aki kissé bizalmatlanul vette át az ajándékot, de dünnyögve megköszönte. Lupin érdeklődve figyelte a jelenetet.

- Mint azt bizonyára tudod, a segítségedet szeretném kérni – fogott bele Harry.

- Igen, Lupin monta…

- Egy ékszert keresünk – folytatta Harry. – Egy arany medaliont, amit egy cirádás S-betű díszít. Ha jól sejtem, itt volt a házban, és azok közé keveredett, amit Sirius neked adott… Létfontosságú, hogy megtaláljuk azt az ékszert!

Mundungus homlokát ráncolva gondolkozott pár pillanatig, majd hirtelen felderült az arca.

- Ja, emlékszem! Télleg vót egy ilyen darab, de azt má elattam.

Harry mélyet sóhajtott.

- És… és arra emlékszel, hogy kinek adtad el?

- Hát má hogyne’ emlékeznék! – bólintott a férfi. – Roxmortsba’ vótam, azon… azon a napon… A Szárnyas Vadkan fogadóban iszogattam, és mikor fizetni akartam, észrevettem, hogy valami kurafi meglovasította a pénztárcámat. Nem vót más választásom, azzal fizettem ki a csapost, ami épp nálam vót… Hát odattam nekije a medált.

Harry, Ron és Hermione összenéztek, mindegyikük szemében ugyanaz tükröződött: végre!

- Köszönjük Mundungus, azt hiszem ennyi volt – mondta Harry, majd reménykedve Lupinhoz fordult. - Ha gondoljátok, maradjatok ebédre, csirkét sütünk…

- Köszönjük Harry, de nagyon sok a dolgunk, sajnos mennünk kell – utasította vissza Lupin a meghívást. – De előtte még én is szeretnék mondani nektek valamit.

Harry csendben figyelt. Úgy tűnt, Lupin nehezen vette rá magád arra, amit most mondani akar.

- Arra kérlek titeket, hogy gyertek vissza – mondta, s Harryék egyszerre készültek tiltakozni, de Lupin megállította őket. – Ne… hadd mondjam végig.

Megértem, hogy nehéz visszamennetek az iskolába, azok után, hogy mi történt Dumbledore-ral, és nem is akarlak rákényszeríteni titeket, de legalább a főhadiszállásra gyertek vissza! Ott biztonságban lennétek, nagyobb biztonságban, mint itt, vagy a Roxfortban… Ha nagyon vágytok rá, a tanácskozásokon is részt vehettek, csak… csak jobb szeretnélek biztonságban tudni titeket.

Harry a fejét támasztotta az asztalon és gondterhelten hallgatta Lupin szavait. Mikor felnézett, nem bírt a férfi szemeibe nézni, helyette inkább Ron és Hermione tekintetét kereste. Ron szemei azt üzenték, hogy mért nem mond el mindent Lupinnak – ha most nem, hát valahol, ahol egyedül vannak. Hermione épp az ellenkezőjét gondolta – Dumbledore határozott utasítást adott. Ha most beavatnak valakit, csak megnövelik a kockázatát, hogy egyszer majd egy áruló fülébe is eljutnak a hallottak…

Csakhogy már el is jutottak – villant át Harry agyán a gondolat. Éppen Dumbledore volt az, aki megszegte a saját parancsát, mikor beavatta Pitont…

Igen, Lupinnak ideje lenne megtudnia, hogy mit terveznek. De nem most, hiszen itt van Mundungus, aki mindent hallana. Lupinnak még várnia kell.

- Harry… - szólította Lupin tétován, a válaszra várva.

Harry zavartan megköszörülte a torkát.

- Nagyra becsülöm, hogy aggódsz értünk, de… nem mehetünk vissza a főhadiszállásra.

- Miért? – fortyant föl ingerülten a férfi. - Mi dolgotok van? Mire volt jó ez az egész kérdezősködés Regulusról, meg egy vacak ékszerről? Harry, én segítettem neked, ahogy régen… Kérlek, te is segíts megértenem, hogy mi ez az egész!

Mundungus Harryről Lupinra kapkodta a tekintetét, Hermione és Ron pedig némán várták Harry elhatározását. A köztük lévő hallgatólagos megegyezés értelmében Harryre bízták az ilyen döntések meghozatalát. Ron és Hermione ezt természetesnek vette, Harry pedig néha, ahogy most is, nehéz feladatnak érezte. Sok múlott a döntésein. Túlontúl sok.

- Itt és most semmit sem mondhatok… - kezdett bele Harry. – De holnap elmegyünk Roxmortsba, megkeresni azt a medált, és felmegyünk az iskolába is, mert van ott egy kis dolgunk.

Harry itt barátaira nézett, akik bólintottak beleegyezésük jeléül.

- Azt hiszem, egy darabig az iskolában maradunk, pár napig, talán egy hétig. Ha akkor megfelel neked, megbeszélünk egy alkalmat, és mindent elmondok… mindent, amit tudunk, és amit Dumbledore tudott.

Lupin arcán látszott, hogy egyáltalán nem nyugtatja meg a válasz, de tudta, hogy ennél többet nem tud kicsikarni Harryből. Lupin is a fejét támasztotta, minden tagján, minden mozdulatán látszott a félelem, hogy elveszíti Harryt is, ahogy elvesztette Jamest, Lilyt és Siriust.

- Meg fog ölni, ha így folytatod – Lupin hangja megremegett, ahogy ezt a baljós figyelmeztetést mondta Harrynek. Harry pedig kénytelen volt igazat adni volt tanárának – egyedül eljutottak idáig, de nagyon hiányzik az a bizonyos mentor, akit Dumbledore is keresett Harry számára.

Eldöntötte, hogy Dumbledore katasztrofális választása helyett, melyet ragyogó eszére hagyatkozva hozott meg, Harry a szívére fog hallgatni, és megszegi Dumbledore-nak tett esküjét. Minden porcikája érezte, hogy ez a leghelyesebb, amit tehet, és amint eljön az alkalmas idő, sort kerít rá. De nem most. Most még el kell küldenie Lupint kétségek közt, nehéz szívvel.

- Most menj el Remus – mondta csendesen Harry anélkül, hogy a férfi szemébe nézett volna. Borzalmasan érezte magát.

Lupin némán felállt az asztaltól, majd egyetlen szó, egyetlen búcsú nélkül, Mundungusszal a nyomában kilépett az ajtón és eltűnt.