Harry, Ron és Hermione kivették a tartóból az elszáradt virágcsokrot, és helyére tették a három frisset. Némán álltak pár percig, összekulcsolt kezekkel. Harry furcsán érezte magát – szinte idegennek tetszett előtte ez a sírkő, mely csak neveket és évszámokat mutat, úgy érezte, a lerombolt ház sokkal megrázóbb emléket állít az elhunytaknak, s az életben maradtnak egyaránt, mint ez a sír. Nem érintette meg az egyszerű felirat, mert semmit se tudott kifejezni abból, hogy ezek az emberek mit jelentettek a barátaiknak, rokonaiknak, s a fiuknak.

Harrynek még valami az eszébe ötlött, mikor a makulátlan kőre tekintett – ki az, aki rendszeresen gondozza a sírt, lenyírja körülötte a gazt és virágot tesz a tartóba? És mintha maga a temető válaszolna a kérdésére, ebben a pillanatban egy hang szólította meg őket.

- Sziasztok!

Egy hosszú, szőke hajú nő állt előttük, kezében szatyorral, amiben virágok voltak. Barátságosan mosolygott és közelebb lépett Harryékhez.

- Ismertétek őket? Csak azért kérdem, mert már nagyon régóta senki nem járt ennél a sírnál…

Hosszú fekete kabátot és világoskék garbót viselt, hozzá fekete szövetnadrágot, nyakában pedig mobil telefon lógott. Harry rögtön megállapította, hogy muglival van dolga, egy boszorkány se tud ilyen ízlésesen mugli holmikba öltözni, és egyikük se hord mobilt.

- Mi… mi külföldön voltunk… Ausztráliában – hazudta Harry.

A nő összeráncolta a homlokát.

- Nem hangzik túl ausztrálosnak a kiejtésed…

- Öhmmm… mert a szüleink angolok és még az ő kiejtésük ragadt ránk… - segítette ki Hermione.

Harry, Ron és Hermione barátságosan vigyorgott, mintegy alátámasztva a hazugságot.

- Ti testvérek vagytok?

- Unokatestvérek – válaszolta Hermione.

- A rokonaitok voltak Potterék?

- A… a nagynénénk és nagybácsink voltak.

A nő elmosolyodott, majd Harryék mellett a sírhoz lépett és letett egy szál rózsát a kőre.

- Nos, úgy látom ezen túl már nem kell gondoznom a sírt, mert itt vagytok ti…

- Ön tartotta ilyen szépen rendben…? – kérdezte Harry csodálkozva.

A nő bólogatott.

- Köszönö… köszönjük.

- Ugyan, semmiség! – legyintett, majd zsebre dugta a kezét. – Tudjátok, én voltam a szomszédjuk, amíg… hát, amíg az a gázrobbanás nem történt… Borzalmas volt.

Harry és két barátja komoran bólogattak, s kerülték egymás tekintetét, helyette inkább a cipőjüket bámulták.

- A tűzoltók szerint nyitva hagyták a gázt a tűzhelynél, és egy szikra okozta a robbanást – a nő kétkedve megcsóválta a fejét és sóhajtott egyet. – Nem tudom, mi igaz ebből, de én zöld robbanást még sosem láttam, márpedig az a ház zölden égett és olyan vakító fénnyel, hogy…

És az is furcsa, hogy milyen hirtelen vége lett a vizsgálatnak. Jól emlékszem rá, tudjátok, tanárként dolgoztam, és a gyerekeket hetekig csak ez az eset foglalkoztatta. A tűzoltók alig egy órát voltak a helyszínen, csak amíg elvitték a két holttestet. A tűzoltók után meg Londonból érkeztek speciális szakértők, akik az ilyen baleseteket vizsgálják. De ők se voltak itt fél óránál tovább és be se tették a lábukat a kerítésen belülre.

A ház állítólag az állam tulajdonában van és nem hajlandók eladni senkinek… Igaz eddig nem is jelentkezett rá senki.

De időről időre feltűnik néhány fura alak a ház körül, csak nézelődnek, de be nem mennek. Nézik a romokat, mintha valami csodát látnának. Ti láttátok már, mi maradt belőle?

Hermione megelőzte Harryt a válasszal:

- Még nem, de meg fogjuk nézni.

„Ezt meg miért mondta?” – ráncolta a homlokát Harry. Nyugodtan megmondhatta volna, hogy már látták a házat…

- Jó… Nem szép látvány lesz… Nos, örültem, hogy találkoztunk! Mennem kell, úgyhogy sziasztok…

- Viszlát… - köszöntek el Harryék.

A nő sarkon fordult, kilépett a sorból és elment a kijárat felé. Harry és Ron rögtön Hermionéhoz fordultak:

- Mért mondtad, hogy még nem láttuk a házat?

- Mert vissza kell mennünk oda – jelentette ki a lány.

- Minek? – tárta szét a karjait Ron. - Alig egy órája jöttünk el…

- Azért, mert nem néztünk körül rendesen. A hölgy szerint senki nem járt a házban azóta, hogy elvitték a… szóval a…

Harry bólintott és befejezte Hermione helyett a mondatot.

- …a holttesteket. De mit kellene ott keresnünk…?

Hermione rosszallóan ciccegett és belefogott a bővebb magyarázatba.

- Emlékszel, mikor elmesélted nekünk mit mondott Dumbledore Voldemort horcruxairól? – Hermione meg se várta, hogy Harry válaszoljon, azonnal folytatta. – Azt mondta, hogy az utolsó, hatodik horcruxot a te megöléseddel akarta létrehozni, de nem sikerült neki a visszahulló átok miatt. Ha valóban ekkor akart halhatatlanná válni, akkor ott kell még lennie annak a tárgynak is, amiből a horcruxot készítette volna. És az talán közelebb vihet minket a többi horcruxhoz is…

- Hermione, azt a tárgyat már akkor elvihették, mikor eloltották a lángokat...

A lány megcsóválta a fejét.

- Nem, akkor még Dumbledore sem tudott a horcruxokról, senki se kereste volna épp akkor.

- És a muglik? Azok is elvihették, a tizenhat év óta bármikor! Éjszaka bemehettek, amikor senki sem látja és elvihettek minden értékeset…

- A házon mugliriasztó bűbáj ül, olvastam róla a Feketemágia felemelkedése és bukásában. Ezzel ér véget a rólad szóló fejezet. „A lerombolt Potter-házra mugliriasztó bűbájt helyeztek, hogy senki se zavarhassa meg az épület nyugalmát, mely azóta állít emléket a tizenegy évig tartó háború befejeződésének…”

- …vagy el is éghetett a tűzben… - kardoskodott tovább Harry.

- Az eddig ismert horcruxok, mint a serleg vagy a nyakék, mind koboldkészítésű, ahogy a varázslók legtöbb ékszere, és ezek nem égnek el a tűzben. Varázslattal lehet csak elpusztítani őket.

- De a napló nem…

- Gondolod, hogy Voldemort az utolsó, hatodik horcruxának egy közönséges tárgyat választott volna? Szerintem az még különlegesebb, mint a többi!

Harry és Ron elgondolkozott a hallottakon, és megegyeztek, hogy érdemes lesz egy próbát tenni. Nem is vártak már sokáig – elbúcsúztak Jamestől és Lilytől, elmondtak egy imát és visszafelé indultak a házhoz.

*

Észrevétlenül másztak be a kapun, hogy ne tűnjön fel az embereknek, hogy már másodszor járnak itt. Ugyanaz a látvány fogadta Harryt, mint délelőtt, mégis teljesen máshogy érezte magát. Fejében már nem játszódtak le újra és újra a múlt rémképei, máson járt az esze. Először a múlt miatt jött ide, hogy lezárja azt, de most a jövő miatt van itt.

- Rendben… - sóhajtott Hermione, ahogy megálltak a nappali közepén. – Tehát a horcrux – illetve ami az lett volna, valahol erre lehet. A legvalószínűbb, hogy a konyha környékén, mert ott a legnagyobb a rombolás, biztosan ott történt a… szóval ott ért véget…

Harry és Ron bólintottak és megindultak a gaztenger felé.

- De át kell néznünk az egész földszintet - folytatta a lány -, tehát a nappalit és a kertet is, mert a robbanás elrepíthette, vagy elgurulhatott. Nem hinném, hogy kirepült volna a kerítésen túlra, mert zárt helyen volt és elég nagy a telek… Szóval Ron, tiéd a kert, enyém a nappali, Harry, te pedig a konyhát fésüld át. Olyasmit kell keresnünk, ami értékes, vagy nem illik egy ház berendezésébe, és mindenekelőtt nem mugli. A legjobb lesz, ha összegyűjtötök minden mágikus eredetű tárgyat. Tudjátok, Demonstrate…

- Tudjuk Hermione – mondta kórusban a két fiú és szófogadóan elindultak a megadott helyre.

Harry keresgélni kezdett, néhány taroló átokkal lenyírta a gaz nagy részét, hogy jobban átlássa a területet. Szétszakadt gerendák és megolvadt faldarabok hevertek a földön. Voltak még elrepedt tányérok, bútormaradványok, egy törött varázspálca, melyből kilógott az egyszarvúszőr – Harry úgy gondolta ez az anyjáé lehetett valamikor, és zsebre tette. Ellebegtetett egy gerendát, s alatta hangyák tömkelege közt ezüst tálcákat és étkészletet látott. Néhány eltorzulva, összegyűrődve, mások viszont teljes épségben. Harry nem nagyon hitte, hogy ezek közt bármi érdemlegeset találna, de a biztonság kedvéért mindet leellenőrizte a bűbájjal. Egyik sem volt mágikus.

Harrynek hirtelen eszébe jutottak Mr Weasley szavai a mágikus tárgyak tulajdonságairól és felismerésükről. Lecsatolta bal csuklójáról ősrégi kvarcóráját, melyet Vernon bácsitól örökölt két éve. Kissé hülyén érezte magát, ahogy karórájával végignézte a konyha területét, mint valami mugli kincsvadász. Az óra számlapját figyelte, hogy mikor sötétedik el, jelezve, hogy a mágikus rezgések bezavarták a működését. Sokáig semmit se talált, de mikor a meggyűrődött, elszenesedett konyhabútor fölé ért a keze, arra lett figyelmes, hogy a számok összefolynak a digitális kijelzőn, majd teljesen elsötétült a számlap.

Pálcájával szétbontotta a bútort és tartalmát kilebegtette a földre. Tányérok, üvegek, kanalak, villák, kések, só- és borstartók hevertek előtte, és sorban végignézte őket. Azonban volt köztük egy igen fura tárgy is, mely az eldőlt konyhaszekrény alól röppent ki Harry elé, s először nem ismerte fel mi az. Egy fényes, fekete fából kifaragott, egyik végén fémes nehezékkel és ezüstös faragvánnyal ellátott tárgy. Harry homlokráncolva meredt a tökéletes épségben lévő tárgyra, s rövid töprengés után rájött, hogy amit a kezében tart, egy díszes pecsétnyomó, amivel előkelő családok és intézmények jelölik meg hivatalos papírjaikat. Az ezüstös faragvány egy csillagokat mintázó, kacskaringós vonalakkal körülvett címer volt – ennek a képe jelent meg, ha tintába mártva papírra nyomták, vagy egy levélre csepegtetett viaszba passzírozták.

- Demonstrate! – mondta Harry pálcájával a tárgyra mutatva, s a következő pillanatban abból egy sűrű, szürke füstcsík tört elő, mely kanyarogva betűkké formálódott: proteus. 

- Annulatte! – szólt Harry és a betűk szétfoszlottak.

Harry elégedett volt. Minden zsigerében érezte, hogy rátalált arra, amit keresett. A legkülönlegesebb tárgyra a jelenlévők közt. Zsebre tette a pecsétnyomót és körbenézett. Ron és Hermione még bőszen keresgéltek a romok és a növények közt, így hát ő is tovább folytatta a kutatást, de érezte, hogy már felesleges.

- Nos, mit találtatok? – kérdezte Hermione, mikor egy órával később összegyűltek a nappaliban.

- Én csak ezeket találtam… - mondta letörten Ron és megmutatta a kezében tartott két tárgyat: egy törött seprűt és egy mágikus tükröt. Egyik sem tűnt különlegesnek, vagy értékesnek.

- Hát ez nem sok – fintorgott Hermione.

- Harry, te mit találtál? – kérdezte Ron.

- Ezt az egyet találtam, ami mágikus – felmutatta a pecsétnyomót, ezüst címerén megcsillant a napfény. - A proteus-bűbáj van rajta…

- Az melyik?

- A proteus-bűbáj segítségével mágikusan összekapcsolhatunk bizonyos tárgyakat, melyek attól kezdve információt közvetíthetnek egymásnak – darálta Hermione. – Én is csináltam már, a galleonokkal a DS edzésekre, emlékszel? Ha Harry megváltoztatta a számokat az egyiken, a többin is változott és felizzottak…

- Az szép kis bűbáj volt – jegyezte meg Ron.

- Köszi… - mosolyodott el Hermione és átvette Harrytől a tárgyat.

- Ez olyan, mint egy…

- …egy pecsétnyomó – fejezte be Harry barátja helyett a mondatot. – Láttam ilyet a Black-házban, mikor kirámoltuk a dolgozószobát.

- Sok varázslócsaládnak van pecsétnyomója, Harry… - mondta Ron. -Lehet, hogy ez épp a Pottereké volt.

Harry a fejét rázta, majd visszavette a mágikus tárgyat és az aljára mutatott.

- Nézd csak, Ron! Csillagok vannak az alján… A Black-ekre jellemző volt, hogy csillagokról nevezték el magukat. Sirius, Regulus, Andromeda, Bellatrix…

- És a Potter családnak a szarvas volt a jelképe, nem a csillagok – szólt közbe Hermione mosolyogva.

- Mi…? Ezt honnan tudod? – csodálkozott Ron.

Hermione mosolya még szélesebb lett, és felmutatta a kezében tartott dobozkát.

- Ezt találtam a nappaliban, az egyik szekrény alatt. Egy ékszeres dobozka. Fényképek vannak benne az édesapádról és az édesanyádról. És a tetején…

- …a szarvas! – Harry tágra nyílt szemmel meredt a dobozkára, melynek aranyozott fedelébe egy címerbe foglalt szarvas körvonalait vésték gondos munkával.

Harry kinyitotta a dobozt és átlapozta a fényképeket. Boldog emlékképek voltak, hétköznapokról, kirándulásokról, még Harry születése előttről.

- Nincs mágikus tulajdonsága, de gondoltam érdekelni fog – mondta Hermione.

- Köszönöm… - motyogta Harry.

Hermione ez után megmutatta a többi talált mágikus tárgyat, melyek közt egy sárkány formájú gyertyatartó és egy halálfaló maszkja is volt.

- Tudodki is viselt ilyen maszkot? – kérdezte Ron.

- Voldemort, Ron. Nem Tudodki – javította ki Hermione. Ron elvörösödött és motyogott valami érthetetlent. – És nem tudom, hogy viselt e ilyet… Harry?

- Szerintem nem. Most sem hord maszkot. Az emberei mind ugyanúgy öltöznek, egyedül ő lóg ki közülük…

- Sejtettem… - bólintott Hermione. – De akkor ez azt jelenti, hogy Voldemort nem egyedül volt, mikor megölte a szüleidet.

- Ki lehetett vele? Erről még sosem beszéltek… - kérdezte Harry.

- Nem tudom. Talán a Lestrange-ek, meg Kupor… - vetette fel Ron. - Ők indultak utána a keresésére.

- Lehet… - vonta meg a vállát Hermione és bele tette a szerzeményeket az egyik Feneketlen Zsákba. – Azt hiszem, egyet érthetünk, hogy a pecsétnyomó a leggyanúsabb.

Harry és Ron egyetértően bólogattak.

- De mért pont a Black-ek…? – ráncolta Ron a homlokát.

- Mondtam, a csillagok miatt…

- Nem arra gondoltam! – csattant fel a fiú. – Miért választotta volna Vo.. vo… khmm… - Ron megint elvörösödött, majd vett egy nagy levegőt. – Voldemort!

Harry és Hermione elvigyorodtak, de Ron azonnal folytatta, és maga is elmosolyodott kissé.

- Miért választotta pont a Black-család egyik kacatját?

Harry megvonta a vállát.

- Nem tudom… a Black-család elég ősi. Talán kapcsolatuk van valamelyik alapítóval… mondjuk Hollóháttal.

Ron értetlenül megrázta a fejét.

- A Black-ek mardekárosok. Ha Hollóháti Hedvig leszármazottai lennének, akkor az ő házába járnának, nem? Ahogy Tom Denem…

- Öhmm… Tonks is hollóhátas volt, nem?

- De, mesélte egyszer… - csillant fel Hermione szeme. - És a mardekár és hollóhát ház között mindig is enyhébb volt a viszony, mint a többi házzal. Egész jól megvannak együtt néha… Szóval lehet ebben valami.

Harry zsebre vágta a pecsétnyomót, majd összecsapta a kezét, mint aki jól végezte dolgát.

- Akkor azt hiszem egyértelmű, mit kell tennünk – mosolyodott el, és felvette hátára a Feneketlen Zsákot. – Irány a régi főhadiszállás!